Önzetlen szerelem – 17. fejezet

Sziasztok!

Megjött az új rész, remélem tetszeni fog nektek. A talán eddigi leghosszabb fejezettel szeretnélek kárpótolni titeket. :) Szeretném, ha véleményeznétek, és bocsánat a hibákért, későn fejeztem be. Valamint felhívnám a figyelmet a 18-as korhatárra!
Hallgassátok szeretettel:  Alex Hepburn - Under

Jó olvasást!

Puszi,

Monya

Önpusztítás útján

A hatalom képes legyőzhetetlenné és ezáltal sebezhetővé tenni. Mindenkinek van gyenge pontja, és akkor még nem tudtam, hogy a lavina, amelyet elindítottam, feltárja előttem azt. Minden döntésünknek meg van a maga következménye, de én választottam, és nem érdekeltek ezek a következmények. 

Amikor ismét elővettem a térképet és keresőbűbájt alkalmaztam, bizsergés fogott el, s a következő pillanatban a Keleti parton találtam magam. Tanultam a korábbi esetből, és azóta sosem az újszülött vámpírok követlen közelébe mentem. Számítanom kell a gyorsaságukra, amellyel én nem rendelkeztem. Messziről figyeltem őket, és lesből támadtam. A módszerem hasonló volt, mint első alkalommal, csak kissé könyörtelenebb. Azt akartam, hogy ők is legalább úgy szenvedjenek, mint Alice. Vagy jobban. Megérdemelték.

A vérvörös szemekbe néztem, és a pulzusom a magasba szökött. Mozgásképtelenné tettem, és Emmett erejét használva ugyanazt tettem, amit ők a barátnőmmel. Örömmel szabadítottam meg őt a végtagjaitól, és a sikolya elégtétel volt nekem. Felnevettem, amikor kegyelemért esedezett.

- Nincs jogod ilyet kérni tőlem, vámpír – suttogtam, és már csak a düh vezérelt. – Barátnőmnek sem kegyelmeztetek, a Cullen család többi tagját sem kíméltétek volna. Miért gondolod, hogy mindezek ellenére segítek neked? Már a kérésed jogosulatlansága is felháborító – förmedtem rá, és lángba borítottam, csak hogy pár pillanattal később eloltsam. Közelebb sétáltam hozzá, és végig simítottam márvány bőrén. Először az arcán, aztán a mellkasán. – Tudod, egy kicsit sajnálom, hogy meg kell öljelek. Ha nem lennél vámpír, azt mondanám egész cuki vagy. – A hajába túrtam, majd mutatóujjam végighúztam az állán, és tenyeremet levezettem egészen a szegycsontjáig. Rásimítottam a kezem, és habár a szíve már nem dobogott, ijedten kapkodta a levegőt annak ellenére, hogy nincs rá szüksége. – Csak nem félsz tőlem? – súgtam a fülébe, és még közelebb simultam hozzá. Egy rövid pillanatra ajkamat az övére tapasztottam, és körmeimet belevájtam az oldalába. Felordított fájdalmában, és reszelős nevetés szakadt ki belőlem. Tudtam már, mivel okozhatok nekik fájdalmat, és nem féltem alkalmazni a legpitibb varázslatokat a célom elérése érdekében. 

- Akarod tudni, milyen újra embernek lenni? – kérdeztem tőle, miközben megkerültem, és végigpillantottam rajta. – Mert azzá tehetlek, persze aztán szép lassan kivéreztetnélek. A lelked már romlott, nem hagyhatnálak életben – mondtam még, és megálltam vele szemben. Nem, nem fogom az erőmet arra pazarolni, hogy emberré tegyem, ha úgyis megölöm. – Bár, arra mindig is kíváncsi voltam, hogy ki lehet-e véreztetni egy vámpírt. Lehetséges ez? Mi történne veletek, ha nem lenne vér a szervezetetekben? Tudom, hogy nem lehet megölni titeket sokféleképpen, de az éhség biztos szörnyű lehet, a vér, az utánpótlásért való sóvárgás. – A szeme sötétebb árnyalatot vett fel, és tudtam, a dühe és az éhség jele ütközik ki rajta. Meg akart ölni, majdnem annyira, mint inni egy újabb áldozatból. Az újszülötteknél a vér mindennél fontosabb. 

Körmeimet ismét a bordái közé vájtam, és fájdalmas ordítás tört fel mellkasából. Megborzongtam az érzéstől, ahogy a vére a csuklómra, majd az alkaromra csurgott. Csiklandozott, és elmosolyodtam. A telefonom rezgésére kissé összerezzentem, és azonnal elengedtem a vámpírfiút, aki megkönnyebbülten kapott levegőért. Kikerekedett szemekkel nézett az alattunk összegyűlt vértócsára. 

Miután sikerült letörölnöm a vért a kezemről, és elnémítanom az újszülöttemet, felvettem a mobilom. Dylan volt az. – Szia, mi újság? – kérdeztem tőle, mintha semmi sem történt volna. Bár ki is gondolta volna, hogy éppenséggel vámpírokat kínzok?

- Dolgozok, de arra gondoltam, mi lenne, ha holnap találkoznánk. Beülhetnénk valahova vagy elmehetnénk moziba – mondta, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Furcsa hangok szűrődtek ki mellőle, de nem foglalkoztam vele. Túlságosan lefoglalt a kérése, és tanácstalanul pillantottam körbe. Ha találkozok vele, nem lesz sok időm a személyes kis bosszúmra, ugyanakkor jól esett volna szórakozni és kikapcsolódni.

- Rendben, benne vagyok – feleltem végül, és mosoly kúszott az arcomra. Úgy éreztem, Dylan kedvel engem. Habár az utóbbi időben nem nagyon jártam iskolába, ő folyton keresett, én pedig gyakran kosaraztam őt ki, egyéb elfoglaltságokra hivatkozva. Nem halaszthattam tovább, és őszintén szólva, nem is akartam. – Küld el SMS-ben a részleteket, jó?

- Rendben, este elküldöm. Ne haragudj, most mennem kell, nagy a nyüzsi, és ha a főnök meglátja, hogy lazsálok, lőttek a munkahelyemnek. – Miután elbúcsúztunk, a készülékre meredtem, elgondolkozva a holnapon, és nem vettem észre, hogy a figyelmem alábbhagyott, ezzel lehetőséget adva a vámpírnak, hogy megtámadjon. Éreztem, hogy megrepedt egy bordám, és fájdalom hasított belém, azonban mielőtt újra nekem jöhetett volna, összeszedtem magam. Feltérdeltem, és az erőmet használva sikerült ismét megbénítanom, és egyetlen mozdulattal kitörtem a nyakát. Kicsit úgy éreztem magam, mint valamilyen Jedi lovag, aki az erőt használja, szebb és csinosabb kiadásban. 

Nagy nehezen sikerült talpra kecmeregnem, és bánatosan pillantottam a földre. El kellett volna futnia, nem rám támadni. Akkor talán lehetősége lett volna elmenekülni, és talán adtam volna neki pár napot, hogy megnyugodjon, mielőtt ismét megkerestem volna. Elgondolkoztam, hogy mi lett volna, ha tényleg így csinálta volna? Átállhatott volna a vegetáriánus életmódra, de vajon elég ösztönző lett volna a változás lehetősége? Félt volna tőlem annyira, hogy soha többet ne ártson egyetlen élőlénynek sem? Nem tudtam volna megmondani, csak azt, hogy ebben az esetben is levadásztam volna. Amit tett, az megbocsájthatatlan. – Mit csináljak veled? –tettem fel a költői kérdést inkább magamnak, és félrebillentettem a fejemet. Várjam meg, míg magához tér? Esetleg öljem meg most, itt helyben? – Szerencséd van, már nincs kedvem játszani – döntöttem, és abban a pillanatban lángra lobbantottam a testét.

