2012. január 28., szombat

A sors iróniája - 9.fejezet

Sziasztok! 
Meghoztam a frisst, remélem tetszeni fog. Kérlek, írjatok, hogy tetszett nektek!
Jó olvasást!


"Az elme nem más, mint az összegyűjtött múlt, az emlékezet. A szív a jövő; a szív mindig remél, mindig valahol a jövőben jár. A fej a múltra gondol; a szív a jövőről álmodik."


Egy ismerős a plázában

Barátságosan nézett rám, arcán boldog mosoly bujkált. Kétségbeesetten néztem körbe, valami kiutat keresvén. Bunkóság lenne, ha csak egyszerűen visszafordulnék? Ha elég gyorsan cselekszem és hátraarcot vágok, talán azt hiszi, nem is figyeltem fel rá. Igen, csak meg kell fordulnom, mintha elfelejtettem volna valamit a másik sorból, vagy úgy teszek, mintha rossz helyre fordultam volna be. Esetleg csak sétáljak el mellette a polcokat szemlélve? De mi van, ha megállít? Istenem, Daisy, dönts már gyorsan! – kiáltottam rá magamra gondolatban, hiszen minden másodperc számított, ha ki akartam menekülni innen.

Nagy levegőt vettem, és hátrafordultam volna, de nem ment. A lábaim nem mozdultak, ledermedtem. Éreztem, ahogy kezd eluralkodni rajtam valami pánik féle. Annyira szánalmas vagyok, mióta félek én tőlük? Főleg tőle? Hiszen annyira kedves, szeretetreméltó és barátságos, a tekintete pedig nyílt. Miket beszélek már megint?

Összeszedtem magam, nagy levegőt vettem, miközben láttam, hogy érdeklődve figyelt engem, de nem jött közelebb. Lassan lépegettem felé, magam előtt tolva a bevásárlókocsit. Minden próbálkozásom ellenére halványan elmosolyodtam a szemeiből áradó boldog csillogástól. Láthatóan örült, hogy ide jöttem, így lassítottam előtte. Már késő, nem mehettem tovább. Megálltam előtte, és halványan megköszörültem a torkom, mielőtt köszöntem neki.

- Szia, Esme – szólítottam meg egy barátságos arckifejezéssel az arcomon.

- Dasiy drágám, jó téged újra látni! – felelte vidáman, és egy pillanatra kínos csend állt be közénk, egyikünk sem tudta, mit is kellene mondanunk a másiknak. Aztán feltűnt valami, ami szöget ütött a fejemben.

- Hát te? Úgy értem, mit keresel egy bevásárlóközpontban, pláne élelmiszerek között? – egészítettem ki a mondatot, miután nem értette, mire is akarok kilyukadni a hollétével kapcsolatban.

- Tudod, a látszatot fent kell tartanunk. – Közelebb jött hozzám, hangját lehalkítva, hogy véletlenül se hallhassa meg senki. Egy kicsit megdöbbentem, de nem éreztem késztetést, hogy elhátráljak tőle, valahogy nem zavart a közelsége. – Egy tíz főből álló családnak gyakran meg kell jelennie itt egy megrakott kosárral, hogy ne keltsünk feltűnést.

- Ó, persze. Ez logikus, gondolhattam volna. Csak hát… nem ismerek olyanokat, mint ti, szóval… – zagyváltam összevissza – De mégis mit csináltok ennyi étellel?

- Nos, gyakran látogatom meg az árvaházat, és bárminek örülnek, amit viszek, legyen szó ruháról, ételről vagy játékról. És persze Nessiere, Lissára, na meg a farkasokra gyakran kell főznöm. Hihetetlen étvágyuk van – csóválta meg a fejét rosszallóan, mégis mosolyogva. Szeretettel beszélt róluk.

- Ez igazán kedves tőled – mondtam talán kissé döbbenten. Nem tehettem róla, de teljesen letaglózott ez a nő. Árvaházba járt emberek közé, gondoskodott az ott lévő gyerekekről, foglalkozott velük. Azt hiszem, ha lehetséges, még többet nőtt a szememben.

