2015. március 15., vasárnap

Önzetlen szerelem – 26. fejezet

Sziasztok!

Végre meghoztam a fejezetet. Tudom, hogy sokat kellett várni rá, de remélem megérte. :)
Ezt a fejezetet egy mezőberényi kisfiúnak, Zsombornak ajándékozom. Nagyon sokat gondoltam rá a fejezet megírása közben. Zsombor 7 éves volt, a rák sajnos a napokban legyőzte őt. A szilveszteri futógálán a gyógykezelését támogattuk, és nagyon bíztam abban, hogy sikerül győztesen kikerülnie ebből a harcból. Amikor anya elmondta mi történt, eléggé magamba roskadtam. El sem tudom képzelni, mit érezhet most a családja. Itt, a blogomon keresztül nyilvánítom ki a részvétemet.
Zsombor a szememben egy igazi hős volt. Isten nyugosztalja! Csak abban bízok, hogy fent most már boldog és békére lelt...



Megmentő

El sem hittem, hogy végül azoktól kaptam segítséget és támogatást, akiktől a legkevésbé vártam.  Amióta megfosztottak az erőmtől, nem beszéltem és nem is találkoztam egyetlen boszival, még Tessával sem. Ami azt illeti, még nehezteltem is rájuk, annak ellenére, hogy tudtam, ők csak segíteni akarnak. Az egész annyira furcsa volt és szokatlan. Tétován pillantottam körbe a lakásban, amíg Tessa a konyhában ügyködött valamin. 

- Kérsz kávét, Adne? – kérdezte, és beletelt egy pillanatba, amíg rájöttem, tőlem kérdezi.

- Nem, köszönöm – kiáltottam vissza, és Edwardhoz fordultam.  Szólásra nyitottam a számat, amikor is a bejárati ajtó hirtelen kitárult, és Dana lépett be rajta. Automatikusan köszöntem neki, és kérdőn Cullenék felé fordultam. Az nem lehet, hogy ő legyen Tessa testvére. Azt tudnom kellett volna. 

- Hát itt vagy! – pillantott ki megkönnyebbülten Tessa a konyhaajtóból, majd egy konyharuhába törölve a kezét felénk sietett, hogy megölelje Danát. – Szépen nő a pocakod – mondta mosolyogva, és tenyerét húga hasára simította. – Nem vagytok éhesek? Hozzak valamit? Ülj csak le addig, ne álldogálj. – Dana hevesen tiltakozott, nővére azonban meg sem hallotta, már a konyhában fontoskodott. A lány rosszallóan megrázta a fejét, besétált a nappaliba, és nagy pocakjával lassan leereszkedett az egyik kanapéra. Nem tudtam, hány hónapos lehet a kicsi, viszont volt egy megérzésem, hogy pár hét, és megszületik a baba. 

Egyre inkább feszültebbé váltam. Minek kell Danára várni? Mégis miben tud nekünk segíteni terhesen? Csak időpocsékolás az egész, már rég a reptéren kellene lennünk – gondoltam magamban mérgesen, és Edward felé fordultam. 

- Mégis mi a fészkes fenét keresünk itt? Már rég be kellett volna checkolnunk, így sosem érünk oda – suttogtam halkan, és indulatosan lóbáltam meg előtte a beszállókártyámat. Edward válasz helyett kikapta a kezemből, összehajtotta, és a farzsebébe csúsztatta. Tátott szájjal néztem őt, miközben eltette. Egy kész vagyont fizettem érte. Hogy nem képes felfogni ezt? – Muszáj időben odaérnem – közöltem halkan, a hangom remegett, és belemarkoltam a pólójába. 

Hálát adtam Istennek, amikor Tessa végre kisétált a konyhából, tíz perc múlva már mindketten talpon álltak, és türelmesen megvárták, hogy elköszönjük Edwardtól. – Ha bármire szükségetek lenne, csak hívjatok. Biztos vagyok abban, hogy Carlisle is szívesen segítene, ahol csak tudd.  – Nem tudtam mit válaszolni, így csak bólintottam, és szorosan megöleltem, hálám kifejezéséül. 

Szeretlek, tudod? – Ingerülten felszusszantottam, és örültem, hogy csak Edward hallja, amint összevissza beszélek. Vagyis gondolok. – Mármint nem úgy szeretlek, mint egy barátot, nem mintha rossz alapanyag lennél vagy bármi…

Edward felnevetett, mire óvatosan vállon bokszoltam. – Nem kell kinevetni. Tudod, hogy értettem. 