A fáradtság ledöntött a lábamról, alig tudtam elkecmeregni a fürdőig, és a meleg, forró zuhany még jobban elálmosított. A hajam vizes fürtökben tapadt az arcomra, és ahogy a tükörbe néztem, sötét karikákat fedeztem fel a szemem alatt. Az oldalamra pillantottam, és bennem akadt a levegő, ahogy a zúzódásra meredtem. Nagyon csúnya volt, és hirtelen fájdalom hasított belém. Eddig nem éreztem a kínzó érzést a bordámban, mintha valami elnyomta volna, most azonban a duplájára vagy a triplájára nőtt, és lüktetni kezdett a fejem. Ujjaimat a sérülésre tapasztottam, halkan felszisszentem, ahogy végigsimítottam a zúzódáson, amit a vámpír okozott. Már éppen azon voltam, hogy meggyógyítsam magam, amikor kopogás törte meg a szoba csendjét, amit csak fájdalmas lihegésem tört meg. Ingerülten magamra húztam a pizsim, és kiviharoztam onnan, anélkül, hogy egy pillantást is vetettem volna Carlyra. Még mindig együtt volt a kis úszóbajnokunkkal, és látszólag nagy volt a boldogság.  – Adne, jól vagy? Minden rendben veled? – hallottam meg hangját, és lefékeztem a szobám előtt. Egy pillanat múlva megfordultam, és elemezni kezdtem az arcát. Kedvesen, majdnem aggódva nézett engem, de átláttam rajta. Engem nem vár át ezzel a nézéssel. 

- Minden a legnagyobb rendben, Carly – feleltem, és a lehető legőszintébb, legboldogabb és barátságosabb mosolyomat öltöttem fel. Mostohatestvérem arckifejezése egy rövid pillanatra megváltozott, talán senki sem vette volna észre, ha nem tudja, mit kell látnia. 

- Ennek örülök, igazán örülök – mondta, és bement a fürdőbe, én pedig beléptem a saját szobámba, egy kétszínű ribanc azonban elhagyta a számat, ahogy becsuktam az ajtót. 

Felhúztam a felsőmet, és ujjaimat a sérülésemre nyomtam. Bennem rekedt a levegő, de muszáj volt megtennem, nem akartam kórházba menni vagy Dr. Cullenhez, és egyénként is, meg tudom gyógyítani magam, már máskor is sikerült, ugyanakkor kimerítő. Kimerít, ha saját magamon alkalmazok gyógyító igét, mégis megtettem. A levegő vibrálni kezdett körülöttem, és ahogy az oldalamon pihentettem a kezem, a fájdalom egyszerűen alábbhagyott, majd véglegesen megszűnt, kimerültséget hagyva maga mögött. 

Bukóra nyitottam az ablakot, hogy bejöjjön egy kis friss levegő, és fáradtan dőltem be az ágyba. Azonnal elaludtam, de nem számítottam arra, hogy Jasperrel fogok álmodni. Az egész olyan élethűnek tűnt, mintha valóban megtörtént volna, de tudtam, ez nem lehet igaz. Nincs Forksban, a családja sem tud róla sok mindent, mintha valóban a szobám egyik sötét sarkából figyelt volna engem. Álmomban elmosolyodtam, ahogy végigsimított az arcomon.

- Mit csinálsz itt? – kérdeztem tőle, és az oldalamra fordultam. A takaró kissé lecsúszott rólam, és ő közelebb lépett, hogy betakarjon. Megfogta a paplan szélét, és akkor pillantotta meg a karomat.

- Mit művelsz magaddal, Ariadne? – suttogta, és kezei közé fogta az enyémet, óvatosan forgatva az alkaromat. Nem értettem mit néz rajta, én nem láttam semmi különöset. Végigsimította a karom, borzongás futott végig rajtam, és halk sóhaj tört fel a mellkasomból. Nem csak az érintése esett jól, hanem a bőre hidegsége, megnyugtatóan hatott rám. Úgy éreztem, szinte lángolok, és láttam az elszörnyedést a tekintetében. 

Hirtelen riadtam fel, és néztem körbe a szobában. Sötét volt, az orromig alig láttam, így a kapcsolóra pillantottam, és fény gyúlt a helységben. Összeszorítottam a szemem, a hirtelen támadt erős fény bántotta az érzékszervemet, és kellett egy kis idő, hogy hozzászokjam. Kipattantam az ágyamból, és kipillantottam az ablakon. Nyitva volt, a szellő a függönyt mozgatta. Kipillantottam, és idegesen néztem bele az erdő sötétségébe. Furcsa érzés kerített hatalmába, mintha valaki figyelne. Becsuktam az ablakot, és a fürdőszobába mentem, hogy igyak egy kis vizet. Miközben a törölközőbe töröltem a kezemet, eszembe jutott az álmom, és akaratlanul pillantottam le az alkaromra. Kicsit piros volt, de nem láttam semmi különöset. Megvontam a vállam, és visszafeküdtem az ágyamba, de nehezen jött álom a szememre. 

Délelőtt elmentem a bevásárlóközpontba, Julie megkért, hogy iskola után menjek el, és vegyek pár dolgot. Miért is ugráltatná a saját gyerekeit, ha van más, akit ugráltathatna? De végül is nem bántam, úgysem mentem iskolába, és volt olyan rendes, hogy itt hagyja a kocsiját is. 

A hatalmas zacskókkal felszerelkezve a telefonom csörgésére figyeltem fel. Gyorsan beügyeskedtem őket a csomagtartóba, és kikaptam a készüléket a farzsebemből. Bella neve villogott a kijelzőn, és vacilláltam. Nem volt kedvem vele beszélni, mégis fogadtam a hívást.

- Szia, Bella. Mi újság? – kérdeztem, és lecsaptam a csomagtartó hátulját. 

- Mit csinálsz? – kérdezte, és szinte magam előtt láttam értetlen arckifejezését. Tökéletes füle van, biztos hallotta az ajtócsapkodást, és mivel nincs kocsim, jogos gyanú merült fel benne. 

- Bevásároltam, Julie megkért, sőt, még a kocsiját is odaadta – mondtam, és beültem az autóba. Bekötöttem a biztonsági övem, és kihangosítottam őt, hogy ne zavarjon vezetés közben. Nem akartam mostohaanyám kocsiját is összetörni.

- Értem. Nem is akarlak sokáig feltartani, csak ma is hiányoltunk a suliból. Miért nem jöttél?

- Öhm, nem vagyok valami jól, és kedvem sincs a sulihoz, szóval úgy gondoltam, kiveszek még egy szabadnapot. De Hétfőn már megyek – biztosítottam őt, és kikanyarodtam a parkolóból. 