Zavaromban áthelyeztem a testsúlyomat a másik lábamra, keresztbe fontam karjaimat a mellkasom előtt, és tanulmányoztam az arcát. Próbáltam megfejteni mire gondolhatott, és milyen ember is ő valójában. Azt hiszem, talán zavarba is hoztam a viselkedésemmel, így hát folytattuk a kommunikációt, meglepően könnyen társalogtunk egymással.

Mindketten elhagytuk a kasszát, és megtorpantunk a bejárat előtt. Meglepődtem Esme reakcióján, és egyáltalán nem számítottam arra, hogy megölel. Én egy sziával elintéztem volna a búcsúzást, de úgy látszik az neki nem volt elegendő. Hideg karjait a nyakam köré fonta, és magához húzott. Azt hiszem, ha nem lenne vámpír és meg tudtam volna feledkezni erről a tényről, jól is esett volna az ölelése. Olyan érzés volt, mintha a lányaként tekintett volna rám, óvón és szeretetteljesen szorított magához. A szívem egy kicsit belesajdult a kellemes érzésekbe, amit ez a kedves gesztus váltott ki belőlem, de a következő pillanatban mintha villám csapott volna belém. Furcsa érzés kerített hatalmába, és egyik pillanatról a másikra, mintha egy másik dimenzióba kerültem volna. Csak halványan éreztem Esme közelségét és érzékeny orromnak hála az illatát. Tudat alatt valahol máshol jártam, egy idegen, mégis ismerős helyen. A konyhában voltam, a pulton ücsörögtem, kezemben egy almát forgatva. Zajt hallottam, és felnéztem. Ugyanaz a szempár nézett rám melegen és barátságosan, mint amivel ma találtam szemben magamat. Esme állt előttem, kissé szomorúan méregetett, az arcomról csak úgy süthetett a bánat. Éreztem, hogy fáj a szívem, és szemeim könnybe lábadtak. Megértően pillantott rám, hozzám sietett, és szorosan magához húzott. Annyira kellemes érzés volt, úgy éreztem, mintha a saját édesanyám tenné ezt velem, ő suttogna kedves, nyugtató szavakat a fülembe. De nem ő volt, hanem Esme. Úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlott volna rajta, könnyeim már a gyönyörű blúzát is eláztatták, őt mégsem zavarta. Csak csitított a hajamat simogatva. - Annyira szeretlek – mondtam, s a szemébe néztem, hogy nyomatékosítsam, valóban így érzek. A szemei csillogtak, pont úgy, mint a valóságban. Aztán a képek csak úgy eltűntek, és újra a bevásárlóközpont előtt találtam magam.

Olyan érzés volt, mintha képen csaptak volna, vagy rám öntöttek volna egy vödör hideg vizet. Minden kitisztult előttem, azonnal elszakadtam tőle, és idegesen rohantam a kocsimhoz. Nem értettem mi történt, egész testemben remegtem. Emlékeztem milyen jó érzés volt a közelében lenni, érezni, hogy szeret és törődik velem.

Bedobtam az összes cuccomat a hátsó ülésre, bepattantam a volán mögé, és olyan gyorsan, amennyire csak tudtam, elhajtottam. Gyorsan vezettem, de szükségem volt rá, hogy eltereljem a figyelmemet és gondolataimat, amik folyton visszaugrottak Esmére. Lehúztam az ablakot és hagytam, hogy a kissé hideg levegő az arcomba csapjon. Egész testemben remegtem, nem értettem, mi történhetett az imént. Minden olyan valóságos volt, éreztem, hogy mennyire közel álltam hozzá érzelmileg, hogy szerettem őt, majdnem úgy, mintha az édesanyám lett volna. Nem értettem, hogy milyen ostoba játékot játszott velem az elmém. Ezek nem lehettek valós emlékek, mert még soha az életben nem láttam őket, de mégis olyan boldogsággal töltött el már a tudat is, hogy Esme mellettem állt és vigasztalt. Hogy láthattam olyan dolgot, ami nem történt meg? Hallucináció lett volna? Vagy netalántán ő csinálta? Ez valami vámpír dolog? Ez lenne a képessége? Hogy illúziókkal próbál elgyengíteni és maguk mellé állítani?

