Az utolsó esély- 2. fejezet

Régi ismerős új titkokkal

Akaratlanul is megindultam felé, az arcomon bárgyú mosollyal. Alig hittem a szememnek. Mióta is nem láttam már őt? Létezik ilyen, hogy egy régi jó ismerőssel ilyenkor találkozzam? Mintha Isten küldte volna őt ide hozzám, hogy bebizonyítsa: érdemes volt idáig küzdenem, és íme, itt az eredmény – ő áll velem szemben.

- Seth! - Odarohantam hozzá, ő a karjaiba zárt és megpörgetett.

- Daisy, el sem hiszem, hogy itt látlak! - csendült fel a számomra mély, de kellemes hang.

- Huh… de megváltoztál! Gyúrsz, mi? – kacsintottam rá, bár fogalmam sem volt, hogy miért. Ő csak elnevette magát, és végignézett rajtam.

- Így is mondhatjuk, de te sem panaszkodhatsz, igazán csinos vagy. – Legyintettem egyet mosolyogva.

- Seth… Ó, Istenem! Ez lehetetlen. Mégis mit keresel itt? - engedtem el végül.

- Elfelejtetted, hogy la pushi vagyok? – Tényleg! Ki is ment a fejemből. Az egy közeli indiánrezervátum. Kiskoromban rengeteget meséltek nekem a törzsük legendáiról. Még jártam is náluk, nemegyszer.

- Holnap meglátogathatlak titeket? Olyan rég nem láttam a családod. Egyébként is ott lenne dolgom. Munkát keresek.

- Annak nagyon örülnénk. Sue biztosan repesni fog az örömtől – mosolygott rám melegen. – Ha akarod, beajánlhatlak valakinek.

- Köszönöm, az nagyon jó lenne – mosolyogtam vissza rá. Ha munkát kapnék, egy kicsit javulna minden.

- Leah, Sue és Harry hogy vannak? Olyan rég nem hallottam felőletek. Nem jöttek el? – kukucskáltam a háta mögé, majd csalódottan láttam, hogy sajnos nem. - Istenem, olyan jó téged újra látni. Hiányoztál!

- Te is nekem! – Torokköszörülésre lettünk figyelmesek, és mindenki minket bámult. – Ó, bocsánat… Jacob, bemutatom neked Daisyt, Daisy, ő itt a haverom, Jacob.

Kezet fogtunk egymással, és elmondtuk, hogy örülünk, hogy találkoztunk.

- Szóval, ti honnan ismeritek egymást? – tette fel a szerintem mindenkit foglalkoztató kérdést Jacob.

- Huh… hát… mi gyerekkorunk óta ismerjük egymást, nagyon jóban voltunk. De történt néhány dolog, ami miatt nem tudtunk gyakran találkozni az utóbbi években. –Ezzel annyiban is hagytam a témát, és a srác sem feszegette

Úgy döntöttem, maradok még pár percet, és egy jót beszélgetek vele, így elindultunk a nappaliba.

- Azt hiszem, még nem láttad a testvéremet, Lissát – akartam bemutatni egymásnak őket. Húgom a neve hallatán megfordult.

Ekkor váratlan dolog történt. Lissa és Seth pillantása találkozott, a tekintetük megváltozott. Hosszú ideig csak egymás szemébe néztek, mígnem Seth elindult felé, és megsimogatta az arcát. Hangot akartam adni a nemtetszésemnek, de Jacob belém fojtotta a szót, még mielőtt belekezdhettem volna.

- Jaj, nekem… Most komolyan bevésődtél? Ezt nem hiszem el.

A házban egy percre síri csend lett. Emésztettem az előbbieket, és próbáltam felfogni a mondata jelentését. Úgy éreztem, mindenki engem figyel. Lissa ujjai megindultak Seth felé, aki kitárta a kezeit, mintha meg akarná ölelni. Gyorsan odafutottam, elrángattam Lissát, mielőtt még Seth felvehette volna. Semmit nem értettem.

