2010. július 29., csütörtök

Az utolsó esély- 2. fejezet

Régi ismerős új titkokkal


Akaratlanul is megindultam felé, az arcomon bárgyú mosollyal. Alig hittem a szememnek. Mióta is nem láttam már őt? Létezik ilyen, hogy egy régi jó ismerőssel ilyenkor találkozzam? Mintha Isten küldte volna őt ide hozzám, hogy bebizonyítsa: érdemes volt idáig küzdenem, és íme, itt az eredmény – ő áll velem szemben.


- Seth! - Odarohantam hozzá, ő a karjaiba zárt és megpörgetett.


- Daisy, el sem hiszem, hogy itt látlak! - csendült fel a számomra mély, de kellemes hang.


- Huh… de megváltoztál! Gyúrsz, mi? – kacsintottam rá, bár fogalmam sem volt, hogy miért. Ő csak elnevette magát, és végignézett rajtam.


- Így is mondhatjuk, de te sem panaszkodhatsz, igazán csinos vagy. – Legyintettem egyet mosolyogva.


- Seth… Ó, Istenem! Ez lehetetlen. Mégis mit keresel itt? - engedtem el végül.


- Elfelejtetted, hogy la pushi vagyok? – Tényleg! Ki is ment a fejemből. Az egy közeli indiánrezervátum. Kiskoromban rengeteget meséltek nekem a törzsük legendáiról. Még jártam is náluk, nemegyszer.


- Holnap meglátogathatlak titeket? Olyan rég nem láttam a családod. Egyébként is ott lenne dolgom. Munkát keresek.


- Annak nagyon örülnénk. Sue biztosan repesni fog az örömtől – mosolygott rám melegen. – Ha akarod, beajánlhatlak valakinek.


- Köszönöm, az nagyon jó lenne – mosolyogtam vissza rá. Ha munkát kapnék, egy kicsit javulna minden.


- Leah, Sue és Harry hogy vannak? Olyan rég nem hallottam felőletek. Nem jöttek el? – kukucskáltam a háta mögé, majd csalódottan láttam, hogy sajnos nem. - Istenem, olyan jó téged újra látni. Hiányoztál!


- Te is nekem! – Torokköszörülésre lettünk figyelmesek, és mindenki minket bámult. – Ó, bocsánat… Jacob, bemutatom neked Daisyt, Daisy, ő itt a haverom, Jacob.

Kezet fogtunk egymással, és elmondtuk, hogy örülünk, hogy találkoztunk.


- Szóval, ti honnan ismeritek egymást? – tette fel a szerintem mindenkit foglalkoztató kérdést Jacob.


- Huh… hát… mi gyerekkorunk óta ismerjük egymást, nagyon jóban voltunk. De történt néhány dolog, ami miatt nem tudtunk gyakran találkozni az utóbbi években. –Ezzel annyiban is hagytam a témát, és a srác sem feszegette


Úgy döntöttem, maradok még pár percet, és egy jót beszélgetek vele, így elindultunk a nappaliba.

- Azt hiszem, még nem láttad a testvéremet, Lissát – akartam bemutatni egymásnak őket. Húgom a neve hallatán megfordult.


Ekkor váratlan dolog történt. Lissa és Seth pillantása találkozott, a tekintetük megváltozott. Hosszú ideig csak egymás szemébe néztek, mígnem Seth elindult felé, és megsimogatta az arcát. Hangot akartam adni a nemtetszésemnek, de Jacob belém fojtotta a szót, még mielőtt belekezdhettem volna.


- Jaj, nekem… Most komolyan bevésődtél? Ezt nem hiszem el.


A házban egy percre síri csend lett. Emésztettem az előbbieket, és próbáltam felfogni a mondata jelentését. Úgy éreztem, mindenki engem figyel. Lissa ujjai megindultak Seth felé, aki kitárta a kezeit, mintha meg akarná ölelni. Gyorsan odafutottam, elrángattam Lissát, mielőtt még Seth felvehette volna. Semmit nem értettem.


- Mégis mi a fene folyik itt? - emeltem fel a hangom. - Mi az, hogy bevésődés? Elmagyarázná valaki, mert én ebből semmit sem értek. És miért van ilyen arckifejezés a képeden? – böktem Seth-re.


- Kérlek, ne kapd fel a vizet, de… Szóval nálunk a bevésődés egyfajta „szerelem első látásra” dolog. Ő számomra a tökéletes nő.