Egyre jobban úgy éreztem, jelentenem kell Michaelnek, hogy nem bírok el velük. Persze ez nem volt teljesen igaz. Ha harcra kerülne a sor, könnyűszerrel győzedelmeskedhetnénk felettük Emmával. Túl sokat agyalok rajtuk, ez nem helyes. Úgy éreztem kezdek becsavarodni. Miért ilyen nehéz minden? Miért kell mindig tönkretenni az életemet? Mindig történt valami, ami megakadályozta a boldogságomat. A kiképzésem időszaka maga volt a pokol. Minden percét gyűlöltem tiszta szívemből. Szenvedtem, és minden nap küzdenem kellett, hogy erős maradjak, és túléljem a napokat. Fizikailag is megterhelő volt, de szellemileg még nehezebben viseltem. Ezt pedig csak fokozta, hogy Julia néninek is meg kellett felelnem. A nagymamám rendkívül erőszakos volt a kiképzésemet illetően, és mindent bele kellett adnom. De akármennyire próbálkoztam, sosem sikerült büszkévé vagy elégedetté tennem őt. Persze már megértem, hogy miért nem voltam olyan erős. Azért, mert csak próbálkoztam. Miután elhatároztam, és úgymond apait-anyait beleadtam, nem volt előttem semmilyen akadály, amin ne jutottam volna túl könnyedén.

Ez az, amit Emmának is meg kell majd tanulnia, de erre csak magától jöhet rá leginkább. Én csak rávezethetem, de nem akartam olyan módszerekkel tenni, mint amilyeneket rajtam alkalmaztak. Megremegtem a gondolatra, még most sem szerettem arra gondolni, hogy mi miatt váltam erősebbé a többi vadásznál.

Ha azokat az időket sikerült túlélnem, ez ahhoz képest piskóta lesz. Könnyedén csak semmibe kell őket vennem. Másra kell koncentrálnom, nem köthetik le a figyelmemet.

De azt hiszem, akkor is jó ötlet lett volna legalább elbeszélni velük. Pár dolgot megtudtak rólunk, itt az ideje annak, hogy kiszedjek belőlük mindent. Valamint rá kell jönnöm arra is, hogy mire képesek, fel kell mérnem az erősségeiket vészhelyzet esetén. De a legfontosabb, hogy ki kell faggatnom őket a képességeikről is. Meglátogatom őket – határoztam el magam, és megnyugodtam, hogy egy kicsit kitisztult a kép a fejemben a továbbiakról. Valamiképp lecsillapodtam, de még most is éltek bennem a fiatal vámpírnő szavai, amik annyira zavarba hoztak és kiborítottak.

Esme válasza egyszerűen kiverte nálam a biztosítékot.

- Daisy, kincsem. Én is szeretlek, mind szeretünk. Minden rendbe fog jönni, segítünk továbblépni.

2012. január 14., szombat

A sors iróniája - 8.fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a frisst, és remélem választ kaptok a korábbi fejezetekből adódó kérdéseitekre.
Kérlek, írjatok, hogy is tetszett! Jó olvasást!


A titokzatos vadászlányok

A telefont szorongattam a kezemben, próbáltam felkészülni a Michaellel való beszélgetésre. Nem tudtam miről kéne beszélnem, és miről nem. Azt tudom, hogy Cullenékről nem szeretnék említést tenni, de a farkasokról már muszáj lenne. De ha megemlítem őket, biztos ide akar jönni, távolról figyelni, esetleg tanulmányozni őket. Kutakodna utánuk, a legendájukról. Ki tudná deríteni, hogy azért lettek farkasok, mert vámpírok élnek itt? Ha igen, és mi nem számoltunk be neki erről, iszonyat nagy probléma lenne belőle. Már előre félek tőle.

Számtalan álmatlan éjszakám volt már Cullenék miatt, kötelességemnek éreztem, hogy jelentsem, de képtelen voltam rá. És most, hogy már a farkasok is a képben vannak, tennem kell valamit. Miért kellett pont ebbe a rohadt városba jönnünk? – sopánkodtam magamban, majd nagy levegőt vettem, és megnyomtam a hívás gombot. Emma közelebb jött, a telefonhoz hajolva fülelt, hogy hallja, hogy fog reagálni.

