A sors iróniája - 15.fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a frisst, nem késtem vele, de nem is tudtam korábban hozni. Remélem, elnyeri a tetszéseteket, és igazán örülnék, ha ismét írnátok! Köszönöm az előző fejezethez érkezett kommenteket!!

Jó olvasást!

"Akkor szeress a legjobban, amikor legkevésbé sem érdemlem meg, mert akkor van rá a legnagyobb szükségem!"

Egy gyűrű hatalma

- Na, ne legyél már ilyen mérges – kérleltem Emmát, miután rájöttem, nem kíván velem beszélni. – Tudod jól, hogy miattad tettem azt, amit. Már olyan régóta gyakoroltuk, és semmi előrelépés sem történt. Bevallom, hogy visszaéltem a helyzettel, de bevált. Colin farkas, semmi baja nem történt, neked meg végre sikerült gyógyítanod.

- Eltörted a karját a barátomnak – kiáltott dühösen az arcomba.

- Ezt nem tagadom, valóban így történt. De ha annyira szeret téged, akkor viseli a következményeket. Nem halt bele, jól van. Él és virul. Jaj, ne már! – folytattam, miután nem láttam az áttörő sikerem jeleit. – Ugyan, ne mond, hogy nem volt jó segíteni neki. Ha amiatt izgulsz, hogy mérges rád a történtek miatt, akkor megnyugtatlak, hogy nem. Valószínűleg engem gyűlölnek, és a kis farkasaival együtt a tábortűz mellett rontásokat szórnak rám, és a pokol legmélyebb bugyraiba kívánnak. Vállalom a felelősséget, tőlem akár utálhat is, teszek rá és a véleményére magasról.

- Azt akarom, hogy jóban legyetek. Mindketten fontosak vagytok nekem, de az, amit ma tettél, túlment minden határon.

- Én vagyok a mentorod, és én döntöm el, milyen módszerekkel tanítok. Ezt nem róhatod fel nekem, azt tettem, amit tennem kellett. Lehet átléptem bizonyos határokat, de a te érdekedben tettem.

- Nem érdekel, magasról teszek arra, hogy miattam tetted-e vagy sem. Legszívesebben az edzéseket is abbahagynám. Részt veszek rajtuk, de ne szólj bele, mit csináljak! Nagylány vagyok, el tudom dönteni, mi jó nekem, és mi nem.

- Ha azt akarod, hogy ne szóljak bele az életedbe, rendben. Jogod van hozzá, és ahhoz, hogy a saját életedet éld. De ne feledkezz el a Tanácsról sem.

Láttam, amint a tüdejében rekedt a levegő.

- Felkészítelek a vizsgádra, és ha úgy akarod, békén hagylak – felnéztem a szemébe, és vártam volna, hallani akartam, amint azt mondja, ne tedd, szükségem van rád, de nem mondott semmit, csak sarkon fordult.

Az elkeseredettség pillanatokon belül elárasztotta a belsőmet. Tudtam, hogy sosem lesz ugyanolyan a kapcsolatunk, mint régen. Valami helyrehozhatatlanul elromlott, és semmit sem tehetek, hogy rendbe hozzam. Hamarosan végleg elválnak az útjaink. Talán jobb lenne, ha már most felkészülnék rá, szép fokozatosan. Úgy talán kisebb lesz a fájdalom.

- Rajta vagyok az ügyön, de egyelőre nem bizonyított sokat a srác. Ha kiérdemli, megkapja a bizalmamat – mondtam, mielőtt felment volna az emeletre. Szavaimra megállt, de nem fordult vissza. Levegőnek nézett, és bement a szobájába.

Ismét egyedül maradtam, és még magányosabbnak éreztem magam, mint amikor arra kértem Emmát, ne jöjjön haza. Csak magamra számíthatok, nincs senkim és semmim – tört rám akaratlanul a gondolat, amit bármennyire is fájt kimondanom, de igaz volt.

Mit fogok csinálni, miután vége? Itt maradok és elvégzem a sulit? Ugyan mi értelme lenne? Visszamehetnék a Tanácshoz, a szobámat még biztos nem adták ki. De annyi éven keresztül az volt minden vágyam, hogy eljöhessek onnan! Miért mennék vissza oda? Ennyire még én sem lehetek ostoba. Esélyt kaptam a szabadulásra, és ragaszkondom kéne minden kapaszkodóhoz, ami távolt tart attól a helytől. Próbáltam elterelni a gondolataimat, túl korai lett volna ezen gondolkodni. Úgyis mindig mindent az utolsó pillanatban döntök el, akkor támadnak a legjobb ötleteim. Sosem voltam az az agyontervezős típus.

