Önzetlen szerelem – 31. fejezet

Sziasztok!

Már egy hete Amerikában vagyok, és mivel az utazás előtt nem volt időm feltenni a frisst, gyorsan szakítottam rá egy kis időt, hogy befejezzem és feltöltsem. Remélem tetszeni fog nektek, és kíváncsian várom a véleményeket. 

Puszillak titeket, 

Monya

Egy döntés súlya

Egész úton kattogott az agyam, izgatottan doboltam a kormánykeréken. Folyton csak arra gondoltam, milyen csodálatos dolog ez, és vajon ő is annak tartaná-e. Lassítottam, s az erdőszélén lehúzódtam. Addig, amíg meg nem láttam Őt, nem szálltam ki a kocsiból. Azon gondolkoztam, hogy mondjam el neki. Csak nyögjem ki kerek perec esetleg köntörfalazva tudakoljam meg, mit szólna hozzá? Mi van, ha nem fog hinni nekem és megharagszik? De nem volt időm ezen tovább gondolkozni, ugyanis hamarosan megláttam Őt. Félig kiszálltam a kocsiból, és anélkül, hogy rámosolyogtam volna, ráparancsoltam, hogy szálljon be. Láttam rajta, hogy ingerült és nem tetszik neki az, hogy ilyen stílusban beszélek vele, de nagy nehezen, grimaszolva bár, de megtette. A könyvem az ölemben nyugodott, a kérges borítóját simogattam, próbáltam összeszedni a gondolataimat és megnyugodni. 

- Nyögd már ki, mit akarsz! Nem érek rá egész nap – förmedt rám, és kissé elmosolyodtam. Ez annyira rávallott.

- Nézd, Rose! Nem tudom, hogy mondjam el, de valamiről muszáj beszélnem veled. – Felnéztem rá, és gorombán meredt rám, mindenféle érdeklődés nélkül.

- Én pedig nem igazán akarok beszélni veled. Szétszakítottad a családunkat, Jasper már másodjára ment el miattad. – Szavai megbántottak, mintha egy kést forgatott volna meg a szívemben. Tisztában voltam ezzel, nem kell újra elmondania. 

- Tudom, tisztában vagyok vele, és hidd el, szörnyen bánt. Jasper nekem is fontos, ezt te is tudod. Ami azt illeti, több, mint fontos… – Nem hagytam időt neki az éles visszavágásra, rögtön belefogtam.  – Segíteni szeretnék neked.

- Te? Mégis miben tudnál segíteni? – förmedt rám, és folytattam, mintha meg sem hallottam volna. 

- Elég régóta ismerlek titeket, és igen, már téged is kiismertelek valamennyire. Tudom, milyen nehéz neked ez az egész. Úgy értem a Dana dolog. Terhes, és nap mint nap látod őt az iskolában. El sem tudom képzelni, hogy ez milyen lehet.

Rose, ha lehet, még ellenszenvesebben viselkedett, de tudtam, hogy ez az egész milyen érzékenyen érinti, így nem vettem magamra a bántó szavait, mert tudtam, ez nem ellenem szól. Nem nekem.

- Tegnap egy lokalizáló bűbáj segítségével megtaláltam Jaspert, de hamar elnyomott az álom. Azonban reggel…

- Na-na, hé! Álljon csak meg a menet! – szakított félbe. – Te tudsz varázsolni?

- Most nem ez a lényeg – szusszantottam fel, már kezdett idegesíteni, hogy nem engedi végigmondani a mondandómat. Hiszen én csak neki akarok jót. – Szóval – emeltem fel a hangom, még mielőtt újra közbevágott volna – ezt találtam ma reggel – mondtam, és a könyvet kinyitottam azon a bizonyos oldalon, és felé nyújtottam. Figyeltem Őt, miközben olvasott. A szemöldökét összeráncolta, és elmélyülten bújta a lapokat. 

- Ebből semmit sem értek – nézett rám, a vonása azonban már közel sem voltak olyan barátságtalan. 

- Rose, én segíthetek! Segíthetek abban, hogy Emmettel kisbabátok legyen. – Fogalmam sincs, mire számítottam, talán hogy elérzékenyülve a nyakamba borul. Ez lett volna a logikus. Ehelyett megragadott a torkomnál fogva, teljesen megvadult. Az arckifejezése megváltozott, már közel sem tűnt olyan angyali szépségnek, inkább olyan volt, mintha egyenesen a Pokolból jött volna, csak hogy megöljön. 

Bizsergés futott végig a testemen, szikrák pattantak fel a bőrömről, Rose pedig hirtelen húzódott el tőlem, ahogy áramot vezettem belé. Nem sokat, csak épp annyit, hogy megérezze és visszavegyen magából. Kiszálltam a kocsiból, és miközben megkerültem, telepatikusan kinyitottam a Rose felőli ajtót is, jelezvén, hogy szálljon ki. 

- Nem akarlak bántani, Rose. Komolyan mondtam az előbbieket. Sosem viccelnék ilyesmivel.  Tudom, hogy azt hiszed, nem vagyok rá képes és nem akarsz hiú ábrándokat kergetni, és azt sem akarod, hogy reményt keltsek benned, de meg tudom tenni Rose, ebben biztos vagyok.