Kicsörgött, egyszer, kétszer, és azért imádkoztam, hogy ne vegye fel, hogy még egy napot gondolkozhassunk rajta. De úgy néz ki, Isten minket nem szeret, Michael felvette a telefont, és hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Emma oldalba bökött, és elmeséltem neki, hogy mi történt. Beszéltem a farkasokról, és a vámpírról, akit sikeresen megöltem, persze csak finoman.

Hát, mit ne mondjak… egyáltalán nem repesett az örömtől, de sikerült meggyőznöm, hogy ne jöjjön ide, résen leszünk, és minden egyes dolgot jelenteni fogunk. Ő persze megnyugtatott minket, hogy alaposan utána jár a dolgoknak, nem kell aggódnunk. Elmondhatatlanul megkönnyebbültem a kijelentésétől, de bűntudatom is támadt azért, mert nem mondtam el a teljes igazságot. Én csak szabad akarok lenni. Olyan nagy bűn lenne?

Kezdtem hozzászokni az iskolában Cullenék társaságához. Úgy értem, nem akartam kitépni a hajamat, ha valamelyikükkel találkoztam az órákon vagy esetleg az ebédlőben. Ma is volt szerencsém összefutni velük, és kíváncsian puhatolóztak a tegnap történtekről. A tudomásukra jutott a tegnapi kis találkánk a farkasokkal, és próbálták kiszedni belőlem, miért viselkedtünk úgy, ahogy. Nem igazán szóltam hozzájuk, erről már tényleg nem beszélhettem senkivel, ha megtenném, egyébként sem vámpírokkal, az ellenségeinkkel osztanám meg ezt az információt.

Fontos, hogy senki se szerezzen tudomást rólunk. Már csak egy tucat vámpírvadász él a világon. Persze kiválasztottak mindig vannak, de az idők folyamán egyre kevesebb ember képes kiállni a próbákat. Nem igazán emlékszem, hogy történt az én esetemben, de később mindent elmondtak. Kiválasztott voltam, megvolt bennem az erő, hogy szembeszálljak velük. A véremben, a vérvonalamban. Ez a képesség mára nagymamámban is lakozott, ő is vadász, akárcsak én. Emlékszem, gyerekként nem szerettem a közelében lenni. Mindig is olyan furcsa volt, és akárhányszor rám nézett, kirázott a hideg. Mostanra már sikerült rájönnöm, hogy miért is mondta nekem azt, hogy ne féljek semmitől, álljak ki másokért, még akkor is, ha kilátástalan a helyzet. Hogy meg van bennem az erő, hogy segítsek másokon. Akkoriban kétségtelenül őrültnek tartottam, de egyáltalán nem volt az.

Igaza volt mindenben. Azzal tudtam úgymond aktiválni ezt az erőt, hogy kiálltam másokért, és megvédtem egy embert egy halhatatlantól. Ilyenkor egy erőpajzs keletkezik, ami ellöki a támadót, és ez idő alatt mintha teljesen kicserélnének. Sokkal erősebbnek érzem magam, szinte szuperhősnek, akit senki sem tud leállítani és elpusztítani.

És épp ezért vagyunk olyan kevesen. Egyre kevesebb ember mer kiállni önmagáért és másokért. A nyomás alatt összeroppannak, képtelenek még csak megmozdulni is. Nemhogy másokat, még magukat sem képesek megvédeni. Pedig csak elszántság kell. Akaraterő és talán segítőkészség? 

Julia néni nagyon büszke volt rám a történtek után. Rengeteg mindenre megtanított, de amiatt, hogy a sorsunk ugyanaz, még nem éreztem közelebb magamhoz. Kétségkívül ő az egyik legbölcsebb vadász, akivel valaha is találkoztam, és a legidősebb is.