Nem beszéltünk utána valami sokat. Elmondta, hogy hiányolnak engem, és hogy elmehetnénk a hétvégén valamerre. Beleegyeztem, nem akartam, hogy gyanakodni kezdjenek. Útközben megálltam még, hogy vegyek magamnak valami kaját, és értetlenül meredtem egy hosszú, szőke hajú nőre, aki pofátlanul engem bámult. – Valami gond van? – förmedtem rá, miközben kifizettem a számlát, és nekidőltem a pultnak. Nem mondott semmit, kilépett az ajtón, és miután elraktam a pénztárcám, én is elhagytam a kis vendéglőt. 

Megpillantottam őt a parkoló túlsó végén, ismét engem nézett. Közelebb sétált hozzám, határozott léptekkel haladva. – Figyelmeztetni jöttelek. Állj le, mielőtt még túl késő lenne – mondta, és én is közelebb léptem, de hirtelen fékeztem le, ahogy egy autó dudálva hagyta el a parkolót. Bemutattam a sofőrnek, és miután felpillantottam, a nőnek hűlt helye volt. Egy pillanatig némán, értetlenül álltam ott. Hova a fenébe tűnt?

Miután mindent elrendeztem a konyhában, és rendet raktam a szobámban, megnéztem egy filmet, végül készülődni kezdtem a Dylannel való találkozásra. Nem mondanám, hogy különösebben izgatott voltam a randi miatt, de azért kicsit vártam, hogy lássam őt. 

Beültem Julie kocsijába, és a Dylan által kapott címre mentem. Gyanítottam, hogy mostohaanyám nem díjazza az ötletet, hogy az autójával rohangáljak, de nem érdekelt a véleménye. Szükségem volt egy járműre, ha nem akartam magam lebuktatni az évfolyamtársam előtt. 

Beültünk egy kávézóba, és tulajdonképpen egész jól éreztem magam a társaságában. Eszembe jutottak Cullenék, és egy hirtelen ötlettől vezérelve Dylanen és a családomon is elvégeztem egy bűbájt, amit egykoron saját magamon. Nem akartam, hogy tudják, ki mit érez vagy gondol. Nem volt erre szükségem.

- Hétvégén lesz egy házibuli, nincs kedved eljönni? – kérdezte egyszer csak hirtelen, és elmosolyodtam. 

- Nem is hallottam. Kié lesz?

- Persze, hogy nem hallottál róla. Hetek óta nem jársz normálisan iskolába, kimaradsz a jó kis pletykákból. Mindenki azt találgatja, hogy Dana terhes-e.

- Aha, nagyon érdekes – feleltem unottan, és megkavartam a forró csokimat. A pletykákért sosem voltam odáig különösebben. És ha ez az egész igaz is, senkinek semmi köze hozzá. Ez csak Dana dolga. – Na, és kinél lesz ez a buli?

- Calebnél – mondta, és el kellett gondolkoznom, hogy eszembe jusson, ki is ő. Aztán bevillant, hogy a birkózócsapat egyik tagja, az, akinek az első iskolai napomon leszívtam az erejét az ebédlőben. Elmosolyodtam a gondolatra, olyan, mintha évekkel ezelőtt történt volna, pedig alig két hónap telt el.

- Rendben, elmegyek – vágtam rá, mire elmosolyodott. Egy rövid pillanatra bennem rekedt a levegő, ahogy az arcára pillantottam. Nagyon helyes srác volt, az a cuki fajta. – És, mit fogsz csinálni a Téli szünetben?

- A szüleimmel Kanadába megyünk, ez amolyan családi hagyomány. Van ott egy nyaralónk, a Karácsonyt is ott töltjük, és egészen Szilveszterig ott leszünk.

- Hűha, ez jól hangzik. Bár el sem tudom képzelni, hogy ennyi időt végig a családommal töltsek. 

- A család a legfontosabb nekem – vágta rá, és egy hosszú pillanatra fagyos lett a hangulat. Némán az asztalra meredtem, és próbáltam összeszedni magam, de nem ment sok sikerrel. Nem tudom mit láttam a tekintetében, de nagyon nem tetszett. Talán ezért is könnyebbültem meg, amikor megcsörrent a telefonom. Üzenetem jött Bellától, amiben sürgősen a Cullen villába hivatott. Zavartan pillantottam a készülékre, egyszerűen nem értettem, hogy mi baj lehet. Önkéntelen, azonnal felpattantam, és bocsánatkérően pillantottam Dylanre. 

- Ne haragudj, de mennem kell. Nagyon sajnálom, vészhelyzet van. – Nem tököltem tovább, felkaptam a táskám, és miközben a kocsihoz futottam, kihalásztam belőle a kulcsokat. Szinte beestem az ajtón, és úgy éreztem, lefutottam egy maratont, nehezen vettem a levegőt. 

- Mi történt? Minden rendben? – faggattam őket, sérüléseket keresve rajtuk, de úgy tűnt, minden rendben.

- Persze, csak szerettünk volna egy jó hírt közölni veled. Jasper itthon van – közölte Bella, és egy pillanatra a világ megállt körülöttem. Tétován pillantottam le a kezemre, és egyetlen pislogással eltüntettem a tűzgolyót, amelyet készenlétben állva hoztam létre, felkészülve valamilyen esetleges támadásra.

- Oh – csak ennyit tudtam kinyögni, és zavartan pillantottam az emeletre. Alig hittem a fülemnek, de itt volt, ott állt előttem, alig pár méterre tőlem. Éjfekete szemével sötéten meredt rám, ajkát keskeny vonallá préselte, ahogy rám pillantott. Ennyi elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, még nem békélt meg velem, és nem okoltam érte. Élete szerelmét vettem el tőle, a szándék nem fontos, csak az számított, hogy én álltam közéjük. Azt kívánja, bár sosem jöttem volna Forksba. De ha ez megvigasztalja, nem önszántamból jöttem ide, sosem akartam ebbe a kisvárosba költözni. Voltak barátaim, egy saját életem, amit magam mögött kellett hagynom. Ha lett volna választásom, nem döntöttem volna úgy, hogy idejöjjek. De nem volt, és ami történt, megtörtént. – Mi újság? – kérdeztem tőle, s egy kis mosolyt erőltettem magamra, miközben leültem a kanapéra. Egy rövid pillanatig még rám meredt, mielőtt válaszolt volna.

- Haza költöztem, most már itthon maradok – válaszolta, és Esmé szorosan magához ölelte, miután lesétált a lépcsőn, és bejött a nappaliba.

- Ez remek hír, örülök neki – feleltem, és körbepillantottam. Látszott az egész családon, hogy örülnek annak, hogy Jasper visszatért, azonban nem tudtam mit kezdeni a tekintetükkel, szinte égetett, ahogy rám meredtek. 

- Azt hittem valami baj van, úgy ide rángattatok – róttam meg őket kissé, és az órámra pillantottam. Délután négy volt.

- Talán programod volt? – kérdezte Emmett, a szemöldökét húzogatva beszéd közben. 

- Aha – feleltem, és elmosolyodtam, amikor láttam, hogy ezt várja tőlem. – Ne haragudjatok, de most mennem kell. Julie már biztos mérges, amiért lenyúltam a kocsiját. – Felálltam, és egy köszönés keretében kisétáltam a villából, de mozdulatlanná dermedtem, amikor megéreztem egy hideg érintést a karomon. Meg sem kellett fordulnom ahhoz, hogy tudjam, ki van mögöttem.

- Mit szeretnél, Jasper? – kérdeztem, és a vállam mögött hátrapillantottam.

