Önzetlen szerelem – 21. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a frisst, remélem kapok majd pár kommentet és pipát. :) Annyit ígérhetek, hogy innentől kezdve már sokkal-sokkal eseménydúsabb lesz. ;) Írás közben ezt a számot hallgattam, gondolom ismeritek, de azért hallgassátok csak meg. :) Klikk
Jó olvasást kívánok!

Összetörve

A könnyeim megállíthatatlanul folytak végig az arcomon, képtelen voltam megnyugtatni magam. A szívem még most is hevesen vert, egész testemben remegtem, a félelem végig áramlott a testemben. Rettegtem a gondolattól, hogy kettesben legyek Ryannel, hogy ugyanabban a házban tartózkodunk. Nem tudtam mi lesz velem, ha felépül, mint ahogy azt sem, ha nem. Minden olyan hirtelen történt, az ujjaim automatikusan fonódtak a szilánk köré, és szúrtam bele. Abban a pillanatban nem néztem, hogy hová szúrók, csak azt akartam, hogy másszon le rólam és engedjen el. A gondolattól, hogy megöltem őt, összeszorult a szívem. Bántani akartam, azt akartam engedjen el, de nem akartam megölni. Kitagadnak majd a családból, és senki sem fog hinni nekem. Nem fogják elhinni, hogy önvédelemből tettem azt, amit. Julie mindent megtesz majd, hogy apa kidobjon. Talán azt fogja mondani, hogy kikezdtem a fiával, és mindenki elhiszi majd neki. A gondolattól még hevesebben sírtam, nem értettem, miért velem történik mindez. Annyira torkig voltam mindennel, hogy a halált megváltásnak éreztem volna abban a pillanatban. Semmire sem vágytam jobban, mint a nyugalomra és a biztonságra. Hogy megszabaduljak mindentől.

Összerezzentem, amikor megpillantottam magam előtt egy pár cipőt, és annak tulajdonosát. Felsikoltottam, és automatikusan rúgtam Jasper lábszárába, csak utána jutott el a tudatomig, hogy ő az. A félelem végigszáguldott rajtam a gondolattól, hogy Ryan a szobámba jutott. Ahogy a szemébe néztem, újabb könnyek folytak végig az arcomon, és ahogy leguggolt, a nyakába borultam. Elmondhatatlanul hálás voltam, amiért eljött, nagyobb biztonságban éreztem magam a tudattól, hogy mellettem van. Hosszú pillanatokig nem szóltunk egymáshoz, ő a hajamat simogatta és csitítgatott, én pedig úgy kapaszkodtam a pólójában, mintha az életem múlott volna rajta. És bizonyos szempontból így is volt. Szükségem volt arra, hogy velem legyen, nem bírtam volna egyedül maradni.

Minden összemosódott körülöttem, ahogy Jasper felemelt a földről. Ijedten kapaszkodtam belé, ahogy az ágyamhoz cipelt, akkor még az sem tűnt fel, hogy az valamikor az éjszaka folyamán a helyére került. Minden bizonnyal nem jelentett gondot neki bejönni a szobámba úgy, hogy elé toltam a bútort.

 - Nem akarok itt maradni, kérlek – suttogtam, a hangom rekedt volt és gyenge. Jasper egy rövid pillanat erejéig habozott, végül letett az ágyamra. Elém guggolt, két kezét az arcomra simította, és jól esően sóhajtottam fel az érintésére. A bőre hideg volt, de most nagyon is jólesett ez a hidegség.

- Minden rendben, itt vagyok veled. Nem hagylak magadra – szólt, de képtelen voltam válaszolni. Az egész szobában koromsötét volt, a hangja azonban selymes volt és megnyugtató. Ahogy felállt, ijedten kaptam a keze után.

- Azt mondtad, nem hagysz itt.

