2014. december 24., szerda

Önzetlen szerelem – 25. fejezet

Sziasztok!


 Végre valahára meghoztam a frisst. Ne haragudjatok, amiért ennyit kellett várnotok. Sok időt és energiát fordítottam erre a fejezetre, remélem ezt értékelni fogjátok kommentek vagy pipálás formájában. 

Nagyon Boldog Karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak! Kívánom, hogy töltsétek az Ünnepeket a szeretteitekkel. :)
Puszi, 
Monya

Vészhívás



Az éjjeli órára pillantottam, és nagyot szusszantottam. Hajnali kettő volt, én pedig még mindig forgolódtam. A Dylannel való randinkon gondolkoztam, és hogy közel sem olyan volt, mint amilyenre számítottam. Hajnal egy után estem haza, ez mindenképp elárulja, hogy egész jó volt. Rengeteget beszéltünk, és még többet nevettem. Korábban találkoztunk már, ha őszinte akartam lenni, még mindig tisztán élt bennem, milyen hevesen csókolóztunk a találkozásaink folyamán, de akkor nem voltam teljesen magam. Sőt!  Ez egy új kezdet volt számomra, és nem tudtam, hogy viselkedjek vele szemben. Az egészben az volt a legfurcsább, hogy ő is megváltozott. Nem tudtam volna megmondani a változás okát, vagy hogy miből vettem észre. Egyszerűen csak éreztem. 

A napok egyre csak teltek, én pedig egyre többet találkoztam vele. Eleinte furcsának találtam, hogy egy iskolába járok vele, azt hittem feszengeni fogok ettől, de nem így volt. Alig volt közös óránk, így ott tulajdonképpen nem is találkoztunk sokat. Nem lógtunk egymás nyakán, nem írogattunk egymásnak SMS-eket, de akkor úgy éreztem, így a jó. Persze nem azt mondom, hogy mindennap randiztunk, azt már nem bírtam volna, de hetente kétszer mindenképp. Persze hogy az árnyoldalról is beszéljek… nem is tudom. Volt, hogy egy egész napig nem beszéltünk egymással semmit. Tisztában voltam azzal, hogy ez így nem jó. Hogy ennek nem így kéne működnie. Dylan lazán vette a dolgokat, így próbáltam én is hasonlóan állni a dolgokhoz, de nem volt könnyű. Én sem vagyok könnyű eset, ezzel tisztában voltam. Mindig is olyan lány voltam, aki jobban szeretett egyedül lenni, és tudtam, megfulladnék egy olyan kapcsolatban, ahol a srác folyton a nyakamon lógna, és minden lépésemről tudni akarna, mert érdekli. Kezdetben örültem is, hogy Dylan nem ilyen, de átestünk a ló túloldalára, és ennek nem örültem. Úgy éreztem, teljesen más szögből látjuk a dolgokat. Még mindig nem akartam egy olyan srácot, akitől levegőt venni sem bírok, de jól esett volna, ha Dylan néha érdeklődne utánam, ha jobban figyelne rám. Számtalanszor kérdeztem tőle, hogy mit csinált, milyen napja volt, és minden alkalom után borsózott a tenyerem, hogy megüssem őt. Egyszer sem kérdezett vissza, és emiatt a tüskék egyre csak nőttek bennem. Sosem gondoltam, hogy nagy szükségem lenne a törődésre, de bosszantott, amiért ő ennek a legkisebb jelét sem mutatta. Mindezek ellenére jól éreztem magam a társaságában. 

Sokszor kérdezte Bella, hogy hányadán is állnak köztünk a dolgok, de nem tudtam válaszolni rá. Dylan túlságosan hanyag volt, de a szívem hatalmasat dobbant, amikor először megfogta a kezem, vagy gyengéden simogatta a karomat vagy a kézfejemet. Ilyenkor mindig úgy éreztem, hogy jó úton haladunk, az egészet olyan természetesnek éreztem. De ezek az ellentmondások kikészítettek és dühössé tettek. A méreg minden alkalommal elöntött, amikor a Cullen család valamely tagja kettőnkről kérdezett. Nem mertem volna kijelenteni, hogy járunk-e, hiszen azt sem tudtam, hogy hányadán állunk egymással.