Hosszú pillanatokig nem szólt semmit, talán elemezhette a történteket, fogalmam sincs. Az arca szoborszerű volt, mégis le tudtam róla olvasni az érzéseit. Láttam ott fájdalmat, dühöt, kételyt, reményt és egy rövid pillanat erejéig boldogságot.

A kocsimban ültünk, ép a Cullen villa felé tartottunk. Elmagyaráztam Rose-nak, hogy nem lesz egyszerű, következményei lehetnek, de mintha meg sem hallotta volna. Vagy talán csak nem akarta meghallani. 

Edward nyitott ajtót, és amint rám nézett, már tudtam, hogy tudja. A gondolataink csak úgy kavaroghattak, képtelenek voltunk bármit is eltitkolni előle.

- Segítesz? – kérdeztem tőle gondolatban, és tanácstalanul álltam előtte, míg Rose felviharzott az emeletre, hogy lehívja Emmettet.

Edward nem mondott semmit, csak halványan rám mosolygott, és megszorította a felkarom. Ezt egy igennek vettem. Miközben levettem a cipőmet, közelebb hajolt és lehalkította a hangját – nem mintha sokat számított volna. – Biztos vagy benne? Én bízok benned és a képességeidben, de Rose nem bírná elviselni, ha nem működne. Magába zuhanna, ha most  hiú reményt keltesz benne. 

Ami az én részemet illeti, menni fog. De a ti segítségetekre is szükségem lesz – gondoltam, s miután bólintott, a nappali felé vettük az irányt.

***

A nappaliban ültünk, mindenki minket nézett. Nem értették, mire fel ez a nagy izgalom, és ami a legfontosabb, miért mosolyog Rose. Úgy igazán, szívből jövően. Mindenki tudta, hogy mennyire utálta a vámpírlétet, és hogy őszinte legyek, még sosem láttam őt mosolyogni. Esmé meghatódva figyelte lányát, és halkan odasúgott valamit Carlisle-nak.

- Nem mondtam el nektek mindent, hogy mi történt, amíg Franciaországban voltunk. Sajnálom, hogy nem mondtam el nektek, hogy nem voltam őszinte veletek, de féltem, hogy ezután mi lesz. Nem akarom, hogy rajtatok kívül más is megtudja. – Mély levegőt vettem, majd kifújtam. Ezt megismételtem még egyszer, majd kinyögtem minden további teketóriázás nélkül. – Visszajött az erőm, újra tudok varázsolni.

- Adne, de hisz ez csodálatos! És minden rendben? Nem érzel kísértést… Úgy értem… - Megértettem Esmét, amiért zavarba jött. Tényleg elég durva dolgokat csináltam, mielőtt megfosztottak volna az erőmtől. 

- Hogy tudom-e uralni? Ne aggódj, nem fogok újra gyújtogatni – mondtam, és mosolyt erőltettem az arcomra. 

- Jasper tudja? – Bella előrébb dőlt, ahogy a választ várta, és összekulcsolta ujjait a térde előtt.

- Igen, ott volt velem, amikor megtörtént. – Idegesen mocorogtam, nem nagyon akartam erről beszélni.

- Más nem történt? – kérdezte Edward, és elpirultam. Legszívesebben úgy képen vertem volna, de nem tehettem. És nem is tudtam megtenni csonttörés nélkül. 

- A lényeg az, hogy tegnap újra a könyvemet bújtam, és beleakadtam valamibe – mondtam, és miközben magyaráztam, kinyitottam, hogy felmutathassam, bár tudtam, ők sem értenek majd belőle semmit. Rose izgatottan nézett engem, szeme csillogott, ahogy a lapra meredt. – Azért hívtam el ma reggel Rose-t, mert úgy gondolom, segíteni tudnék nektek – folytattam, és tekintetemet Emmettre szegeztem. – Ez egy varázslat, amit ha kissé átalakítok, lehetővé teszi, hogy… szóval, hogy gyermeketek legyen. 

Néma csönd állt be a nappaliba. Hallottam az óra járását, a TV zúgását, és mindenki engem nézett, hitetlenül. 

- Nem értem. Ez hogy lehetséges? Rose vámpír. Drágám, nekünk, vámpíroknak nem lehet gyermekünk. – Esmé hangja szomorú volt, bánatosan pillantott ki az ablakon, majd tekintetét Rose-ra emelte. Ekkor jutott eszembe, hogy Esmé is biztos szeretne egy saját gyermeket. Bármennyire szereti a többieket, az mégsem lehet olyan… Bűntudatom támadt, amiért erre nem gondoltam, nem akartam neki fájdalmat okozni.

