2012. szeptember 29., szombat

A farkas nyomában - 6. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a frisst, remélem tetszeni fog nektek és írtok, igazán kíváncsi vagyok a véleményetekre!!!!
Hoztam egy képet is - én szerkesztettem, tudom, nem a legjobb, de igazán megszenvedtem vele -, szóval remélem az is tetszik nektek. :D
A héten felkerült a 4. fejezet a másik blogomra (Az érzelmek hálójában), olvassátok el és Hannah C. is hamarosan frissel. :)
Jó olvasást kívánok nektek!



"A bátorság nem azonos a félelem hiányával. Az bátor, aki a félelem ellenében és ellenére is képes cselekedni, kilépni az ismeretlenbe, legyőzve a félelem keltette ellenállást."
Morgan Scott Peck

A farkas rejtélye

Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy rám találtak, és pánik futott végig a gerincemen, de ahogy ott állt és nézett engem, sikerült eléggé megnyugodnom, hogy rájöjjek, tévedtem. Ismeretlen szag volt, az biztos. Kíváncsian indultam meg felé, de egy lépés után visszarohant az erdőbe. Megfordult a fejemben, hogy én is átváltozom és üldözőbe veszem, de nem akartam kockáztatni. Tudtam, hogy nem lenne elég időm beérni őt. Így csak álltam az erdő szélén, és hosszú percekig néztem az utat, amerre ment. 

Ezek után az álom nehezen jött a szememre, egész végig forgolódtam, az agyam megállíthatatlanul kattogott, nem engedte, hogy édes álomba merüljek. Mintha csak büntetni akart volna valami miatt, de az indokot nem ismertem. Hajnal öt fele sikerült elszenderednem, de nem tudtam nyugodtan kipihenni magam, rémálmaim voltak. Már a gondolattól is rosszul voltam, hogy rám találjanak és értem jöjjenek, de ez az álom mégis olyan hihető volt, olyan valóságos, hogy remegve és leizzadva keltem fel. 

Zuhanyzás közben megpróbáltam kiverni a fejemből, de nem sikerült, és a fejem is szörnyen hasogatott – azonban nem a pia miatt, hacsak a Cola nem tartalmazott alkoholt –, így bevettem egy fájdalomcsillapítót. Monoton mozdulattal a konyhába sétáltam, és egy forró kakaó kíséretében kiléptem a házból és leültem a lépcsőmre. Hideg volt, mégsem fáztam, és a bögrém tartalma felmelegített, egy kicsit segített is elterelni a figyelmemet. 

A fejemet az egyik gerendának támasztottam, szó szerint nehéz volt tartani, de mikor egy pár edzőcipő jelent meg előttem, felnéztem a tulajdonosára.

- Minden rendben van? – kérdezte Paul, és szó nélkül telepedett le mellém.

- Igen, miért? 

- Nyúzottnak tűnsz – felelte egyszerűen és furán méregetett. Mintha megpróbált volna olvasni bennem, vagy rájönni valamire.

- Nem aludtam jól – adtam meg az egyszerű választ, és fejemet ismét a gerendának támasztottam. Végig magamon éreztem a tekintetét, de túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy leharapjam a fejét, pedig elég kedvesen fogalmazta meg, hogy is nézhetek ki. 

- Történt valami? – folytatta tovább, és nem bírtam, muszáj volt ránéznem. Egy furcsa megérzésem volt, hogy mi van akkor, ha őt láttam hajnalban. Nem gyanakodtam volna rá, de ez a kérdezősködés elültette bennem a bogarat.

- Szóra sem érdemes – tereltem gyorsan. – De ha már itt tartunk, te sem vagy sokkal jobb állapotban. Hol voltál? Legalább akkora karikák vannak a szemed alatt, mint nekem – mondtam, és izgatottan figyeltem az arcát, hogy valami árulkodó jelet találjak, és amikor feltűnt, mekkorát nyelt, úgy éreztem, nyertem az ötösön. 

- Nem tudtam aludni – felelte, és lazán megrántotta a vállát. Mielőtt tovább faggathattam volna, egy váratlan kéréssel fordult felém.

- Összeülünk a srácokkal a parton. Van kedved csatlakozni hozzánk? – kérdezte, én meg egy pillanatra meghökkenve pislogtam, majd gyanakodva sandítottam rá. Az volt az érzésem, valami több áll emögött, mint egy szimpla baráti meghívás. Úgy voltam vele, kiderítem és alaposan megfigyelem La Push lakóit, hogy rájöjjek, ki is lehetett az a farkas.

- Persze, miért is ne? – Megbeszéltük, hogy mikor találkozunk, vagyis hogy mikorra kell lemennem a partra, majd valami fontos dologra hivatkozva elment. Úgy bűzlött nekem ez az egész, hogy arra szavak sem voltak. 