Viszont muszáj volt valamit kitalálnom az edzéseket illetően. Nem akartam arra gondolni, milyen feszült hangulattal fog eltelni minden egyes óra. De muszáj jól felkészítenem őt, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki belőle, mert tétje van. Ha nem sikerül, minden bizonnyal halál vár rá, és még én sem menthetem meg előle. Nagyon ritka, hogy ez előforduljon, de volt már rá példa.

Tudom, hogy sokat várnak el tőle, hiszen a tanítványom. Száz százalékosan kell teljesítenie a vizsgáján, a próbatételén, ahol a Tanács végleg elismeri, hogy vadász. Olyan ez, mint egy ballagás vagy egy diplomaosztó. Nagy megtiszteltetés, amikor a vezetők gratulálnak, és egyenlőnek tekintenek a többiekkel szemben, de persze hozzájuk fel sem érhetünk. Ez pedig a világ legnagyobb ostobasága, hiszen semmivel sem különbek nálunk. Ugyanolyanok, mint mi. Nem értem, miért és hogyan jöhetett létre a Tanács. Az egyetlen jó dolog benne, hogy nem hagyják magukra a megzavarodott vadászokat, akiknek segítségre van szükségük, és nem értik a körülöttük zajló dolgokat. Ezt valóban értékeltem. És itt ki is merült minden pozitív dolog, amit elmondhattam a szervezetről.

Felhívtam Michaelt az este folyamán, és elmondtam, sikerült a tervem. Örömmel hallgatta a beszámolómat, amiből véletlenül persze kifelejtettem bizonyos dolgokat, de hogy bűntudatomat enyhítsem, minden mást olyan pontossággal és részletességgel ecseteltem, amennyire csak tőlem telt. Michael adta az ötletet, így talán még jobban örült, hogy ha csak egy kicsi köze is volt hozzá, de sikerült. Aztán jött a dolog kellemetlenebb része.

- Tudod, hogy mi vár rátok hamarosan. Nincs sok időtök a vizsgáig. Még van pár hónapotok, de az hamar el fog repülni. – Miután arra a szintre jutottam, mint Emma, engem is vizsgázni küldtek. A mentorom, Sarah mindent megtett, hogy sikerrel járjak, és saját magamat is hajtottam. Éjjel-nappal edzettem, és a vizsga napján teljes magabiztosságot éreztem. Nem tudtam, mi vár rám, de bíztam a képességeimben, bármi történjék. Egy kicsit féltem is, bevallom, minden normális ember tartana ettől. De Sarah remek kiképző volt, ha feleannyira jó vagyok, mint ő, az már tökéletesen megfelelne nekem.

- Igen, tisztában vagyok vele. – A hangom halk volt, az emlékek megállíthatatlanul peregtek le gondolataimban, mind Sarah-ról, mind a vizsgámról. – Tudod már, hogy a vizsgáján kiket kérnek fel, hogy melyik vadász segítségét kérik?

- Nem, erről a Tanács még nem döntött. Annyi biztos, hogy te jelen lehetsz, és a közreműködésedre is számítanak. Egy héttel a vizsga előtt kell elindulnod a begyűjtésre.

Libabőrös lettem már csak a gondolatától is. Még sosem voltam ilyen helyzetben, ez általában mindig a mentorok dolga, vagy azoké a vadászoké, akik több tapasztalattal rendelkeztek. És hát ez az én első alkalmam, hogy részese lehessek, Emma pedig a legelső tanítványom. Sarah sokat mesélt róla, talán túl sokat is, de ezek ellenére mégsem tudom, hogy mit kellene tennem.

- Értem, de remélem, azért még tájékoztatsz róla, amint megtudsz valamit. Számokat tudsz már? Vagy még az sem dőlt el?

- Sajnálom, Daisy, de nem tudok semmilyen információval szolgálni. Tudod, hogy milyen bizalmasan kezelik az aktákat. De biztosítalak, hogy az első dolgom az lesz, amint kiderül bármi is, hogy felhívlak.

- Rendben, köszönöm. – Tudtam, hogy tényleg így lesz. Michael mindent el fog mondani, amit csak tud.

                              

Miután elköszöntünk, pár percig még elemeztem az elhangzottakat, bár nagy előrelépésre nem jutottam. Így aztán hanyagoltam a témát, és kivettem a hűtőből a csokis jégrémemet. Sokáig gondolkoztam még a telefonbeszélgetésen, napok múltán is, mert képtelen voltam teljesen kizárni a tudatomból.

