Az utolsó esély- 1. fejezet

A találkozás

Durcásan és mérgesen gyalogoltam az erdőben a húgommal, s átkoztam mindent és mindenkit. Jelen pillanatban magamat a leginkább, hiszen voltam akkora ökör, hogy lerakjam a kocsit és gyalogolhassak kilométereket. A lábam majd lerohadt és a magas sarkúm is feltörte a lábam. Tudom ez nem éppen egy ilyen alkalomra alkalmatos, de nem volt kéznél más. Ráadásul fél óra gyaloglás után Lissa bejelentette, hogy Ő már bizony nem tud tovább jönni. Hát mit csináltam? Persze, hogy felvettem Őt. Úgy mentem, mint egy pingvin, de nem zavarta túlzottan, hiszen hamar elaludt a karomban.

Fárasztó napunk volt ma, úgyhogy egy kis pihenést megérdemel Ő is. Épp egy állásinterjún voltam a sok közül, ami mondhatom, nem sikerült valami jól. Visszagondolni is rossz, hogy milyen arcot vágott a személyzetis, mikor elmondtam neki, hogy a kislány az én felügyeletem alatt van. De nem számíthattam semmire… Kinek kellene egy olyan tapasztalatlan munkaerő, mint én? Nemrég érettségiztem le, nincs állandó lakhelyem, és a húgomra is vigyáznom kell.

Hogy lett ilyen nehéz minden? Nemrég még mindenem megvolt, boldog voltam, és terveztem a jövőmet. Most meg? Egy koszos motelben lakom, rettegek, hogy megtalálnak minket, és kísért a múltam. Nem akarok erre gondolni, nagyon fáj még mindig. Túl hirtelen jött minden, és gyászolni sem volt időm.

Muszáj volt megállnom egy kicsit, a sok érzelemtől teljesen megszédültem. A bensőmben annyi érzés és gondolat kavargott, hogy úgy éreztem, mindjárt felrobbanok. A fájdalom sem akart megszűnni egy percre sem; mind a fizikai, mind a szellemi. Majdnem mindenkit elveszítettem, aki fontos volt számomra. Már csak a testvérem maradt. A húgom, akiért még érdemes tovább élnem és küzdenem, aki akaratlanul is segített átvészelni a múltamat.

A családom halott. Vámpírok ölték meg őket - hisztérikusan felnevettem a gondolattól, s úgy nézhettem ki, mint egy őrült. Még ennyi idő után sem tudtam felfogni épp ésszel, annak ellenére, hogy a saját szememmel láttam. Akkor hogy hihetne nekem bárki más? Őrültnek tituláltak és bezártak volna a diliházba.

Tehetetlennek éreztem magam, és rettegtem, hogy elveszíthetem Lissát. Aggódtam, mert nem tudnám megvédeni Őt, bármennyire is próbálnám. Nem fordulhattam sem a barátaimhoz, sem a rendőrséghez. Ezért vagyunk most itt, Forksban, illetve azért is, mert viszonylag szép emlékeim vannak a környékről. De most bujkálunk és menekülünk egyik helyről a másikra. Remélem, végleg letelepedhetünk ebben a kisvárosban, feltűnés nélkül.

Reménytelennek éreztem a helyzetet. Munkát kellett találnom, hogy fent tarthassam magunkat, de ha a helyzet úgy kívánja, bármikor eljöhessek. Nem is bírtam számon tartani, hogy hány helyről küldtek már el a nap folyamán. Nem könnyű feladat, az biztos.

Összeszedtem magam, és továbbindultam a kocsimhoz. Szerencsére már nem kell sokat gyalogolnom. Ez az egy vigasztalt abban a pillanatban.

Ágreccsenés rángatott vissza a kegyetlen valóságba.

Körbenéztem, de nem láttam semmit. Nem szerettem volna összefutni egy vadállattal sem. Kellett nekem az erdőbe jönni!

Újabb ágreccsenés, de ezúttal nem tudtam nyugton maradni. A rettegés újult erővel csapott le rám, a szívem majd’ kiugrott a helyéről. Adrenalin áradt szét a testemben, és úgy éreztem, feltöltődtem. Nem tudtam, mire számítsak – egy vadállatra vagy a támadóimra –, egyik sem jobb. Megint hallottam, próbáltam a hang irányába fordulni, de nem tudtam bemérni, merről jöhetett.

Futásnak eredtem, ahogy csak a lábam bírta. Minél előbb ki kell jutnom innen. Már sajnáltam a döntésemet, hogy gyalog indultunk útnak. De mentségemre szóljon, csak spórolni szerettem volna – ez esetben a benzinnel –, hisz nem mentünk messzire, az utolsó pár interjú a közelben volt. De ez még nem jelenti azt, hogy nem voltunk veszélyben. Én idióta! Felelőtlen voltam, és már megint nem gondoltam át jól a dolgokat. Ez lesz a vesztem, ha ezt az egészet túlélem.