- Tudom, tudom. Menjetek és hívjatok, amint tudtok. 

Felkaptam a táskám, Dana mellé sétáltam, és még pont láttam, ahogy Edward és Jasper kezet fognak, és megveregetik egymás vállát. Halkan susmotoltak, s még pont elcsíptem, ahogy Jazz alig észrevehetően bólintott, majd ő is felkapta a táskáját, és csatlakozott hozzánk.  

Dana karon ragadott, még utoljára Jasper szemébe néztem, és mire feleszmélhettem volna, az ismerőssé vált ház körvonalai elhalványultak. Behunytam a szemem, és megpróbáltam visszafogni a hányingerem.  A gyomrom liftezett, ahogy megérkeztünk Párizsba, és erősen megmarkoltam Jasper kezét, hogy megőrizzem az egyensúlyomat. Korábban sosem okozott ilyenféle problémát a földmeghajlítása, sosem éreztem közben úgy, mintha kést forgatnának a gyomromban. Gyanítottam, talán az az oka, hogy most csak egy potyautas voltam. Talán az idegesség tehetett róla. Mély levegőt vettem, a hideg szinte szúrta a tüdőmet, de szükségem volt arra, hogy megnyugodjak. Hallottam, hogy Jasper a lányokkal beszélget, de mielőbb a kórházba akartam jutni. 

Egy rövid pillanatra figyeltem, ahogy a hópelyhek ráesnek a kabátomra, majd elolvadnak. Megráztam a fejem, és a táskámból gyorsan előkaptam az otthon kinyomtatott térképemet. Sötét volt, de a közvilágítás adott elég fényt, hogy eligazodjak rajta. 

A Charles de Gaulle repülőtéren voltunk, ahogy korábban megbeszéltük.  A gépünk itt landolt volna, az American Hospital of Paris pedig csak tíz perc taxival. Gyorsan elköszöntünk, megvártuk, amíg Dana és Tessa hazamennek. Az egész egy pillanat műve volt. Hálátlannak éreztem magam, de az aggodalom teljesen megbénított. Semmi másra nem vágytam, csakhogy végre ott legyek, velük.

Nem akartunk többet kockáztatni, így leintettünk egy taxit, és beültünk a hátsó ülésre. Az út csak pár perc volt, mégis kínszenvedés volt várni, tétlenül. Az idő kereke mintha ellenünk dolgozott volna. Jasper kezét a lábamra simította, csak akkor tűnt fel, hogy idegességemben fel-le járattam. Halványan elmosolyodtam, és éreztem, hogy a képességét használja rajtam. Kezét az enyémre simította, összekulcsoltuk ujjainkat, s fejemet a vállára fektettem. Jól esett a belőle áradó béke és nyugalom. Pár percre teljesen kikapcsolt az agyam, s amikor a taxis befékezett a nagy épület előtt, olyan volt, mintha erővel ragadtak volna ki a felhők közül. Az agyam ismét tele lett aggodalommal és félelemmel. A pénztárcámért nyúltam, kifizettem az utat a sofőrnek, amíg Jasper kiszedte a csomagtartóból a cuccainkat, s magamban hálát adtam, hogy Edward volt annyira összeszedett, hogy emlékeztessen, pénzt kell beváltanom. 

A mozgóajtó kinyílt előttünk, a kórház szag abban a pillanatban megcsapta az orrom, mire elfintorodtam. – Hogy bírod? – kérdeztem Jaspertől, és miután biztosított, hogy jól van, beljebb nyomultunk az épületben. 

A recepción könnyen eligazítottak minket, de olyan nagy volt az épület, hogy a telefonom után nyúltam. Kikerestem a telefonkönyvből Zoey nevét, és megnyomtam a hívás gombot.

- Szia – szólt bele, a hangja fáradt volt, meggyötört.

- Szia, szívem. Itt vagyok már az American Hospital of Parisban. Most jöttünk fel lifttel, de fogalmam sincs, hogy merre tovább. 

Egy hosszú pillanatig csend állt be közénk, elemeltem a telefont a fülemtől, azt gondolván, a hívás talán megszakadt. Aztán torokköszörülést hallottam, és sietve közölte, elénk jön. Eltettem a mobilom, és a fejemet jobbra-balra kapkodva leskelődtem barátnőm után. Amint megpillantottam vörös hajzuhatagát, nem foglalkoztam semmivel, felé futottam, és szorosan megöleltem. Olyan nagy lendülettel rohantunk egymás felé, hogy az ütközéstől a tüdőmben rekedt a levegő, de abban a pillanatban nem számított semmi. Csak ő volt, és én. 