A düh elemi erővel tört rám, és az sem érdekelt, hogy mások figyelnek engem. Odaadtam Lissát Bellának, aki készségesen elvette tőlem. Mérgesen közeledtem felé – ő feltartott kézzel hátrált –, miközben teli torokból kiabáltam vele.


- Te! Szemét, gyáva… gazfickó… te állat! Mi az, hogy szerelem első látásra? Ő még csak egy kis gyerek, te perverz disznó! – Behúztam neki egyet teljes erőmből - úgy tűnt neki nem fájt, csak egy kis meglepődést tükrözött az arca -, de mintha vasba ütöttem volna. Úgy éreztem, eltörtek a csontjaim, de nem törődtem vele, még egyszer meg akartam ütni. A tény, hogy neki szemmel láthatóan nem fájt, még jobban felbosszantott. Ehhez még most sem voltam hozzászokva.


- Kérlek, ne bántsd őt! - kiabált nekem Lissa. Kikerekedett szemekkel néztem rá, majd Seth-re. Ezt hogy csinálhatta? Biztos hipnotizálta, másképp hogy tudta volna magához édesgetni? Eldobom az agyam, ilyen nincs!


Újabb ütésre emeltem a kezem, miközben tovább folytattam a szitokáradatomat:

- A szemedet kéne kikaparni, te szemét féreg, hogy rámersz nézni egy kislányra! Vagy inkább le kéne vágni…


- Hé, hé, hé… nyugi kislány! – Fújtattam, mint egy bika, és kapkodtam a levegőt. Nem tudom, ki csitított le. – Ez ellen már nem tehetsz semmit.


- Olyan nincs! Mindenre van megoldás. Vésődj ki belőle! Most! Biztos van rá valami mód.


- Ez olyan dolog, ami tőlünk független. Nem tehetek ellene semmit, ez így rendeltetett el. A sors műve. Mikor szüksége lesz rám, én mellette leszek, és szeretni fogom őt, az életemnél is jobban. Amíg kicsi lesz, én leszek a legjobb játszótársa. Amikor nőni kezd, én leszek a legjobb barátja, mikor pedig nő lesz, én leszek a párja. - Ránéztem Lissára, az arca könnyes volt.


- És mi van akkor, ha nem beléd lesz szerelmes? Meg van rá az esély – kérdeztem mérgesen.


- Az lehetetlen! Kétség sem fér hozzá, hogy én leszek számára a tökéletes srác.


- Tudod, mindig is beképzelt voltál, de ez már több a soknál.


- Hidd el Daisy, ha lenne valami mód, bármi, mi már rég megtettünk volna minden tőlünk telhetőt – mondta csüggedten Edward.


Nem értettem, mire céloz, de abba az irányba néztem, amerre ő is. A szemem majd kigubbadt. Jacob ölében Renesmee ült.


- Ti is? Mármint… belévésődtél, vagy mit csináltál? Hogy lehettek ilyenek? Ők csak ártatlan kislányok! Hogy mersz egyáltalán hozzáérni? Nem szégyelled magad, te… - Megint kezdett bennem felmenni a pumpa, és félő volt, hogy Jacobnak is nekimegyek.


- Jasper, jobb lenne, ha lenyugtatnád ezt a libát, mielőtt még igazán felidegesít – mondta Jacob.


Héé… hogy mer libának hívni? Ráadásul olyan, aki nem is ismer engem! Ezt nem tűröm el… Készültem a szellemes visszavágásra, de még sem tettem, mert megláttam, hogy remegett egész testében.


- Nem megy.


Nem igazán figyeltem, miről beszélnek körülöttem. A világom leszűkült Jacobra, csak őt figyeltem, még a megjegyzését is ignoráltam.


- Hé, jól vagy? – kérdeztem tőle aggódva, miközben közelebb léptem hozzá.


Ezután minden olyan gyorsan történt, csak pár másodperc volt az egész. A mozgásom lelassult - úgy éreztem magam, mint egy rongybaba -, de az agyam gyorsan pörgött. Mindent hallottam és láttam, az érzékszerveim kifinomultabbak lettek. Hihetetlen, hogy az utóbbi időben annyiszor volt alkalmam érezni ezt. A vészhelyzetet, az adrenalint.