Sikerült kihalásznom a kocsikulcsot a zsebemből. Nem voltunk már messze, láttam a kocsim körvonalait, és ahogy egyre közelebb értem hozzá, már csak pár méter választott el a biztonságtól.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megtalálnak minket. A hátam mögül röhögést hallottam, mintha egy hiéna lett volna. A hideg futkosott a hátamon. Most cserkészik be a halálra rémült áldozatukat. Hirtelen előttem termett az egyikük.

- Hello kicsi lány! Megmondtam, hogy előbb vagy utóbb megtalállak, fölösleges menekülnöd. - Gúnyos mosolyra húzódtak ajkai.

- Kérem, hagyjon minket békén! – Felnevetett.

Nagyon féltem, a végtagjaim remegtek, alig kaptam levegőt. Közelebb jött hozzám, és a tekintete ismét rettegéssel töltött el.

- Rakd le a kicsit, ha nem akarod, hogy baja essen. – Szó nélkül lefektettem.

- Kérem, őt ne bántsa! Könyörgöm!– Megragadta a karom, a szorítása nagyon erős volt. Erősebb, mint ahogy emlékeztem. Meg akartam őt ütni, de tudtam, hogy csak magamnak ártanék vele ismét. Még tisztán élt bennem az a fájdalom.

- Nem kérdezett senki, úgyhogy fogd be a szád, te csitri! –Lekevert egy pofont, mire a földre rogytam erőtlenül. A kétségbeesésem elpárolgott, helyét a harag vette át. Felvonta a szemöldökét, és a hajamnál fogva felrántott a földről.

- Látom, nem tanultál a múltkoriból. – Végigsimított az arcomon jéghideg ujjaival, és engem az undor kerített hatalmába. – Igazán kár ezért a szép pofiért. – Elfordítottam a fejem, képtelen voltam a szemébe nézni.

- Miért pont én? Miért pont az én életemet tette tönkre? Mit tettem, amiért… - A keze a nyakamra tévedt és megmarkolta azt, nem kaptam levegőt. Kapálóztam, de mindhiába.

- Nem kérdeztelek, úgyhogy fogd be a szád, ha jót akarsz.

A férfi torkából vad morgás tört elő, és a környéket pásztázta. Több irányból hallottam ismeretlen neszeket – talán morgást, csaholást és talpak zaját az avarban. Mintha félelem csillant volna meg egy másodpercre a szemeiben. Meg akartam nézni, mitől ijedhetett meg így, de nem volt erőm hozzá.

- A francba! Még találkozunk, ígérem, nem kell sokat várnod, hogy halhass rólam. - Ellökött, én pedig éreztem, ahogy a testem egy fa törzséhez csapódik. Maradék erőmmel felnéztem, és láttam, hogy néhány alak közeledik felénk.

Aztán elnyelt a sötétség.

Amikor felébredtem, sajgott mindenem, és nem tudtam, hol lehetek. Próbáltam visszaemlékezni, hogy kerültem ide. Kirázott a hideg, mikor eszembe jutott, mi történt velem, mielőtt elájultam. Hangokat hallottam körülöttem, így kinyitottam a szemem. Próbáltam felülni, de csak a fejemet voltam képes felemelni. Fájt mindenem. A fény zavart, csak sokadik próbálkozásra szokott hozzá a szemem. Egy gyönyörű, szőke hajú férfi és egy kedvesnek tűnő, alacsony, koboldszerű lány volt a szobában - vagyis kórteremben, mert mindenhol műszerek voltak.

- Hogy érzi magát hölgyem? – kérdezte a férfi.

- Jól - hazudtam. Igazából fájt mindenem, de nem szeretem, ha az emberek gyengének látnak.

- Nos, a sérülései szerencsére nem voltak komolyak, pár zúzódás és karcolás. - Biztos voltam benne, hogy orvos.

- Maga látott el engem? Köszönöm… - haboztam.

- A nevem Carlisle Cullen – mutatkozott be a férfi.

- Én Alice vagyok – mondta csilingelő hangon a lány. Carlisle mellé furakodott, akit nagy lelkesedésében majdnem fellökött.

- Az én nevem Daisy Parker.

Alice pár perc múlva kiment a szobából, hogy hozzon nekem egy kis üdítőt. Persze mondtam, hogy nem kérek, de meg sem hallotta.

Éreztem, hogy egyre kevesebb mozdulat fáj, így lerántottam a takarómat, felültem és lelógattam a lábaimat. A férfi ijedten ugrott elém.

- Még nem kéne felkelnie, sok zúzódása van, azt ajánlom, pihenje ki magát.

