Az utolsó esély- 23.fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a frisst, remélem, hogy tetszeni fog nektek! A következő majd csak két múlva érkezik körülbelül. Nagyon örülnék, ha elmondanátok a véleményeteket a fejezettel kapcsolatban. 

Na, erről ennyit, már nem fogok tudni jelentkezni.

Jó olvasást!

Meghívás

A Denali klán négy napja nálunk van, és jól érzik magukat. Már közös vadászatokat is tartottak – a furcsaságomat illető kérdéseket viszont azóta is jegelik –, és látszik, hogy mennyire jól érzik magukat Cullenékkel. Nessie és Lissa sokat vannak La Push-ban, a farkasok nem örülnek, ha bevésődésük a nemrég érkező vendégeinkkel vannak. Jake már régebb óta ismeri őket, hiszen mindannyian jelen voltak, amikor a Volturi megjelent itt. Tudja, hogy ők is vegetáriánusok, és kiálltak Renesmee mellett, amikor kellett, mégis van benne egy kis előítélet velük szemben. Ezt nem igazán értettem, ezért egy pillanatra felmerült bennem, hogy talán azért nincsenek a közelemben a kicsik, mert féltik tőlem őket.

De ezt az ostoba felvetésemet megcáfolta egy meghívás a rezervátumba, ami nagy meglepetésemre Samtől és Emilytől érkezett. Vagyis, gondolom, inkább az utóbbitól, mert Sammel még csak nem is beszélgettem eddig. De akkor is értékeltem a meghívást, és igent mondtam.

Seth és Jake vittek el engem és a kishúgomat La Push-ba. Hamar megérkeztünk, s örültem, hogy egy kis időt Forkson kívül tölthetek. Kezdett bezártság érzetem lenni a négy fal között, így igazán örültem, hogy végre kiszabadulhatok. Élveztem a hűvös szelet a leengedett ablakon keresztül, s csukott szemmel hagytam, hogy belekapjon a hajamba is. Az sem érdekelt, milyen bozontos is lesz. A házukhoz érkezve Jake leparkolt.

Egyszerű, mégis szép lakásuk volt. Elég kicsi, de mégis elfértünk valahogy. Minden falkatagot meghívtak - Leaht is, de ő mégsem jött el -, és a bevésődéseiket egyaránt. Igaz, hogy már nem egy falka van, hiszen Jacob is alfa lett, akárcsak Sam, mégis jóban maradtak, és közös programokat tartottak. Majdhogynem minden olyan, mint volt.

A házba lépve rögtön az ebédlőben találtuk magunkat. Emily a konyhában sürgött-forgott, és azonnal a segítségére siettem. Persze hárított, és beterelt a nappaliba. Vagyis erősen taszigált egyenesen a kanapék felé. Elhűlten ültem le, és néztem vissza rá.

Amint megérkeztek a többiek, a farkasok az udvaron összeszerelték az asztalokat és a székeket, hogy kényelmesebben elférjünk - hála a jó időnek, bár egy nappal korábban lehetőségünk sem lett volna rá a hatalmas vihar miatt -, addig mi, lányok, elbeszélgettük az időt, és nevetgéltünk. A fiúk csak boldogan figyelték párjaikat, amint kacarásznak a konyhában serénykedve. Egy kicsit féltékeny voltam a boldogságukra, de hamar kivertem a fejemből. Mind megérdemlik a boldogságot, nem volt szép dolog tőlem.

Asztalhoz ültünk és isteni tejszínes-fokhagymás csirkét ettünk, amiből, mit ne mondjak, a farkasok szép számmal fogyasztottak.

Miután végeztünk, segítettünk leszedni az asztalt és elmosni a tányérokat, az evőeszközöket és poharakat. Szervezett csapatnak tűntünk, mindenki tudta, hogy mi is a dolga. Majd mikor ezzel is megvoltunk, mesét néztünk a gyerekek kérésére, és a fiúk könnyen bele is egyeztek ebbe. Ugyanis minden női egyed odáig volt értük, köztük én is. És hát, a farkasok nem tudtak nemet mondani a bevésődésüknek, a többiek, mint például Brady és Collin pedig pórul jártak. Le lettek szavazva.

Persze a popcorn is elmaradhatatlan volt egy ilyen mozis naphoz. Behúztuk a függönyöket, és Rachel meggyújtott pár gyertyát a szobában, hogy legyen egy kis fény, nekünk, halandóknak is. Mindenki letelepedett, ahova csak tudott, és behoztunk egy rakat üdítőt – édességet csak sutyiban ettek a srácok, kerülvén, hogy a kislányok észrevegyék – de a jégkrémnek senki sem tudott ellenállni.