Edward hihetetlen sebességgel Jacobhoz futott, és kivette a kezéből a lányát, majd elrohant vele. Láttam a többiek rémült arckifejezését, de nem tudtam, mi váltotta ezt ki. Bella is elfutott a kezében Lissával, és megnyugodtam. Bármi is történik most, valami rossz – ami nagyon valószínű, csak rá kell nézni a többiekre -, akkor ő biztonságban lesz. Majd egy nagy reccsenést hallottam, mintha valakinek a ruhája szakadt volna szét. Gyorsan a hang irányába fordultam, és egy nagy farkas ugrott felém. Nem bírtam megmozdulni. Azt hittem akkor, hogy végem van, hogy csengettek nekem, és ennyi volt, meghalok.


Megéreztem egy lágy szellőt, majd valami kemény csapódott nekem, és a földön találtam magam. A hirtelen ütéstől alig kaptam levegőt. Úgy éreztem, a bordáim szétroppantak és kilyukasztották a tüdőmet.


Emmett mentette meg az életem – tudatosult bennem. Az egyik kezét a fejem fölé rakta, megtámaszkodott rajta, hogy megnézze, jól vagyok-e. De nem éreztem jól magam. Szédültem, és végül elájultam.


Ismét egy idegen szobában tértem magamhoz. Az emlékek megrohamoztak. Kiugrottam az ágyból és feltéptem az egyik ajtót. Hát persze, hogy nem a jót. Egy nagy folyosó volt, melyről két ajtó nyílt, az egyik a fürdőszoba volt, a másik egy hatalmas gardróbba vezetett. Végül nagy nehezen kitaláltam onnan. A házban néma csend volt, nem tudtam, hol lehetnek.


- Hahó! Van itt valaki? – kérdeztem egy kicsit megszeppenve, miközben a nappali felé tartottam.


Hirtelen Esme termett előttem, amitől majd’ szívinfarktust kaptam.

- Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni – mosolygott rám kedvesen. – Készítettem neked reggelit. Nem vagy éhes?


- Köszönöm, egy kicsit. – Az étkezőbe vezetett, ahol Bella és Lissa ült.


- Jó reggelt! – köszöntek.


- Sziasztok! Jó reggelt szívem. Hogy aludtál? – pusziltam meg Lissa homlokát.


- Jól. Épp Nesquik nyuszibogyót eszem. Kérsz belőle? – Megráztam a fejem.


Ahogy befejeztük a reggelit, Lissa elment tévét nézni Renesmee-vel, aminek örültem. Legalább nem hallják majd, miről beszélünk.


Az ebédlőasztalnál mindenki helyett foglalt, Carlisle kérésére, aki az asztalfőn ült. Jobbra tőle Esme, Jasper és Alice. Másik oldalán Rosalie, Emmett, Edward és Bella. Engem a másik asztalfőhöz ültettek le. Mindenki engem nézett, és kezdtem kínosan érezni magam. Ugyanakkor furcsa nyugalom árasztott el, ahogy az asztalnál helyet foglaltam.


Elgondolkoztam a tegnap történteken. A farkason. Akkora volt, mint egy medve. Hogy került ide? Nem értettem ezt az egészet. Aztán hirtelen eszembe jutott valami. A legendák, amikről Seth mindig mesélt nekem, mely szerint a törzsük a farkasoktól származik. Lehetséges ez az egész? Létezik, hogy nem csak mese? Ha vámp… vámpírok is léteznek, akkor a farkasok miért ne létezhetnének?


Várjunk csak. Apropó vámpírok. Annyira lefoglalt ez a farkasos dolog, hogy megfeledkeztem a tényekről. Bella és Edward hihetetlen gyorsasággal elszaladtak a kicsikkel, és Emmett… ő mentett meg. Ők is vámpírok lennének? Hát persze, hogy azok, hisz hideg a bőrük, fehér az arcuk, szépek, gyorsak, és minden bizonnyal szupererősek. Ezért tudták tegnap elkergetni a támadóimat! De vajon miért tették ezt?


Ez nekem túl sok. Ennyi természetfeletti lényt… Ki tudja, lehet, hogy még boszorkányok is léteznek, meg varázslók és vámpírvadászok.


Körbepillantottam, és mindenki engem nézett, megfeszülve. Mindegyiküknek aranyszínű szeme van. De vajon miért nem vörös? És a hangjukkal mi van?

Az érdekes nyugalomhullámot egyre erősebben éreztem.


- Szóval… ti is vámpírok vagytok? – A kérdésem nem lepte meg őket.


- Igen, de nem kell félnetek tőlünk, mi csak jót akarunk nektek. Bízz bennünk! Nem bántunk senkit. Meg akarunk védeni titeket. – Alice hangja nyugtatóan csengett.