- Jól vagy? – tette fel a kérdést, és a karomnál fogva maga felé fordított, hogy egymással szembe álljunk, karja még mindig az enyémen nyugodott. Nem szorította erősen, de így is éreztem erejét. 

- Jaja, miért ne lennék? – kérdeztem vissza, és igazam volt, a szeme éjfekete, mintha hetek óta nem evett volna. Nem válaszolt, némán meredt rám, pillantása sokáig elidőzött az arcomon, aztán a karomra nézett, és egy hosszúnak tűnő pillanat múlva elengedett. Nem mondott semmit, tekintete azonban megvillant. 

- Sajnálom, hogy csak úgy eltűntem, de szükségem volt még egy kis időre, és a távolságra is, hogy feldolgozzam… hogy feldolgozzam a történteket. 

- Megértem, nem kell bocsánatot kérned – biztosítottam őt, és jelzés értékűen hátrébb léptem. – Örülök, hogy találkoztunk. Jó, hogy itthon vagy, Jasper – mosolyodtam el, ezúttal őszintén, és beültem a kocsiba. 

Igazam volt, Julie már otthon volt, és mérgesen támadt rám, amiért engedély nélkül vittem el a kocsiját. Egy rakat pénzt rámertem volna tenni, hogy ez fog történni. 

- Közbejött valami, és nem volt időm taxit hívni, szükségem volt egy autóra – vágtam rá, és a kulcsot a konyhapultra dobtam. Nem foglalkoztam azzal, hogy utánam kiáltott, felmentem a szobámba. Nem akartam a visítozását hallani, nem volt hozzá energiám. 

Ledobtam a táskámat a földre, és felvettem egy kényelmes tréningruhát. A tükörbe pillantottam, és feltűnt, mennyire karikás a szemem. Úgy néztem ki, mint aki hetek óta alig alszik valamit. Megvontam a vállam, felfogtam a hajam, és törökülésbe ülve magam alá húztam a ládámat. 

A térképre pillantva elmosolyodtam, ahogy feltűnt, már csak három piros pontot látok, és ugyanabban a pillanatban hasított belém valami fura érzés, mintha bántam volna, hogy már csak ennyien voltak. Ha be akarom vallani, és őszinte akarok lenni magammal szemben, igenis élveztem a gyilkolást, azt, hogy bosszút állhatok azokon, akik elvették tőlem a legjobb barátnőmet. Élveztem, hogy saját kezűleg olthatom ki az életüket, hogy ők is ugyanúgy végzik, mint Alice. Holtan…

Három piros pont vibrált vakítóan, és figyelmemet a közelebbi keltette fel. Az órámra pillantottam, és egy gyors fejszámolás után rájöttem, ott most este fél hét volt. Már itt is kezdett sötétedni, tökéletes alkalom volt, hogy még egy újszülöttet elpateroljak. Lehunytam a szemem, magamban arra a pontra gondolván, és ijedten kaptam levegő után, amikor valaki megérintette a vállam, de már túl késő volt, egyszerűen csak meghajlítottam a Földet, és többé nem a szobámban ücsörögtem, hanem Denverben, nem messze a vámpírtól. Hevesen dobogott a szívem, ahogy megfordultam, és amikor megláttam, hogy ki áll mögöttem, egyszerűen képtelen voltam megszólalni. Úgy éreztem leforráztak, képtelen voltam összeszedni magam.

- Mit művelsz? – Esett nekem, én pedig elkerekedett szemekkel meredtem rá. Hogy tehette ezt? Hogy követhetett egészen idáig? És mi lett volna, ha egyszerre kettőnket nem tudtam volna idehozni? Mi lett volna, ha valahol teljesen máshol lyukadunk ki?

- Ezt én is kérdezhetném tőled – förmedtem rá, a hirtelen támadt harag segített úrrá lenni magamon. – Semmi jogod nem volt idáig követni. Nem kéne itt lenned, menj el.

- Tudnom kellett mi van veled, és a szörnyű érzésem, hogy bajba kevered magad, beigazolódott – válaszolt, és összerezzentem, ahogy a levegőbe szippantott. Ennyi, biztos rájött a tervemre. Tudja, hogy miért jöttem ide, lebuktam. 

- Tudom, mit csinálok, és egyáltalán nem vagyok bajban. Minden az irányításom alatt van.

- Ne szórakozz velem, Ariadne – dörrent rám, és az, hogy a nevemet így mondta, fájdalommal töltött el, és dühvel. 

- Menj el, utoljára figyelmeztetlek – szakítottam félbe, és éjsötét szemébe néztem. Megragadta a karom, erősen szorítva azokat, mintegy tudatosításként, hogy nem megy nélkülem sehova, és ha kell, erővel ráncigál el. De nem voltam olyan törékeny, nekem is volt erőm, hogy távol tartsam őt magamtól. 

- Nem megyek nélküled sehova!

- Pedig muszáj lesz, Jasper. Ne kényszeríts arra, hogy bántsalak – folytattam, és egy hosszú pillanatig egymás szemébe néztünk. Megpróbált lebeszélni róla, a tekintete is erről árulkodott, de túl mélyen benne voltam. Ő nem érthette meg, hogy szükségem van a halálukra. Nem élhetek, ha ők is életben vannak. Vagy ők, vagy én, de együtt nem férünk el ebben a világban. – Kár volt idejönnöd, nagyon ajánlom, hogy nem ijesztetted el. – A szorítása erősödött, és nem gondolkoztam tovább, lángnyelvek futottak végig a karomon, amik hamarosan rá is átterjedtek. Automatikusan engedett el, és ahogy egy erőteret hoztam létre körülötte, a lángok elaludtak. Döbbenten nézett rám, mintha nem hinne a szemének, s szó nélkül fordultam el, és követtem az újszülött nyomait. 

Nem volt nehéz dolgom megtalálni, bár kétség sem fér hozzá, megérezte Jasper illatát, és menekülőre fogta, de előlem nem szökhetett meg. Kicsit nehezebb dolgom volt, és jobban kellett koncentrálnom, így, hogy Jasper a környéken volt. Egyszerre kellett vele foglalkoznom, hogy kordában és biztonságban tartsam, és hogy megölhessem a vámpírt. Próbáltam minél közelebb maradni Jasperhez, nem tudtam, mekkora távolság fér bele a pajzs fenntartásához, de azt sem akartam, hogy lássa, mit teszek. Úgy éreztem, sarokba szorítottak, és ez különösen ingerültté tett. 

- Csak nem megpróbáltál elmenekülni előlem? – kérdeztem negédesen, és elnevettem magam. - Mindig ezt teszitek, megpróbáltok elmenekülni, mint a gyáva férgek. Most közel sem olyan nagy a szád, mint amikor csapatban támadtatok ránk, nem igaz?

- Kíváncsi vagyok, hogy neked is ekkora lesz-e a szád, mielőtt megöllek – mondta, s fenyegetően felhúzta az ajkát, hogy rálássak éles szemfogaira. Minden erejét beleadta, hogy megtörje az igémet, amely mozdulatlanná tette, de nem sikerült neki. Megfeszültek az izmai, és idegesen üvöltött fel, de képtelen volt akárcsak egy ujját megmozdítani. 