Ez a másik érdekessége a képességünknek: az életkorunk. Minden kiválasztott abban a korban ragad, amikor megkapta az erőt, hogy vadásszá válhasson. Onnantól kezdve nem öregszünk. Ha egy kislány hat évesen tenné azt, amit mi, minden bizonnyal örökre annyi maradna. Ami azért elég veszélyes, de a felmenők midig vigyáznak, hogy senki se váljon túl korán ezzé. Nagy erőkkel bírunk, amit egy ilyen kis gyermek nem tudna kezelni. Mamám az egyik legidősebb köztük, ötvenkét évesen vált vadásszá, de erejét tekintve nem ő áll a rangsor élén…

Fontosnak tartották a megfelelő képzésünket és oktatásunkat, épp azért, mert kevés vadász jár már a világon. Elszórtan, világszerte élnek, de azért mi sem vagyunk halhatatlanok. Számos módja van annak, hogy meghaljunk, a természetes halált kizáróan. A betegségek és a kórok nincsenek hatással a szervezetünkre. De például minden olyan módon végezhetnek velünk, mint a vámpírokkal. Na jó, talán a tüzet kivéve. Minden vadász tehetséges. Mindegyikünk képes a gyógyításra, hogy segítsünk és megmentsük az emberek életét, akik vámpírtámadás áldozatául estek. Nem használhatjuk felelőtlenül ezt a képességet, de nagyon hasznos adottság. Az, amikor meggyógyítunk valakit, csodás érzés. A földi nyugalom megszáll, minden olyan harmonikus és békés. Mintha belső békére lelnénk minden egyes alkalommal.

Persze van egy különbség, ugyanis nekünk szükségünk van levegőre is…
     
A tűz feletti hatalmunk azt hiszem, természetes, tekintetbe véve, hogy ez a leghatásosabb módja, hogy végezzünk egy vámpírral. Mindegyikünk képes használni ezt az elemet, ami sokban megkönnyíti a dolgunkat. De ezek a képességek rendkívül megterhelőek és fárasztóak, főként, ha nagy mennyiségben használjuk őket.

Emma még kezdő, és néha nehezen tud uralkodni magán és a képességei fölött. Az élő bizonyíték erre, hogy rá akart támadni Cullenékre, és erdőtüzet okozott. Ugyanakkor még nincs tisztában az erejével, a gyógyítás még nem megy neki. Próbálkoztunk már, volt, hogy átengedtem neki ennek a jogát, de nem történt semmi, az áldozaton nem tudott segíteni. Kénytelen voltam cselekedni helyette. Hamarosan viszont erre is ki kell találnom valamit…

- Hahó, itt vagy? Figyelsz te egyáltalán? – legyintett előttem Emma az ebédlőben, és ezzel elérte, hogy újra rákoncentráljak.

- Tessék? Ne haragudj, nem figyeltem.

- Na, szép – felelte látszólag gúnyosan, majd kedvesen megkérdezte, minden rendben van-e.

- Persze, persze. Csak elgondolkoztam. Úgy mindenről. Rajtunk, rajtuk – böktem a szemben lévő asztalra, és óvatosan hátrafordult, hogy rápillantson Cullenékre. – Na meg persze a következő edzésünkön – húztam gonosz vigyorra ajkaimat, mire gondterhelten és lesújtva sóhajtott.

- Nyugi, nem lesz vészes. Visszafogom magam – kacsintottam rá, és bevált. Teljesen felhúzta magát. Magabiztosságban sosem volt hiánya, minden edzés előtt elhatározta, hogy most megver, ő fog nyerni. De eddig erre még nem került sor…

Utolsó óránk után rögtön hazamentünk. Vagyis én csak haza ugrottam. Kiraktam Emmát azzal a feladattal megbízva, hogy rakjon rendet a lakásban, míg én bevásárlok. Berohantam a lakásba, a pénztárcámat beraktam a táskámba, majd útnak indultam a bevásárlóközpontba, Port Angelesbe.

A sorok közt haladva próbáltam felidézni, mire is van igazán szükségünk. A kocsi tartalma egyre csak nőtt, és nőtt. Meglepődtem, mennyi mindent bedobáltam, igazából fel sem tűnt, mikor lett tele.

A következő sorba érve megtorpantam, de már nem volt időm visszafordulni. Észrevett…

2012. január 8., vasárnap

A sors iróniája - 7.fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a frisst, remélem tetszeni fog nektek.  Örülnék, ha írnátok, hogy mi a véleményetek.
Jó olvasást kívánok!


"Ne add át magad a fáradtságnak! Az erőd meg fog felelni a vágyaid mértékének." 


Az emberek védelmezői

A napok gyorsan teltek, rengeteget gyakoroltunk Emmával. Az iskolából haza jövet a képességeit fejlesztettük, és megpróbáltuk összehangolni az enyémekkel. Meg kell tanulnunk csapatban dolgozni, és baj esetén egymás segítségére sietni.