- Beszélj a magad nevében – vetette oda Rosalie félvállról, villogó tekintettel.


- Rosalie! – szólt rá Esme anyai szigorral. – Kérlek, szeretnénk, ha itt maradnátok nálunk. Mi meg tudunk védeni titeket. Ez az egyetlen hely, ahol biztonságban lehettek.


Most, hogy már tudom, mik is ők valójában, valamiért még sem félek tőlük. Megmentették az életünket, nem is egyszer. De ők mégis csak vámpírok, és nem ismerem őket. Valamiért mégis megbízom bennük. Nem érzem úgy, hogy a Cullen család veszélyes lenne ránk nézve, de talán jobb az óvatosság.


- Kérlek! Nem bizonyítottunk eleget? Ha most elmész, nektek annyi. Semennyi ideig sem tart nekik kiszagolni titeket. Hipp-hopp megtalálnak. – Alice szavai elgondolkoztattak és megráztak, pedig tudtam, hogy ez várhat ránk. Talán itt maradhatnánk.


- Tartsunk szavazást – vigyorodott el hirtelen a kis kobold kinézetű lány.


- Ki szavaz az ittléte ellen? – Rosalie keze már akkor a magasban volt, mikor még Carlisle a mondat végére sem ért. Jasper és Edward is ellenem szavazott – ez egy kicsit meglepett, de tényleg csak egy picit. Számíthattam volna rá, mindketten furcsán néznek rám, és Jasper mindig a legmesszebb áll tőlem.


- Jól van. Tegye fel a kezét az, aki segíteni szeretne nekik. – Körbepillantottam. Az ittlétemre szavazott Carlisle, Esme, Bella, Emmett és Alice.


- Helyesen döntöttél csajszi – kacsintott rám Emmett.


- Üdv a családban – mondták egyszerre többen.


- Köszönöm – feleltem megilletődve.

Igaz, hogy szavaztak ellenem is, de ettől még érezhetem itt jól magam. Ráadásul vannak, akik örülnek nekem.


Úgy hittem, akkor és ott, hogy a remény mégsem halt meg, lehetek velük boldog, és ez örömmel töltött el. Hosszú idő óta, most éreztem így először.

2010. július 19., hétfő

Az utolsó esély- 1. fejezet


A találkozás

Durcásan és mérgesen gyalogoltam az erdőben a húgommal, s átkoztam mindent és mindenkit. Jelen pillanatban magamat a leginkább, hiszen voltam akkora ökör, hogy lerakjam a kocsit és gyalogolhassak kilométereket. A lábam majd lerohadt és a magas sarkúm is feltörte a lábam. Tudom ez nem éppen egy ilyen alkalomra alkalmatos, de nem volt kéznél más. Ráadásul fél óra gyaloglás után Lissa bejelentette, hogy Ő már bizony nem tud tovább jönni. Hát mit csináltam? Persze, hogy felvettem Őt. Úgy mentem, mint egy pingvin, de nem zavarta túlzottan, hiszen hamar elaludt a karomban.

Fárasztó napunk volt ma, úgyhogy egy kis pihenést megérdemel Ő is. Épp egy állásinterjún voltam a sok közül, ami mondhatom, nem sikerült valami jól. Visszagondolni is rossz, hogy milyen arcot vágott a személyzetis, mikor elmondtam neki, hogy a kislány az én felügyeletem alatt van. De nem számíthattam semmire… Kinek kellene egy olyan tapasztalatlan munkaerő, mint én? Nemrég érettségiztem le, nincs állandó lakhelyem, és a húgomra is vigyáznom kell.

Hogy lett ilyen nehéz minden? Nemrég még mindenem megvolt, boldog voltam, és terveztem a jövőmet. Most meg? Egy koszos motelben lakom, rettegek, hogy megtalálnak minket, és kísért a múltam. Nem akarok erre gondolni, nagyon fáj még mindig. Túl hirtelen jött minden, és gyászolni sem volt időm.

Muszáj volt megállnom egy kicsit, a sok érzelemtől teljesen megszédültem. A bensőmben annyi érzés és gondolat kavargott, hogy úgy éreztem, mindjárt felrobbanok. A fájdalom sem akart megszűnni egy percre sem; mind a fizikai, mind a szellemi. Majdnem mindenkit elveszítettem, aki fontos volt számomra. Már csak a testvérem maradt. A húgom, akiért még érdemes tovább élnem és küzdenem, aki akaratlanul is segített átvészelni a múltamat.