Egy valamiben azonban igaza volt Michaelnek, az idő gyors múlásával kapcsolatban, a napok és a hetek rettenetes sebességgel teltek. Persze mindig volt mit tennünk, nagyon keményen edzettünk, szigorúan fogtam Emmát. A Colinnal való találkozásra mindig tudott időt szakítani, de nem volt képes annyi időt vele tölteni, amennyit szeretett volna. Bár úgy gondolom, a nap huszonnégy órája sem lenne elég neki.

A viszonyunk egy-két fokkal javult, de még most sem mondhattam volna, hogy olyan, mint régen. Próbálok kedves lenni a sráccal, de nem könnyű. Az epés megjegyzések csak úgy kicsúsznak a számon, mielőtt még meggondolnám, mit is mondok. Erősen küzdök a késztetéssel, hogy néha napján kitekerjem a nyakát, felgyújtsam, vagy netán ismét eltörjem valamijét. Ha legalább visszafogom magam, és testi erőszakot nem alkalmazok, mi a fenéért nem lehetek őszinte, és mondhatom meg a véleményem olyan hangnemben, ahogyan én szeretném? Legszívesebben leordítanám a fejét, de nem teszem. Szerintem Emmának ezt is értékelnie kéne. De legnagyobb sajnálatomra nem teszi. Látom a szemén, milyen dühös rám, és nem érti, miért vagyok ilyen goromba vele. Konkrét választ én sem tudnék adni rá, egyszerűen csak olyan könnyen fel tudta húzni az agyam bármikor, hogy minden szavára csak úgy pattantam, és a csípős megjegyzéseim csípőből jöttek.

Colin a legtöbb edzésen ott volt, bármennyire ragaszkodtam is ahhoz, én nem akarom, és nem egyezek bele. De mit ér a szavam, ha az ember egyszer szerelmes? Szemmel láthatóan semmit. Annyira aggódik érte, hogy képtelen távol lenni, mert azon görcsöl, mi baj történhet vele. Persze nem értette meg, hogy nem esik olyan könnyen bántódása.

Az egyik ilyen edzés után egyedül jöttem haza, mert a kis turbékoló szerelmespár randizni ment. Fél órára rá azonban éreztem, hogy ismét látogatóm van. Nem volt azóta nálunk Jason, de már megismertem a lépéseit is. Így mielőtt még megjelent volna az ajtóban, az már tárva-nyitva állt előtte.

- Hát te meg mit keresel itt? – kérdeztem tőle, és hanyagul megtámaszkodtam a konyhafalnál.

- Nem tudtam otthon maradni, a te hibádból – tette hozzá, miután nem értettem, mi közöm ahhoz, mégis itt van. Bár így csak átláthatatlanabb lett minden számomra.

- Na, tessék! Már megint mit csináltam? – érdeklődtem tettetett felháborodással, és felemelve kezeimet tanácstalanságom közepette, megforgattam szemeimet.

- Alice egész nap panaszkodik és ajtót csapkod, amiért nem voltál hajlandó vele vásárolni menni. – Nem tehettem róla, de felnevettem. Örülök, hogy a lánynak ilyen apró gondjai vannak. Piskóta az enyémhez képest, és úgy viselkedik, mint egy kislány.

- Ugye ezt nem mondod komolyan?

- De – sóhajtott fel keserűen. – Egész délután az erdőt jártam, de meguntam, és gondoltam meglátogatlak.

- Te szegény, milyen szörnyű sorsod van. Egyébként meg nem értem, miért viselkedik így Alice. Hiszen ez csak egy vásárlás.

- Daisy, Alice-nek a vásárlás az élete. Néha elgondolkozom, talán jobban szereti, mint Jaspert – nevetett fel hangosan, és a bőröm bizseregni kezdett. Én is elmosolyodtam. – Nem esett jól neki, hogy visszamondtad – vette komolyra a szót, így a mosolyom egy pillanat alatt le is olvadt az arcomról. – Azt hitte, hogy vagytok annyira jóban, hogy elmenjetek együtt.

Majdnem hangosan mondtam ki, hogy mégis honnan a fenéből veszi, hogy mi olyan jóban vagyunk, még csak a barátnőmnek sem mondhattam, de rájöttem, talán megbántanám ezzel mindkettőjüket.

- Nem erről van szó, csupán utálok vásárolni – próbáltam elsimítani a dolgokat, mégis őszintén feleltem.

- Egy alkalmat nem bírnál ki vele?

- Most mi van? Téged küldött ide, hogy meggyőzz? – kérdeztem, és a konyhába sétáltam egy pohár vízért.

- Dehogy. Csak tudom, menyire örülne neki. Szeretem őt vidámnak látni, attól nekem is mindig jobb kedvem lesz. Általában.

- És az nem számít, hogy én mennyire utálnám, ha el kéne mennem? Ez nem érdekel téged, mi? Egyébként is, Alice mindig boldog.