Jobb dolgom híján úgy gondoltam, ma jött el az a bizonyos nap, hogy bemerészkedjek az erdőbe és körbenézzek. Már érkezésemkor eldöntöttem, hogy amint időm lesz, körbeszaglászok, de a hajnalban látottak jócskán lendítettek az indokaimon. Mikor eszembe jutott, mit is gondoltam erről a helyről, elmosolyodtam. Íme, a megérzéseim nem csaltak. Misztikusnak és különösnek tűnt itt minden, és tessék, megtaláltam rá a magyarázatot. Nem csak én voltam az egyedüli farkas a környéken. Bármennyire nem akartam, izgatottság futott végig a testemen a gondolattól. 

Az erdő magával ragadott. Amint beléptem, a bennem élő farkas izgatottan csaholt és toporzékolt, hogy engedjem szabadjára, de nem tehettem. Csak lépegettem előre, és nem győztem a gyönyörű fákat figyelni. Egyszerűen lenyűgözött, ahogy a napfény átvágta magát a lombkoronák között, világosságot hozva ezzel a növény- és állatvilágba. Ott és akkor az volt a legnagyobb vágyam, hogy semmivel sem foglalkozva fussak teljes erőmből, addig, amíg csak tudok, és el nem fáradok. Az izmaim szinte könyörögtek, és fájó szívvel nyomtam el magamban ezeket az érzéseket. Túl nagy ostobaság lett volna mindez pár perc mókáért, egyszerűen nem kockáztathattam. 

Így hát tovább haladtam előre, gyönyörködve a tájban, élveztem a madarak csicsergését és az enyhe szellőt, ami átvágta magát az erdőn. Minden olyan békés volt és szemet kápráztató. 

A lábaim hirtelen fékeztek le és felemelve a fejemet beleszagoltam a levegőbe. Éreztem, hogy vámpírok vannak a közelben, hogy Cullenék itt vannak valahol. De ahogy közelebb mentem, megváltozott a szél iránya, és valami más is feltűnt. Az illat sokkal összetettebb volt, és megállva éreztem egy idegen vámpírt is. Az édes illat teljesen elárasztotta az orromat, és a tömény szagtól a farkas prüszkölni kezdett. Nem gondolkodtam, automatikusan indultam meg a folyó felé, követve a nyomát, amerről az illatát éreztem. Olyan gyorsan futottam emberi tempóban, ahogy csak tudtam, de hirtelen figyelmeztetett a józan eszem. Levettem a kardigánom és a nadrágom, majd elrejtettem őket egy fa tövében. Nem akartam úgy járni, mint egyszer Seattle-ben, hogy ne tudjak mit visszavenni, és pláne nem akartam, hogy Paul ismét észrevegyen, vagy bárki más, ezúttal nappal. Újra futásnak eredtem és éreztem, hogy egyre közelebb kerülök hozzá. Könnyű volt kiszúrnom, a vörös hajkoronát már messziről láttam, s már majdnem kirontottam, hogy elkapjam a nőt, amikor farkasok rohantak el mellettem. A lendületüktől seggre estem, pár pillanatig döbbentem néztem utánuk, és úgy elkáromkodtam magam, mint egy rossz kocsis. Nem csak egy farkast láttam, s ettől a gondolattól a hideg is végig futott a hátamon. Gyorsan talpra álltam, és legnagyobb döbbentemre megpillantottam Cullenéket is, akik a folyó túloldalán futottak. Bár jobban bele gondolva, ezek után már semmin sem kellett volna meglepődnöm. 

A nomád vámpír ismét átugrott a túloldalra, hozzájuk, és messziről, de láttam, hogy üldözőbe vették. A család hihetetlen sebességgel futott utána, és én is gyorsabb tempóra váltottam. Tudtam, hogy nem húzhatom már sokáig, át kell változnom, és egyébként is, elég rendesen le voltam maradva hozzájuk képest. 

A bőröm megremegett, és az a kevés ruha pillanatokon belül szétszakadt, így izgatottan szedve mancsaimat utánuk eredtem. Lábaim csak úgy szelték a levegőt, úgy éreztem szinte repülök, és izmaim teljesen bemelegedtek, tökéletesen húzódtak össze, hogy aztán elernyedve még gyorsabb tempóra legyek képes. Megdöbbentem, amikor a vámpír ismét visszaugrott a mi oldalunkra, idegesített, hogy folyton cikkcakkozik, mert tudtam, neki könnyebb dolga van, hiszen nekünk, farkasoknak, nehéz ekkora távolságból ilyen messzire ugranunk.

A szememet automatikusan Emmett felé kaptam, láttam, amint könnyűszerrel elrugaszkodott a talajtól, és az sem kerülte el a figyelmemet, amint az egyik fajtámbeli felé vetette magát. A mancsaim mintha önálló életre keltek volna, mintha nem is én uraltam volna őket, elé ugrottam, és fogaimat a farkas bőrébe vájtam.  Felnyüszített a fájdalomtól és megpróbált fogást találni rajtam, így fogaimat a nyaka köré szorítottam, hogy ne tudjon elérni. Összébb zártam az állkapcsom, majd hirtelen engedtem el. Minden erőmmel azon voltam, hogy távolabb kerüljek tőlük, hiszen túl sok időt pocsékoltam el, már nem maradt sok hátra. Nem törődtem, hogy milyen közel lehetnek hozzám, vagy hogy én milyen messzire jutottam, felöltöttem az emberi alakom, majd ismét visszaváltoztam, így sikerült pár percet nyernem. Utáltam, hogy ennyire korlátozva lehetek csak az, aki vagyok. Teljesen elszontyolodtam a történtektől, hogy mennyire függök másoktól, így komótosan öltöztem fel, és leülve a fa törzséhez, csak bámultam a semmibe.