A családom halott. Vámpírok ölték meg őket - hisztérikusan felnevettem a gondolattól, s úgy nézhettem ki, mint egy őrült. Még ennyi idő után sem tudtam felfogni épp ésszel, annak ellenére, hogy a saját szememmel láttam. Akkor hogy hihetne nekem bárki más? Őrültnek tituláltak és bezártak volna a diliházba.

Tehetetlennek éreztem magam, és rettegtem, hogy elveszíthetem Lissát. Aggódtam, mert nem tudnám megvédeni Őt, bármennyire is próbálnám. Nem fordulhattam sem a barátaimhoz, sem a rendőrséghez. Ezért vagyunk most itt, Forksban, illetve azért is, mert viszonylag szép emlékeim vannak a környékről. De most bujkálunk és menekülünk egyik helyről a másikra. Remélem, végleg letelepedhetünk ebben a kisvárosban, feltűnés nélkül.

Reménytelennek éreztem a helyzetet. Munkát kellett találnom, hogy fent tarthassam magunkat, de ha a helyzet úgy kívánja, bármikor eljöhessek. Nem is bírtam számon tartani, hogy hány helyről küldtek már el a nap folyamán. Nem könnyű feladat, az biztos.

Összeszedtem magam, és továbbindultam a kocsimhoz. Szerencsére már nem kell sokat gyalogolnom. Ez az egy vigasztalt abban a pillanatban.

Ágreccsenés rángatott vissza a kegyetlen valóságba.

Körbenéztem, de nem láttam semmit. Nem szerettem volna összefutni egy vadállattal sem. Kellett nekem az erdőbe jönni!

Újabb ágreccsenés, de ezúttal nem tudtam nyugton maradni. A rettegés újult erővel csapott le rám, a szívem majd’ kiugrott a helyéről. Adrenalin áradt szét a testemben, és úgy éreztem, feltöltődtem. Nem tudtam, mire számítsak – egy vadállatra vagy a támadóimra –, egyik sem jobb. Megint hallottam, próbáltam a hang irányába fordulni, de nem tudtam bemérni, merről jöhetett.

Futásnak eredtem, ahogy csak a lábam bírta. Minél előbb ki kell jutnom innen. Már sajnáltam a döntésemet, hogy gyalog indultunk útnak. De mentségemre szóljon, csak spórolni szerettem volna – ez esetben a benzinnel –, hisz nem mentünk messzire, az utolsó pár interjú a közelben volt. De ez még nem jelenti azt, hogy nem voltunk veszélyben. Én idióta! Felelőtlen voltam, és már megint nem gondoltam át jól a dolgokat. Ez lesz a vesztem, ha ezt az egészet túlélem.

Sikerült kihalásznom a kocsikulcsot a zsebemből. Nem voltunk már messze, láttam a kocsim körvonalait, és ahogy egyre közelebb értem hozzá, már csak pár méter választott el a biztonságtól.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megtalálnak minket. A hátam mögül röhögést hallottam, mintha egy hiéna lett volna. A hideg futkosott a hátamon. Most cserkészik be a halálra rémült áldozatukat. Hirtelen előttem termett az egyikük.

- Hello kicsi lány! Megmondtam, hogy előbb vagy utóbb megtalállak, fölösleges menekülnöd. - Gúnyos mosolyra húzódtak ajkai.

- Kérem, hagyjon minket békén! – Felnevetett.

Nagyon féltem, a végtagjaim remegtek, alig kaptam levegőt. Közelebb jött hozzám, és a tekintete ismét rettegéssel töltött el.

- Rakd le a kicsit, ha nem akarod, hogy baja essen. – Szó nélkül lefektettem.

- Kérem, őt ne bántsa! Könyörgöm!– Megragadta a karom, a szorítása nagyon erős volt. Erősebb, mint ahogy emlékeztem. Meg akartam őt ütni, de tudtam, hogy csak magamnak ártanék vele ismét. Még tisztán élt bennem az a fájdalom.

- Nem kérdezett senki, úgyhogy fogd be a szád, te csitri! –Lekevert egy pofont, mire a földre rogytam erőtlenül. A kétségbeesésem elpárolgott, helyét a harag vette át. Felvonta a szemöldökét, és a hajamnál fogva felrántott a földről.

- Látom, nem tanultál a múltkoriból. – Végigsimított az arcomon jéghideg ujjaival, és engem az undor kerített hatalmába. – Igazán kár ezért a szép pofiért. – Elfordítottam a fejem, képtelen voltam a szemébe nézni.