Ismerve magam, egy csomag zsebkendőt is magam mellé raktam.

Olyan élvezettel néztem a mesét és nevetgéltem rajta, mint egy kisgyerek. Úgy éreztem magam, mintha újra egy gondtalan kislány lennék. Kizártam mindent és mindenkit, csak a filmre figyeltem. Persze a kacajok testvérem felől eljutottak hozzám is, és néha csak azon nevetgéltem, neki mennyire tetszik. Egy vidám gyermekkacaj bármikor meg tudott nevettetni, azt hiszem, bárkit, nem csak engem.

A történet átlagos volt, mégis szép. A királylány, a fehér ló és a gonosz mostoha ebből a történetből sem hiányozhatott, és persze a szerelemből sem volt hiány. Minden itt volt, ami egy jó meséhez kell. Ami a helyes szőke herceget illeti…, hát, se nem herceg, se nem szőke, mégis megkedvelte a királylányt, akit aztán az életénél is jobban szeretett. S végül boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Aranyos és vidám mese volt, mégis elérte, hogy kicsorduljanak a könnyeim. Mint miden történetben, itt is a nagy boldogság előtt történik valami rettenetes és szörnyű dolog, ami a szerelmük közé áll, s ettől a könnyeim folytak. Próbáltam visszatartani őket, de ha azok egyszer elindultak… A leplezéssel keményen küzdöttem, de nem jártam sikerrel. Nem is tudom, mire számítottam ennyi farkas között, mégis megpróbálkoztam a lehetetlennel. A hajamat folyton az arcom elé húztam, hogy ne látszódjanak a mostanra vörösre sírt szemeim, és halkan szipogtam egy zsebkendőt szorongatva a kezemben.

Majd jött a kérdés a film végén, amin nem is kellett volna meglepődnöm.

 - Te komolyan sírtál? – faggattak.

És végül a gyatra próbálkozás, miszerint tagadom az egészet.

 - Dehogyis, csak valami a szemembe ment.

Pár perc elteltével még mindig ezen röhögtek, addig, amíg ki nem fakadtam.

 - Nem hiszem el, hiszen egy filmet néztünk! Hát ti tényleg nem láttátok, milyen romantikus is volt? – fordultam feléjük reménykedve, mire jól kiröhögtek, és majdhogynem sírós-pityogós kislánynak könyveltek el.

A lányok persze kiálltak mellettem – mire a fiúk fülüket-farkukat behúzták –, de én már túlságosan felhúztam magam.

 - Papucsok – suttogtam halkan és bosszúsan, tudván, hogy úgy is meghallják.

Erre csak felháborodott kiáltásokat kaptam válaszul, és persze a független, pár nélküli farkasok harsány nevetését, miszerint egyetértenek velem.

Na, ez már pláne nem tetszett a fiúknak. Miután befejezték az általam megnyitott vitát, ami inkább csipkelődéssé vált, fáradtan ültem vissza a kanapéra a többiek mellé, immár teljesen nyugodtan.

Rengeteget beszélgettünk, még Sammel is sikerült szót váltanom, és döbbenten jöttem rá, hogy mindenki kedves és aranyos a maga módján, és a szívembe zártam az összes jelenlévőt. Eddig is kedveltem őket, de most jöttem rá, hogy ők is fontosak nekem.

Aztán elnyomott az álom, akaratom ellenére. Eleinte hallottam a vidám hangfoszlányokat körülöttem, és érzékeltem, amint a fejem Seth vállára hanyatlott, éreztem a belőle áradó melegséget.

De most is, mint mostanában oly’ gyakran, nem volt nyugodt pihenésben részem. Ez volt életem eddigi legszörnyűbb rémálma, amit soha az életben nem fogok elfelejteni. Nem tudtam tétlenül végig nézni, most nem…

Az lett volna a legrosszabb, ha meg sem próbálok tenni valamit. Eleinte azt sem tudtam, hogy reagáljak. A látottaktól végül sokkoltan és összezavarodva álltam a helyzet előtt, de hamar összeszedtem minden lelkierőm. Lassan mozogtak a végtagjaim, de sikerült mozgásra bírnom őket. És minél tovább erőltettem, annál könnyebben ment.

 - Hagyd abba! Engedd el őt! Nem hallod? – kiáltottam mérgesen és akadozva; a hangom mégis határozott volt, de rám sem nézett.

Melléjük értem, és elkaptam a karját, csuklója köré fontam ujjaimat. Nem éreztem semmit, még a hidegséget sem. Ijedten néztem a vérvörös szemekbe, és a lélegzetem is elállt. Még most sem hittem a szememnek, amely most már könnybe is lábadt a sok érzelemtől.