A vámpírnak már nyoma sem volt, a szag egyszerűen felszívódott és képtelen voltam megállapítani merre lehet. A farkasokat persze szidtam, mint a bokrot, nem értettem miért csináltak akkora nagy ügyet abból, hogy Emmett átugrott. Emiatt az ostobaság miatt engedték, hogy meglógjon egy veszélyes és vérszomjas vámpír. Úgy éreztem, csak én tudok józanul gondolkozni ebben az ostoba városban. Ettől a gondolattól sikerült összeszednem magam és felkecmeregve a földről hazaindultam. Már későre járt, az is lehet, hogy elkéstem a Paullal megbeszélt találkámról. Elég sötét volt és biztos voltam abban, vagyis csak gondoltam, hogy a többiek már a parton vannak, én mégsem oda mentem először. Át kellett öltöznöm, vagyis felvettem egy új fehérneműt és bevettem egy fájdalomcsillapítót. Ma már a másodikat. 

Lassú léptekkel haladtam feléjük, de olyan furcsa volt az egész. Mintha a fellegek közt jártam volna, a hangok alig jutottak el a tudatomig, lábaimmal furcsán szeltem a talajt. Úgy éreztem magam, mintha álmodnék. Ilyen hatással lett volna rám az erdőben történtek?

- Sziasztok, bocsi a késésért – kezdtem bele és magamra erőltettem egy mosolyt.

- Szia! Nem késtél, mi jöttünk korábban – felelte Paul és visszamosolygott. Haloványan, de a szándékot értékeltem, hiszen én is ugyanezt csináltam. – Megbocsátanál egy pillanatra? – kérdezte, én pedig rábólintottam. Jobb dolgom híján odamentem a többiekhez, és próbáltam bekapcsolódni a beszélgetésbe anélkül, hogy bunkónak tűntem volna, de őszintén szólva, ez az egész púp volt a hátamon. Így, hogy jobb kedvre derüljek, az asztalhoz sétáltam, és elvettem egy sört.  Nekidőlve iszogattam és nézelődtem, de magakadt a szemem a fiúkon. Szemmel láthatóan nem voltak jó passzban, és mintha vitatkoztak volna. Halkan beszéltek, a szavak mégis eljutottak a fülemig, anélkül, hogy megerőltettem volna magam. Tudom, tudom, aki kíváncsi, hamar megöregszik. De héé! Én egy vérfarkas vagyok, annyit kíváncsiskodhatok, amennyit csak akarok. 

- Nem kéne ilyenkor buliznotok és szórakoznotok, amikor megszegték a szerződést, ráadásul a vérszopó is meglógott, arról a farkasról már ne is beszéljünk, ki kell derítenünk, ki lehet – kezdte egyikük sziszegve, és rögtön felkeltették a figyelmemet. Megvagytok – gondoltam magamban, és meghúztam a sörömet. 

- A lány miatt muszáj volt. Ki kell derítenünk mit látott hajnalban – vágta rá Paul, és felém nézett. Nem bírtam ki, teljesen felvidultam a hallottaktól és bájosan felé integettem, majd megemeltem a kezemben tartott üveget. Kellett ez nekem, szükségem volt ezekre az információkra. Én hülye, el sem akartam jönni, és most mégis fantasztikusan éreztem magam. Ebből is tanultam. Többek között azt, hogy néha a szar dolgokból is kisülhet valami jó. Lehet, ez lesz az új mottóm. 

- Ugyan már! Mit látott volna az a fruska? – folytatta az előbbi srác, és vissza kellett fognom magam, nehogy rá morogjak. Inkább letettem magam mellé az üveget, nem szerettem volna, ha most is megadná magát az erőmnek. Hogy fulladnál bele a tengerbe – mordultam fel, és elfordultam tőlük, hogy a szomszéd asztalról ellopjak egy sütit. Mit ne mondjak? Ha zaklatott voltam, ettem. És ha boldog voltam, szomorú vagy éppenséggel unatkoztam, akkor is. Most nem tudtam behatárolni, hogy melyik vitte rá szerény, törékeny lelkemet, hogy vétkezzem, de nem bántam, mert isteni finom volt. Otthon éreztem magam, és az egész tálcát elvéve felültem az asztalra, és boldogon rágcsáltam a többit is. 