- Mindjárt jövök, megígérem – mondta, és mielőtt bármit is reagálhattam volna, egyedül hagyott. Összébb húztam magam, és tekintetem az ajtóra szegeztem. Idegennek éreztem magam a saját szobámban, úgy ültem az ágyamon, mint egy illedelmes kislány, akivel helyet kínáltak. Egyre szaporábban vettem a levegőt, képtelen lettem volna tovább itt maradni. El akartam tűnni ebből a lakásból, hogy soha többet ne kelljen ide visszajönnöm.

Az ajtónyikorgásra felkaptam a fejem, és eltakartam a szemem, amikor Jasper felkapcsolta a villanyt. Sötét karikák húzódtak a szeme alatt, úgy tűnt, mintha hetek óta nem vadászott volna.

- Tessa elment – szólt, és nyomban elöntött a bűntudat, amiért nem érdeklődtem Ryan-ről. Arról, hogy Tessa időben ért-e ide, hogy tudott-e rajta segíteni, aztán hirtelen a bűntudatomat a harag váltotta fel. Nem kellene bűntudatot éreznem amiatt, amit tettem. Nem érdemli meg.

- Sikerült… – nem tudtam befejezni a kérdést, de nem volt rá szükségem. Jasper anélkül is tudta, hogy mi érdekel.

- Ryan jól van, a szobájában fekszik. Tessának sikerült meggyógyítania – mondta, és a megkönnyebbülése hulláma áradt szét a testemben. Nem tudtam mihez kezdtem volna, ha elvérzik. Csak bólintottam, nem tudtam, hogy kéne reagálnom vagy mit kéne mondanom. Jasper a kezem után nyúlt, felhúzott az ágyról, de megtorpantam, amikor az ajtó felé kezdett el húzni. Eszem ágában sem volt elhagyni a szobámat.

- Adne, ne csináld ezt. Nem hagyom, hogy bántódásod essen. Gyere – mondta, és jelzésértékűen meghúzta a karom. Tétován lépkedtem utána, és a szívem a torkomban dobogott, ahogy kiértünk. Valamiért azt vártam, hogy minden olyan lesz, mint amikor elrohantam innen. Hogy látom majd Ryan-t a földön heverni, a sok üvegszilánk között, de nem volt nyoma vérnek vagy dulakodásnak, olyan volt, mintha mi sem történt volna. Egyedül az asztal hiányzott, ami megmentette az életem. Mégis ahogy a folyosón haladtam, a lelki szemeim előtt minden láttam. Ryan-t, ahogy a szoknyámat tolta feljebb vagy amikor szétfeszítette a combomat. Minden a fejemben volt, és nem tudtam elűzni a gondolatokat. Jasper megállt a fürdőszoba előtt, és kinyitotta előttem az ajtót. Csak akkor néztem végig magamon, szörnyen festettem. Meglepődtem, amikor belépett utánam a helyiségbe. Nem szólt semmit, csak leültetett a kád szélére, mire bennem rekedt a levegő. Az ujjaim erősen szorították a kádszélét, és mély levegőt vettem. Deja vu érzésem támadt, a vérem száguldott az ereimben, a fülemben dobogott a szívem.

Jasper elővette az elsősegély ládát, és a jobb kezemért nyúlt. Elfordítottam a tekintetem, bármit is csinált, nem akartam látni. Rövid ideig kotorászott, aztán valami hideget éreztem a karomon, mintha ráfújt volna. Kissé összerezzentem, majd beharaptam a számat, hogy ne kiáltsak fel az éles fájdalomtól, ami a felkaromat érte, azonban a kín egy pillanat alatt megszűnt, mintha elvágták volna. Nem éreztem semmit, és megkönnyebbülten néztem ki az ablakon.

- Kész is vagy – mondta Jasper, ahogy rásimított egy ragtapaszt a karomra. – Egy szilánk fúródott a karodba, de szerencsére nem túl mélyre, sikerült kiszednem – folytatta, és köszönetképp bólintottam egyet. – Zuhanyozz le nyugodtan, az ajtó előtt megvárlak.