- Csak mostanában – felelte, majd elkomorult az arca. Kíváncsivá tett mire gondolt, mégsem kezdtem el kérdezősködni. Talán egy alkalomba nem halnék bele – gondolkoztam, miközben Jason arcát fürkésztem. Olyan szép, férfias vonásai voltak. Végül akaratlanul, de a szavak kicsúsztak a számon, és igent mondtam Alice vásárlási ajánlatára. Teljesen elbűvölt a jelenlétével, és én hülye beleegyeztem.

- Mindig is tudtam, hogy te vagy a legjobb. A leggyönyörűbb, legkedvesebb, legjobb szívű lány az egész világon. – Az arcom pillanatokon belül olyan színű lett, mint a paradicsomé. Teljesen zavarba hozott, de a pillantása még inkább lapátra tett. Tudtam, milyen sablon duma az egész, mégsem tudtam parancsolni magamnak. Éreztem, hogy még ha nem is komolyan, de van valóságalapja a szavainak. Láttam, hogy így gondolja. De észrevettem még valamit, miközben ő kipirult arcomat tanulmányozta, amit nem tudtam hova tenni. Hiányérzetet? Vágyódást és szeretet? Biztosan csak képzelgek – gondoltam magamban, és elkaptam a tekintetemet.

- Az ott mi? – kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmem, és a kezéért nyúltam. A tüdőmben rekedt a levegő, amint szemügyre vettem a gyűrűt. Nem értettem, hogy nem vettem még észre egyszer sem. És most, ahogy tanulmányoztam, eszembe jutott, láttam már rajta korábban, az első tanítási napunkon. De ki nézi a másik ember kezét? Mindig lefoglalt a tekintete. A bal kezét úgy forgattam, hogy majd’ kitéptem a karját a helyéről.

- Ez? – kérdezte meglepetten, és a tekintetemet kereste – Ez egy Claddagh gyűrű.

Tökéletes mása volt az enyémnek. Nem tudtam, honnan volt ilyenem, és hogy kitől kaphattam. A nyakláncomra akasztott gyűrűt sokszor tanulmányoztam, amikor Michael rám talált. Rettenetesen tetszett, és kötődtem hozzá, de mégis levettem. Nem akartam, hogy az edzések során bármi baja is essen. Még a mai napig meg van, és az éjjeliszekrényem fiókjában őrizgetem.

- A kéz a barátságot, a korona a hűséget jelképezi, a szív pedig a szerelmet. – Nem tudtam honnan ugrott be, de Jason szemei elkerekedtek döbbenetében.

- Pontosan. Honnan tudtad?

- Nem tudom. Láttam már ilyet – feleltem, de még mindig Jason kezét fogtam.

„Ha a jobb kezünkön hordjuk, s a szív hegyes fele kifelé néz, szabadok vagyunk. Ha befelé, egy alakuló szerelmet jelképez. Balkézen, a szintén befelé fordított szív azt jelenti, hogy foglalt a szívünk” – hallottam meg egy hangot a fejemben, ami kísértetiesen hasonlított Jasonére.

Amint túlestem az első sokkon, jött a következő. Felfogtam a szavak értelmét, és tudatosult bennem, van valakije. Ha ez az egész ostobaság igaz, valaki máshoz tartozik. Miért ne hihetnék annak a hangnak, ami ezt mondta? Hiszen vadász vagyok, ez is különös dolog, de attól még élek és létezünk. Ki tudja, ez lehet valami vadász cucc.

Az ujjaim lehullottak a kezéről, és megbántva éreztem magam. Miért nem mondta el, hogy van valakije? Az ebédlőben anno Lissa azt mondta, amikor azt hittem együtt vannak, hogy Jason facér.

- Van valakid? – kérdeztem, és saját magam is meglepődtem a hangomból kihallatszódó éltől és fájdalomtól.

- Tessék? – kérdezte döbbenten, a homlokát ráncolva. Ebből tudtam, tényleg nem érti, mit akarok. Nem bírtam megszólalni, csak a gyűrűjére mutattam. 

Mintha megvilágosodott volna, mosolyt került az arcára, és megrázta a fejét.

- Nincs senkim – felelte higgadtan, de megcsillant a szeme. Az arca egyre közelebb ért az enyémhez, ajkai a fülembe suttogták, hogy: Te vagy az egyetlen az életemben, majd száját az enyémre tapasztotta. Nem tiltakoztam, úgy éreztem, szükségem van rá.

*** 

A korábbi fejezetek során már megemlítettem a Claddagh gyűrűt, aki szeretné feleleveníteni, akkor olvassa el Az utolsó esély 5. illetve 9. fejezetét.