- Ezzel tisztában vagyok. De, tudjátok, eszembe jutott Bella története. Hogy hogy sikerült megszülnie Nessie-t. Renesmeé-t – javítottam ki gyorsan, amikor hihetetlen sebességgel fordult felém lánya nevét hallva. – Sikerült megmentenetek, méghozzá időben. A varázslat lényege annyi, hogy… Nos, én… képes lennék emberré változtatni Rose-t – mondtam, és egy pillanatra újra csend támadt, a következő pillanatban pedig mindenki egyszerre kezdett el beszélni. Csupán hangfoszlányokat hallottam ki a vitából. Bármennyire is figyeltem, nem tudtam kivenni, hogy ki mit mond. Emmett ingerülten járkált fel-alá és hevesen gesztikulálva magyarázott. Azt hiszem, még sosem láttam Őt ennyire dühösnek. 

- Nem mondom, hogy ez nem kockázatos. Én csak abból indulok ki, hogy Bellát sikerült időben átváltoztatni vámpírrá és Rose elég erős, hogy…

- Szó sem lehet róla – emelte fel hangját Emmett, és haragosan pillantott rám. 

- Nem te fogod eldönteni. Ez az én életem, az én döntésem. És én gyereket akarok, bármi áron. – Elhallgattam és megszeppenve pillantottam Rose-ra. Amikor ő és Emmett felvágtatott az emeletre, hogy ott kiabáljanak egymással, majdhogynem biztos voltam abban, hogy itt mindjárt kitörik a III. világháború.

- Nézzétek, én megértem az aggodalmatokat, tényleg. – Tekintetemet végigfuttattam a családon. –  Azt hiszem, felelőtlenség volt tőlem, hogy először neki szóltam erről, csak… Tudjátok, észrevettem, hogy néz Danára és a helyzet az, hogy megsajnáltam. Aztán amikor megláttam ezt a lapot, csak az járt az eszemben, hogy megadhatom neki azt, amit a világon a legjobban szeretne. Nem akartam éket verni közéjük, én csak jót akartam. Hagyok nektek egy kis időt, hogy átgondoljátok. 

Felkaptam a könyvet, és hazafelé indultam. Miközben beálltam a garázsba, egyre csak azon járt az agyam, jól tettem-e. Talán nem kellett volna szólnom Rose-nak, mégis az, hogy a könyv pont ott nyílt ki annál az oldalnál, ezt egy jelnek éreztem. Miközben a szobám felé haladtam, előkaptam a telefonomat:

Ma este ráérsz? – pötyögtem be határozottan az üzenetet, és elküldtem Dylannek. 

Scott meghívott egy házi buliba. Mi lenne, ha ott találkoznánk? Utána, ha van kedved, eljöhetnél hozzám. Jó lesz, ne aggódj! – írta vissza azonnal, és felszusszantam. Persze, hogy buliban lesz. Miért is nem tudná elhalasztani.

Most inkább passzolom, nem vagyok bulizós hangulatban. Esetleg holnap?

Tökéletes, szivi. – Jött a válasz, és lehuppantam az ágyamra. Fel sem tűnt, hogy mennyire elment az idő. Leballagtam a konyhába, hogy gyorsan magamba tömjek valamit. Elmosolyodtam, amikor megpillantottam a lasagnat a hűtőben. Kiszedtem egy adagot, és beraktam a mikróba. Amíg melegedett, bekapcsoltam a TV-t. Ép a déli hírek ment a kettesen, s menten elkapcsoltam, amikor egy lövöldözésről számoltak be. Annyira elegem volt már abból, hogy akárhányszor leülök ide, mindig csak azt hallom, hogy megöltek, megerőszakoltak valakit, autóbaleset történt satöbbi. Hogy lehet, hogy ennyire romlott világban élünk? 

Nem mondhatnám, hogy meglepődtem, amikor megpillantottam Edwardot a szobámban, már kezdtem hozzászokni, hogy valamelyikőjük az ablakomon keresztül belopódzik. Még szerencse, hogy az erdő közepén lakunk, és nincsenek szomszédjaink. 

- Megy még a vita? – kérdeztem, és a telefonomat letettem az asztalomra, és fáradtan ültem le a székemre. 

- Hát, nem mondhatnám, hogy lecsitultak a kedélyek. Összevesztek, és Rose elment inkább vadászni. Emmett utána ment, de nem tudom mi lesz ebből. 

- Te mit gondolsz erről az egészről? 

- Mi átéltük már ezt Bellával, és nem volt könnyű időszak egyikünknek sem. Nem szívesen vallom be, de nem örültem, hogy Bella terhes, nem akartam, hogy megtartsa a babát – lesütötte a szemét, és megértettem az érzéseit. Bátorítóan megveregettem a vállát és rámosolyogtam, hogy folytassa. – Nem tudtuk, hogy reagál majd Bella szervezete, hogy sikerül-e majd időben átváltoztatni. Nagyon féltem, nem akartam őt elveszíteni. Ugyanakkor ennek köszönhetjük Renesmeét, és ő a legjobb dolog, ami történhetett velem. Sosem gondoltam volna, hogy ez hiányzik az életemből, de így van. Imádok apa lenni, minden egyes percét és ezt semmire sem cserélném el. 

- Akkor szerinted helyesen cselekedtem? Jól tettem, hogy elmondtam?

- Azt tetted, amit a legjobbnak gondoltál. Ezt maguk között kell lerendezniük. 