A zokogásától a szívem is megszakadt, nem tudtam mást tenni, mint a hátát simogatni, és nyugtatni, hogy minden helyre jön, még akkor is, ha erre nem volt sok esély. Fogalmam sem volt, mi mást tehetnék. Amint hátrébb húzódtunk, tenyeremet az arcára szorítottam, és kényszerítettem, hogy rám nézzen. – Minden rendben lesz, szívem. Jimmy rendbe fog jönni. – A hangom olyan magabiztosnak tűnt, tele volt meggyőződéssel, még magamat is megleptem, de láthatóan Zoey-nak erre volt szüksége. Bólintott, s mosolyogva tűrtem a haját a füle mögé és töröltem le a könnyeit az arcáról. Zoey sosem szerette felfogva hordani a haját, vagy a füle mögé tűrni. Szívből utálta az elálló füleit, és a szülei nem engedték meg, hogy megműtesse. Ha csak egy dolgot mondhattam volna, hogy mi van nála a nap huszonnégy órájában, az a fésűje lenne. Szerintem még a telefonját is könnyebben otthon hagyná… Amikor suliba jártunk, minden szünetben a haját buzerálta, megpróbálta elrejteni a füleit. Mindig jót nevettem rajta, és türelmesen megvártam, míg befejezi. 

- Zoey, szeretnék bemutatni neked valakit. Gyere! – Karon ragadtam barátnőm, és a lift elé húztam, ahol Jezz mosolyogva figyelt minket. – Zoey, ő Jasper, Jasper, ő itt a legjobb barátnőm, Zoey. 

Szótlanul figyeltem, ahogy kezet fognak és bemutatkoznak egymásnak, aztán a kórterem felé vettük az irányt. Jasper nem engedte, hogy cipekedjek, némán követett minket, egészen a 412-es szobáig. Szemem egyből az ágyra siklott és nagyot nyeltem, ahogy megláttam a pihenő Jimmy-t az ágyon fekve, falfehéren. A csövek és az orrszonda látványa felért egy gyomron rúgással. Az arca beesett, amióta utoljára láttam.

Susie felnézett, fáradtan elmosolyodott, és elénk lépett. Nem szóltunk semmit, csak megöleltük egymást. Éreztem rajta, mennyire örül nekem. Hogy egy kis támogatást jelent neki a jelenlétem. 

- J…Jessica – hallottam meg édesanyám nevét, s egy pillanatra nagyot dobbant a szívem. Döbbentem fordultam Jimmy felé. Tekintetét rám szegezte, miközben anya nevét hajtogatta. Csak akkor tűnt fel, hogy hátrálni kezdtem, amikor Jasper mellkasának ütköztem. Kezét az alkalomra simította és bátorítóan megszorította azt.

Tisztában voltam azzal, hogy későn vették észre a betegségét, és súlyos esetben a fontos szervek, például az agy működési zavara léphet fel, de erre nem számítottam. Nagy levegőt vettem és az ágya felé léptem.

- Ariadne vagyok – szóltam, és tenyeremet a kézfejére simítottam. – Egész jól nézel ki. – Kicsit felengedtem, amikor a számomra oly ismerős mély baritonban elnevette magát. Ugyanaz volt, bár erőtlenebb. Levettem a kabátom, és miután mindenkinek bemutattam Jaspert, mesélni kezdtem. Mindegy volt miről, csak mondtam és mondtam a magamét, egészen addig, amíg Jimmy el nem aludt. 

Hajnal kettő felé járhatott az idő, amikor Zoey-val elhatároztuk, ideje egy kis kávét magunkhoz venni. Jasper a szobában maradt, én pedig a pénztárcámat magamhoz ragadva, az automatához indultam.

- Hogy bírod? – kérdeztem barátnőmet, ahogy kifordultunk a sarkon. 

- Nehezen – mondta, s tekintetemet le sem vettem róla. Láttam, amint szólásra nyitja a száját, végül meggondolhatta magát, mert nem folytatta.

- Mond csak.

- Semmi. Csak arra gondoltam, milyen jó lenne, ha valahogy segíteni tudnál. Tudod, az erőddel – halkította le a hangját, bár a folyosó teljesen üres volt.

- Sajnálom, őszintén. Tudod, hogy minden tőlem telhetőt megtennék, de egyszerűen nem megy. Az erőm eltűnt, mintha sosem létezett volna.