Ott álltam a lány mellett, mégsem tudtam neki segíteni, pedig tényleg akartam, mindennél jobban. Kiáltoztam, lökdösődtem, de semmi sem használt.

Mint eddig mindig, most sem láttak engem, nem is érezte, hogy megérintettem a karját. Minden bizonnyal még az sem tűnt volna fel, ha behúztam volna neki.

Furcsa érzés volt hozzányúlni. Nem szellem volt, mert hozzá tudtam érni, mégsem olyan, mintha egy élő dolgot fognék. Nem is tudtam volna elmagyarázni, minden olyan furcsa volt és zavaros.

 - Engedd már el! Ne nyúlj hozzá! – sikoltottam tovább, majd hangom elhalkult és könyörgőre fogtam. – Kérlek… kérlek, ne bántsd őt! – a könnyeim már ömlöttek, beszélni sem tudtam normálisan.

A lábaim felmondták a szolgálatot, térdre estem, és abban a pillanatban mellettem landolt az immár élettelen test.

Hangosan kiáltoztam és sikítottam.

Közelebb akartam mászni a lányhoz, de már így is idegesen kapálóztam a látványtól és a stressztől.

Valahonnan messziről hangokat hallottam, melyek egyre inkább erősödtek – sikoltozásom azonban mindent elnyomott –, és furcsa forróságot éreztem, ami hirtelen ragadott ki onnan.

A valóságban találtam magam, még mindig sikítottam, és ijedten vettem a levegőt. Meleg karokat éreztem magam körül, de nem tudtam, ki az, a többiek rémült arcára sem tudtam figyelni, csak arra, hogy elmúljon a szédülésem.

Kibontakoztam az ölelésből, és megfordultam a tengelyem körül. Láttam, hogy hozzám beszélnek, de nem tudtam rájuk figyelni, tekintetem az órát kereste.

 - Seth! Seth! – futottam oda hozzá, aki szorosan fogott meg a vállaimnál. – Vigyázz Lissára, kérlek. Hallod? Vigyáznod kell rá! – kiáltottam újra, mikor nem válaszolt.

 - Daisy, mit láttál? – kérdezte ő ijedten. – Valami baja esik? – Láttam a rémületet a tekintetében, és szorítása erősödött rajtam.

 - Meg kell nekem ígérned, hogy vigyázol rá… mindig. Akár az életed árán is. És szeretni fogod őt. Megígéred? – kérdeztem tőle mélyen a szemébe nézve.

 - Ez… ez természetes, úgy értem… igen – mondta zavartan.

Halványan elmosolyodtam, és gyorsan átöleltem. Tudtam, hogy így lesz, de tőle kellett hallanom, hogy nyugodtan mehessek el.

 - Kérlek, mondd majd meg neki, hogy mennyire szerettem őt, és hogy mindig szeretni fogom. – mondtam, majd gyorsan az ajtó felé indultam, de egy erős kar visszarántott.

 - Mégis hová akarsz menni? És miért mondod most ezeket?

 - Itt van – mondtam zavartan.

 - Daisy, ki van itt? Mondd el nekünk, mi meg tudunk védeni! – vette át a szót Jacob.

 - Ő – mondtam, majd kirántottam a karomat. – Itt van – ismételtem, s szemeim ismét könnybe lábadtak. Apró mosoly jelent meg az arcomon. – Muszáj látnom.

Majd velük mit sem törődve kirohantam a házból, és futottam az erdőben, amilyen gyorsan csak képes voltam rá. Tudtam, merre kell mennem.

 - Mi a fenét csinálsz? – hozta felém a szél Jake hangját, de többet már nem hallottam.

Holiday!

Sziasztok!

Csak szeretnék szólni, hogy egy ki szabadságot veszek ki, ugyanis nyaralni megyek! :) Pénteken indulok és 20.-a körül jövök haza. Szóval a friss egy ideig  elfog maradni, de igyekszem majd ihletet gyűjteni. :)
Remélem addig ti is összeszeditek az erőtöket és írtok nekem, hogy miként is tetszett a fejezet, ugyanis az utóbbi időben semmi visszajelzés nem érkezett...:(
Indulás előtt még megpróbálom felrakni az új fejezetet, de nem ígérek semmit.
Érezzétek ti is jól magatokat! :)

Az utolsó esély- 22.fejezet

Sziasztok! 

Sajnálom, hogy csak most hoztam a frisst, de nagyon nehezen tudtam összehozni ezt a fejezetet. Határozottan nem a legjobb rész, de remélem, hogy azért tetszeni fog nektek.