- Tyű, ez aztán a diplomatikus válasz. – Edward elnevette magát és az ágyamhoz sétált. Jelentőségteljesen nézett Jasper pólójára, és a kedvem, ha lehet, még rosszabb lett.

- Megtaláltam őt. Gondolkoztam, hogy utána megyek, de nem véletlenül ment el. Azt hiszem, csak egy kis idő kell neki. Viszont elhatároztam magam. Holnap szakítok Dylannel.  – Edward felvonta a szemöldökét, mire tovább folytattam.  – Egyszerűen csak nem illünk össze. Ostoba voltam, amiért egyáltalán járni kezdtem vele. Én csak azt reméltem, így talán elfelejthetem Jaspert, de rájöttem, hogy képtelen vagyok rá és hatalmas hibát követtem el. Jóvá fogom tenni és küzdeni fogok érte. Nem adom fel, amíg azt nem mondja, hogy ő is szeret engem. Lehet, hogy nem én leszek élete nagy szerelme, de érzem, hogy sokkal több van köztünk barátságnál. Tudom, hogy viszonozza az érzéseimet, és én jelenleg megelégszem ezzel. Megéri megpróbálni. 

- Örülök, hogy ezt hallom. Tényleg. Már vártam, hogy végre elhatározd magad. Mindenki látta, hogy nem illetek össze Dylannel. 

- Igazából ma akartam volna megtenni, tiszta lapot akartam önteni a pohárba, olyan hamar, amilyen hamar csak lehet, de valami házi buliban lesz ma. 

- És ez megakadályoz benne? Minél hamarabb megteszed, annál hamarabb együtt lehetsz Jasperrel.

- Ez bunkóság lenne tőlem – mondtam, de a hangom már sokkal bizonytalanabbul csengett, mint korábban. Tényleg érdemes húznom az időt? Ugyanakkor az az egy nap már igazán nem oszt, nem szoroz. – Igazad van – feleltem végül. – Jobb minél előbb túlesni rajta, mint amikor letéped a sebtapaszt. Megteszem. 

- Ez a beszéd – felemelte a kezét, én pedig nevetve csaptam bele. Ma végre leszakad a vállamról minden teher és helyrehozom a hibáimat. 

- Nem jössz el velem? Nem szeretek másokat megbántani, és azt hiszem, jól jönne, ha tudnám, kint vársz a kocsiban. Tudod, talán könnyebben megtenném… De ha nem, megértem. Teljesen érthető, ha…

- Nyugodj le, Ariadne. Megyek – felelte és megkönnyebbülésemben hangosan fújtam ki a levegőt. 

- Köszönöm.

A nap hátralévő része lassan telt. Edward megígérte, hogy felvesz tízkor, én pedig nem tudtam mit kezdeni magammal. Átmentem Meg szobájába, hogy magammal vigyem Mayát. Mióta megkértem rá, hogy vigyázzon rá pár napig, teljesen kisajátította. De nem szóltam egy szót sem, örültem, hogy nem szívjuk már egymás vérét, és tulajdonképpen sikerült megállapodnunk. Egyik nap nálam alszik, másik nap nála. 

Este kilencig a varázslaton gondolkoztam, összekészítettem pár alapanyagot, utána néztem egy-két dolognak és egyre biztosabb voltam abban, hogy meg tudom tenni. Persze nem könnyű, és tisztában voltam, hogy meglesznek a következményei, amiről nem szóltam a többieknek. Nem egyszerű varázslat, kimerítő lesz és már újraéreztem azt a mindent elsöprő fájdalmat, amit akkor, a kórházban. A fekete mágiának minidig megvan az ára, de ha arra gondoltam, ezzel megadhatom Rose-nak azt, amire a legjobban vágyik, nos, akkor ez a fájdalom ehhez képest semmiségnek tűnt. 

Elmentem fürdeni, utána tanácstalanul toporogtam a szekrényem előtt. Van valamilyen szabály, mit kell felvenni szakításkor? Öltözzek lazán vagy talán csinosan? Egyiket sem találtam jó megoldásnak. Nem mehetek lazán egy buliba, ha csinosan vagy elegánsan megyek, lehet azt hiszi, hogy neki csíptem ki magam. Magamra kaptam a kedvenc farmerem és egy mélykék V kivágású pulcsit. 

Amikor meghallottam, hogy Edward dudál, már teljes harci felszerelésben álltam a nappaliban. Kirohantam, és miközben becsatoltam a biztonsági övem, Edward a rádiót kapcsolgatta, aminek kifejezetten örültem. Jól esett most a zene, segített kissé megnyugodni. Fél óra múlva már Scott háza előtt álltunk, bár fogalmam sem volt, ki lehet a srác. Nagy hangzavar volt, nem akaródzott bemennem, de megtettem. Edward biztatóan mosolygott a volán mögül. 

Ép Ke$ha egyik dala szólt, és kíváncsian fordultam körbe, de sehol sem láttam. Átvergődtem a nappalin a nagy tömegen keresztül, és neki estem egy srácnak, amikor meglöktek. Megilletődve kértem elnézést és elmosolyodtam, amikor megpillantottam Maxot.  