- Miért pont én? Miért pont az én életemet tette tönkre? Mit tettem, amiért… - A keze a nyakamra tévedt és megmarkolta azt, nem kaptam levegőt. Kapálóztam, de mindhiába.
- Nem kérdeztelek, úgyhogy fogd be a szád, ha jót akarsz.

A férfi torkából vad morgás tört elő, és a környéket pásztázta. Több irányból hallottam ismeretlen neszeket – talán morgást, csaholást és talpak zaját az avarban. Mintha félelem csillant volna meg egy másodpercre a szemeiben. Meg akartam nézni, mitől ijedhetett meg így, de nem volt erőm hozzá.

- A francba! Még találkozunk, ígérem, nem kell sokat várnod, hogy halhass rólam. - Ellökött, én pedig éreztem, ahogy a testem egy fa törzséhez csapódik. Maradék erőmmel felnéztem, és láttam, hogy néhány alak közeledik felénk.

Aztán elnyelt a sötétség.

Amikor felébredtem, sajgott mindenem, és nem tudtam, hol lehetek. Próbáltam visszaemlékezni, hogy kerültem ide. Kirázott a hideg, mikor eszembe jutott, mi történt velem, mielőtt elájultam. Hangokat hallottam körülöttem, így kinyitottam a szemem. Próbáltam felülni, de csak a fejemet voltam képes felemelni. Fájt mindenem. A fény zavart, csak sokadik próbálkozásra szokott hozzá a szemem. Egy gyönyörű, szőke hajú férfi és egy kedvesnek tűnő, alacsony, koboldszerű lány volt a szobában - vagyis kórteremben, mert mindenhol műszerek voltak.

- Hogy érzi magát hölgyem? – kérdezte a férfi.

- Jól - hazudtam. Igazából fájt mindenem, de nem szeretem, ha az emberek gyengének látnak.

- Nos, a sérülései szerencsére nem voltak komolyak, pár zúzódás és karcolás. - Biztos voltam benne, hogy orvos.

- Maga látott el engem? Köszönöm… - haboztam.

- A nevem Carlisle Cullen – mutatkozott be a férfi.

- Én Alice vagyok – mondta csilingelő hangon a lány. Carlisle mellé furakodott, akit nagy lelkesedésében majdnem fellökött.

- Az én nevem Daisy Parker.

Alice pár perc múlva kiment a szobából, hogy hozzon nekem egy kis üdítőt. Persze mondtam, hogy nem kérek, de meg sem hallotta.

Éreztem, hogy egyre kevesebb mozdulat fáj, így lerántottam a takarómat, felültem és lelógattam a lábaimat. A férfi ijedten ugrott elém.

- Még nem kéne felkelnie, sok zúzódása van, azt ajánlom, pihenje ki magát.

- Látni akarom Lissát. Jól vagyok… - Felvonta a szemöldökét. – Jobban vagyok, komolyan. –Ez így is volt – Kaptam valami gyógyszert? - Közben Alice visszatért.

- Igen, egy kis fájdalomcsillapítót.

- Köszönöm, nagyon kedves öntől. Hogy kerültem a kórházba?

- Ez a házunk, nem a kórház – mosolyodott el, nekem pedig elállt a lélegzetem is. Hogy lehet valaki ilyen gyönyörű? - Remélem nem bánja, hogy ide hoztuk, de ez közelebb volt. – Megráztam a fejem, mire folytatta. - Amikor megtámadták önt, el akartam látni a sebeit. Ez az én magánkórházam – nézett körbe büszkén. Ez a pasi imádhatja ám a munkáját.

- Hm… Magánkórház? Ez… öhm… tök jó. Bár furcsa, azt be kell vallani. Mi történt? Maguk találtak meg?

- Igen – felelte tömören Carlisle. Ennél azért hosszabb választ vártam.

- Mikor megtaláltak minket, láttak mást is a környéken? – puhatolóztam óvatosan.

- Igen. – Kezdett idegesíteni ez a kérdezz-felelek dolog. Mindent harapófogóval kell kihúzni belőlük?

- Hol van az az ember? És a húgom? Ő ugye jól van?

- Elmenekült. A kislányért pedig ne aggódjon, jó kezekben van. A feleségem lent vigyáz rá.

Megkönnyebbültem a hallottaktól, így lassan felálltam és megindultam az ajtó felé.