- Csak nem akarok kockáztatni. Jó, beismerem, késő volt, hiheti azt is, hogy álmodta vagy beképzelte az egészet, de mi van, ha nem? Ha egyedül kóvályog majd az erdőben, és megtámadja valami? Jaj, ugyan már! Csak kibírunk két órát. – Hallgattam tovább őket, és úgy tettem, mintha nem tudnám, hogy rólam beszélnek. 

- Nem úgy tűnik, mintha halálra lenne rémülve – elmélkedett el a legkisebb srác, miközben felém pillantott. Bár minden relatív, mert az összes fiú kigyúrt és dögös volt, ő mégis valahogy kilógott ezek ellenére is.

- Jaj, Seth, legalább te legyél mellettem – kezdett bele nagy hévvel Paul, majd felém fordult. – Jó, beismerem, ebben igazad van. 

Már kezdtem unni, hogy rólam beszélnek, és azon kaptam magam, hogy a süti is elfogyott. Gyorsan visszaraktam az asztalra, és sétálni indultam, pont az ellenkező irányba. Minél távolabb akartam kerülni a farkasoktól, azt hiszem, át kellett gondolnom a dolgokat.

Először is azon tanakodtam, hogy mennyi nomád volt a környéken. Ez komolyan megrémisztett, hiszen ittlétem során, pontosabban egy hét leforgása alatt két vámpírt is megöltem, de eszembe jutott a fiúkat elnézve, hogyha a farkasok és Cullenék is ilyen aktívak voltak, mint ma, vajon mennyi lehetett itt?

Hirtelen rezzentem össze, amikor megéreztem a vállamon az érintést és megpördülve Pault láttam meg magam előtt.

- Ne haragudj – kérte, és elmosolyodott, amitől egy pillanatra hevesebben vert a szívem.

- Folyton ijesztgetsz, azt hiszem, te leszel a végzetem. Mármint, úgy értem, hogy a sírba fogsz vinni ezzel – mondtam és bevallom, egy kicsit zavarba jöttem a pillantásától, de visszamosolyogtam, és játékosan meglöktem őt a vállammal. Ő csak elvigyorodott, és átkarolva a vállamat beleivott a sörömbe.

- Hé, az az enyém! – csaptam rá a kezére, és megpróbáltam visszaszerezni, de nem jártam sikerrel. Összevissza ugráltam, hogy kikaphassam feltartott kezei közül, de ő csak röhögött rajtam. Túlságosan magas volt, és hiába próbálkoztam, nem tudtam sehogy sem elérni. Láthatóan élvezettel figyelte szenvedésemet, hogy körbeugrálom és addig-addig bénáztam, amíg ki vertem a kezéből az üveget, és a sör ki nem folyt. Egyszerre nevettünk fel, az egész part a mi jókedvünk hangjával telt meg, és azt kívántam, bár sose lenne vége ennek a pillanatnak.

- Tartozol nekem egy sörrel – mondtam még, miután megindultunk, és leültünk a tűz köré. Nem volt már egymás mellet hely, mégsem bántam. Jót tett, hogy nincs a közelemben, mert kezdte elvenni az eszem, mégis egész este egymást néztük, keresztül a tűzön, hiszen velem szemben ült. Jól láttam a vonásait, és azt kellett mondanom, szívdöglesztő pasi és vad. Imádtam az ilyet. 

Bemutatták nekem a srácokat, és mindenki nagyon kedvesnek tűnt. A hangulat kellemes volt, de egyszer elég rendesen belém forrt a szó.

- Hé, hova tűnt a süti? – kérdezte Jacob és hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Nem igazán szerettem volna bevallani, hogy felfaltam az egészet, legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben.

- Uh, izé – szólaltam meg egy pillanattal később – azt hiszem, az utolsó darabot én ettem meg. Sajnálom! – Hülye lettem volna megmondani, hogy nem csak az utolsót ettem meg, és magamban ismét megjegyeztem, hogy már megint hazudtam. Néha idegesített, hogy folyton ezt teszem, pedig most nem olyan dolgot ferdítettem el, amit az ő érdekükben nem mondhattam el. Egyébként meg kénytelen voltam beismerni, mert biztos láthattak, hogy ettem belőle.

Minden erőmmel azon voltam, hogy eltereljem a figyelmüket, így támadásba lendültem. Korábban, mint terveztem.

- Ti láttatok már itt farkast? – tudakoltam, és számukra is olyan hirtelen jött a kérdés, mint ahogy én feltettem.  Nem kerülte el a figyelmemet, ahogy egymásra néztek, az évek során sikerült megtanulnom, honnan kell fel ismernem az árulkodó jeleket. Valószínűleg ebből is levágtam volna, hogy ezek bizony titkolnak valamit, de mivel tudtam is, hogy mit, nem volt nagy meglepetés, mégis élveztem. Úgy döntöttem, ezt nem hagyom annyiban. Láttam, hogy feszengnek, és hogy kíváncsiak rá, mit láttam. Na, megkapják ezt a kis „fruskától”. Nem hiába mondják azt, hogy addig üsd a vasat, míg forró.