- Szia –köszöntem neki, és tényleg örültem, hogy látom. – Ne haragudj, hogy neked mentem, de egy idióta meglökött. 

- Bármikor – szólt, és zavartan elfordítottam a tekintetem, ekkor pillantottam meg Dylan-t a lépcsőn. Ép felfelé tartott. 

- Ne haragudj, mindjárt jövök – mondtam, és gyorsan a lépcső irányába haladtam, de nem volt könnyű dolgom. Biztos jó ötlet egy buliban szakítani vele? Egy örökkévalóság lesz, amíg kiterelem a házból… A telefonom után nyúltam, hogy megcsörgessem, de kiesett a kezemből, amikor egy részeg csaj nekem jött. Ijedten tapogatóztam a lábak között, és imádkoztam, nehogy valaki rálépjen az ujjaimra. Idegességemben majdnem felsikoltottam, amikor már majdnem elértem a készüléket, de valaki tánc közben belerúgott. –  Most komolyan? – kiabáltam hangosan, de senki még csak meg sem hallotta. Tovább tapogatóztam, és durakodtam, s ámbár nem vagyok büszke rá, térdhajlaton ütöttem valakit, miután az rálépett az ujjaimra. Győzelem ittasan ordítottam fel, amint megkaparintottam, és megnyugodtam, hogy nem esett komolyabb baja. Még működött. 

Felegyenesedtem, és a lépcső felé tartottam. A mosdó előtt vagy tizenöt ember álldogált, de nem láttam köztük. Amikor kinyílt az ajtó, megláttam egy részeg focistát, amint dülöngélve, a száját törölgetve jön ki az illemhelyiségből. Befogtam az orrom, és sebesen arrébb húzódtam, ahogy megláttam a pólóját. Undorító, még tizenegy sincs, ez a tag pedig már tajtrészeg. Elindultam az ellenkező irányba, és amikor sehol sem láttam, kérdezősködni kezdtem. 

- Nem láttátok Dylan-t? Ne haragudj, nem láttad Dylan-t? – kérdezgettem mindenkitől, és amikor már majdnem feladtam, egy szemüveges lány felém fordult.

- Dylan-t keresed? Az előbb láttam, hogy bement oda – mutatott a szemben lévő ajtó felé, és mosolyogva megköszöntem a segítségét. Benyitottam a szobába, és egy hancúrozó párt pillantottam meg. Először szörnyen megijedtem és zavarba jöttem, amiért valakire rányitottam szex közben, a következő pillanatban azonban köd telepedett ez elmém elé, amikor tudatosult bennem, hogy ez bizony ő. Hogy rohadna meg az a senki házi! A földbegyökerezett a lábam, ahogy megláttam őket. Erre aztán nem számítottam. A látvány egyszerűen belém ivódott. Ott volt Dylan, méghozzá Carlyval egy ágyban. 

A düh elemi erővel söpört végig rajtam, és legszívesebben megragadtam volna Carly-t a hajánál fogva. Bántani akartam őket, nagyon! Magam is megijedtem, de hirtelen nagy sötétséget éreztem magamban, olyan mélyről jövőt, hogy bepánikoltam. Nem akartam visszasüllyedni abba a mély gödörbe, ahonnan csak épphogy kilábaltam, hiszen ép elég nehéz volt onnan kimásznom és újra talpra állnom. Nem ér annyit ez az egész – nyugtatgattam magam, nem sok sikerrel. 

Dylan ijedten pillantott felém, és lelökte magáról mostohatestvérem, aki elégedetten, majdhogynem kárörömmel nézett engem. Még sosem borsódzott ennyire a tenyerem. Nem tudtam, mi töltene el nagyobb elégtétellel. Megtépni Carly-t vagy tökön rúgni párszor Dylan-t. Éreztem, hogy elektromosság fut végig a testemen, s tudtam, azonnal el kell mennem, különben olyat teszek, amit később megbánok. Fél szemmel még láttam, hogy Dylan magára kapta a gatyáját, de nem érdekelt. Csak el akartam tűnni a közeléből, az egész házból. Ahogy lesiettem a lépcsőn, megéreztem magamon Dylan érintését. Hányinger fogott el, és ingerülten taszítottam rajta. 

- Ne merj hozzám nyúlni! – kiáltottam, és kezemet fenyegetően felemeltem. –  Kérlek, hadd magyarázzam meg – kérte, és követni kezdett. – Meg tudom magyarázni. Kérlek, csak hallgass meg – szólt, és mielőtt átgondolhattam volna, a kezem már lendült is felé. Nem akartam megütni, tényleg minden erőmmel azon voltam, hogy visszafogjam magam, de kiborultam, amikor hozzám ért. Mégis hogy képzeli, hogy a történtek után még végighallgatom? Ráadásul hogy tehette ezt pont a féltestvéremmel?

- Undorodom tőled – vágtam rá, és anélkül, hogy tovább hallgattam volna a magyarázkodását, az ajtóhoz siettem a többiek tekintetének kereszttüzében. Még sosem éreztem magam ennyire megalázva, legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Könnyek csípték a szememet, nagyokat kellett pislognom, hogy visszatartsam. Nem adom meg neki azt az elégtételt, hogy sírni lásson, méghozzá miatta. 