Nem csak én voltam ingerült az utóbbi napokban. Február utolsó heteiben Rosalie teljesen kiakadt. Dana egész nagy pocakkal állított be a suliba, a diákok egyszerre hördültek fel, amint meglátták őt. Igazak a pletykák, mégis állapotos. Egy pillanatra tátva maradt a szám a döbbenettől, de hamar megreguláztam az érzéseim, Rose-nak azonban már közel sem ment ilyen könnyen. Meglepetten léptem egyet hátra a tekintetét látva. 

Aznap sem ő, sem Emmett nem ment be egy órára sem, és az azt követő napok is elég érdekesek voltak. Rose tekintete megijesztett, akárhányszor a lányra nézett, de valami furcsa csillogást már az első pillanatban észrevettem. Edward beavatott a Rose embergyűlöletének legfőbb okába. Utálja a vámpírlétet, és mindent megtenne, ha Dana helyébe lenne, és életet adhatna egy kis csöppségnek. Sosem gondoltam még bele igazán, mivel is jár igazából a vámpírlét, hogy mitől fosztja meg Rosalie-t. Ő nem ezt az életet választotta, és megsajnáltam. A tekintetéből áradó fájdalom a szívemig hatolt, minden alkalommal. Így már megértettem, miért is volt velem olyan elutasító kezdetben. De ha teljesen őszinte akartam lenni, gyakran még most is az volt velem. 

Ahogy teltek a hetek, egyre több nyomást éreztem magamon. Mind a továbbtanulás miatt, mind Dylan miatt, egyszerűen úgy éreztem, hogy feladom. Semmi sem úgy sikerült, ahogy akartam. Párszor megfordult a fejemben, hogyha ennyire nem alakulnak a dolgok közöttünk, szakítanunk kéne. Már ha egyáltalán jártunk…

Egyik nap a laptopommal a konyhában telepedtem le, ép azt néztem evés közben, milyen könyvvel kéne meglepnem magam. Tom és Julie a nappaliban nézték a TV-t, amikor megcsörrent a telefonom. Zoey neve virított a kijelzőn, és elmosolyodtam legjobb barátnőm gondolatára, de a boldogságomat hamar felváltotta a bűntudat. Mióta ideköltöztem, közel sem olyan a kapcsolatunk, mint amilyen volt, de ez várható. Természetesen beszélgettünk még, de már közel sem volt annyi időnk, energiánk és témánk, hogy ez a barátság olyan legyen, mint régen. Ettől függetlenül még mindig szerettem őt és fontos szerepet töltött be az életemben. Megnyomtam hát a fogadás gombot, és lepattantam a székemről. 

- Szia – köszöntem bele nagy vidáman, de leolvadt a mosoly az arcomról, amikor meghallottam, hogy sír. Közel öt éve voltunk legjobb barátnők, de még sosem láttam őt sírni. Persze láttam már őt szomorúnak, de kemény fából faragták. Néha arra gondoltam, talán ő nem is képes sírni. Mindig is úgy gondoltam, hogy ő a legerősebb lány, akit csak ismerek. A rossz érzés azon nyomban úrrá lett rajtam, és habár a lábam megremegett, a kijárati ajtó felé mozdultam. – Mi a baj? Minden rendben? – követeltem választ, és leemeltem a kabátomat a fogasról. 

- Nincs – zokogott bele a telefonba, és könnyek gyűltek a szemembe.  Soha többet nem akarom őt sírni látni vagy hallani. A keserves zokogása fizikai fájdalmat okozott nekem. Mintha kitépték volna a szívem, miután egy elefánt csorda a földbe taposta. 

- Zoey, mondj valamit, az isten szerelmére! – emeltem fel a hangom, hogy észhez térítsem. 

- Én… itt vagyok a… a kórházban vagyok – nyögte ki végül, és nagyot dobbant a szívem.  Jaj, ne!

- Mi történt?

- Apa… Rosszul lett apa.

A lábaim elgyengültek, megremegtek, muszáj volt leülnöm, mielőtt elveszítem az egyensúlyomat. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ez velük történik. Tudtam, hogy Jimmynek problémái voltak a szívével, de sosem gondoltam bele, mi lenne, ha… Talán csak nem mertem belegondolni. Zoey és a családja mindig nagyon kedvesek voltak velem, úgy szerettem őket, mintha a saját családom lettek volna. 