- Mindegy, beszéljünk másról.

- Miről szeretnél? – kérdeztem egy hosszúra nyúlt csend után, bűntudattal a szívemben. Boszorkány voltam, és nem tudtam segíteni a legfontosabb embernek az életemben. 

- Láttam, hogy egymás kezét fogtátok.

- Nincs köztünk semmi – biztosítottam zavartan, és felfogtam a hajamat. 

- Kár, pedig összeillenétek. Igaz, hogy Dylan-t még nem láttam, de inkább rá voksolok. Aranyosak vagytok együtt, ez tény. Ráadásul szerintem bejössz neki – folytatta, s bedobta az aprót az automatába. 

- Jaspernek? Dehogy! Egyáltalán nem vagyok az esete. Ráadásul nemrég veszítette el a barátnőjét. – A gondolatra, hogy barátnőmnek talán igaza van, a szívem hevesebben kezdett verni. Mégis miből gondolja ezt? Igaza lehet? Létezik, hogy vámpír létére kedveljen engem? Hogy tetszek neki? Egy boszorkány? 

- Te nem iszol? – kérdezte barátnőm, és zavartan pillantottam rá. A műanyag poharat a szájához emelte, és fújni kezdte, miközben gyanakvóan méregetett. 

- Dehogyisnem – vágtam rá azonnal, és bedobtam az aprót, de a gondolattól nem tudtam szabadulni. Görcsbe rándult a gyomrom, ha arra gondoltam, Zoey-nak igaza van, de a szívem mélyén tudtam, ez nincs így. Ő vámpír, én pedig nem. Ő hallhatatlan, én pedig nem. Ő szép, dögös, okos, és én egyszerűen nem illettem hozzá. Ráadásul miattam veszítette el Alice-t. 

Kérdőn fordultam hátra, amikor meghallottam, hogy valaki hangosan szipog a hátam mögött. Arrébb léptem, és döbbenten figyeltem a szőke nőt, ahogy az automatához lépett. Zoey karon ragadott és arrébb húzott. 

- Mi baja lehet? – kérdeztem, és rájöttem, ez nem volt a legokosabb kérdés. Ha kórházban sír az ember, nos, az sosem jelent semmi jót.

- A lánya rákos. A kicsi még csak hat éves, de már így is több kemoterápián esett át. A fél életét kórházban töltötte, attól félek, Karen rossz híreket kapott – hallgatott el egy pillanatra, és tekintetemet a szőke hajú nőre emeltem. Megtört, erősen igyekezett abbahagyni a sírást, próbált erős maradni, de nem ment neki. A szemem könnybe lábadt, ha arra gondoltam, mit érezhet most. – Az egész kórház Meghanről beszél. Ő egy igazi harcos – folyatta barátnőm, és megköszörülte a torkát. Nem voltam biztos Isten létezésében, főleg ilyenkor nem. Hogy lehetséges, hogy ilyen súlyos betegségek a gyermekeket is érintik? Nekik nem kórházban kéne tölteniük az idejüket. Játszaniuk kéne, élni és szeretni. Tanulni, hogy később aztán lehessen belőlük valaki. Előttük áll az egész világ, de… Egy percig sem kételkedtem abban, hogy ezek a gyerekek igaz hősök. 

A telefonom csörgésére ijedten rezzentem össze, s hangosan szisszentem fel, ahogy magamra öntöttem a forró csokim nagy részét. Tom neve villogott a kijelzőn, és előreküldtem Zoey-t. 

- Ezt fel kell vennem. Apa az – mondtam, és egészen addig fel sem tűnt, hogy a szót hangosan is kimondtam, amíg barátnőm elmosolyodott. Legyintettem egyet és sarkon fordultam.

- Ne haragudj, korábban kellett volna hívjalak, de amint leszállt a gépünk, semmire sem maradt időnk. Kicsit a feje tetejére állt minden – kezdtem bele hadarva, időt sem hagyva neki a megdorgálásra.

- A lényeg, hogy minden rendben – mondta elnézően, és elmosolyodtam. Kicsit hiányzott. Jól esett volna a mai nap után megölelni. Újra. 

- Igen, minden oké. Ne aggódj értem, Jasper vigyázz rám – biztosítottam.

- Ebben biztos vagyok. – A hangja furcsa volt, de nem volt időm ezen gondolkozni, ugyanis Julie idegesítően nyávogó hangon visítozni kellett, amit még telefonon keresztül is tökéletesen hallottam. Arra kérte vagy inkább utasította Tomot, rakja le a telefont. 