- Szeretném én azt megnézni. Nem rossz érzés, hogy ennyire ki vagy szolgáltatva? Tudod, bármit megtehetnék veled, és nem tudnál ellenne semmit sem tenni – vigyorogtam az arcába, és körbejártam, amolyan ragadozónak éreztem magam. Egész testében megfeszült, és látszott rajta, nem érti hogy bírok felette uralkodni. Hirtelen jött az ötlet, amivel sikerülne még inkább megkeserítenem az életet, így nem haboztam, és körmeimet olyan mélyen vájtam a bőrömbe, ahogy csak tudtam. Vér szökött ki alóla, és közelebb sétáltam a vámpírhoz, testünk összesimult.

- Éhes vagy? Gondolom, bármit megtennél, ha egy kis vérre lenne szükséged, nem igaz? Tessék, itt van az enyém, alig pár centire tőled. A vérem, amire szomjazol. – A szeme kikerekedett, és olyan éhes pillantást vetett rám, amitől nevetnem kellett. Szánalmasan festett, ahogy a véremért sóvárgott. – Kéne, mi? Csak bele kéne harapnod, és elmúlna az égetőérzés a torkodban. Tessék, itt van. Vedd csak el – mondtam, és alkaromat olyan közel emeltem, amennyire csak tudtam. Ajkai nyitva voltak, nem kellett volna mást tennie, csak összeszorítania az állkapcsát, de képtelen volt rá. Láttam rajta mennyire szenvedett, és élvezettel töltött el a tudat, hogy én okoztam ezt.

Elvettem a karomat, ujjaimmal végigsimítottam a lapockáján és a hátán, hogy aztán körmeimet a bőrébe vájjam. Felordított az égető érzéstől, csak úgy, mint eddig mindegyikük. Éreztem azt a csiklandós érzést, ahogy a vére az én bőrömre folyt, láttam az arcán a fájdalmat, de nem hátráltam meg.

- Megöllek te ribanc – sziszegte nekem, és erősebben szorítottam. Őt tényleg ki fogom véreztetni, megérdemli. A vére gyorsabban csöpögött, és bármennyire is megpróbálta visszafogni a kiáltást, nem volt képes rá. Az egész erdő tőle visszhangzott. Nem tudtam pontosan mennyire fájhat neki, hiszen az ujjperceimet csak csiklandozták a lángok, de gyanítottam, ő is szörnyű kínokat él át, a teste belseje szó szerint lángolt. 

- Adne – hallottam meg az ismerős hangot, és döbbentem fordultam hátra. Egy pillanatra majdnem kizökkentem, de sikerült fenntartanom az összpontosításom, és egy helyben tartani a vámpírt. – Engedd el őt – kérte, és szédülés lett úrrá rajtam, egyre nehezebben tudtam talpon maradni. 

- Mit keresel itt, Jasper? Nem kéne itt lenned, én gondoskodtam arról, hogy ne tudj ide jönni. Ezt nem értem – mondtam inkább magamnak, és megráztam a fejemet, ahogy fekete pontok jelentek meg a szemem előtt. Mi történik velem?

- Engedd el őt, Adne! Ez nem éri meg, higgy nekem. Sosem a bosszú a megoldás, engedd elmenni őt.

- Nem engedhetem, te ezt nem érted. Miattuk halt meg Alice – förmedtem rá, és meglepetten kaptam az arcomhoz. Sírtam.

- Tudom, és én is ugyanúgy érzek, mint te, de higgy nekem, ezzel nem mész semmire. Alice sem ezt akarná.

- Alice-nek szüksége van arra, hogy megtoroljam a halálát.  Megérdemlik, hogy ugyanúgy halljanak meg, mint ő. 

- Nem, Alice nem ezt akarná. Jobban ismertem őt, mint te, és hinned kell, ha azt mondom, ő nem így akarná. Nem akarja, hogy ilyen legyél, csak azt szeretné, ha elengednéd és tovább lépnél. Nem ez a megoldás, abba kell hagynod.

- Nem tudom, képtelen vagyok rá – ordítottam vissza, és tekintetemet a vámpírra szegeztem. Szükségem volt arra, hogy meghaljon. Ezt érdemelték, igazságot kell szolgáltatnom.

- De képes vagy rá, én itt vagyok neked, hallod? Segítek átvészelni ezt az egészet, de ahhoz az kell, hogy te is segíts nekem.

- Nem, ez nem igaz. Itt hagytál engem, elmentél, és ki tudja, mikor teszed ezt legközelebb. Nem hiszek neked, hagyj békén Jasper.

- Nem megyek nélküled sehova – mondta, és alig kaptam levegőt. A vámpír vállában kapaszkodtam meg, nehogy elessek, amikor megroggyant a térdem. Hirtelen, mintha minden erőmet kiszívták volna belőlem. 

- Mit csinálsz? Hagyd ezt abba – kiáltottam, és kezemet a fejemhez kaptam. Mintha valaki irányítani próbált volna. 

- Muszáj megfékeznünk, és úgy néz ki, ez az egyedüli módja. – Dühösen pillantottam rá, és hangosan ordítottam fel, minden erőmet összeszedtem, hogy kilökjem az illetőt a fejemből, és ahogy sikerült, hatalmas pukkanásra kaptam fel a fejem. Tudtam, hogy én robbantottam fel a vámpírt, ehhez kétség sem fért, de nem hittem, hogy egyszerre sikerülne megszabadulnom az újszülöttől, és attól, aki irányítani próbált.

- Hagyj békén – pillantottam dühösen Jasperre, s kapkodva vettem a levegőt. Lehunytam a szemem, és kicsivel tovább kellett koncentrálnom a haza jutásra. A ház üresnek tűnt. Hangosan elkiabáltam magam, de nem kaptam választ. A konyha felé vettem az irányt, s tekintetem megakadt a hűtőn lévő fecnin. Nagyszerű, ezek nélkülem mentek el vacsorázni, mi több, Carly Connort is magával vitte. Biztos most mutatja be régi legjobb barátomat a saját apámnak, és engem még csak meg sem hívtak, pedig beletörődtem már, hogy együtt vannak, nem rendeztem volna jelenetet, legalábbis azt hiszem. Összegyűrtem a papírt, és egyetlen pillantással lángra lobbantottam. 

Kinyitottam a hűtőt, és elmosolyodtam a tartalmát látva. Semmi kajának valót nem találtam benne. Kivettem a tejet, és az egyik szekrényről leemeltem a gabonapelyhet is, és kiöntöttem egy nagy tálba. 

Alig ettem belőle pár falatot, amikor is meghallottam az ajtónyikorgását. Olyan gyorsan pattantam fel, hogy levertem a tálat, s apró darabokra esett a földön, hatalmas tócsát hagyva maga mögött. Alig hittem a szememnek, mégis hogy teremhet itt ilyen gyorsan?

- Miért követsz? – estem neki köszönés nélkül, és a pultig hátráltam.

- Csak segíteni szeretnék – lépett közelebb, és idegesen meredtem rá.

- Nincs szükségem a segítségedre, senkiére sincs – förmedtem rá, és elsétáltam mellette, erővel tépve fel az ajtót, aztán futásnak eredtem, de nem voltam elég gyors. Jasper egy pillanat alatt termett előttem, elállva az utat. Kétségbeesetten pillantottam körbe, de tudtam, nem tudok elmenekülni, könnyedén utolérne, bármerre is futok. 