Láttam, amint Paul egy amolyan megmondtam pillantással nézett a srácra, akivel korábban vitatkozott, vagyis Samre, majd visszafordulva érdeklődve figyelt engem.

- Biztos csak a szemed káprázott, itt nincsenek farkasok – mondták többen, de nem hagytam annyiban.

- Nem, nem káprázott. Nem vagyok hülye, tudom jól, mit láttam. Egy farkas volt az erdő szélén, közel a házakhoz. Nem hagyhatjuk, hogy ennyire kijöjjenek és veszélybe sodorjanak minket. Le kellene lőni őket. – És ezzel hosszú monológba kezdtem, hogy biztos elszaporodtak, és jelenteni kéne valakinek. Persze tudtam, hogy nem lőhetjük le a farkasokat, úgy értem a sima farkasokat, hiszen tilos, de jó érzés volt látni, hogy elfehéredtek. Úgy éreztem, elvégeztem a napi jó munkámat, és gondolatban elégedetten dörgöltem meg kezeimet, és csapkodtam meg a vállamat. 

- Vadászengedélyem is van. Legközelebb, ha meglátom, lelövöm. Nem kell aggódnotok, senkit sem fog bántani – húztam még az agyukat, és mosolyogva köszöntem meg Embrynek az újabb sört. Gyanítottam, hogy le akar itatni, ezzel is elhallgattatva engem, mégis elfogadtam. Arra tanítottak, hogy ingyen sört sose utasítsak vissza, és mivel megpróbáltam mindennel spórolni, hülye lettem volna nemet mondani az ajánlatra. Ráadásul, hogy engem leitassanak, na, oda valami keményebb kellett volna. 

- Ugyan, erre semmi szükség. A farkasok nem merészkednek ki az erdőből és senkit sem fognak bántani. Magányosak, és nem keresik az emberek társaságát. Ne aggódj emiatt. Viszont, üdvözlünk itt, La Pushban. Igyunk az egészségedre – mondta Sam a többieknek, és megemelte az üveget. Kénytelen voltam lezárni az ügyet, és mosolyogva döntöttem meg én is az üvegemet.

Hamarosan el is ment pár fiú, köztük Sam, Jake és Seth, én pedig jobb dolgom híján készülődni kezdtem. Fáradt voltam, és a hangulat sem volt már az igazi. 

- Hazakísérlek – jött hozzám Paul, és ismét megajándékozott azzal a mosolyával, amitől a legtöbb lánynak a szava is elállt volna. Nos, egy pillanatra nekem is, be kellett ismernem.

- Szóval, nem hiszed el, hogy láttam egy farkast? 

- Nem arról van szó, hogy nem hiszek vagy hiszünk neked, csak hát eddig senki sem látott egyet sem. Ezért tűnik hihetetlennek ez az egész. – Szavai megállására késztettek, s mikor feltűnt neki, hogy lemaradtam, visszasietett, és megállt előttem.

- Mi az? – kérdezte, és kíváncsian nézett engem.

- Semmi – ráztam meg a fejem és újra megindultam, de a könyökömnél fogva visszahúzott magához, és vigyorogva kérdezett rá ismét. 

- Mondom, hogy semmi – feleltem kicsit erőszakosabban a kelleténél, utáltam, ha faggattak, de megzaboláztam az érzéseimet, hiszen tudtam, ő semmiről sem tehet.  – Semmi – ismételtem meg kedvesebben.

Amikor belenéztem a szemébe, az az érzésem támadt, mintha nem is evilági lenne, túl gyönyörű volt, hogy az legyen, hiszen hogy lehet valakinek ennyire nyílt és lélegzetelállító tekintete? Azt gondoltam, hogy bármelyik pillanatban elnyelhet és magával ragadhat. Egyszerre mozdultunk a másik felé, és izgatottan érintettük meg egymást. A szívem hangosan dübörgött, ahogy megéreztem ajkait az enyémeken. Teljesen elvette az eszem, és a következő pillanatban már csak az jutott el a tudatomig, hogy egy ágyban fekszem, és türelmetlenül kapok utána.

2012. szeptember 24., hétfő

A farkas nyomában - 5. fejezet

Sziasztok!
Remélem ez is legalább  annyira fog tetszeni nektek, mint az előző fejezet. Megköszönném, ha ide is írnátok és pipálnátok. :)
Jó olvasást!