Egy hosszú pillanatig csak néztem a fehér ajtót, aztán körbepillantottam. Láttam, ahogy Ryan a kádszélén ült, és magamat, ahogyan lezserül a mosdókagylónak támaszkodtam. Emlékeztem az éjszaka minden mozzanatára, Ryan leheletére, az érintésére. Megráztam a fejem, és a földön heverő kenőcsökhöz léptem. Egyesével felszedtem őket, és a polcra helyeztem. Felvettem a földről a ruháimat, felállítottam a szennyeskosarat és nagyot szusszantottam.

A tükörhöz sétáltam, és elborzadtam. A felsőm egyik pántja elszakadt, tele voltam zúzódásokkal és karcolásokkal. Egy vattapamacsért nyúltam, és lemostam az elfojt szemfestéket az arcomról. Levetkőztem, és beálltam a zuhany alá. Hideg vizet engedtem magamra, és a könnyeim akaratlanul is feltörtek. Annyi érzés kavargott bennem, kezdve a fájdalomtól, a szomorúságtól és a dühön át, hogy azon csodálkoztam, hogy bírom még erővel.

A víz pirossá színeződött, és elgondolkoztam, hogy ez mind Ryan vére-e. A testem tele volt karcolásokkal, és eszembe jutott a két évvel ezelőtti eset. Amikor önkívületi állapotban voltam, mert az edzőm drogot rakott az italomba. Tisztán emlékszem mind a mai napig arra az intenzív félelemre, amikor megláttam a testemen a vágásokat és mindig is reméltem, hogy ezt végre lezárhatom, és sosem ismétlődik meg semmilyen formában. De nem volt szerencsém.

Kiléptem a zuhany alól, és magamra kaptam a pizsamapólómat. Jasper tényleg az ajtó előtt várt, halványan elmosolyodott, ahogy kiléptem, és én is magamra erőltettem egy mosolyfélét. Megindult előttem a szobám felé, én pedig hátrapillantottam Ryan ajtaja felé. Talán attól tartottam, hogy hangtalanul mögém settenkedik és minden kezdődik elölről.

Bebújtam az ágyba és legnagyobb megkönnyebbülésemre Jasper is követte a példám. Levette a cipőjét, és magához vont. Nem féltem, hogy egy ágyban vagyok vele, mint ahogy attól sem, hogy Ryan a folyosó túlsó végén van. Mellette biztonságban éreztem magam.

- Köszönöm, hogy idejöttél – mormoltam félálomban a nyakába, aztán mintha leütöttek volna, álomba zuhantam.

Nem mondanám, hogy nyugodt és békés álmom volt, de amikor felriadtam, Jasper mellettem volt, egy percre sem engedett el maga mellől, így hamar álomba merültem. Reggel, ahogy magamhoz tértem, éreztem, hogy Jasper a hajamat simogatja. Jóleső sóhaj tört fel a mellkasomból és még közelebb fészkelődtem hozzá.

- Jó reggelt – hallottam meg a hangját, és halványan elmosolyodtam. Elhúzódtam tőle, hirtelen kissé kellemetlennek éreztem, hogy több órán keresztül vele aludtam.

- Köszönöm, neked is – feleltem, aztán óvatosan felültem, és a hajamba túrtam. A felsőm kissé feljebb csúszott és bennem rekedt a levegő, ahogy a combomra pillantottam. Óvatosan a lila foltok felé nyúltam, és felszisszentem a fájdalomtól. Idegesen húztam lejjebb a felsőm, és kikémleltem az ablakon. Esett a hó, vastag, csillogó pelyhekben hullott alá az égből, gyönyörű hótakaróval borítva el a tájat. Leesett az első hó, már igencsak ideje volt. Óvatosan kikecmeregtem az ágyból, és megremegett a lábam, de az ablak felé sétáltam. Lélegzetelállító volt! Nem tudtam pontosan mennyi az idő, valahogy késő délután lehetett, a nap alacsonyan járt.