- Kérem, ha már minden áron le akar menni, akkor legalább hadd segítsek önnek! – Bólintottam, amikor a kezét nyújtotta nekem. Amint hozzám ért, mintha megrázott volna az áram. Azonnal elrántottam a kezem, ijedtemben hátrébb ugrottam és elhátráltam tőle. Nem akartam ezt csinálni, csak úgy jött. Olyan volt, mintha megint Ő ért volna hozzám. Halálra rémülten, akadozó légzéssel figyeltem, és vártam, mit is fog tenni.

A keze jéghideg volt és az arca hófehér. De ha jobban belegondolok nem csak neki, Alice-nek is.

- Shhh… nyugodj meg! Minden rendben, Carlisle csak segíteni akart neked – szólt Alice

- Így igaz! Nem fogjuk bántani, megígérem. – Carlisle szemei lágysággal teltek meg

Az nem lehet, hogy ők is olyanok… Nekik nem olyan a szemük. A hangjuk is teljesen más. A támadóimé fagyos volt, de az övéké csengő és nyugtató.

Kivertem ezt az ostobaságot a fejemből. Ha azok lennének, már rég nem élnék. Ez az indok elég meggyőző volt, így megpróbáltam elfelejteni a korábbiakat.

Nem bírtam megszólalni. Meg akartam mondani, hogy tudom, de nem ment. Csak pislogtam, mint hal a szatyorban.

- Én tudom… én csak… nem tudom, mi van velem - nyögtem ki végül, nehezen forgó nyelvvel.

Halványan elmosolyodott, mikor megindultam felé. Rátámaszkodtam, és segített kilépni a folyosóra. A ház hatalmas volt. Mi a második emeleten voltunk, és még felfelé vezető lépcső is volt. Meghallottam Lissa nevetését.

Türelmetlenül elléptem a szőke angyal mellől - kétségtelenül így lehetett leírni őt. Minél előbb a kezemben akartam tartani Lissát. Célirányosan levágtattam a lépcsőn - mint Godzilla -, és a hang irányába futottam, a könnyeimet visszafojtva. Annyira megkönnyebbültem, hogy jól van, majdnem elbőgtem magam. Amint észrevett, odarohant hozzám, és a nyakamba csimpaszkodott. Szorosan magamhoz öleltem, mélyeket szippantva édes illatából. Ez mindig megnyugtatott.

Az idilli hangulatból, melyben csak pár percig lehettem, hamar kirángattak.

- Neked pihenned kéne, nem? - kérdezte egy szép barna hajú nő elnéző mosollyal. Carlisle odament hozzá, és átölelte a derekát.

- Látni szerette volna a kicsit. Nem tudtuk volna lebeszélni – szólalt meg Alice. Eddig körbe sem néztem. A nappali tele volt szebbnél szebb emberekkel. Földöntúli szépségek voltak, szinte már természetfelettiek.  Mind olyanok voltak, mint az angyalok. Rám szegezték egyforma világos tekintetüket.

- Hadd mutassam be a családom: Esme Cullen a feleségem, Alice-t már ismered, ő itt Jasper – mutatott egy magas, izmos, szőke hajú fiúra, aki a nyitott ablaknál állt, a legmesszebb tőlem. Olyan volt, mint aki karót nyelt. – Rosalie – egy gyönyörű szőke hajú nő; olyasfajta, aki minden önbizalmad elveszi, és a pasik csak csorgatják a nyálukat, akármerre megy - és Emmett. - A testes srác hatalmas vigyorral az arcán mért végig – amitől elpirultam rendesen -, miközben vadul integetett. Szemeiben huncutság csillogott. A mellette álló Rosalie oldalba bökte, mire leolvadt a mosoly az arcáról. A vörös hajú srácnak megremegett a szája, mintha elfojtott volna egy mosolyt. Izmos testalkata félelmetessé tette a nagydarab macit, de az arca, a korábbi mosolyától eltekintve kedvesnek tűnt.


- Ő itt Bella. – Ő a vörös hajú srác kezét fogta, és integetett nekem. Félszegen, de visszaintettem. A lány nagyon ismerős volt, nem tudtam levenni róla a tekintetem, de nem tudtam hova tenni. Ha találkoztam volna bármelyikükkel korábban, arra emlékeznék, hisz olyan gyönyörűek. Ezt a gondolatot is gyorsan elvetettem, hiszen amióta itt vagyok, őrültségekre gondolok. – És Edward. – Összeráncolt szemöldökkel nézett engem, miközben intett egyet. – És végül, de nem utolsó sorban Renesmee, a lányuk. – Azt hiszem, leesett az állam. Mindketten velem egykorúnak tűntek, így kicsit meglepett, hogy egy közel négy éves gyermekük van. A kislány nagy barna szemeivel érdeklődve nézett engem.