"Amit az ember magára hagy, amivel nem törődik, az bekoszolódik... Ez a lelkünkkel is így van. És a kosz a koszt vonzza. Sötét gondolat a sötétséget, félelem a félelmet, hiúság a hiúságot, önzés az elvakultságot és a halált. Amire hangolod magad, azt fogadod magadba. Annak leszel médiuma, eszköze, tettestársa és megvalósítója. Ez a törvény a láthatatlan világra is vonatkozik. Jó pillanatainkban angyalok vannak körülöttünk. Ha nem is látjuk, de érezzük őket."
Müller Péter




A buli és egy nem várt vendég

A pénteki napom nem volt vészes, vagyis úgy értem, sikerült nem látványosan szenvednem, és némán végigülni az egész napot. Persze a Daviddel való közös óra mondhatom felvillanyozta a napomat, az volt az utolsó csepp a pohárban, bár ha jobban belegondoltam, ma visszavett a stílusából a tegnapihoz képest. Emmettet persze legszívesebben lecsaptam volna, mint egy legyet. Idegesítő volt, és folyton provokált. Ne is beszéljünk arról, amikor a szemöldökét húzogatta, és jelzésértékűen az oktató felé nézett. Először meghökkentem, de ahogy egyre többször csinálta, már kezdtem unni, de még inkább ideges voltam, szóval egyszer-kétszer jól hasba vágtam, bár tudtam, nem érezte meg túlságosan, magamat pedig nem buktathattam le, így egyre ingerültebben figyeltem, hogy ő mennyire jót mulat ezen. 

Persze arról fogalmam sem volt, hogy miért volt ilyen, hogy miért kellett cukkolnia az ex-katonával. Jó, azt be kellett ismernem, hogy megbújni a háta mögött, nem éppen hőstett volt, de azért ebből nem vonhatott le olyan következtetést, amiért ennyire taplón kellett viselkednie. Rólam meg aztán pláne nem tudott leolvasni semmit, mármint az arcomról. A vonásaim akár a szikla vagy az acél, megrendíthetetlenek. Vagyis ezzel vigasztaltam magam, de valójában tudtam, hogy nem vagyok egy nagy színész, bármennyire is szerettem volna azt hinni. De a hazudozásban aztán igazán jó voltam, bár erre inkább talán nem kéne büszkének lennem, de hát az évek során csak a rossz tulajdonságaim erősödtek és fejlődtek. És hát, hé! Én ezt is értékeltem.

Olyan alapvető dolgokat tanultunk meg, vagyis a többiek, én csak gyakoroltam, miként kell átdobni a vállunk felett az ellenfelünket, és meglepve vettem tudomásul, hogy a lányok többségénél nagy gondot okozott. Döbbenetemben még a számat is eltátottam, és minden bizonnyal ők is ilyen fejet vághattak, mikor nekem sikerült ezt megcsinálnom a nagy mangalicával, esetünkben Emmettel. David persze mindentudó mosollyal az arcán megdicsért minket, és maga mellé állítva ismét be kellett mutatnom a mozdulatot.

- Ennyit igazán megtehetsz a társaidért – mondta, mikor ellenkezni készültem, és látta, kelletlenül ácsorgok mellette. Részben igaza volt, nagyobb részben nem. Borúsabb pillanataimban legszívesebben kikapartam volna a szemét, és átkoztam magam a korábbi majdnem botlásomért, és azon ritka pillanatokban, amikor kellemesebb perceim voltak, szinte elbűvölt. A mozgása kecses volt és gyors. Sugárzott minden mozdulatából a nyersség, a vadság és a szenvedély. Lélegzetelállító volt, akárcsak korábban, a ringben. Ha nem léteztek volna vámpírok, és semmilyen természetfeletti lények, teljes magabiztossággal kijelenthettem volna, hogy legyőzhetetlen.

Így hát magatehetetlenül álltam előtte, és nem kerülte el a figyelmem Emmett önfeledt vigyorgása, és hogy karba tett kézzel a falnak dőlve bámul. Óvatosan pillantottam Rosalie felé, aki „ha szemmel ölni lehetne” pillantással jutalmazta minden mozdulatom. Vele szemben jobb lesz elővigyázatosnak lennem, emlékeztettem magam, mert én már csak tudtam, hogy a féltékenység nagy úr, még akkor is, ha Claire azt állítja, már nincsenek olyan jóban.

Minden mozdulatunkat magyarázta David, hogy mikor hol fogom meg a karját, mennyire kell előrehajolnunk, és hogy milyen fontos a lendület szerepe. Akkor lepődtem meg igazán, mikor helyet cseréltünk. Nekem kellett hátulról rárontanom, és még túlságosan eleven volt a kép a fejemben, amikor meztelen mellkasát és hátát simítottam. Nagyot nyeltem, miközben arra gondoltam, erős vagyok, és nem csinálok semmi ostobaságot, végül tettem amit mondott. Hatalmas erővel érkeztem a földre, de kezemmel tompítottam az esést, és ügyeltem, hogy a fejem ne érje a talajt. Persze a technikámat is elmagyarázta a népnek, mert habár már átvettük, ez sem ment sok mindenkinek tökéletesen, pedig fontos, hogy helyesen landoljanak a földön, mert könnyű betörni a fejünket vagy éppenséggel eltörni a könyökünket. Nekem már nem is kellett erre figyelnem, berögződött ez a mozdulatsor az évek folyamán, és ha netán mégis történne valami baleset, hamar vagyis hamarabb meggyógyulnék, mint az emberek. 