Zoey-val váltottuk még pár szót, de már alig tudtam figyelni rá. Aggódtam értük. Nem csak Jimmyért, de legjobb barátnőmért, és az édesanyjáért, Susie-ért is. Tudtam, hogy szükségük volt rám, és bármit megtettem volna, hogy könnyítsek a helyzetükön. Velem voltak minden nehéz pillanatomban, az a minimum, ha én is ugyanígy teszek. Amint letettük a telefont, már ki is néztem egy járatot, egyenesen Párizsba.

Nem volt könnyű feladat tálalni mindezt Tomnak, de nem tágítottam az igazam mellől. Megingathatatlan voltam a célomat illetően, és pár perc múlva már az utazótáskámba hajigáltam a fontosabb holmijaimat. Remegő kézzel nyúltam egy kék blúz felé, és nagyokat kellett pislognom, hogy visszanyeljem a könnyeimet. Ijedten rezzentem össze, és bevertem a szekrénybe a könyököm, amikor egy hideg érintést éreztem meg a vállamon. Döbbenten meredtem az aranyszín szempár tulajdonosára, aki megpróbált nem csak az érzéseimben, de a gondolataimból is olvasni; utóbbit több-kevesebb sikerrel. 

- Jasper, te mit keresel itt? – kérdeztem, és hogy távolabb kerüljek tőle, kihúztam a konnektorból a telefon töltőt.

- Elköltözöl? 

- Mi? – meglepetten meredtem rá, de a tekintete semmit sem árult el. Pillantása az ágyamra esett, abban a pillanatban esett le, miért is kérdezi. 

- Nem, dehogy.  Én csak… látogatóba megyek. Barátnőmnek most szüksége van rám, oda kell mennem. 

- Talán történt vele valami?

- Nem vele, az édesapjával, Jimmy-vel. Most kórházban van. Végső stádiumú szívelégtelenségben szenved, szívátültetésre van szüksége – remegett meg a hangom, és meg kellett köszörülnöm a torkomat, nehogy elsírjam magam. Felkerült ugyan a várólistára, de nem lehetett tudni, hogy időben találnak-e megfelelő donort. – Oda kell mennem – magyaráztam talán magamnak, talán neki, de nem állhattam meg egy pillanatra sem. Lehasaltam a földre, benyúltam az ágyam alá, és kihúztam alóla a zenélő gorillás plüssömet. Kihúztam a zipzárt a háta mentén, és kivettem az összes dugi pénzem. Az sem érdekelt volna, ha koldulnom kellett volna az utcán, hogy eljussak hozzájuk. Bevágtam a pénzt a farmerem zsebébe, és összehúztam a táskám cipzárját.  – Nem tudom, hogy mikor jövök haza, de majd telefonálok – fordultam felé, majd tekintetemet körbefutattam a szobámban, felmérve, mire lehet még szükségem.

Kivágtam az ajtóm, a lépcsőn lefele menet azonban eszembe jutott a második legfontosabb dolog a pénz után: az útlevél. Kihúztam az asztalom fiókját, földre borítottam a tartalmát, és győzedelmesen kiáltottam fel, ahogy megláttam.  – Meg vagy!

Egy fekete cipő jelent meg a látóteremben, közvetlen előttem állt meg. Csak ekkor tűnt fel, hogy Jasper még mindig a szobámban van.  – Veled megyek – jelentette ki, és hitetlenkedve szisszentem fel. 

- Köszönöm, kedves tőled, de semmi szükségem rá. Egyedül is boldogulok.

- Azt látom – vágta rá tőle szokatlanul, kissé öntelten, és meglobogtatta előttem a kinyomtatott beszállókártyámat. Ingerülten kaptam ki a kezéből, legszívesebben tökön rúgtam volna. Nem volt se kedvem, se energiám ezt hallgatni. Érezhette a feszültségemet, mert nagy levegőt vett, és keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt. Az izmok megfeszültek a karján, a szám teljesen kiszáradt, kényszeríteni kellett magam, hogy félrenézzek, de egyre csak a karját, és a mellkasát stíröltem. Nem tudtam volna megmondani, hogy  mi ütött belém. 

- Veled megyek, teljesen szét vagy esve, azt sem tudod, merre vagy arccal.  

- Nem lehet. Sietek, oda kell érnem időben Seattle-be – kezdtem bele nyafogva, de Jasper leintett. 

- Két perc alatt kész vagyok, hidd el. Ráadásul van egy titkos fegyverem, hogy odaérjünk a repülőtérre. 

Az órámra pillantottam, és nagyot szusszantottam.   Legyen. 