- Daisy Parker vagyok, örülök, hogy megismerhettelek titeket. – Lissa oda akart menni Renesmee-hez, így leültem melléjük és néztem, ahogy játszanak.

Még maradtam egy darabig, Lissa nagyon jól érezte magát Reneesmee-vel. Nagyon aranyos és szép kislány. Magával ragadó a természete, és pár perc alatt a szívedbe zárod. A szeme rendkívül értelmes, nem olyan, mint egy kisgyereké. A szülei pedig jól nevelték, büszkék lehetnek rá.

Ránéztem az órámra egy sóhaj kíséretében. Mire a motelhoz totyogunk, megöregszünk. A kocsim itt sincs, nem tudunk a gyalogláson kívül máshogy eljutni oda. Ráadásul azt sem tudom, merre vagyunk. És ma már nem fogok tudni elmenni La Push-ba sem. Holnap reggel az lesz az első dolgunk, hogy oda is elmegyünk állásinterjúra.

- Ugye nem akartok elmenni? – kérdezte Alice csüggedten. – Nem kéne ilyen állapotban vezetned.

- De, indulni készültünk. Lissa, köszönj el szépen Renesmee-től. – Aranyosan megölelték egymást, ami halvány mosolyt csalt az arcomra. Ilyen idős korában játszania és barátkoznia kellene másokkal. Nem ilyen jövőt érdemel. - Nyugodj meg, gyalog megyünk. Amúgy meg itt sincs a kocsim, valahol a semmiben hagytam.  – Jeges rémület futott végig rajtam, ahogy rádöbbentem, milyen idióta vagyok. A kulcsom, basszus! Hol a fenében van? Átkutattam a zsebeimet, mindent kivettem belőle, de sehol sem találtam. Jaj, ne! Biztos elhagytam. Hogy lehet egy ember ilyen szerencsétlen, mint én? Mit fogok most csinálni? Szinte minden cuccom a kocsiban volt, hogy fogom onnan kivenni? Egy baltával nekiesek a járgányom csomagtartójának vagy mi?

- De hisz itt a kocsid. Mikor megtaláltunk téged, a kezedben volt egy kocsikulcs, és gondoltuk, a tiéd lehet az autó is. Így elhoztuk ide.

- Komolyan? Ilyen nagy mázlija az életben nincs senkinek. Köszönöm, nagyon hálás vagyok nektek!

- Ugyan! - legyintett Alice. - De biztos, hogy menni akarsz?  Itt maradhattok nyugodtan éjszakára.

- Nagyon kedves tőletek, de tényleg indulunk.

- Hát, rendben van. Úgy látom, nem tudunk visszatartani téged – nézett Carlisle Alice-re, majd a kezembe adott egy doboz gyógyszert. – Ha fájdalmaid lennének, vegyél be belőle, de legfeljebb napi hármat. A kocsid a felhajtón áll.– Odaadta a kulcsot, majd elmagyarázta, merre menjek.

- Köszönjük a szíves vendéglátást, akkor most indulnánk is... - kezdtem bele, de az ajtó hirtelen kinyílt, és két indián fiú lépett be rajta. Ledermedtem.


Üdv mindenkinek!


Üdv mindenkinek!

Monya vagyok, és nem rég jött az ötlet, hogy megpróbálkozzak egy fanfick-kel.
A történet Stephenie Meyer Breaking Dawn vagyis Hajnalhasadás című könyv eseményei után játszódik. Aki esetleg nem olvasta még el, és nem akar utalásokat hallani, akkor ne olvassa el. Megígérem, hogy próbálok minél kevesebb spoilert rakni a történetbe. Remélem tetszeni fog. Szívesen fogadom az építő jellegű kritikákat.

 ***


Daisy Anne Parker különös életét ismerhetitek meg, tele rejtélyekkel és titkokkal.
Egyszer már sikerült elszöknie támadói elől, de most újra a nyomába eredtek. A Cullen család befogadja Őt és kishúgát, Lissát, s a védelme alá veszik őket, nem is sejtve, hogy talán nincs is rá szüksége.
Szerelem, Barátság, Harc, Fájdalom, Vér, Rejtély, Gyilkosság.
Ha kíváncsi vagy, milyen különös dolgok történnek vele, olvasd el a sorozat első részét.