Az egyik ilyen délutánunkat is az erdőben töltöttük. Az idő egyre hűvösebb volt, a harc hevében mégsem éreztük meg.

- Újra! Gyerünk, állj talpra! – kiabáltam rá indulatosan, és felé tornyosultam. Vártam, hogy álljon fel a földről, kaparja össze magát, és támadjon. De szemeiből már kihunyt a küzdeni akarás, kimerült.

- Nem bírom, adj egy kis időt!

- Nem adhatod fel! – léptem közelebb hozzá mérgesen. Igazából sajnáltam, mert tudtam, hogy mennyire megviseli, de ezt az ő érdekében teszem. És nem láthatja rajtam, hogy nem akarom ezt tenni vele, nem láthat megtörni. Ha most engedek neki, végleg ezt teszem. Így hát próbáltam magamra erőltetni a legmogorvább és legkomolyabb arckifejezésemet. Lassan emelkedett fel a földről, izmait megacélozta, mégis láttam, hogy lábai alig bírják megtartani, remegnek a súlya alatt. Pedig nem volt kövér lány, sőt… Mégis megterhelő volt ez a kis mozdulat is a rengeteg edzéstől. Biztos voltam abban, hogy elküldött magában a jó fenébe. Én is ezt tettem anno…

Hirtelen kaptam a fejemet oldalra, és léptem Emma elé. Valaki közeledett felénk, hihetetlen gyorsasággal. Majdnem biztos voltam abban, hogy nem nomádok, hiszen arról tudnunk kéne, azt hittem, Cullenék lesznek azok, de tévedtem.

Mancsok dobbanását hallottam, csaholás és lihegés verődött vissza a fákról. Éreztem, hogy nem egy hétköznapi farkassal találom majd szembe magam, tudtam, hogy nem vadállatok; annál sokkal rosszabbak. Valami mintha megsúgta volna, hogy különleges, természetfeletti lények közelednek felénk.

Emma is oda kapta a fejét, amerre én, és bátran mellém lépett, nem törődve a ténnyel, hogy védelmezni akartam, és hogy legyengült. Elszántan pásztázta a környéket, izmai megfeszültek a támadás lehetőségétől. Most fogja felemészteni a tartalékját, de végre megérti, miért kell mindig készen állnunk.

Nem szabad alul maradnunk, már így is kevesen vagyunk. A számunk egyre csak csökken az emberek, a kiválasztottaink gyarlósága miatt.

Éreztem az adrenalint végigáramlani a testemen, a szívem eszeveszetten vert, megpróbáltam felkészülni minden eshetőségre.

Azt hiszem az állam a padlón koppant, amikor megláttam a hatalmas farkasokat. Még soha az életben nem láttam ilyet. Milyen ördögi városba csöppentünk mi?

Felkészültem a támadásra, az érzékeimet kiszélesítettem, vártam, hogy nekünk ugorjanak. Éreztem, hogy Emma tanácstalan, mégis elszánt. Valóban, egy pillanatra én is hasonlót éreztem. Még sosem harcoltunk velük hasonlókkal, más módszerekkel kell megbirkózunk, de elbírunk velük, tudtam. Azonban a farkasok nem mozdultak, leültek és minket néztek. A szemükből értelem sugárzott, még sosem láttam ilyet. Ha léteznek ilyen akármik, nekünk tudnunk kéne róluk, de az oktatásunk során fel sem merült a szó ezekről. 

Aztán egy félmeztelen indián srác lépett ki a fák közül, halvány mosollyal az arcán. – Hagyd szegény lányt, így is alig bír a talpán maradni. – A srác mély hangjától kirázott a hideg.

- Mik vagytok ti? – léptem közelebb felé, de erre a kis reakcióra már a farkasok is reagáltak. Ettől az egy lépéstől talpra ugrottak, és követték minden egyes mozdulatomat. 

