A sors iróniája - 9.fejezet

Sziasztok! 

Meghoztam a frisst, remélem tetszeni fog. Kérlek, írjatok, hogy tetszett nektek!

Jó olvasást!

"Az elme nem más, mint az összegyűjtött múlt, az emlékezet. A szív a jövő; a szív mindig remél, mindig valahol a jövőben jár. A fej a múltra gondol; a szív a jövőről álmodik."


Egy ismerős a plázában

Barátságosan nézett rám, arcán boldog mosoly bujkált. Kétségbeesetten néztem körbe, valami kiutat keresvén. Bunkóság lenne, ha csak egyszerűen visszafordulnék? Ha elég gyorsan cselekszem és hátraarcot vágok, talán azt hiszi, nem is figyeltem fel rá. Igen, csak meg kell fordulnom, mintha elfelejtettem volna valamit a másik sorból, vagy úgy teszek, mintha rossz helyre fordultam volna be. Esetleg csak sétáljak el mellette a polcokat szemlélve? De mi van, ha megállít? Istenem, Daisy, dönts már gyorsan! – kiáltottam rá magamra gondolatban, hiszen minden másodperc számított, ha ki akartam menekülni innen.

Nagy levegőt vettem, és hátrafordultam volna, de nem ment. A lábaim nem mozdultak, ledermedtem. Éreztem, ahogy kezd eluralkodni rajtam valami pánik féle. Annyira szánalmas vagyok, mióta félek én tőlük? Főleg tőle? Hiszen annyira kedves, szeretetreméltó és barátságos, a tekintete pedig nyílt. Miket beszélek már megint?

Összeszedtem magam, nagy levegőt vettem, miközben láttam, hogy érdeklődve figyelt engem, de nem jött közelebb. Lassan lépegettem felé, magam előtt tolva a bevásárlókocsit. Minden próbálkozásom ellenére halványan elmosolyodtam a szemeiből áradó boldog csillogástól. Láthatóan örült, hogy ide jöttem, így lassítottam előtte. Már késő, nem mehettem tovább. Megálltam előtte, és halványan megköszörültem a torkom, mielőtt köszöntem neki.

- Szia, Esme – szólítottam meg egy barátságos arckifejezéssel az arcomon.

- Dasiy drágám, jó téged újra látni! – felelte vidáman, és egy pillanatra kínos csend állt be közénk, egyikünk sem tudta, mit is kellene mondanunk a másiknak. Aztán feltűnt valami, ami szöget ütött a fejemben.

- Hát te? Úgy értem, mit keresel egy bevásárlóközpontban, pláne élelmiszerek között? – egészítettem ki a mondatot, miután nem értette, mire is akarok kilyukadni a hollétével kapcsolatban.

- Tudod, a látszatot fent kell tartanunk. – Közelebb jött hozzám, hangját lehalkítva, hogy véletlenül se hallhassa meg senki. Egy kicsit megdöbbentem, de nem éreztem késztetést, hogy elhátráljak tőle, valahogy nem zavart a közelsége. – Egy tíz főből álló családnak gyakran meg kell jelennie itt egy megrakott kosárral, hogy ne keltsünk feltűnést.

- Ó, persze. Ez logikus, gondolhattam volna. Csak hát… nem ismerek olyanokat, mint ti, szóval… – zagyváltam összevissza – De mégis mit csináltok ennyi étellel?

- Nos, gyakran látogatom meg az árvaházat, és bárminek örülnek, amit viszek, legyen szó ruháról, ételről vagy játékról. És persze Nessiere, Lissára, na meg a farkasokra gyakran kell főznöm. Hihetetlen étvágyuk van – csóválta meg a fejét rosszallóan, mégis mosolyogva. Szeretettel beszélt róluk.

- Ez igazán kedves tőled – mondtam talán kissé döbbenten. Nem tehettem róla, de teljesen letaglózott ez a nő. Árvaházba járt emberek közé, gondoskodott az ott lévő gyerekekről, foglalkozott velük. Azt hiszem, ha lehetséges, még többet nőtt a szememben.

Zavaromban áthelyeztem a testsúlyomat a másik lábamra, keresztbe fontam karjaimat a mellkasom előtt, és tanulmányoztam az arcát. Próbáltam megfejteni mire gondolhatott, és milyen ember is ő valójában. Azt hiszem, talán zavarba is hoztam a viselkedésemmel, így hát folytattuk a kommunikációt, meglepően könnyen társalogtunk egymással.