- Nem gáz, menj csak. – Hallom hív a házi sárkány – mondtam volna legszívesebben, helyette inkább csak összeszorítottam a szám. A telefonom a farzsebembe süllyesztettem, és körbepillantottam. Teljesen eltévedtem a nagy épületben, telefonálás közben nem is néztem merre megyek, a lábam csak úgy vitt valamerre. Mint később kiderült, az onkológiára. Bepillantottam a kórtermek ablakán, miközben megpróbáltam rájönni, hol is lehetek, amikor is megpillantottam Karent. A nőt, aki mögöttem állt az automatánál. Most egy borostás, barna hajú férfi vállán zokogott. Földbe gyökerezett a lábam. 

A férfi gyengéden simogatta a nő hátát, hogy vigasztalja, én pedig úgy éreztem, mintha kukkolnám őket. Lassan haladtak el mellettem, gyanítottam nem akarták, hogy a kislány fel kelljen édesanyja sírására. Amint elég távol kerültek tőlem, közelebb léptem a kórteremhez és bepillantottam a kis ablakon. 

Ott feküdt a kislány a kórházi ágyon, és anélkül, hogy végiggondoltam volna, benyitottam. Elmosolyodtam a „Gyógyulj meg!” feliratú lufi láttán. Közelebb léptem az ágy felé, s tekintetem a kisasztalon heverő bekeretezett képre esett. Ő volt rajta a macskájával, hosszú szőke hajjal, hatalmas mosollyal az arcán. Úgy nézett ki, mint egy földre szállt angyal. Boldog volt – állapítottam meg, és az alvó Meghanre pillantottam. Mintha kicserélték volna. Meggyötört volt, nyoma sem volt annak a vidám kislánynak, akit a fotón láttam. Nagymamámnak áttétje volt, de túl kicsi voltam ahhoz, hogy emlékezzek rá. Gyakran éreztem hálát emiatt. Talán önző dolog, de nem tudtam volna elviselni őt szenvedni látni. És most, ahogy Megre pillantottam, könnyek futottak a szemembe. A látványa teljesen letaglózott és mellbe vágott. Alvás közben szorosan magához ölelte a maciját. Lehet csak beképzeltem, de láttam rajta a fájdalmát. Végigsimítottam kopasz feje búbján, s éreztem, hogy patakokban folynak a könnyeim. Valami megtört bennem a kislányt látva, a szívem teljesen kettéhasadt. Úgy éreztem, darabjaira tört, és már semmi sem képes azt összeragasztani.  

Tenyeremet óvatosan az övére simítottam, és Istenhez fohászkodtam, gyógyítsa meg őt. Aztán egyszerre csak fény gyúlt a kezemből, és ijedten kaptam levegő után. Olyan erős ragyogásba kezdett, hogy betöltötte az egész szobát, de egy pillanatig sem foglalkoztam vele tovább. Láttam csukott szemem előtt a feketeséget, és hogy a fény hatására az egyre csak visszahúzódik. Mintha a daganatos szövetek egyre kisebbé váltak volna, míg teljesen el nem tűntek. Láttam magam előtt, éreztem, ahogy a betegség elszáll belőle. Mintha a tenyeremből átáramló fény megtisztította volna a testét. 

Villámcsapásként ért a felismerés, hogy mit is műveltem az imént, és megindultam az ajtó felé, de megszédültem. A lábaim megrogytak, levertem a fényképet az asztalról, amely hangos csörömpöléssel tört szét. Megtámaszkodtam az ágyon, és erőt véve magamon kisiettem a kórteremből. Végtagjaim nehezen mozogtak, alig akartak engedelmeskedni, de nem állhattam meg. Minél messzebb kellett kerülnöm innen. Remegő ujjakkal nyomtam meg a kettes gyorstárcsázó gombot, Jasper első csörgésre felvette.

- Hol vagy? – kérdezte, de a hangja csak tompán jutott el a tudatomig. 

- Én… – kezdtem bele nehezen forgó nyelvvel, de képtelen voltam bármit is kinyögni. Az agyam túl zsibbadt volt, minden porcikám fájt. Lerogytam a padlóra, s fejemet a falnak támasztottam. Jól esett a hideg, úgy éreztem, az ereim majd’ szétrobbannak. A fájdalmon azonban egy cseppet sem segített. Túl intenzív volt. Sötét pontokat pillantottam meg magam előtt, és nehezen, de tudatosult bennem, hogy Zoey és Jasper siet felém. A nevemen szólítgattak, de képtelen voltam válaszolni. Mintha bedrogoztak volna. 