- Hm, ezek szerint még nem tudsz rólunk. – Könnyeden jelentette ki, és arcán egyre szélesebb mosoly jelent meg – Feltételezem, nem hallottál még a Quileute törzsről. – Mielőtt válaszolhattam volna, már folytatta is. Szerencsére nem hagyott időt idegeskedésre, rögtön a közepébe csapott, nem kis hitetlenkedést keltve bennem. – Mint láthatod, képesek vagyunk farkassá változni, alakváltók vagyunk. De nyugi, nem harapunk – mondta vidáman, és a társai furcsa hangot adtak ki, mintha röhögnének.

Annyira ledöbbentem, hogy képtelen voltam az epés visszaszólásra. Ilyen is létezne? Lehetséges, hogy róluk sem tudtunk? Aztán az eszembe ötlőt, miért is ne? Elvégre mi is létezünk, vámpírok is vannak, sőt vérfarkasok is léteztek korábban. Ennek is megvan a valószínűsége.

- Szóval, azt akarod mondani, hogy farkasok vagytok? És bármikor át tudtok változni? – haboztam. Valahogy még most sem állt össze a kép. – Miért? Hogy lett belőletek az, ami?

- A La Push-ban élő indiánoknak meg van a képességük erre, ha a környéken vámpírok tartózkodnak – könnyedén ejtette ki azt a bizonyos szót, arcvonásai meg sem rezzentek. – Ők az ellenségeink, azért vagyunk mi, hogy megvédjük az embereket tőlük, a hidegektől.

Hidegek? Micsoda ósdi elnevezés ez?

- Ha ennyire ellenük vagytok, miért élnek még Cullenék? Ők is közéjük tartoznak.

- Egyezséget kötöttünk velük. Nem léphetik át a határt, és nem ölhetnek embereket, ha ezeket megszegik, halál vár rájuk.

- Szóval kivételeztek, mert ők vegák? – húztam gonosz mosolyra ajkaim, és láttam, nem tetszett nekik, amit mondtam. – Nincs ebben semmi rossz, biztos puszipajtásokká váltatok az idők folyamán. Ez felelőtlenség volt tőletek, akik állítólag a védtelen népet véditek. – Micsoda álszentek!

- Már megbocsáss, de nem vagyunk olyan jóban, csak megélünk egymás mellett. Ezt a döntést még az őseink hozták meg, nem fogunk változtatni rajta, amíg nem szükséges. De most ti jöttök, rajtatok a sor. – Láttam, hogy komolyan azon van, ne kiabálja el magát, eleinte sikerült rendesen felhúznom. Arra viszont nem számítottam, hogy minket is számon kérnek. Azt várhatják, hogy bármint is mondjunk… Bevallom, sunyítottam, és nem jelentettem mindent Michaelnek, de nem vagyok áruló, nem fedem fel magunkat.

- Anyukánk azt tanította, hogy nem állhatunk szóba idegenekkel. – Majd hátat fordítottam, és Emma is a nyomomba eredt. De mielőtt elmehettünk volna, villámgyorsan képek peregtek le a szemem előtt. Szörnyű, vérfagyasztó képek. Ha tehetném, kitörölném őket a fejemből, hogy éjszakánként ne ezek kísértsenek. Valóra fognak válni, ha nem teszek semmit, meg nem történtté tehetem, de ahhoz gyorsnak kell lennem. Tudtam merre kell mennem, és hogy mennyi időm van.

Éreztem magamon a farkasok tekintetét, de nem foglalkoztam velük. A legfontosabb, hogy Emma biztonságban legyen, nincs felkészülve, hogy velem jöjjön. Az érzékeim kifinomultabbak, mint az övéi, ezáltal a látomásaim is hamarabb törnek rám. Számára még csak most jön a neheze. Minden egyes ilyen vízió mintha kitépne egy darabot a szívünkből. Minden olyan tiszta és erőteljes. Kapkodta a levegőt, amikor ugyanazokat a képeket látta, mint én. A légzése nem akart csillapodni, a szemeibe könnyek szöktek, és kétségbeesetten nézett rám.

- Nincs semmi baj, nem fog megtörténni. Gondoskodom róla. Menj haza, és várj meg! – mondtam, majd elfordultam tőle, de ijedten kapott utánam.

- Hadd menjek én is, már jól vagyok.