- Jól vagy? – hallottam meg Jasper mély hangját közvetlenül mögülem, és összerezzentem. – Nem akartalak megijeszteni – szólt, és libabőr futott végig a hátamon, lehelete csiklandozta a nyakamat.

- Én…igen. Jól vagyok – suttogtam, és szembefordultam vele. A szeme sötét volt, és egy pillanatra elárasztott a bűntudat. Iderángattam őt, a ház tele volt vérszaggal, ő pedig ki tudja mikor volt utoljára vadászni. – El kéne menned vadászni – nyögtem ki nehezen, és a szekrényem felé sétáltam. Nem akartam, hogy itt hagyjon, de nem szerettem volna azt sem, hogy szenvedjen. – Köszönöm, hogy itt voltál, azt hiszem, most már megleszek – folytattam, és mosolyt erőltettem az arcomra.

- Nem hagylak magadra, egyébként is, tegnap voltam vadászni – mondta, és ő is felállt az ágyamról.

- De… a szemed – értetlenkedtem, és közelebb léptem felé, hogy ismét szemügyre vegyem. Komor fekete volt, nem tévedtem.

- Nem hagylak itt – kezdett bele, terelve a témát, én meg nem erősködtem. Ha nem akar beszélni róla, akkor nem kell. – Egy ideig a Cullen házban leszel, pakolj össze néhány holmit. Bólintottam és engedelmesen tettem, amit kért. Nem sok kedvem volt itthon maradni, szóval nem kellett kétszer mondania. Elővettem az egyik táskám, és telepakoltam a cuccaimmal. Jasper a vállára tette, és kiment a szobámból, hogy átöltözhessek.

Kint hideg volt, a hó még mindig szakadt és tanácstalanul pillantottam a gardróbomra. Magamra kaptam egy farmert és felvettem hozzá egy atlétát, rá egy kék színű inget, és magamhoz ragadtam egy sálat. Szó nélkül haladtam el Jezz mellett a mosdóba, és összeszorítottam a számat. Fájdalom áradt végig bennem, ahogy a combjaim összeértek, de azzal vigasztaltam magam, ez majd elmúlik. El kell múlnia. Ismételten eszembe jutott, milyen jó lenne, ha meglenne még az erőm. Szükségem volt rá, egy pillanat alatt minden fájdalmamat képes lennék megszüntetni. Tisztában voltam azzal, hogy függővé váltam, de ha még mindig meglenne a képességem, annyi minden alakult volna másképp. Hittem, hogy elég akaraterőm van ahhoz, hogy kordában tudjam tartani. Már újra önmagam voltam, képes lettem volna irányítani.

Felfogtam a hajam, megmostam az arcom és a fogam, majd a fogkefémmel és a fogkrémemmel a kezemben az ajtó felé indultam.

- Kész vagyok – jelentettem ki, és visszasiettem a szobámhoz, hogy bezárjam az ajtómat.

- Siessünk – mordult fel hirtelen Jasper, és meglepetten fordultam hátra a lépcsőtetején.

- Megyek már! Sietek, ahogy csak tudok – morogtam, és összeszorított szájjal kezdtem el lépcsőzni, egyik lábamat a másik után téve. Megbotlottam, és Jasper kapott utánam, amikor meghallottam, hogy ajtó nyitódik az emeleten. Ijedten pillantottam fel, és a mellkasomba szorult a levegő, ahogy megpillantottam a kócos, nemrég felébredt Ryan-t. – Menjünk – szóltam határozottan Jaspernek, és kirántottam a karomat a szorításából, hogy gyorsabb tempóra váltsak. A vállam felett hátra pillantottam, és visszamentem pár lépcsőfoknyit, hogy megragadjam Jasper kezét és magam után húzzam. – Gyere már, Jasper, kérlek gyere! – kértem, és egy nagyon hosszúnak tűnő pillanatig habozott, majd izmai ellazultak, és engedte, hogy levezessem a nappaliba.