Mire felpillantottam, Jaspernek csak hűlt helye maradt. Kirohantam a szobámból, de mielőtt lementem volna a földszintre, Meg szobája előtt megálltam, és bekopogtam. Mielőtt még bármit is mondhatott volna, benyitottam. Mosolyogva köszöntött az ágyában fetrengve, a homloka azonban ráncba szaladt, amikor meglátta a táskámat. 

- Talán mész valahova?

- Európába – mondtam zavartan, és a hajamat a fülem mögé túrtam. Nem volt idegzetem most ilyenekről beszélni. – Nézd, egy szívességet szerettem volna kérni tőled. Fogalmam sincs, hogy meddig leszek távol, és mivel nem vihetem magammal Mayát, nos… megtennéd, hogy vigyázol rá?

- Persze – felelte egy pillanatnyi habozás nélkül, és megkönnyebbültem. Egy gonddal kevesebb. 

- Nagyon szépen köszönöm – válaszoltam, és kihátráltam a szobájából. 

- Mindig is szerettem volna hátizsákkal bejárni Európát – szólalt meg ábrándozva, majd mintha egy emléket vagy álmot verne ki a fejéből, megrázta a fejét. – Nos, érezd jól magad. Maya miatt meg ne aggódj. Jó kezekben lesz nálam a kislány. 

- Köszönöm, leköteleztél. Tartozom neked, de tényleg.

- Ugyan! – magamra erőltettem egy mosolyt, és becsuktam magam mögött az ajtót. 

Lerohantam a lépcsőn, felkaptam a kabátom, és megsimogattam Mayát. Már most hiányzik a kis manó…

Mielőtt kinyithattam volna az ajtót, Tom jelent meg a hátam mögött. – Nagyon vigyázz magadra, Ariadne – mondta, és bólintottam. A slusszkulcsomért nyúltam, amikor félszemmel láttam, hogy a pénztárcájáért nyúl. – Tessék. – Azzal felém nyújtott egy rakat pénzt, és heves fejrázásba kezdtem. Nem akartam elfogadni a pénzt, nem akartam, hogy úgy érezze, kihasználom.

- Nem kell, van nálam pénz – feleltem, és megpaskoltam a zsebemet. 

- Nem baj, tedd csak el. Nyugodtabb lennék, ha lenne nálad egy kis vésztartalék. 

- Köszönöm, apa! – mondtam lassan artikulálva, és még ép időben láttam, ahogy megvillan a tekintete. Most először mondtam neki ezt a szót. 

- Ha bármire szükséged lenne, csak szólj. Utalok pénzt a számládra, ha…

- Köszönöm – ismételtem, és karjaimat a nyaka köré fontam. Meglepődött, de ő is átölelt, szorosan volt magához. 

- Nem akarlak elengedni. Tudom, hogy nincs jogom ezt mondani, hiszen nem voltam melletted, amikor kicsi voltál. Nem voltam ott, amikor szükséged lett volna rá, ők azonban igen. Ezért kívánom, hogy jöjjön rendbe mihamarabb a barátnőd édesapja. 

- Minden rendben lesz, ne aggódj miattam. Tudok vigyázni magamra.

- Tudom, tudom – kibontakozott az ölelésemből, és megköszörülte a torkát. – Szeretném, ha tudnád, hogy… remek lány vagy. Büszke vagyok rád – mondta, és végigsimított az arcomon. – Na, menj, mielőtt lekésed a gépet.

- Jó – válaszoltam, és kivételesen egyetértettem vele. Ha tovább maradok, nem csak az ő szeme könnyezik be, de az enyém is. Így engedtem, hogy az ajtó felé taszigáljon, és miután kinyitottam az ajtót, egy gyors puszit nyomtam az arcára, majd a felhajtón parkoló kocsi felé rohantam. 

- Mondtam, hogy időben elkészülök. – Jasper az anyósülésről nézett hátra rám, de én le nem vettem a tekintetemet Tomról. Ahogy Edward elhajtott a házunk elől, furcsa érzés kerített hatalmába. Most először éreztem úgy, hogy talán ide tartozok. Hogy talán beilleszkedhetnék és boldog lehetnék ebben a családban. Amikor ideérkeztem, úgy gondoltam, itt élni Forksban olyan lesz, mintha a pokolba száműztek volna. Sok tekintetben éreztem így, de most az alagút végén láttam egy halvány fénysugárt, ahol Tom, Meg, és Cullenék vártak rám. 