Jasper tenyerét az arcomra simította, válaszul hangosan nyögtem fel. Jól esett a testéből áradó hideg. Felhúzta a pulóverem ujját, és ujjait végighúzta az alkaromon. Csak ekkor vettem észre, hogy az ereim elszíneződtek. Feketék voltak, mint az éjszaka. 

- Jól… Jól vagyok – kezdtem bele sokadjára, és minden erőmet összeszedve talpra kecmeregtem. Jasper megtartott a derekamnál fogva, kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

- Mi a fenét csináltál magaddal, Ariadne? – Sosem hallottam még ilyen dühösnek. Ha nem lettem volna ilyen kába, talán meg is ijedtem volna tőle. A látásom lassan tisztulni kezdett, azonban még mindig úgy éreztem, mintha egy álomvilágban lennék.

- Meggyógyítottam őt – kerestem barátnőm tekintetét. Amikor ránéztem, nem láttam rajta mást, csak ijedtséget és aggodalmat. – Meggyógyítottam őt – ismételtem meg kicsit hangosabban, és felé kaptam. – Meghant – pontosítottam, de nem volt rá szükség. Barátnőm tekintete felcsillant, ahogy megértette. Rájött, hogy mit tettem, és arra, mit tehetek. 

- Mindjárt jövök – szólt sietve, s mielőtt válaszolhattam volna, már futásnak is eredt. Jasper utána kiabált valamit, de nem értettem mit mondhatott neki. A karjaiba kapott és leült velem egy padra a kihalt folyosón. Fejemet a mellkasára hajtottam, és élveztem, hogy a fájdalmam egyre inkább halványul, ahogy telt az idő. A Jasper testéből áradó hő mintha jótékony hatással lett volna a lángoló ereimre. 

- Nem tudom, hogy csináltam, de meggyógyítottam – motyogtam bele Jasper mellkasába. Szükségem volt arra, hogy higgyen nekem. Nem diliztem be, tudom, mit tettem. – Sikerült meggyógyítanom őt, tudom.

- Butaság volt ezt tenned. – Olyan halkan válaszolt, szavai alig jutottak el a tudatomig. Olyan volt, mintha magában beszélne. 

- Hogy mondhatsz ilyet? Az imént megmentettem egy kislány életét. Ennél nincs fontosabb – pillantottam felháborodottan a szemébe. El sem hittem, hogy ezt mondta. 

- De van, méghozzá az életed. Tessáék megmondták, hogy nem szórakozhatsz a varázserőddel. Ez sötét mágia. Nem tudom Ariadne, hogy csináltad, de soha többet ne tedd ezt. Kérlek! Ne feszegesd a saját határaidat, mert nem fog jól végződni, ezt már most elárulhatom. 

- Nem direkt csináltam. Egyszerűen csak megtörtént, anélkül, hogy tudomásom lett volna róla. Nem tudom irányítani. Még csak azt sem tudtam, hogy visszatért az erőm. 

Sokáig nem szóltunk egymáshoz. Némán ültünk a csendes folyosón, Jasper szorosan átölelt, én pedig majdnem elaludtam ott, a karjaiban. 

- Igaza van – szólt halkan Zoey, mire lassan felé fordítottam a fejem. A szeme csillogott, ahogy felénk lépkedett. – Meghan meggyógyult. Persze a vizsgálatokon még nincs túl, de látom rajta. Újra élet költözött a tekintetébe, majd kicsattan az erőtől. Megcsináltad, Ad. Meggyógyítottad – folytatta, és hangja az izgalomtól megemelkedett pár oktávval. 

- Haza viszlek – állt fel hirtelen Jasper, és habár szorosan tartott, meg kellett kapaszkodnom a nyakába, nehogy leessek. 

- Még ne – kértem, és tenyeremet a mellkasára simítottam. Hosszasan néztünk egymás szemébe, szavak nélkül próbáltuk meggyőzni egymást a magunk igazáról. Megértettem, hogy miért akart ilyen sürgősen hazavinni. Féltett, ezzel tisztában voltam. De még nem végeztem. Volt egy fontos elintéznivalóm. 