Miután elismételtük még párszor, és akadtak, akiknek még most sem sikerült, megkért, hogy segítsek neki a tanításban. Magamban felröhögtem a gondolattól és a kérésen, mert ostobaság volt az egész. Már miért kéne nekem segíteni? Elvégre ő a tanár, és nem én, egyébként meg ezért kapja a fizetését. Különben sem ment a türelmes magyarázás, mert éppenséggel nem erről a tulajdonságomról voltam híres, és a magyarázás sem volt az én asztalom. Akármit próbáltam megértetni, eddig senkivel sem sikerült. Majd olyan tudok a titkodról nézéssel David elérte, hogy odasétáljak Claire-hez. Szegényt már előre sajnáltam, mit fog kezdeni az egyik sráccal az osztályból, ha még Larát sem tudta átdobni. Mert miután mindenkinek sikerül, a csajok kénytelenek lesznek megcsinálni még egyszer, most valósághoz hűen, nagyobb „ellenféllel”.

- Milyen küzdősportokat csináltál már?  Csak mert nagyon ügyes vagy – kérdezte meg David az óra vége felé közeledve.

Kihasználta, hogy kötelességem a válaszadás, így ezt nem tagadhattam meg, de hát, hazudtam. Vagyis elferdítettem az igazságot, így azért jobban hangzott a valóság. És még én csodálkoztam, hogy ezzel az egésszel büntetnek? – jutott hirtelen az eszembe, és elszégyelltem magam. De az igazat nem mondhattam el.

- Kiskoromban a szüleim edzőtáborokba küldtek, és judóztam tizenkét éves kormomig. A mozdulatok csak úgy jönnek, az évek folyamán már berögződött – feleltem, és farkasszemet néztem vele. Láttam rajta, hogy tudja, nem mondtam igazat, de nem reagáltam rá. Némán tűrtem a kíváncsi tekinteteket is, és imádkoztam a csengőért. Az óra végét jelző hang után én voltam az első, aki kiviharzott a teremből. Természetesen bevártam Claire-t, és megbeszéltük, hol találkozzunk, és hogy majd még értekezünk telefonon. Persze ehhez a bulihoz még kevesebb kedvem volt, mint eddig, ami nagy szó, mert eleve nem volt sok, és biztos voltam, most még nagyítóval sem igazán látszana.

Kelletlenül szálltam be a kocsimba, a gázt pedig padlóig nyomtam, s közben eldöntöttem, úszom egyet. Reméltem, hogy meg fog nyugtatni, és így is lett. Két órával később naprakész és edzett idegekkel estem neki a hűtőmnek, hogy a TV előtt kényelmesen felfaljam annak tartalmát. Majd mikor azzal végeztem, lassan készülődni kezdtem.

Miután megbizonyosodtam a tartalék ruhámról a járgányomban, útnak is indultam először Claire, majd Seattle felé. Úgy beszéltük, hogy én fogom őt fuvarozni, a többiekkel pedig ott találkozunk, a szórakozóhely bejáratánál.

A zene iszonyat hangos volt, mérföldekkel korábban hallottam, és amint leállítottam a kocsit, megfordult a fejemben, inkább haza kéne mennem, és annyiban hagyni ezt az egészet. Aztán mégis erőt vettem magamon, és együttes erővel megindultunk a többiek felé, akik már ránk vártak. Persze én időben indultam el, de Claire nem tudott dönteni két magassarkú között, ez volt késésünk oka. Eléjük érve, vissza kellett fognom magam, a hangos zene nem tett jót az érzékeimnek, a farkas hangosan tiltakozott bennem, de amíg kint beszéltünk, kezdtem hozzászokni, így újult lendülettel vetettük be magunkat a szórakozóhelyre, a Bronze-ba. 

Korán volt még, de a pia és az izzadtságszag rögtön megütötte az orromat. Sokan voltak bent, alig lehetett közlekedni, de Claire és Lara nagy szakértelemmel vágtak neki a tömegnek, én pedig szorgosan követtem őket.

- Te mit kérsz? – fordult felém a szőkeség, miután kikapta a rövid italt, amit magának rendelt.

- Vezetek – emlékeztettem őt, de azért kikértem magamnak egy Colát. 

Az volt a legjobb dolog, hogy nem kellett innom ahhoz, hogy jól érezzem magam. Önfeledten táncoltam, énekeltem és nevettem. Nem foglalkoztam senkivel és semmivel, csak ringattam a csípőm a zene ritmusára, és szórakoztam, válogatva a sok pasi közül, akik bepróbálkoztak az éjszaka folyamán. Akkor igazán boldog voltam, olyan boldog, amilyen már régóta nem. 

A többiek is jól érezték magukat, ami még inkább dobott a hangulatomon, s hol velük, hol a srácokkal táncoltam, bár hogy őszinte legyek, egyikük sem nyerte el a tetszésemet, nem ütötték meg azt a bizonyos lécet, de ez sem faragott le a kedvemből, főként azért, mert egyiküket elég cukinak tartottam, hogy hosszabb figyelmet fordítsak rá, és ne küldjem el őt egy-két szám után. 