Edward az ajtóban állt, abban a pillanatban csak az ő szemébe kapaszkodtam. A tekintete többet ért minden szónál, segített a jelenben maradnom, segített a józan gondolkodásban és távol tartani a sötétséget. Megragadta a kezemet, akkor éreztem meg, hogy szikrázik a bőröm. Mélyeket lélegeztem, egyik lábam a másik után tettem, és amikor Edward kinyitotta az ajtót, azonnal beszálltam. Végig magamon éreztem a többiek tekintetét, és kissé megkönnyebbültem, amikor végre elindultunk onnan. Hirtelen szörnyen hálás voltam neki, amiért eljött velem. Nem tudom, mit tettem volna, ha ő nincs itt. Bele sem mertem gondolni. 

Az időérzékemet teljesen elvesztettem, csak az tűnt fel, hogy egy helyben állunk és Edward engem néz. Mosolyt erőltettem az arcomra, és azt mondtam: Hát, ez jól ment.

Elnevette magát, és egyik karját körém fonta. Ráhajtottam a fejem, és bánatosan elmosolyodtam. Szabad áradatot engedtem a gondolataimnak, nem volt kedvem beszélni, és kicsit szerettem volna, ha Edward tudja, hogy mit érzek, anélkül, hogy ki kéne mondanom. 

Nem is tudom, hogy miért akadtam ki ennyire. Nevetséges, hiszen én akartam szakítani vele, azért mentem oda, hogy megmondjam neki. Nem is szerettem, a szívem máshoz húz, mégis olyan rosszul esett.  Éreztem, hogyha nem szabadulok ki onnan abban a pillanatban, a dolgok rosszra fordulnak… Rossz ember vagyok?

- Szerintem teljesen érthető, hogy kiakadtál, de azt hiszem, a probléma itt leginkább Carly-val van, rá vagy igazán dühös. 

Nem mondtam semmit, de láttam ebben igazságot. Még most is magam előtt láttam Carly arckifejezését, amikor rájuk nyitottam. Az a szemét ribanc! Nem tudom felfogni, hogy tehette. Nagyszerű barátja van, erre lefekszik Dylannel csak azért, hogy engem felbosszantson és megbántson? Elborzadtam a gondolattól, hogy minden nap látnom kell őt a házban, de ugyanakkor el is határoztam magam. Nem hagyom, hogy lássa rajtam, megbántott engem. Mosolyogni fogok és kedves leszek vele, csak hogy idegesítsem. 

- Helyes beszéd. Ez az az Adne, akit szeretek.

Sziasztok!

Sziasztok!
 

Mint ahogy azt ígértem, tartozom nektek egy kis helyzetjelentéssel, miért is vagyok ennyire eltűnve. Mostanában megint sok dolgom van, kérlek, ne haragudjatok emiatt! Tudjátok, egyetemre járok, vizsgáim és ZH-im vannak, és úgy néz ki, hogy a nyaramat Amerikában töltöm, kint fogok dolgozni. Pár hónapja jelentkeztem rá, eddig minden jól ment és úgy néz ki, már a táborom is meg van – pont tegnap írtam alá a szerződést. Szóval mostanság rengeteg dolgom van, mert a vizsgáimat hamarabb kell letennem és őszintén elmondom, nagyon kimerítő ez az egész. Egy csomó papírt kérnek, sok intézni valóm van, mellette folyton beadandókat írok és tanulok és ott volt még a szakosodásomhoz szükségem alkalmasság vizsgám is. Egyszerűen nem tudok szétszakadni. 

Szóval, elvileg június 3-án indulok és majd csak szeptemberben jövök vissza (szeptember 10). Számtalanszor megígértem, és most ismét kihangsúlyozom, hogy nem fogom abbahagyni az írást! Már nincs sok hátra az Önzetlen szerelemből, most még megpróbálok minél többet írni – de ezt leginkább a vonaton tudom megtenni. Szóval emiatt nem kell félnetek, be fogom fejezni a történetet, és lesz új is. Azt viszont nem ígérem, hogy kint is írni fogok, sajnos nem lesz túl sok szabadidőm. 

De kint élményeket gyűjtök és majd újult erővel vágok bele az írásba, amint hazajöttem.:)

Nem tudom, hogy mennyire tudok majd internet vagy gép közelbe kerülni, de ha szeretnétek, megadom az Instagram profilom, ugyanis úgy tervezem, hogy képek tömkelegével árasztom majd el. :)

Másik dolog:

Nem tudom, hogy szeretnétek, de eddig 3 oldal meg van az új fejezetből. Feltegyek korábban egy rövidebbet (4-5 oldal) vagy vártok inkább egy hosszú fejezetre?  

Várom válaszotokat!

Sok puszi,

Monya

Önzetlen szerelem – 30. fejezet

Sziasztok!

Sajnálom, hogy megint ennyit kellett várnotok az új fejezetre, de megint összejött minden, jó-és rossz egyaránt. Jövő héten közzéteszek egy helyzetjelentést is, de nem kell félni, nem az lesz benne, hogy félbe hagyom az ÖSZ-met. 