- Állj félre, Jasper – kértem, és minden izmom megfeszült, a reakcióját várva, ő azonban tapodtat sem mozdult. – Állj félre – emeltem fel a hangom, míg végül kiáltássá nem alakult, mindhiába. – Ne akard, hogy ismét bántsalak, Jasper. Megteszem, ha nem állsz félre.

- Ha bántani akartál volna, akkor igazi tűzzel égettél volna meg ott, az erdőben. 

Futásnak eredtem mellette, és felordítottam, amikor utolért, és szorosan magához húzott. – Engedj el, engedj már el – ordítottam neki, ahogy csak képes voltam, kapálóztam és rugdosódtam, de nem mentem vele semmire, ugyanolyan határozottan tartott. Érintése mintha égetett volna, szó szerint fájdalmat éreztem, ahogy hozzám ért. Minden testrészem lüktetett és fájt, mintha csiszolólapot húztak volna végig a bőrömön. – Ez fáj, Jasper, kérlek engedj el – könyörögtem neki, és erősen ficánkoltam a karjaiban.

- Nincs semmi baj, itt vagyok Ariadne. Mindjárt elmúlik, csak engedd, hogy segítsek. 

- Nem kell a segítséged, azt akarom, hogy engedj el – ordítottam, ahogy a torkomon kifért, és még jobban felhergeltem magam, ahogy tőlem alig pár méterre Cullenéket is megpillantottam. Láttam a döbbenetet a szemükben, hogy ilyennek látnak. Teljesen kikeltem magamból, úgy, ahogy még sosem. – Nagyon fáj, Jasper. Engedj már el – sikoltoztam, és akkor valami robbant bennem. Nem tudom mi történt, de hirtelen engedett el, és pillantott a házunk felé. Azonnal a padlóra rogytam, és megkönnyebbülten kaptam levegő után. A fájdalom rögtön megszűnt. Remegő karomat az arcomhoz emeltem, és rádöbbentem, hogy könnyekben úszik, sírtam a fájdalomtól. 

- Ariadne, hagyd abba – hallottam meg Jasper hangját. Nehezen, de sikerült összeszednem magam, még mindig levegőért kapkodva. – Nem hallod, hagyd abba!

- Mégis mit? – ordítottam vissza dühösen, és én is a ház felé pillantottam, amikor is belém forrt a szó. A Martins lakás lángokban állt. Ijedten kaptam a kezem a szám elé, és néztem, ahogy kezd átterjedni az épületre. Az egész olyan volt, mint egy szörnyű rémálom. Behunytam a szemem, és erősen koncentráltam, de olyan fáradtnak éreztem magam, hogy képtelen voltam rá. Lekaptam a kardigánom, megráztam a fejem, s felemelve a karom erősen összpontosítottam a lángokra. Kellett néhány másodperc, míg sikerült eléggé fókuszálnom, aztán a lángok lassan felém haladtak, mintha valami láthatatlan erő húzná az irányomba, hogy végül tenyerem belsejében tűnjenek el.

Hőhullámaim lettek, s egyszeriben olyan melegem lett, hogy legszívesebben az atlétámat is levettem volna. Égett a belsőm, és az ajkamba kellett harapnom, hogy visszafojtsam a feltörő kiáltásomat. A fáradtság eluralkodott rajtam, és ahogy talpra kecmeregtem, remegni kezdtem. Mindjárt vége, mindjárt túl leszek rajta, csak tarts még ki – ezt kántáltam magamban, ahogy az épület felé haladtam, kissé bizonytalan léptekkel. Tenyeremet a forró alapzatra helyeztem, és lehunytam a szemem. Magam elé képzeltem a házat, élénken élt bennem a pillanat, amikor először láttam meg az új házunkat. Szépnek találtam, és amíg mostohatestvéreim a szobákat nézegették, én alaposan szemügyre vettem. 

Kinyitottam a szemem, és az utolsó dolog, amit észrevettem, a vadonatúj házunk volt, mielőtt elájultam volna.

Önzetlen szerelem – 16. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a frisst, sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok rá, de a suli nekem sem kedvezett. Lekellet adnom 15 oldalt a szakdogámból, amivel igencsak meggyűlt a bajom, folyamatosan írjuk a ZH-kat, jövőhéten 3 is lesz. :S  (Egyébként a szakmai nyelvvizsgám meg lett :D :D)

Nem sikerült hosszúra a fejezet, de ígérem, a következő az lesz. Ez egy amolyan kis bevezető. :P

Köszönöm szépen a sok támogatást, amit tőletek kapok. Nagyon szeretlek titeket!! :)

Puszi,

Monya

Aggodalmak nélkül

A hétvégém végre nyugalmasan telt, kínzó álmok nélkül, és kimertem volna jelenteni, hogy a legjobb napjaimat töltöttem. Szombaton kisurrantam a házból, és bulizni mentem Port Angelesbe, egyedül. Ez olyan dolog volt, amit korábban egyedül sosem tettem volna meg, de most ez sem zavart. Csak jól éreztem magam, és hajnal ötkor fáradtan estem be az ágyamba, így a hétvégém hamar eltelt. A vasárnapot majdhogynem egész nap aludtam. Késő este jutott eszembe, hogy egyáltalán nem készültem az iskolára, pedig a sok hiányzás miatt szörnyen le voltam maradva. De nem érdekelt túlzottan. Boszorkány voltam, nem a tanulás volt a sorsom, vagy a diploma megszerzése. 

A kocsimnak annyi lett, Meg és Carly pedig természetesen nem vártak meg, pedig hallottam, amikor Tom megkérte rá őket. Meg sem lepődtem rajta, ez annyira rájuk vallott. Így hát kénytelen voltam meghajlítani a Földet, mint eddig már annyiszor, és az iskola egyik WC fülkéjében találtam magam. Elnevettem magam a gondolatra, hogy mi lett volna, ha éppen foglalt lenne, és egyik pillanatról a másikra felbukkantam volna. Minden bizonnyal annyi lenne az álcámnak, de még így is jobb volt, mint ha az erdőbe vagy a parkolóba „teleportáltam” volna. Megigazítottam a hajam, beletúrtam egyszer-kétszer, majd megindultam az első órámra.

A napok gyorsan teltek, és egyre több kamubarátot szereztem. Feljártam néhány szórakozóhelyre, és most, hogy egy kis társasági életet éltem, gyakran összefutottam néhány évfolyamtársammal is. Cullenék gyakran gyanakodva néztek engem, és a jókedvem, de nem kérdeztek semmit, aminek különösen örültem. Nem volt szükségem az aggodalmukra vagy az ostoba kérdéseikre. Többé nem ugyanaz a bátortalan lány voltam, aki nem mert kiállni magáért. Meg és Carly folyamatosan célba vett, és minden próbálkozásukat sikerült könnyedén elhárítanom. Nem féltem tőlük, nem tartottam tőlük, többé nem. Egy nap, vidáman cseverésztem az egyik végzős lánnyal, amikor is Dylan átkarolta a derekam, és nagy vigyorral az arcán üdvözölt engem. Nem húzódtam el, helyette rámosolyogtam, mire tenyere egy pillanatra lejjebb kalandozott. Seattle-ben találkoztunk egy szórakozóhelyen, s amikor a piámat kértem ki, ő odajött hozzám. Ő is végzős volt, és mint kiderült, még közös óráink is voltak. Kicsi a világ, nem igaz? Barnaszeme volt, s ugyanilyen színű göndör haja barátságosan keretezte az arcát. Nem az a tipikus, Istenem, de szexi kategóriába soroltam volna, de határozottan szexi volt, néha még sármosnak is mondtam volna, már ha nem lenne ilyen kisfiús arca. De így nézett ki jól, ez kölcsönzött neki valamiféle bájt, amitől minden lány rátapadt. Piros-fekete kockás inget viselt, és ahogy rám vigyorgott, az a gondolat futott végig az agyamon, hogy ennek a gyereknek még a fogai is tökéletesek. Egész sokat beszélgettünk az utóbbi időben, és kissé különlegesnek éreztem magam. Jól esett a figyelem, ami rám irányult, csakis rám. Minden egyes alkalommal volt néhány részeg idióta a szórakozóhelyeken, akik bepróbálkoztak nálam, de az más fajta figyelem volt. Megakartak dönteni, és a figyelem csak addig szólt, amíg ki nem kosaraztam őket, aztán azon nyomban a következő lányt keresték, akit fűzhetnek. 