Helyes volt nagyon, számomra inkább csak cuki, de legjobban a szemei fogtak meg. Gyönyörű mogyoróbarna szeme szinte fogságba ejtett, nem tudtam elszabadulni a tekintetétől. Pillantása égetett, majd figyelmét a számra szegezte. Önkéntelenül nyaltam meg alsóajkamat, és mosoly kúszott az arcomra, amikor felém közeledett.

A csók majdhogynem tökéletes volt. Teljesen tisztában volt azzal, mit csinál, határozott volt, ami igencsak elnyerte tetszésemet. Ujjaimat a selymes, barna hajba túrtam, és még közelebb húzva magamhoz, visszacsókoltam. Nyelveink érzéki táncba kezdtek, és egy pár pillanatra minden megállt körülöttünk. 

Leültünk az egyik boxba, de úgy helyezkedtem, hogy jól rálássak a lányokra. Nevetgélve beszélgettünk szinte mindenről, miközben a tőle kapott Colámat szürcsöltem. Jobban megismerve egész szimpatikusnak ítéltem meg, de a szemei még most is elbűvöltek, ez tetté őt vonzóvá, mert igen, be kellett ismernem, hogy az volt. És egy kis jó indulattal még izmosnak is mondhattam volna.  

Megtudtam, hogy egyetemista, és szeretett volna művészetire járni, de a szülei közölték, ha mégis a zenélés mellett döntene – mert mint kiderült, van egy bandája is –, nem támogatják őt és a karrierjét. Így nem volt más lehetősége, most építészmérnöknek készült, és látszott rajta, hogy utálja, és neheztel a szüleire, amit meg is értettem. És amíg beszélt, volt időm alaposabban végignézni rajta, és a hasonlóság közte és Aaron között megdöbbentő volt. Azonnal összeszorult a szívem a fájó emlékek hatására, és mint később kiderült, nem csak az. Kezeim közt olyan könnyen tört szét az üdítőm üvege, mintha csak virágszirmokat morzsoltam volna. Chris persze aggódva vizsgálta a kezemet, és zsebkendők tömkelegével próbálta letörölni a foltokat a felsőmről és a nadrágomról. Azonnal rákaptam a tekintetem, amikor ujjai a mellemnél jártak, de a zavaron kívül semmit sem láttam rajta, totálisan nem volt tisztában azzal, mit csinál, és legfőképp hová nyúlkált. Ez mosolyt csalt az arcomra, és sikerült elfeledkeznem mindenről. 

- Hagyd csak, majd inkább én – szóltam kedvesen, és próbáltam eltüntetni a foltot, de mindhiába. 

Mivel sötét volt, nem igazán foglalkoztam ezzel a kis problémával, de feltűnt, hogy beszélgetés közben egyre többször pillantott a folt felé, és néha-néha mér leplezetlenül bámulta a melleimet. Persze nem hibáztathattam érte, hiszen, hát, egy kissé átázott a felsőm. Láttam rajta, hogy kezd beindulni, de ahogy a feje fölött átpillantottam, más is feltűnt.

Komótosan álltam fel az asztaltól, és egy „bocsi, örülök, hogy megismertelek, de mennem kell”- t elrebegve, barátosnémhez siettem. Szegény teljesen kivolt, alig bírt megállni a lábán, így összeszedtem a bandát, betereltem mindenkit a kocsiba, és szépen sorjában hazavittem őket.

Miután Claire-t lefektettem, szó szerint, ugyanis nekem kellett felcipelni őt az emeletre a szobájába, levenni a cipőjét, és egy vödröt készíteni az ágya mellé, hazaindultam. Kezdtem fáradt lenni, ugyanis hajnali fél öt volt, így alig vártam, hogy végre valahára én is ágyba bújhassak. Bekapcsoltam a rádiót, küzdenem kellett a fáradság ellen, és a zene sem tette könnyebbé a dolgomat. Az is megfordult a fejemben, hogy az erdőben alszok, vagy lehúzódok valahol, és a kocsim ülése lesz a pihenőhelyem, de vágytam a kényelmes, megszokott környezetemre. Ha lett volna erőm, még a földet is megcsókoltam volna, ahogy kiszálltam, vagy éppen kiestem a kocsiból, nézőpont kérdése. 

Ép a kulcsommal szöszmötöltem, mikor zajt hallottam a hátam mögül. Az adrenalin löket segített csak igazán, rögtön felébredtem, és az erdő felé sétáltam. Arról hallottam a különös hangokat, éreztem, hogy van ott valami. Felállt a szőr a karomon, a farkas pedig készenlétben állt, hogy bármelyik pillanatban átváltozhassak. Nem éreztem vámpírszagot, mégis tudtam, hogy van ott bent valami, és abban is biztos voltam, hogy nem vadállat. Azt éreztem volna. És akkor, tőlem pár méterre, hirtelen előbukkant a fák közül egy hatalmas farkas. Egy vérfarkas, akárcsak én.