Pár perc múlva Jimmy kórterme előtt álltunk. Zoey kicsalta édesanyját a szobából, csak mi ketten voltunk a folyosón. Anélkül, hogy bármit is mondtam volna, lenyomtam a kilincset. Jasper a kezem után nyúlt, kérdőn fordultam hátra. 

- Kint megvárlak. – Nem feleltem. Bólintottam, és becsuktam magam mögött az ajtót. Sötét volt, csak egy lámpa világított a helyiségben, a Hold fénye azonban beszűrődött az ablakon keresztül, némi plusz fényt adva ezzel. Nagy levegőt vettem, és az ágyához léptem.

- Ne hagyj cserben – suttogtam magamba, miközben tenyeremet összedörzsöltem, majd megérintettem a kezét. Sokáig koncentráltam, de nem történt semmi. Nem éreztem semmit. Megráztam a fejem, s szememet még szorosabban hunytam le. Az nem lehet, hogy az erőm most hagyjon cserben. Mit szól majd barátnőm hozzá, ha megtudja? Titkon talán sosem bocsát meg érte. 

Kétségbeesetten kaptam el a kezem, és túrtam bele a hajamba. Jimmy mindig is olyan volt számomra, mintha a saját, vér szerinti apám lenne. Úgy szeretett engem, mintha a lánya lennék. Nem hagyhatom sem őt, sem Zoey-t, sem Susie-t cserben. Ők mindent megtettek értem, mindenben segítettek. 

Óvatosan leültem mellé az ágyra, s eszembe jutott, amikor pár éve engem vígasztalt a hintaágyon. A gyerekek kegyetlenek tudnak lenni, ezt a saját bőrömön is megtapasztaltam. Sokan csúfoltak, gúnyoltak, de az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor egyik osztálytársam azt vágta a fejemhez, hogy az apám miattam ment el. Hogy miattam hagyott el minket, mert nem voltam elég jó neki. Mert képtelen lett volna szeretni. A család mindig is érzékeny téma volt az életemben, és amikor ezt felhozták, egyszerűen kiborultam. Igazából minden egyes alkalommal könnybe lábadt a szemem, ha szóba jött. Az volt a legrosszabb, hogy elhittem minden szavát. Hogy engem senki sem tud szeretni, mert nem vagyok elég jó. Átmentem egy másik iskolába, és ekkor váltunk Zoey-val barátokból osztálytársakká, és legjobb barátokká. Jimmy látta, hogy sírva jöttem haza az iskolából. Szükségem lett volna arra, hogy elmondhassam valakinek a problémáimat, de anya nem volt ott, hogy meghallgasson. Sokáig hibáztattam őt, pedig tudtam a szívem mélyén, hogy nem az ő hibája, nem tehet arról, hogy kórházban volt. Ha Jimmy akkor nem lett volna ott, nem tudom mi lett volna velem. Átjött hozzánk a kertbe, végül sírva ecseteltem el neki, hogy mit is mondott az a gonosz Olivia. 

Akkor tudatosult bennem, hogy rá mindig számíthatok. Miután kellőképp kisírtam magam, elmentünk egy cukrászdába, csak ő és én. Egész nap azt érzékeltette velem, hogy mennyire különleges vagyok, és ezt sosem fogom elfelejteni. Az utolsó iskolai napomon bejött értem, anyu és mama engedélyével. Hozzá kell tennem, csak miattam vett ki egy szabadnapot! Sosem fogom elfelejteni Olivia arcát, amikor bekopogott az ajtón tanítás közben, és közölte a tanár nénivel, hogy ő bizony az ő kislányáért jött. Hatalmasat dobbant a szívem és elégtételt éreztem, amikor utoljára sétáltam ki azon az ajtón Jimmyvel, kéz a kézben. Sosem voltam még olyan boldog, mint aznap. Ez csak egyetlen példa volt arra, milyen önzetlen és szeretetreméltó ember. Mindig is azt éreztette velem, hogy fontos vagyok. Biztatott, és hitt bennem. Apám helyett apám volt. 