- Alice-ről még nincs semmi hír? – kérdezte egyik alkalommal Dylan az ebédlőben, és egy rövid pillanatra meg merevedtem, még a villa is megállt a kezemben. Egy kicsit haboztam a válaszadással, de leginkább azért, mert rádöbbentem, vége a feszítő érzésnek, ha rágondolok. Nem volt fájdalom, félelem, gyász vagy akár bűntudat. De miért is lett volna? Minden tőlem telhetőt megtettem, még arra is kértem, hogy ne keressen meg, maradjon nálunk, de ő nem hallgatott rám. Senki sem róhatta fel ezt nekem. A vállam fölött átpillantottam Cullenékre, nagyon is tudatában annak, hogy mindent hallanak. 

- Nem, még nincs. A rendőrség nyomozást indított az eltűnése miatt, de még nem találtak semmilyen nyomot, ami elvezethetne hozzá – mondtam, és villámmal bökdösni kezdtem a húst a tányéromon. Ezt a hazugságot találták ki Cullenék, én pedig tartottam magam hozzá. Nem értettem, hogy miért nem mondják el az igazat, úgy értem, nem azt, hogy vámpírok mészárolták le az egyébként szintén vámpír lányt, hanem hogy meghalt. Nem fog visszajönni, már nem. 

- Gondolom megviselt a távozása. Láttam, hogy milyen jóban voltatok – rezzenéstelen arccal mosolyodtam el kissé. 

- Igen, miután ide költöztünk a legjobb barátnőm lett, de rájöttem, hogy nem tudok mit tenni. Elment, és hogy őszinte legyek, szerintem már nem is fog visszajönni. Biztos meg volt az oka annak, amit tett. – Megértően bólogatott, körbepillantott, majd közelebb hajolt, és lehalkította a hangját.

- Gondolod, hogy a családja miatt lépett le? Hallunk pletykákat róluk – mondta, és elnevettem magam. 

- Ne hülyéskedj, biztos, hogy nem emiatt. Töltöttem egy kis időt velük, és jó arcok. Kizártnak tartom – feleltem, és eszembe jutott milyenek is igazából. Az iskolából senki sem ismeri úgy őket, mint én. Legutóbb, amikor náluk voltam, ép arról beszéltek, hogyan kéne visszacsalogatni Jaspert, ugyanis miután magamhoz tértem, megint lelépett. Edward szerint még idő kell neki, de a család már annak örül, hogy el tudják érni, és beszélhetnek vele. Korábban még a hívásaikra sem válaszolt. 

Délután, miután kijöttem az öltözőből tesi óra után, Rose rohant utánam. Meglepődve fordultam hátra, és megálltam, hogy bevárjam.

- Beszélni akarok veled – közölte, mire kérdőn felvontam a szemöldököm. Ez aztán a magabiztosság, nem teketóriázik. 

- Azt hiszem, tudok egy kis időt szánni rád – mosolyogtam rá negédesen, és bosszúság suhant át az arcán, mire még szélesebb lett a vigyorom. 

- Te tényleg bolond vagy, most már teljesen biztos – mondta, és vizslatni kezdett, egy rövid pillanatra mintha még aggódást is felfedeztem volna az arcvonásaiban, de hát Rose-ról volt szó, bármi emberi érzelem szikrája is volt az arcán, az hamar eltűnt. – Pár hete még teljesen magad alatt voltál, depresszióba estél, és annyira begolyóztál, hogy képzelődni kezdtél. Most meg úgy csinálsz, mintha minden rendben lenne. 

- De hát minden rendben van – förmedtem rá, majd tovább folytattam. – Meghalt, és nem tudunk ellene mit tenni, bármennyire is sajnálom. Fel kell dolgoznotok, én már megtettem.  

- Nem csoda, hogy Jasper téged hibáztat – suttogta, de elengedtem a sértést a fülem mellett, és kényszert sem éreztem, hogy kifejtse szavai értelmét, vagy hogy sértegetni kezdjem. 

- Mit akarsz, Rose? Nem érek rá egész nap.

- Nem fogok köntörfalazni. Megváltoztál, még az is könnyen előfordulhat, hogy be is diliztél. Nem érdekel, hogy gyógyszert szedsz-e vagy drogozol, de nem fogom hagyni, hogy egy ilyen labilis állapotú csaj hordozza a titkunkat.

Felidéztem magamban az első napomat ebben a suliban, és ahogy ökölbe szorítottam a kezem, éreztem az erőt, ami átjárt akkor is. Meglendítettem a karom, és orrba vágtam Rose-t. Nem éreztem fájdalmat, igazából azt sem tudom, hogy miért tettem, csak azt, hogy nagyon jól esett. Fejlődtem, az erőm fejlődik. Korábban nem lettem volna képes felidézni Emmett erejét, vagy Tony-jét, a birkózó srácét, akiből először merítettem az energiát; és most, minden nehézség nélkül sikerült. Rose a padlón kötött ki, és elkerekedett szemekkel meredt rám, mire mosoly szaladt az arcomra.

- További szép napot, Rose! – köszöntem, és hátat fordítottam neki. 

Számítottam arra, hogy hátba támad, de nem tehette meg következmények nélkül. A diákok ép kezdtek kiszállingózni, nem kockáztathatta meg a lebukást. Az erdő fele sétáltam, és meglepődtem, amikor megpillantottam egy félmeztelen indián fiút. Ismerős volt az arca, de nem tudtam hova tenni, láthatóan ő felismert és mosolyogva üdvözölt. 

- Szia, Adne! Szép jobb horgos volt – mondta elismerően, és elmosolyodtam magam. Úgy tűnt, ő sem szereti túlzottan a szőkeséget. 

- Szia… – akadtam meg hirtelen, mire készségesen kisegített.

- Jacob vagyok, Nessi pasija. Korábban már találkoztunk, amikor bulizni mentél Cullenékkel.

- Á, igen. A farkas – feleltem, és habár kissé meglepődött, elvigyorodott. – Mi járatban erre? Nessiért jöttél?

- Igen, olyasmi. Tegnap le kellett mondanom a randinkat, este őrjáratozni voltunk a srácokkal, és elkaptunk egy újszülöttet – mondta büszkén, és halvány remegés futott végig a testemen. Ahogy kimondta a szavakat, megdobbant a szívem, s megremegett a lábam. – Újszülöttek voltak a környéken? – kérdeztem, de talán inkább magamtól, mintsem tőle. 