- Adne! – hallottam meg Ryan hangját, és csak ekkor tűnt fel, hogy zihálok. Alig kaptam levegőt, a félelem egyszerre bénított meg és adott erőt. Egyetlen cél lebegett előttem, hogy mihamarabb itt hagyjam ezt a házat. – Ariadne, kérlek, várj meg! Beszélni szeretnék veled – mondta, és hallottam, hogy utánunk fut a lépcsőn. Azért imádkoztam, hogy essen el, bárminek örültem volna, ami feltartja őt. Belebújtam a bakancsomba, nem törődtem azzal, hogy bekössem. Jasper leemelte a kabátomat a fogasról, és a kulcsomat megragadva kiléptem a házból. – Ariadne, várj már meg! – kiáltott fel Ryan, és összerezzentem.

- Hagyj békén – ordítottam vissza, és a könnyeimmel küszködve húztam magam után Jaspert. A tekintete félelmet keltett bennem, de tudtam, hogy ez nem nekem szólt. – Hol a kocsid? Jasper! – sürgettem a válaszadásban, és tekintetemet nem vettem le a bejárati ajtóról.

- Futva jöttem – mondta, aztán hirtelen, mintha észhez tért volna, az erdő felé lökött, én pedig botladozva követtem őt, rá- rálépve a cipőfűzőmre, és amikor már elég mélyen jártunk, rám adta a kabátomat, és a karjaiba kapva futásnak eredt velem. Szorosan kapaszkodtam a nyakában, arcomat a mellkasához szorítottam, és a szememet behunytam. A szívem még most is hevesen vert, de ismét elárasztott az a nyugalom, amit mindig is éreztem, ha vele voltam.

Cullenék nem kérdeztek semmit, és a történtek ellenére is barátságosan köszöntöttek. Esmé elém futott, majdhogynem feltépte az ajtót, és szorosan a karjaiba zárt. Megrándultam, de a világ összes pénzéért sem engedtem volna el, nem számított, hogy fájt-e vagy sem. Visszaöleltem, olyan erősen, ahogy csak tudtam, és könnyek szöktek a szemembe, ahogy vigasztalóan a fülembe suttogott. Kelletlenül bontakoztam ki az öleléséből és fordultam a többiek felé. Nem mondtak semmit, és ezért nagyon hálás voltam, még Rosalie sem nézett olyan undokul, mint ahogy szokott.

Esmé és Carlisle feljött velem az emeletre, megmutatták a vendégszobájukat, ami tulajdonképpen Edward régi szobája. Azt mondták, mivel Bella és Edward nem lakik itt, nyugodtan beköltözhetek, őket nem zavarja. Leraktam a táskámat a szobájába, aztán Carlisle kérésére bementem az irodájába, szeretett volna megvizsgálni, aminek nem örültem túlzottan, de hát túl kellett esni rajta.

- Carlisle, én tényleg nem szeretnélek zavarni, már így is annyi galibát okoztam nektek. Ígérem, hogy nem maradok sokáig.

- Ne butáskodj, Ariadne! Addig maradsz itt, ameddig csak szeretnél. Átmegyek az esti műszakom után, és beszélek Julieval és Tommal, hogy nálunk maradsz egy ideig.

- De… de mindjárt karácsony. Nem hiszem, hogy túlságosan örülnének, pont most.

- Ne aggódj, igen meggyőző tudok lenni, szóval hidd el, minden rendben lesz.

- Köszönöm – feleltem kissé meghatottan, és együtt mentünk le a nappaliba. Mindenki ott volt Nessie kivételével, én pedig letelepedtem a földre, hátamat a kanapénak döntöttem, és tekintetemet a TV képernyőjére szegeztem. Mindenki leült, és úgy éreztem, egy nagycsalád részese vagyok. Ekkor még nem sejtettem, hogy a megpróbáltatásaimnak még közel sincs vége…