Ez egy átvezető rövidebb fejezet; egészen biztos vagyok abban, hogy még csak nem is sejtitek, mit forgatok a fejemben a továbbiakban. :)) Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre.

Jó olvasást kívánok!

Sok puszi

Monya

Ui: Kérlek szorítsatok nekem Kedden, mert még semmit sem tanultam az élettan ZH-ra. :( 

Ui2: Eredetileg nem ezt a címet akartam adni, de megláttam egy irtó jó (és régi) Jasperes képet, amit nagyon felakartam tenni, szóval megváltoztattam... :)

Hol vagy már Jasper?

Nem telt el egyetlen perc sem, hogy ne gondoltam volna rá. Folyton csak Ő járt a fejemben és semmit sem tehettem ellene. Egyszerűen csak hiányzott és bármit megadtam volna, csak hogy újra lássam. Már eltelt egy teljes hét, és Jasperről semmit sem tudtam. Ez ám a hosszú vadászat. Mégis hová ment? Kínába?

Szörnyen aggódtam érte és bűntudatom volt. Megint miattam tűnt el és az egész családja hiányolta. Először megöltem élete szerelmét – bár nem közvetetten, viszont kétszínűség lenne azt állítani, hogy semmi közöm sem volt hozzá Mert igenis volt, méghozzá sok.

Ép a Cullen villában voltam – csak úgy, mint minden este. Nem tudtam mi késztetett rá, de ahogy kijöttem a fürdőszobából, beléptem Jasper szobájába. Mintha valami odahúzott volna. 

A szoba letisztult volt, egyszerű és mégis elegáns, csakúgy, mint ahogy emlékeztem rá. Körbepillantottam és felkaptam az egyik fekete pólóját, ami a széken hevert. Az orromhoz emeltem, s mély levegőt vettem. Az illata teljesen megszédített. Úgy éreztem, mintha itt lenne mellettem. Szinte magamon éreztem a tenyerét. Éreztem, ahogy megsimította az arcomat, s hogy a keze lejjebb vándorolt, először a nyakamat érintve, majd a kulcscsontomon elidőzve. Magam előtt láttam a tekintetét, tökéletesen felidézve minden vonását. Könnybe lábadt a szemem, a pólót szomorúan visszatettem oda, ahonnan elvettem, és ahogy megfordultam, megpillantottam Edwardot. Nem tűnt szemrehányónak, amiért csak úgy bejöttem, arcáról inkább aggodalmat olvastam le. Ezért sem jöttem ki azon nyomban a szobából. 

- Hiányzik? – kérdezte, s belépve becsukta maga mögött az ajtót. Képtelen voltam megszólalni, helyette inkább némán bólintottam. Ahogy elpillantottam Edward válla fölött, a tekintetem megakadt pár képen az egyik komódon. Alice vidáman ajándékot bont, Alice bevásárlószatyrokkal a kezében, Alice és Jasper a bálon. Muszáj volt elfordítanom a tekintetemet. Még ilyen messziről is tökéletesen láttam a tekintetét, ahogy Alice-t nézi, a gyönyörű mosolyát, amit csak ritkán láthattam. 

A szívem mérhetetlenül fájt, egyszerűen csak megtörtem. El kellett hagynom a szobát, úgy éreztem, a falak egyre csak közelebb jönnek és össze fognak lapítani. El kellett hagynom az egész házat, még mielőtt elsírtam volna magam. 

- Nekem most mennem kell – szóltam, és feltéptem az ajtót. Azt hiszem, ilyen sietve sem hagytam még el a házat, viszont hálás voltam Edwardnak, amiért nem próbált meg megállítani, és nem kezdett el vigasztalni. Az már végképp sok lett volna. 

Ahogy kiértem a villából, könnyek szöktek a szemembe, egyszerűen csak hagytam, hogy az érzéseim felülkerekedjenek rajtam. Mélyen az erdőben jártam, az eső szakadt, mintha dézsából öntenék és a villámok egyre többször világították meg a sötét eget, még a sűrű lombkoronán keresztül is tökéletesen láttam.

Sokáig ücsörögtem ott az erdőben, hagytam, hogy az esőcseppek beterítsenek. Fogalmam sincs, mennyi ideig dagonyázhattam ott a sárban, csak arra eszméltem fel, hogy egy hatalmas láb tulajdonosa állt meg előttem. Emmett…

A tekintetem ráemeltem, ő megértően nézett le rám az esőfüggönyön keresztül. Nem mondott és nem is kérdezett semmit, ehelyett a háta mögül elővett egy esernyőt, bárgyú mosollyal az arcán kinyitotta és a fejem fölé tartotta. Elnevettem magam, és arrébb húzódtam, amikor leült mellém, mit sem törődve azzal, hogy sáros lesz a méregdrága nadrágja és magához húzott. Szépen nézhettünk ki… Ő és én, amint egy kigyúrt maci esernyőt tart egy szerencsétlen sírós masina fölé, miközben gyengéden vigasztalja azt. Sokáig sírtam még, de jól esett, hogy a közelemben tudhattam. A karjaiban egy kis békére leltem, biztonságban éreztem magam, úgy, mint még soha. Mintha megállt volna az idő. Ahogy az érzelmeimet lassan, apránként sikerült megregulázni, az eső is alábbhagyott. Emmett felemelt a földről, és megigazította a hajamat, ami az arcomba lógott. Valószínűleg úgy nézhettem ki, mint aki most szabadult a diliházból. 