- Mégis mi a fene folyik itt? - emeltem fel a hangom. - Mi az, hogy bevésődés? Elmagyarázná valaki, mert én ebből semmit sem értek. És miért van ilyen arckifejezés a képeden? – böktem Seth-re.

- Kérlek, ne kapd fel a vizet, de… Szóval nálunk a bevésődés egyfajta „szerelem első látásra” dolog. Ő számomra a tökéletes nő.

A düh elemi erővel tört rám, és az sem érdekelt, hogy mások figyelnek engem. Odaadtam Lissát Bellának, aki készségesen elvette tőlem. Mérgesen közeledtem felé – ő feltartott kézzel hátrált –, miközben teli torokból kiabáltam vele.

- Te! Szemét, gyáva… gazfickó… te állat! Mi az, hogy szerelem első látásra? Ő még csak egy kis gyerek, te perverz disznó! – Behúztam neki egyet teljes erőmből - úgy tűnt neki nem fájt, csak egy kis meglepődést tükrözött az arca -, de mintha vasba ütöttem volna. Úgy éreztem, eltörtek a csontjaim, de nem törődtem vele, még egyszer meg akartam ütni. A tény, hogy neki szemmel láthatóan nem fájt, még jobban felbosszantott. Ehhez még most sem voltam hozzászokva.

- Kérlek, ne bántsd őt! - kiabált nekem Lissa. Kikerekedett szemekkel néztem rá, majd Seth-re. Ezt hogy csinálhatta? Biztos hipnotizálta, másképp hogy tudta volna magához édesgetni? Eldobom az agyam, ilyen nincs!

Újabb ütésre emeltem a kezem, miközben tovább folytattam a szitokáradatomat:

- A szemedet kéne kikaparni, te szemét féreg, hogy rámersz nézni egy kislányra! Vagy inkább le kéne vágni…

- Hé, hé, hé… nyugi kislány! – Fújtattam, mint egy bika, és kapkodtam a levegőt. Nem tudom, ki csitított le. – Ez ellen már nem tehetsz semmit.

- Olyan nincs! Mindenre van megoldás. Vésődj ki belőle! Most! Biztos van rá valami mód.

- Ez olyan dolog, ami tőlünk független. Nem tehetek ellene semmit, ez így rendeltetett el. A sors műve. Mikor szüksége lesz rám, én mellette leszek, és szeretni fogom őt, az életemnél is jobban. Amíg kicsi lesz, én leszek a legjobb játszótársa. Amikor nőni kezd, én leszek a legjobb barátja, mikor pedig nő lesz, én leszek a párja. - Ránéztem Lissára, az arca könnyes volt.

- És mi van akkor, ha nem beléd lesz szerelmes? Meg van rá az esély – kérdeztem mérgesen.

- Az lehetetlen! Kétség sem fér hozzá, hogy én leszek számára a tökéletes srác.

- Tudod, mindig is beképzelt voltál, de ez már több a soknál.

- Hidd el Daisy, ha lenne valami mód, bármi, mi már rég megtettünk volna minden tőlünk telhetőt – mondta csüggedten Edward.

Nem értettem, mire céloz, de abba az irányba néztem, amerre ő is. A szemem majd kigubbadt. Jacob ölében Renesmee ült.

- Ti is? Mármint… belévésődtél, vagy mit csináltál? Hogy lehettek ilyenek? Ők csak ártatlan kislányok! Hogy mersz egyáltalán hozzáérni? Nem szégyelled magad, te… - Megint kezdett bennem felmenni a pumpa, és félő volt, hogy Jacobnak is nekimegyek.

- Jasper, jobb lenne, ha lenyugtatnád ezt a libát, mielőtt még igazán felidegesít – mondta Jacob.