Jacob értetlen arcot vágott, és aggodalom tükröződött a tekintetében. – Ne aggódj, biztonságban vagy. Elkaptuk már a javát azoknak a vámpíroknak, akik...– Nem kellett befejeznie a mondatot, jól tudtam mit akar mondani. Akik elszöktek a Cullen villából, akik azért voltak ott, hogy feltartsák a családot, és végezhessenek velem és Alice-szel. Alice halálának okozói még életben vannak, megtorolatlanul. A harag megtelepedett az elmémben, sátrat vert, és nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy még életben vannak. Hogy ennyi idő elteltével még mindig gyilkolnak, méghozzá mindenfajta következmény nélkül. Ez így nem jó, nagyon nem.

- Mennem kell – vágtam közbe gyorsan, és beljebb siettem az erdőbe, senki sem láthat meg varázslás közben. Hallottam magam mögött a lépteit, és tompán érzékeltem, hogy mond valamit, hogy folyamatosan beszél, de nem tudtam koncentrálni. – Szia – nyögtem még ki nagy nehezen, és a következő pillanatban a szobámban találtam magam.

Nem tudtam volna megmondani, hogy mi okozta a változást, de örültem neki. Talán a Dylannel való kis csevej, vagy Rose szavai, talán Jacob elkotyogott infója a vámpírokról, de valami megváltozott, mintha velem együtt fordult volna a világ egyet. Düh keletkezett bennem, és nem értettem, miért nem gondoltam rá korábban, hogy miért nem jutott eddig az eszembe. Meg kell ölnöm az összeset. Meg keresem, és egyesével levadászom őket – csak ez járt a fejemben. Ezt kellett tennem, ez volt a helyes. A vámpírok vérével fogok tisztelegni Alice és a családja előtt, ez lesz az én búcsú ajándékom mindenki számára.

Magam elé helyeztem egy térképet, és elvégeztem egy kereső bűbájt, amely feltárta célpontjaim tartózkodási helyét. Izgatottság söpört végig rajtam, ahogy arra gondoltam, hamarosan bosszút állhatok, mindegyiken. Akkor sikerült megszökniük, de előlem már nincs menekvés. Nem hallottam semmi mást, egy mondat visszhangzott a fülemben, ami arra buzdított, induljak most azonnal. Amíg nem halnak meg egytől egyig, nem lelhet Alice békére. Szükségem volt a halálukra. 

Kiválasztottam az egyik fénylő pontot, ráfókuszáltam, és azon kaptam magam, hogy farkasszemet nézek egy közel velem egykorú fiatal lánnyal. Talán meginogtam volna egy pillanatra, ha nem láttam volna vérvörös szemeit. Felfordult a gyomrom, de erőt vettem magamon, mégsem voltam elég gyors. Láttam a döbbenetet a lány tekintetében, de gyorsabb volt nálam a vámpír reflexeinek köszönhetően. Felém mozdult, és villámgyorsan lendült a karja, nem volt időm egyetlen bűbájt sem alkalmazni. Neki repültem egy épület falának, és hányinger tört rám. Lehetséges, hogy agyrázkódást kaptam, de talpra kecmeregtem. Láttam az éhséget, amely eluralkodott rajta, így én is léptem. 

Megtorpant, mintha egy láthatatlan erő húzná vissza; képtelen volt bármerre is mozdulni. Fenyegetően felhúzta ajkait, megmutatván ezzel éles fogait, mintha ezzel megrémiszthetne. 

- Meg foglak ölni, mert ahhoz tartja a kedvem – közöltem vele negédesen. – Nem kellett volna ujjat húznod velem vagy akár a Cullen családdal. – A szemében megértés csillant, én pedig nem haboztam. Felemeltem a karom, tenyeremet felé fordítva, és ahogy összeszorítottam azt, felrobbant. Apró darabokban végezte, és csak a hamu mutatta korábbi helyét. Mosoly szaladt az arcomra, és különös megnyugvást éreztem egyetlen egy röpke pillanatra, aztán eszembe jutott, vannak még. Az adrenalin még mindig a véremben száguldozott, úgy éreztem, el tudnék bánni egy egész hadsereggel, készen álltam arra, hogy a következő célpontomat is kiiktassam. 

A szobám közepén találtam magam, és azonnal a könyvem felé haladtam, amikor egy alak lépett elő a szoba túloldaláról. A rémült kiáltás a torkomra forrt, és még akkor is hevesen dobogott a szívem, amikor rájöttem, csak Edward van itt. 

- Hol voltál? – kérdezte, és pár lépést tett felém.

- Sehol – vágtam rá, és a könyvemet a térképpel együtt bedobtam a ládámba, határozott mozdulattal csuktam le a tetejét. Felálltam, és szembefordultam vele. Magasba szökött a szemöldöke, ahogy engem nézett, azonban sokáig hallgatott, mielőtt megszólalt volna.

- Aggódunk érted.

- Nincs miért, jól vagyok – feleltem, és elmosolyodtam. Nem tudom mit láthatott rajtam, de nem tetszett az arckifejezése.

- Akkor miért érzek rajtad idegen vámpír szagot? A vért már ne is említsem.

- Sajnálom, nő vagyok. Most élem a rosszabb napjaim – vágtam rá pofátlanul és elvigyorodtam. A képébe hazudtam, és töretlenül mosolyogtam, annak ellenére, hogy tudtam, tisztában van azzal, hogy nem mondok igazat és titkolózok. 

- És mi a helyzet a másik dologgal? – kérdezte inkább, és nekitámaszkodott az asztalomnak. 

- Biztos csak az új parfümömet érzed, nemrég kotyvasztottam – mondtam, és látványosan ásítottam egyet. – Ne haragudj, de örülnék, ha távoznál. Sok dolgom van még ma. – Bólintott, és mielőtt kiugrott volna az ablakomon, alaposan végigmért, majd a szobámat is.

Úgy döntöttem, a legközelebbi vadászatot inkább átteszem holnapra. Nem akartam, a szívem mintha belesajdult volna a gondolatra, de így láttam a legjobbnak. Nem fogják megúszni. 

A fürdőbe mentem és megálltam a tükör előtt. Egy pillanatra megcsodáltam szemem furcsa csillogását, aztán inkább a fejem búbjához emeltem a karom. Már nem vérzett, bár egy kicsit még sajgott. Lezuhanyoztam, és átaludtam nem csak az egész délutánt, de az estét is. Reggel úgy döntöttem, nem megyek iskolába. Megvártam, amíg mindenki elmegy otthonról, aztán olvasgattam, filmeket néztem, csupa olyan dolgot tettem, amire már régóta vágytam, most még sem foglalt le teljesen. 

Kimásztam az ágyamból, felöltöztem, és letelepedtem a ládám előtt. Kikaptam a könyvem, és ujjaimat végighúztam a fekete borítón, éreztem a hatalmát, a tudást, amit csak előttem fedett fel. Mi lenne, ha ezeket fejből tudnám? Ha nem kéne minden varázslatot és bűbájt kikeresnem, ha szükségem lenne rá? Kezeimet a könyvre fektettem, erősen koncentráltam, és valahogy sikerült magamba szívnom a tudást. Úgy éreztem, megállíthatatlan vagyok.

Ő lenne Dylan :)