Mindketten elhagytuk a kasszát, és megtorpantunk a bejárat előtt. Meglepődtem Esme reakcióján, és egyáltalán nem számítottam arra, hogy megölel. Én egy sziával elintéztem volna a búcsúzást, de úgy látszik az neki nem volt elegendő. Hideg karjait a nyakam köré fonta, és magához húzott. Azt hiszem, ha nem lenne vámpír és meg tudtam volna feledkezni erről a tényről, jól is esett volna az ölelése. Olyan érzés volt, mintha a lányaként tekintett volna rám, óvón és szeretetteljesen szorított magához. A szívem egy kicsit belesajdult a kellemes érzésekbe, amit ez a kedves gesztus váltott ki belőlem, de a következő pillanatban mintha villám csapott volna belém. Furcsa érzés kerített hatalmába, és egyik pillanatról a másikra, mintha egy másik dimenzióba kerültem volna. Csak halványan éreztem Esme közelségét és érzékeny orromnak hála az illatát. Tudat alatt valahol máshol jártam, egy idegen, mégis ismerős helyen. A konyhában voltam, a pulton ücsörögtem, kezemben egy almát forgatva. Zajt hallottam, és felnéztem. Ugyanaz a szempár nézett rám melegen és barátságosan, mint amivel ma találtam szemben magamat. Esme állt előttem, kissé szomorúan méregetett, az arcomról csak úgy süthetett a bánat. Éreztem, hogy fáj a szívem, és szemeim könnybe lábadtak. Megértően pillantott rám, hozzám sietett, és szorosan magához húzott. Annyira kellemes érzés volt, úgy éreztem, mintha a saját édesanyám tenné ezt velem, ő suttogna kedves, nyugtató szavakat a fülembe. De nem ő volt, hanem Esme. Úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlott volna rajta, könnyeim már a gyönyörű blúzát is eláztatták, őt mégsem zavarta. Csak csitított a hajamat simogatva. - Annyira szeretlek – mondtam, s a szemébe néztem, hogy nyomatékosítsam, valóban így érzek. A szemei csillogtak, pont úgy, mint a valóságban. Aztán a képek csak úgy eltűntek, és újra a bevásárlóközpont előtt találtam magam.

Olyan érzés volt, mintha képen csaptak volna, vagy rám öntöttek volna egy vödör hideg vizet. Minden kitisztult előttem, azonnal elszakadtam tőle, és idegesen rohantam a kocsimhoz. Nem értettem mi történt, egész testemben remegtem. Emlékeztem milyen jó érzés volt a közelében lenni, érezni, hogy szeret és törődik velem.

Bedobtam az összes cuccomat a hátsó ülésre, bepattantam a volán mögé, és olyan gyorsan, amennyire csak tudtam, elhajtottam. Gyorsan vezettem, de szükségem volt rá, hogy eltereljem a figyelmemet és gondolataimat, amik folyton visszaugrottak Esmére. Lehúztam az ablakot és hagytam, hogy a kissé hideg levegő az arcomba csapjon. Egész testemben remegtem, nem értettem, mi történhetett az imént. Minden olyan valóságos volt, éreztem, hogy mennyire közel álltam hozzá érzelmileg, hogy szerettem őt, majdnem úgy, mintha az édesanyám lett volna. Nem értettem, hogy milyen ostoba játékot játszott velem az elmém. Ezek nem lehettek valós emlékek, mert még soha az életben nem láttam őket, de mégis olyan boldogsággal töltött el már a tudat is, hogy Esme mellettem állt és vigasztalt. Hogy láthattam olyan dolgot, ami nem történt meg? Hallucináció lett volna? Vagy netalántán ő csinálta? Ez valami vámpír dolog? Ez lenne a képessége? Hogy illúziókkal próbál elgyengíteni és maguk mellé állítani?

Egyre jobban úgy éreztem, jelentenem kell Michaelnek, hogy nem bírok el velük. Persze ez nem volt teljesen igaz. Ha harcra kerülne a sor, könnyűszerrel győzedelmeskedhetnénk felettük Emmával. Túl sokat agyalok rajtuk, ez nem helyes. Úgy éreztem kezdek becsavarodni. Miért ilyen nehéz minden? Miért kell mindig tönkretenni az életemet? Mindig történt valami, ami megakadályozta a boldogságomat. A kiképzésem időszaka maga volt a pokol. Minden percét gyűlöltem tiszta szívemből. Szenvedtem, és minden nap küzdenem kellett, hogy erős maradjak, és túléljem a napokat. Fizikailag is megterhelő volt, de szellemileg még nehezebben viseltem. Ezt pedig csak fokozta, hogy Julia néninek is meg kellett felelnem. A nagymamám rendkívül erőszakos volt a kiképzésemet illetően, és mindent bele kellett adnom. De akármennyire próbálkoztam, sosem sikerült büszkévé vagy elégedetté tennem őt. Persze már megértem, hogy miért nem voltam olyan erős. Azért, mert csak próbálkoztam. Miután elhatároztam, és úgymond apait-anyait beleadtam, nem volt előttem semmilyen akadály, amin ne jutottam volna túl könnyedén.

Ez az, amit Emmának is meg kell majd tanulnia, de erre csak magától jöhet rá leginkább. Én csak rávezethetem, de nem akartam olyan módszerekkel tenni, mint amilyeneket rajtam alkalmaztak. Megremegtem a gondolatra, még most sem szerettem arra gondolni, hogy mi miatt váltam erősebbé a többi vadásznál.

Ha azokat az időket sikerült túlélnem, ez ahhoz képest piskóta lesz. Könnyedén csak semmibe kell őket vennem. Másra kell koncentrálnom, nem köthetik le a figyelmemet.

De azt hiszem, akkor is jó ötlet lett volna legalább elbeszélni velük. Pár dolgot megtudtak rólunk, itt az ideje annak, hogy kiszedjek belőlük mindent. Valamint rá kell jönnöm arra is, hogy mire képesek, fel kell mérnem az erősségeiket vészhelyzet esetén. De a legfontosabb, hogy ki kell faggatnom őket a képességeikről is. Meglátogatom őket – határoztam el magam, és megnyugodtam, hogy egy kicsit kitisztult a kép a fejemben a továbbiakról. Valamiképp lecsillapodtam, de még most is éltek bennem a fiatal vámpírnő szavai, amik annyira zavarba hoztak és kiborítottak.

Esme válasza egyszerűen kiverte nálam a biztosítékot.

- Daisy, kincsem. Én is szeretlek, mind szeretünk. Minden rendbe fog jönni, segítünk továbblépni.