Héé… hogy mer libának hívni? Ráadásul olyan, aki nem is ismer engem! Ezt nem tűröm el… Készültem a szellemes visszavágásra, de még sem tettem, mert megláttam, hogy remegett egész testében.

- Nem megy.

Nem igazán figyeltem, miről beszélnek körülöttem. A világom leszűkült Jacobra, csak őt figyeltem, még a megjegyzését is ignoráltam.

- Hé, jól vagy? – kérdeztem tőle aggódva, miközben közelebb léptem hozzá.

Ezután minden olyan gyorsan történt, csak pár másodperc volt az egész. A mozgásom lelassult - úgy éreztem magam, mint egy rongybaba -, de az agyam gyorsan pörgött. Mindent hallottam és láttam, az érzékszerveim kifinomultabbak lettek. Hihetetlen, hogy az utóbbi időben annyiszor volt alkalmam érezni ezt. A vészhelyzetet, az adrenalint.

Edward hihetetlen sebességgel Jacobhoz futott, és kivette a kezéből a lányát, majd elrohant vele. Láttam a többiek rémült arckifejezését, de nem tudtam, mi váltotta ezt ki. Bella is elfutott a kezében Lissával, és megnyugodtam. Bármi is történik most, valami rossz – ami nagyon valószínű, csak rá kell nézni a többiekre -, akkor ő biztonságban lesz. Majd egy nagy reccsenést hallottam, mintha valakinek a ruhája szakadt volna szét. Gyorsan a hang irányába fordultam, és egy nagy farkas ugrott felém. Nem bírtam megmozdulni. Azt hittem akkor, hogy végem van, hogy csengettek nekem, és ennyi volt, meghalok.

Megéreztem egy lágy szellőt, majd valami kemény csapódott nekem, és a földön találtam magam. A hirtelen ütéstől alig kaptam levegőt. Úgy éreztem, a bordáim szétroppantak és kilyukasztották a tüdőmet.

Emmett mentette meg az életem – tudatosult bennem. Az egyik kezét a fejem fölé rakta, megtámaszkodott rajta, hogy megnézze, jól vagyok-e. De nem éreztem jól magam. Szédültem, és végül elájultam.

Ismét egy idegen szobában tértem magamhoz. Az emlékek megrohamoztak. Kiugrottam az ágyból és feltéptem az egyik ajtót. Hát persze, hogy nem a jót. Egy nagy folyosó volt, melyről két ajtó nyílt, az egyik a fürdőszoba volt, a másik egy hatalmas gardróbba vezetett. Végül nagy nehezen kitaláltam onnan. A házban néma csend volt, nem tudtam, hol lehetnek.

- Hahó! Van itt valaki? – kérdeztem egy kicsit megszeppenve, miközben a nappali felé tartottam.

Hirtelen Esme termett előttem, amitől majd’ szívinfarktust kaptam.

- Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni – mosolygott rám kedvesen. – Készítettem neked reggelit. Nem vagy éhes?

- Köszönöm, egy kicsit. – Az étkezőbe vezetett, ahol Bella és Lissa ült.

- Jó reggelt! – köszöntek.

- Sziasztok! Jó reggelt szívem. Hogy aludtál? – pusziltam meg Lissa homlokát.

- Jól. Épp Nesquik nyuszibogyót eszem. Kérsz belőle? – Megráztam a fejem.

Ahogy befejeztük a reggelit, Lissa elment tévét nézni Renesmee-vel, aminek örültem. Legalább nem hallják majd, miről beszélünk.

Az ebédlőasztalnál mindenki helyett foglalt, Carlisle kérésére, aki az asztalfőn ült. Jobbra tőle Esme, Jasper és Alice. Másik oldalán Rosalie, Emmett, Edward és Bella. Engem a másik asztalfőhöz ültettek le. Mindenki engem nézett, és kezdtem kínosan érezni magam. Ugyanakkor furcsa nyugalom árasztott el, ahogy az asztalnál helyet foglaltam.