Tenyeremet ismételten az övére simítottam, és magamban lepörgettem az összes, számomra kedves közös emlékünket. Amikor együtt mentünk el Disneylandbe, amikor meghívtak minket anyával Svájcba, amikor az első udvarlómról meséltem neki, és egyszer csak megtörtént. Ugyanazt éreztem, mint amit Meghan gyógyításakor. Éreztem, ahogy a fény végigáramlik a testemben, és egyenesen belé kúszik. Lassan áradt szét benne a világosság. Egyre nehezebben kaptam levegőt, de továbbra is csak a szép emlékekre fókuszáltam. Amikor náluk aludtam, és késő este a konyhában csokis jégkrémet majszoltunk, vagy amikor együtt mentünk kempingezni és Zoey-val minden bogár láttán sikítani kezdtünk. Amikor egymás után dobált bele minket a tóba, vagy amikor büszkén tapsolt nekem az úszóversenyeim eredményhirdetésén. Emlékeztem az összes atyáskodó puszira a fejem búbján. És akkor megtörtént. Éreztem, hogy meggyógyítottam őt.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és fejemet hátravetve hálát adtam az égvilágon mindenkinek. Aztán egy pillanattal később, mintha maga az ördög jött volna el értem, hogy magával rántson a Pokol legmélyebb bugyraiba. A végtagjaim zsibbadtak voltak, olyannyira érzéketlenek, hogyha nem látom, az sem tűnt volna fel, hogy a vérem az alkaromra csöpög. Próbáltam felemelni a kezem, hogy megtöröljem az orrom, de egyszerűen képtelen voltam rá. Semmi erőm nem maradt. Sötét foltok jelentek meg a szemem előtt, és bármennyit pislogtam, a látásom egyszerűen nem akart kitisztulni. Hideg karokat éreztem meg magam körül, s habár semmit sem láttam, biztos voltam abban, hogy Jasper az. Körmeimet a vállába vájtam a mindent felemésztő fájdalomtól. Mintha sósavat öntöttek volna az ereimbe, egyszerűen elviselhetetlen volt. Nem bírtam megállni a vakarózást, körmeimmel durván szántottam végig a bőrömön, mintha ezzel sikerülne elmulasztani a kínzó, égető fájdalmat. 

Úgy éreztem, az ereimet szétmarja valamiféle szupersav, és nem marad belőlem semmi. Az ájulás szélén álltam, semmit sem érzékeltem magam körül. Nem láttam, és nem is hallottam. Csak a mindent elemésztő fájdalom létezett. Sikítani akartam, de még arra is képtelen voltam.  

Éreztem, hogy Jasper szorosan tart, miközben fut velem. A hideg az arcomba csapott, de egy pillanatig sem bántam. 

- Adne. Adne. Adne – hallottam, hogy Jasper a nevemen szólongat. Kinyitottam a szemem, és bármennyire is erőltettem, csak a körvonalait láttam. Kezeit az arcomra simította, mintha ezzel el tudná érni, hogy jobban tudjak figyelni rá, de nem ment. – Mindjárt visszajövök. Ne mozdulj sehova, egy pillanat és itt leszek, de muszáj bejelentkeznem a hotelbe. 

Ne menj el – kértem volna, de a nyöszörgésen kívül semmit sem tudtam kinyögni. Jasper megszorította az alkarom.

- Egy pillanat az egész – szólt, és már ott sem volt. Tudtam, hogy így van, mert ahogy elvette a kezét, a fájdalom ismét felerősödött. Fogalmam sem volt mennyit kellett várnom rá, de a megkönnyebbülés elemi erővel csapott meg, ahogy újra a nevemen szólított. 

- Még egy kicsit tarts ki, mindjárt fent leszünk – kérte, és némán bólintottam. Egyre szaporábban vettem a levegőt, már alig voltam magamnál. Hallottam, ahogy becsukódik mögöttünk az ajtó, egy pillanattal később pedig éreztem, hogy Jasper az ágyra fektet. Megpróbáltam utána kapni, de a látásom olyannyira nem volt tiszta, hogy csak kapálóztam a levegőben. Megfogta a kezem, én pedig nem bírtam tovább. A könnyeim patakokban folytak le az arcomról. Mindenem fájt, égett a bőröm, legszívesebben szétkapartam volna. Gyanítottam, már így is vérzik. 

- Nagyon fáj, Jasper – szóltam halkan, erőtlenül. – Az ereim lángolnak, már nem bírom tovább. Ez…

- Tudom. Tudom, hogy így van – mondta. A hangja szokatlanul mély volt. – Itt vagyok veled, segítek elmulasztani a fájdalmad. Jobb lesz, csak ne add fel. Hallod?

Nem tudtam válaszolni, a kín túllépte a fájdalomküszöbömet. Tudtam, hogy mellettem van és segíteni próbál, de a szobában számomra nem létezett más, csak a fájdalom és én. A megváltó sötétség után pedig csak álmodozhattam.  Kezdetét vette hát a több órányi kín. 

Valamiért így képzeltem el a kis Meghant. :)