- Szeretnél egy fuvart? – kérdezte, miközben viccesen húzogatni kezdte a szemöldökét. 

Némán bólintottam, a sírás teljesen kivette belőlem az energiát. Nem vágytam másra, mint egy forró zuhanyra és az ágyamra. Csak erre tudtam gondolni. Minden további szó nélkül a karjaiba kapott, és a házunk irányába kezdett futni. Szorosabban magához szorított, amikor elrugaszkodott a talajról. Fogalmam sincs hogy csinálta, de sikerült kinyitnia az ablakot, miközben engem tartott és kapaszkodott. Egy pillanat volt az egész, és már a szobámban is voltam. Emmett elővett valamit a zsebéből, és felém nyújtotta. 

- Edward küldi – mondta. Megpuszilt, és minden további szó nélkül távozott a helyiségből. Lerúgtam a cipőm, s az ágyamhoz sétáltam Jasper pólójával a kezemben. Nem értettem, miért hozta el Emmet. Miért küldte el nekem Edward? Automatikusan az oromhoz emeltem, s belélegeztem az illatát. Ó, Jasper, hol vagy? 

Ekkor ért a felismerés. Van egy tárgyam, ami hozzá tartozik. Megtalálhatom Őt. Vajon ez volt Edward terve? Azt akarta, hogy megkeressem? Nem agyaltam rajta tovább, bezártam a szobaajtóm és kipakoltam a ládámból. Nem kell hozzá nagy tehetség, ez volt majdhogynem az első varázslatom, amit elvégeztem, még a kezdő bosziknak sem okoz különösebb akadályt. A térképre pillantottam, a piros kis pöttyre és hirtelen elbizonytalanodtam. Talán nem véletlenül ment ilyen messzire. Talán nem is akarja, hogy megtaláljam. 

Feldobtam hát egy érmét, így próbálva eldönteni, mit is kéne tennem, de rájöttem, hogy nem tudom melyik a fej, és melyik az írás, így inkább elhatároztam, alszok rá egyet. Lehet, csak még inkább bezárkózna, ha utána megyek. 

Fél órával később már pizsamában fetrengtem az ágyon, a könyvemmel a kezemben. Lapozgattam, anélkül, hogy bármit is elolvastam vagy megnéztem volna. Addig lapoztam, míg el nem nyomott az álom. 

Danáról álmodtam. Gyönyörű szép fehér ruhát viselt, arca azonban gondterheltségről árulkodott. Folyton maga mögé pillantott, miközben a parton rohant, eszeveszetten kiabálva egy kislány után. – Jo, Jo! Nem hallasz? Állj meg, ne menj beljebb! Jo! A kislány azonban nem hallgatott rá és egyre mélyebbre futott az erdő belsejébe, miközben hangosan kacagott. Rájöttem, hogy ez minden bizonnyal a lánya. A lánya, akivel a való életben most várandós. Ekkor hirtelen egy hatalmas farkas rontott ki az erdőből, az ugrás erejétől a kislány földre zuhant és sírni kezdett. A sötét bundájú farkas egyre csak vicsorgott, és fenyegetően közelített Johoz.  Hallottam, hogy Dana kiabál, hallottam lépteinek súlyát, de a hangja egyre távolabbról és távolabbról szólt. A farkas elrugaszkodott a földről, egyenesen a kislányhoz, ekkor riadtam fel. 

Hevesen dobogó szívvel ültem fel az ágyban, tompán azonban érzékeltem egy nagy csattanást; a könyvem esett le az ágyról. Kellett pár pillanat, hogy felfogjam, ez csak egy álom volt. Egy álom, amit egyáltalán nem értettem. Beletúrtam a hajamba, és amikor a vérnyomásom visszaállt a normális keretek közé, lehajoltam a könyvemért. Felemeltem, és magam elé letettem a nyitott oldalnál kinyitva. Automatikusan beleolvastam, anélkül, hogy szerettem volna, de a szemem megakadt valamin. Izgatottan húztam fel a lábam és közelebb hajoltam a könyvhöz. A szívem egyre gyorsabban vert, ahogy a sorokat bújtam. De hisz én ezt meg tudom csinálni! El sem hittem, hogy mind ez idáig nem is fordult meg a fejemben a dolog lehetősége.  

Önkívületi állapotban kapkodtam magamra a ruháimat, miközben újra és újra végiggondoltam, mik szükségesek a varázslathoz. A cipőmet kaptam magamra, ép a cipőfűzővel szenvedtem, amikor felvette a telefont. 

- Azonnal beszélnünk kell. Találkozzunk a főútnál tíz perc múlva. – Anélkül, hogy megvártam volna a válaszát, leraktam a telefont.