- Látni akarom Lissát. Jól vagyok… - Felvonta a szemöldökét. – Jobban vagyok, komolyan. –Ez így is volt – Kaptam valami gyógyszert? - Közben Alice visszatért.

- Igen, egy kis fájdalomcsillapítót.

- Köszönöm, nagyon kedves öntől. Hogy kerültem a kórházba?

- Ez a házunk, nem a kórház – mosolyodott el, nekem pedig elállt a lélegzetem is. Hogy lehet valaki ilyen gyönyörű? - Remélem nem bánja, hogy ide hoztuk, de ez közelebb volt. – Megráztam a fejem, mire folytatta. - Amikor megtámadták önt, el akartam látni a sebeit. Ez az én magánkórházam – nézett körbe büszkén. Ez a pasi imádhatja ám a munkáját.

- Hm… Magánkórház? Ez… öhm… tök jó. Bár furcsa, azt be kell vallani. Mi történt? Maguk találtak meg?

- Igen – felelte tömören Carlisle. Ennél azért hosszabb választ vártam.

- Mikor megtaláltak minket, láttak mást is a környéken? – puhatolóztam óvatosan.

- Igen. – Kezdett idegesíteni ez a kérdezz-felelek dolog. Mindent harapófogóval kell kihúzni belőlük?

- Hol van az az ember? És a húgom? Ő ugye jól van?

- Elmenekült. A kislányért pedig ne aggódjon, jó kezekben van. A feleségem lent vigyáz rá.

Megkönnyebbültem a hallottaktól, így lassan felálltam és megindultam az ajtó felé.

- Kérem, ha már minden áron le akar menni, akkor legalább hadd segítsek önnek! – Bólintottam, amikor a kezét nyújtotta nekem. Amint hozzám ért, mintha megrázott volna az áram. Azonnal elrántottam a kezem, ijedtemben hátrébb ugrottam és elhátráltam tőle. Nem akartam ezt csinálni, csak úgy jött. Olyan volt, mintha megint Ő ért volna hozzám. Halálra rémülten, akadozó légzéssel figyeltem, és vártam, mit is fog tenni.

A keze jéghideg volt és az arca hófehér. De ha jobban belegondolok nem csak neki, Alice-nek is.

- Shhh… nyugodj meg! Minden rendben, Carlisle csak segíteni akart neked – szólt Alice

- Így igaz! Nem fogjuk bántani, megígérem. – Carlisle szemei lágysággal teltek meg

Az nem lehet, hogy ők is olyanok… Nekik nem olyan a szemük. A hangjuk is teljesen más. A támadóimé fagyos volt, de az övéké csengő és nyugtató.

Kivertem ezt az ostobaságot a fejemből. Ha azok lennének, már rég nem élnék. Ez az indok elég meggyőző volt, így megpróbáltam elfelejteni a korábbiakat.

Nem bírtam megszólalni. Meg akartam mondani, hogy tudom, de nem ment. Csak pislogtam, mint hal a szatyorban.

- Én tudom… én csak… nem tudom, mi van velem - nyögtem ki végül, nehezen forgó nyelvvel.

Halványan elmosolyodott, mikor megindultam felé. Rátámaszkodtam, és segített kilépni a folyosóra. A ház hatalmas volt. Mi a második emeleten voltunk, és még felfelé vezető lépcső is volt. Meghallottam Lissa nevetését.

Türelmetlenül elléptem a szőke angyal mellől - kétségtelenül így lehetett leírni őt. Minél előbb a kezemben akartam tartani Lissát. Célirányosan levágtattam a lépcsőn - mint Godzilla -, és a hang irányába futottam, a könnyeimet visszafojtva. Annyira megkönnyebbültem, hogy jól van, majdnem elbőgtem magam. Amint észrevett, odarohant hozzám, és a nyakamba csimpaszkodott. Szorosan magamhoz öleltem, mélyeket szippantva édes illatából. Ez mindig megnyugtatott.

Az idilli hangulatból, melyben csak pár percig lehettem, hamar kirángattak.

- Neked pihenned kéne, nem? - kérdezte egy szép barna hajú nő elnéző mosollyal. Carlisle odament hozzá, és átölelte a derekát.

- Látni szerette volna a kicsit. Nem tudtuk volna lebeszélni – szólalt meg Alice. Eddig körbe sem néztem. A nappali tele volt szebbnél szebb emberekkel. Földöntúli szépségek voltak, szinte már természetfelettiek.  Mind olyanok voltak, mint az angyalok. Rám szegezték egyforma világos tekintetüket.