Elgondolkoztam a tegnap történteken. A farkason. Akkora volt, mint egy medve. Hogy került ide? Nem értettem ezt az egészet. Aztán hirtelen eszembe jutott valami. A legendák, amikről Seth mindig mesélt nekem, mely szerint a törzsük a farkasoktól származik. Lehetséges ez az egész? Létezik, hogy nem csak mese? Ha vámp… vámpírok is léteznek, akkor a farkasok miért ne létezhetnének?

Várjunk csak. Apropó vámpírok. Annyira lefoglalt ez a farkasos dolog, hogy megfeledkeztem a tényekről. Bella és Edward hihetetlen gyorsasággal elszaladtak a kicsikkel, és Emmett… ő mentett meg. Ők is vámpírok lennének? Hát persze, hogy azok, hisz hideg a bőrük, fehér az arcuk, szépek, gyorsak, és minden bizonnyal szupererősek. Ezért tudták tegnap elkergetni a támadóimat! De vajon miért tették ezt?

Ez nekem túl sok. Ennyi természetfeletti lényt… Ki tudja, lehet, hogy még boszorkányok is léteznek, meg varázslók és vámpírvadászok.

Körbepillantottam, és mindenki engem nézett, megfeszülve. Mindegyiküknek aranyszínű szeme van. De vajon miért nem vörös? És a hangjukkal mi van?

Az érdekes nyugalomhullámot egyre erősebben éreztem.

- Szóval… ti is vámpírok vagytok? – A kérdésem nem lepte meg őket.

- Igen, de nem kell félnetek tőlünk, mi csak jót akarunk nektek. Bízz bennünk! Nem bántunk senkit. Meg akarunk védeni titeket. – Alice hangja nyugtatóan csengett.

- Beszélj a magad nevében – vetette oda Rosalie félvállról, villogó tekintettel.

- Rosalie! – szólt rá Esme anyai szigorral. – Kérlek, szeretnénk, ha itt maradnátok nálunk. Mi meg tudunk védeni titeket. Ez az egyetlen hely, ahol biztonságban lehettek.

Most, hogy már tudom, mik is ők valójában, valamiért még sem félek tőlük. Megmentették az életünket, nem is egyszer. De ők mégis csak vámpírok, és nem ismerem őket. Valamiért mégis megbízom bennük. Nem érzem úgy, hogy a Cullen család veszélyes lenne ránk nézve, de talán jobb az óvatosság.

- Kérlek! Nem bizonyítottunk eleget? Ha most elmész, nektek annyi. Semennyi ideig sem tart nekik kiszagolni titeket. Hipp-hopp megtalálnak. – Alice szavai elgondolkoztattak és megráztak, pedig tudtam, hogy ez várhat ránk. Talán itt maradhatnánk.

- Tartsunk szavazást – vigyorodott el hirtelen a kis kobold kinézetű lány.

- Ki szavaz az ittléte ellen? – Rosalie keze már akkor a magasban volt, mikor még Carlisle a mondat végére sem ért. Jasper és Edward is ellenem szavazott – ez egy kicsit meglepett, de tényleg csak egy picit. Számíthattam volna rá, mindketten furcsán néznek rám, és Jasper mindig a legmesszebb áll tőlem.

- Jól van. Tegye fel a kezét az, aki segíteni szeretne nekik. – Körbepillantottam. Az ittlétemre szavazott Carlisle, Esme, Bella, Emmett és Alice.

- Helyesen döntöttél csajszi – kacsintott rám Emmett.

- Üdv a családban – mondták egyszerre többen.

- Köszönöm – feleltem megilletődve.

Igaz, hogy szavaztak ellenem is, de ettől még érezhetem itt jól magam. Ráadásul vannak, akik örülnek nekem.

Úgy hittem, akkor és ott, hogy a remény mégsem halt meg, lehetek velük boldog, és ez örömmel töltött el. Hosszú idő óta, most éreztem így először.