Akkor tértem magamhoz, amikor Edward balra fordult a földes kikötőútról. – Mit csinálsz? Itt jobbra kéne mennünk, egyenesen a főútra.

- Tudom, de jobb ötletünk támadt.

- Edward! – emeltem fel a hangom, mire meglepetten pillantott bele a visszapillantó tükörbe. – Nincs időnk erre, a repülőtérre kell érnünk legkésőbb negyed tízre.

- Tudom, de van egy gyorsabb módszerünk.

- Talán már magángépetek is van? Vagy megtanultatok teleportálni? – kérdeztem a szememet forgatva, mire Edward felnevetett. 

- Ne haragudj, tudom, hogy nem vagy jó kedvedben, de higgy nekünk, és lazíts egy kicsit. Nehéz napod lesz, rád fér a pihenés. 

Nem reagáltam semmit, tekintetemet a tájra szegeztem. Úgy szerettem volna már barátnőm mellett lenni. Egyszerre éreztem izgatott várakozást, hogy végre láthatom, és szörnyű fájdalmat, amiért így kell látnom Zoey-t és a családját. Nem tudtam mihez kéne kezdenem, ha előttem fakadnak sírva. Jasperre pillantottam, és a fejemet neki támasztottam az üvegnek. Talán nem is volt olyan rossz ötlet, hogy velem jön.  

Kíváncsian néztem körbe, amikor tíz perc kocsikázás után lassítani kezdtünk, és végül megálltunk egy egyszerűnek tűnő ház előtt. Égett a lámpa a teraszon, és a lakásban. Nem értettem, hogy miért álltunk itt meg, de amikor a Cullen srácok kiszálltak, én is követtem a példájukat.

A táskámat vállamra kaptam, de Jasper azonnal érte nyúlt, én pedig hagytam, hadd cipelje helyettem.

- Hol vagyunk?

- Üdvözöllek titeket – fordultam a hang felé, és meglepetten léptem egyet hátra.

- Tessa?

- Szia, Ariadne! Hogy vagy?

- Én, öhm… Meglepetten?

- Kerüljetek beljebb – szólt mosolyogva, tekintetét azonban egy pillanatra sem vette le rólam. Talán nem bízik bennem? Kérdőn Jasperre, majd Edwardra pillantottam, és amikor biztatóan bólintottak, beléptem a házba. Zavartan néztem körbe, olyan törékenynek és esetlennek éreztem magam abban a pillanatban. Mindent megadtam volna, ha visszakapom az erőmet.

Egy idős, ősz hajú hölgy lépett be a nappaliba, s a sétálóbotján támaszkodva megállt előttem.  

- Jó estét kívánok – köszöntem udvariasan, ő azonban válaszra sem méltatott. A kurva anyád! – gondoltam magamban ingerülten, és nagyot szusszantottam. Utáltam a bunkó embereket. Mi baja történne, ha köszönne nekem? A neheztelésem azonban nyomban elszállt, ahogy még közelebb lépett hozzám. 

- Ő az? – intézte a kérdést Tessa felé, aki nyomban mellette termett. 

- Igen, anyám. Ő az – felelte, és meglepetten pillantottam rá. Tekintetem ide-oda cikázott, de a hasonlóság legkisebb jelét sem láttam közte és az anyja között. A sétabot hangosan kopogott a nappali kövén, és bent tartottam a levegőt, ahogy közvetlenül előttem megállt. Ráncos kezét felemelte, arcomra simította, majd minden finomkodás nélkül körmeit a bőrömbe vájta. Felszisszentem az éles fájdalomtól, és láttam, ahogy a fiúk közelebb mozdulnak, de semmit sem tettek. A pillanatban az volt a legabszurdabb, hogy az első gondolatom csak akörül forgott, hogy anyám, életemben nem láttam még ilyen ráncos nénit. 

 Egy hosszú pillanat múlva elengedett, és mélyen a szemembe nézett. - Hmm – dörmögte végül, és hátat fordítva ott hagyott minket. Értetlenül néztem utána, aztán Tessára.

- Ne haragudj emiatt – intett a háta mögé, majd a konyhába sietett, amikor a kávéfőző hangos sípolásba nem kezdett.

- Miért vagyunk itt? – fordultam Edward felé, és bármennyire is próbáltam lehalkítani a hangomat, nem jártam sikerrel.

- Én, és a húgom segíteni fogunk neked, hogy mihamarabb eljuss oda, ahova szeretnél.