- Elbírok vele, és nincs szükségem arra, hogy rád kelljen vigyáznom közben, vagy arra vesztegessem az időt, hogy bevárjalak. Csak pihend ki magad otthon, kérlek – pillantottam rá, és miután bólintott, azonnal futásnak eredtem. Nem érdekelt akkor, hogy magára hagyom azokkal a farkasokkal Emmát, tudtam, hogy kezelni tudja a helyzetet, és biztos voltam abban is, hogy csak feltartott volna, ha magammal hozom. Ezt nem engedhettem meg.

Teljes erőmből futottam, olyan gyorsan, ahogy csak tudtam. A levegőt egyenletesen vettem, és tökéletesen észleltem körülöttem mindent, még ilyen sebességgel is. Az erdőből hamar kiértem, de eldugottabb helyeken futottam még Forkson kívül is, nem akartam, hogy meglássanak.

Féltem, hogy mégsem érek oda időben, hogy elkések. Azt nem tudtam volna elviselni, így próbáltam még gyorsabban futni. Már csak pár percem van hátra, de már így is vagy félórája futottam.

A környék kezdett ismerős lenni, egyre sötétebb volt, de így is tisztán láttam mindent. A kétségbeesett lány arcát, ahogy támadójára néz, és ennyi épp elég volt. Nem tököltem, azonnal közbe léptem. 

A lányt arrébb löktem, próbáltam visszafogni magam és az erőmet, ügyeltem, hogy ne essen baja az eséstől, és rögtön a vérszomjas vámpírnak mentem. Meglepődött a felbukkanásomon, amit sikerült ki is használnom. Meglendítettem a karom, amitől több métert repült hátra, de mielőtt felállt volna, már előtte is álltam. Nem számított ekkora erőre és gyorsaságra tőlem, de hamar összeszedte magát, és ezt ki is használta. Egy másodperc erejéig oldalra fordultam, hogy megnézzem a lányt, és arra eszméltem, hogy fájdalom nyilallt a sípcsontomba, amitől megremegett a lábam, és összegörnyedtem, de talpon maradtam. Nem sikerült ezzel a földre kényszerítenie.

Maradj talpon! – visszhangzott a fülemben Samantha hangja, amikor egy ütés érte az arcomat. Mi tagadás, piszkosul fájt. Egyáltalán nem esett jól, de sikerült összeszednem magam, átvettem az irányítást, és támadásba lendültem. Egy ütéssorozatot mértem az áldozatomra, aki képtelen volt ezt elkerülni, majd egy jól irányzott mozdulattal gyomorszájon rúgtam. 

Nem volt kedvem játszadozni, minél előbb haza akartam menni. A háta mögé kerültem, és letéptem a fejét. Nem akartam, hogy szenvedjen, gyors halált halt. Arrébb sétáltam, a földön heverő vámpírra gondoltam, aki abban a pillanatban lángra kapott. Nem lett volna szép tőlem, ha élve égetem el. Ezzel minden bizonyítékot eltüntettem, így a lány felé vettem az utat. Nem volt még magánál, aminek nagyon örültem, nehéz lett volna kimagyaráznom magam ebből a szituációból. És a lány is örülhet, nem csak azért, mert megmentettem egy őrült vámpírtól, de egy rettenetes szenvedéstől is. Vagyis, hogy Michael szavaival éljek, „kezeléstől”. Jobban szerette ezt a szót használni a képességére illetve annak hatására.

A lány lassan ébredezett, és mielőtt teljesen magához tért volna, távolról figyeltem. Zavarodottan nézett szét, nem értette mi történt körülötte. Legjobb esetben azt hiszi, beverte a fejét, és csak egy őrült képzelgése volt az imént. Amint elhagyta a helyet, én is futásnak eredtem, de közel sem olyan gyorsasággal, mint ahogy ide siettem. 

Az biztos, hogy ma egy kellemes beszélgetést kell túlélnem Michaellel, el kell mondanom, hogy vámpírtámadás történt, amit sikerült megakadályoznom. Nem fog neki örülni, hogy sor került erre, biztosítanom kell, hogy minden a helyén ment, tökéletesen kezeltem a dolgokat. Remélhetőleg ezek után nem fog idejönni hozzánk.  

De nem tehetek róla, ez a munkám, a munkánk. Vámpírvadászok vagyunk, és az a dolgunk, hogy megvédjük az embereket.