- Hadd mutassam be a családom: Esme Cullen a feleségem, Alice-t már ismered, ő itt Jasper – mutatott egy magas, izmos, szőke hajú fiúra, aki a nyitott ablaknál állt, a legmesszebb tőlem. Olyan volt, mint aki karót nyelt. – Rosalie – egy gyönyörű szőke hajú nő; olyasfajta, aki minden önbizalmad elveszi, és a pasik csak csorgatják a nyálukat, akármerre megy - és Emmett. - A testes srác hatalmas vigyorral az arcán mért végig – amitől elpirultam rendesen -, miközben vadul integetett. Szemeiben huncutság csillogott. A mellette álló Rosalie oldalba bökte, mire leolvadt a mosoly az arcáról. A vörös hajú srácnak megremegett a szája, mintha elfojtott volna egy mosolyt. Izmos testalkata félelmetessé tette a nagydarab macit, de az arca, a korábbi mosolyától eltekintve kedvesnek tűnt.

- Ő itt Bella. – Ő a vörös hajú srác kezét fogta, és integetett nekem. Félszegen, de visszaintettem. A lány nagyon ismerős volt, nem tudtam levenni róla a tekintetem, de nem tudtam hova tenni. Ha találkoztam volna bármelyikükkel korábban, arra emlékeznék, hisz olyan gyönyörűek. Ezt a gondolatot is gyorsan elvetettem, hiszen amióta itt vagyok, őrültségekre gondolok. – És Edward. – Összeráncolt szemöldökkel nézett engem, miközben intett egyet. – És végül, de nem utolsó sorban Renesmee, a lányuk. – Azt hiszem, leesett az állam. Mindketten velem egykorúnak tűntek, így kicsit meglepett, hogy egy közel négy éves gyermekük van. A kislány nagy barna szemeivel érdeklődve nézett engem.

- Daisy Parker vagyok, örülök, hogy megismerhettelek titeket. – Lissa oda akart menni Renesmee-hez, így leültem melléjük és néztem, ahogy játszanak.

Még maradtam egy darabig, Lissa nagyon jól érezte magát Reneesmee-vel. Nagyon aranyos és szép kislány. Magával ragadó a természete, és pár perc alatt a szívedbe zárod. A szeme rendkívül értelmes, nem olyan, mint egy kisgyereké. A szülei pedig jól nevelték, büszkék lehetnek rá.

Ránéztem az órámra egy sóhaj kíséretében. Mire a motelhoz totyogunk, megöregszünk. A kocsim itt sincs, nem tudunk a gyalogláson kívül máshogy eljutni oda. Ráadásul azt sem tudom, merre vagyunk. És ma már nem fogok tudni elmenni La Push-ba sem. Holnap reggel az lesz az első dolgunk, hogy oda is elmegyünk állásinterjúra.

- Ugye nem akartok elmenni? – kérdezte Alice csüggedten. – Nem kéne ilyen állapotban vezetned.

- De, indulni készültünk. Lissa, köszönj el szépen Renesmee-től. – Aranyosan megölelték egymást, ami halvány mosolyt csalt az arcomra. Ilyen idős korában játszania és barátkoznia kellene másokkal. Nem ilyen jövőt érdemel. - Nyugodj meg, gyalog megyünk. Amúgy meg itt sincs a kocsim, valahol a semmiben hagytam.  – Jeges rémület futott végig rajtam, ahogy rádöbbentem, milyen idióta vagyok. A kulcsom, basszus! Hol a fenében van? Átkutattam a zsebeimet, mindent kivettem belőle, de sehol sem találtam. Jaj, ne! Biztos elhagytam. Hogy lehet egy ember ilyen szerencsétlen, mint én? Mit fogok most csinálni? Szinte minden cuccom a kocsiban volt, hogy fogom onnan kivenni? Egy baltával nekiesek a járgányom csomagtartójának vagy mi?

- De hisz itt a kocsid. Mikor megtaláltunk téged, a kezedben volt egy kocsikulcs, és gondoltuk, a tiéd lehet az autó is. Így elhoztuk ide.

- Komolyan? Ilyen nagy mázlija az életben nincs senkinek. Köszönöm, nagyon hálás vagyok nektek!

- Ugyan! - legyintett Alice. - De biztos, hogy menni akarsz?  Itt maradhattok nyugodtan éjszakára.

- Nagyon kedves tőletek, de tényleg indulunk.

- Hát, rendben van. Úgy látom, nem tudunk visszatartani téged – nézett Carlisle Alice-re, majd a kezembe adott egy doboz gyógyszert. – Ha fájdalmaid lennének, vegyél be belőle, de legfeljebb napi hármat. A kocsid a felhajtón áll.– Odaadta a kulcsot, majd elmagyarázta, merre menjek.

- Köszönjük a szíves vendéglátást, akkor most indulnánk is... - kezdtem bele, de az ajtó hirtelen kinyílt, és két indián fiú lépett be rajta. Ledermedtem.