A Denali klán

Nem igazán tudtam, mire kellett volna számítanom, mikor megláttam őket. Például hogy néznek ki, vagy hogy milyenek is ők valójában. Amikor hallottam közeledni őket, a szívem már eszeveszett gyorsasággal vert, majd’ kiugrott a helyéről.
Az ajtó lassan kinyílt, és feszülten vártam a bejövetelükre. Négy alak lépett be a házba, és elámultam. Mind gyönyörűek voltak. Tudom, hogy nem kellett volna meglepődnöm, hiszen rengeteget hallottam arról, hogy a vámpírok milyen szépek is. Cullenék sokat meséltek róluk, így felismertem, melyikük ki lehet.
Mindenkivel kedvesek voltak, átölelték a családtagjaimat és vidáman csevegtek, de nem tudtam figyelni, miről. Egészen addig, míg a vállamon meg nem éreztem Jasper tenyerét. Nyugtatni próbált az ereje nélkül. Így hát nagy levegőt vettem, és előrébb léptem.

- Jó napot! Daisy Parker vagyok – mutatkoztam be az előttem álló férfinak. Rám emelte a tekintetét, pár másodpercig engem figyelt, majd halványan elmosolyodott, és kezet fogott velem. Hideg volt a bőre, de nem rezzentem meg. Már kezdtem hozzászokni.

- Eleazar vagyok, de tegeződjünk nyugodtan. Nem vagyunk olyan öregek – mondta, majd széles mosolyra húzta ajkait. Zavartan elmosolyodtam erre a kérésre.
Sorban bemutatkoztam a többieknek, és mind ugyanazt kérték. Első ránézésre kedvesek és szimpatikusak voltak.

- Carlisle, azt mondtad, azonnal beszélnünk kell. Miről van szó? – tért rá a tárgyra rögtön Tanya.

- Így van. Gyertek beljebb, és mindent elmagyarázunk – vette át a szót Carlisle –, és köszönöm, hogy ilyen gyorsan ideértetek.

- A családunkért bármit megtennénk – folytatta az eperszőke hajú szépség.

Beterelték őket a nappaliba, és mindenki helyet foglalt. Amíg elmesélték az utóbbi események történéseit, kényelmetlenül és feszengve tűrtem a vizslatásokat és pillantásokat a vendégek felől.

- Szóval megütöttél egy farkast? – kérdezte Kate vigyorogva. – Menő!

- Öhm, igen. De… – a torkomra fagyott a szó Eleazar pillantásától. Reflexből megragadtam a mellettem ülők karját, mintha ők meg tudnának védeni azoktól a szemektől. Olyan áthatóan nézett, hogy legszívesebben belesüppedtem volna a kanapéba. Bella csak finoman megszorította a kezemet, ezzel is bíztatva engem, hogy minden rendben lesz, és hogy mellettem vannak.

- Ha jól gondolom, azt akarjátok, hogy mondjam meg, milyen képessége van a lánynak.

Carlisle csak bólintott, mire Eleazar felkelt és lassan közelített felém. Úgy éreztem magam, mint egy csapdába esett, védtelen kis állat, akit a ragadozó becserkészni igyekszik. Kihúztam magam, elengedtem Bella és Alice karját és határozottan, magabiztosan néztem a szemébe.
Elmosolyodott viselkedésemre, és összeszorított szemekkel, koncentrálva nézett rám. Úgy hallottam, ösztönösen megérzi azt, ha valaki tehetséges. Edwardék elmesélték, hogy több évig a Volturinál volt, ahol Aro nagy hasznát vette. Egy-egy csatánál figyelmeztetni tudta őket, kiben rejlik hasznuk, kiket lenne érdemes „megmenteni”. Hallottam már a Volturiról is, és őszintén, elég meredek, hogy Eleazar valaha egy volt közülük, de nem féltem tőle, mert Cullenék bíznak benne.
Eleinte nem volt számára könnyű dolog, mert ezek rejtett képességek, de az idők folyamán egyre jobban és könnyebben ment neki.
Nem tudtam, hogy mit kellene érezném, így csak őt figyeltem, s láttam, amint arca egyre inkább elsötétül. Végül idegesen elszakította a tekintetét rólam.

- Én… nem tudom. Nem megy - mondta a kelleténél kicsit ingerültebben. Bizonyára nem tetszett neki a helyzet, láttam rajta a tanácstalanságot. – Érzek valamit. Érzem, hogy az ereje vibrál, mintha bármikor kiszabadulhatna, de ez az egész olyan különleges. Nem érzem, mi az, csak, hogy egyre inkább gyűlik benne, és bármelyik pillanatban kitörhet belőle. - Ezek szerint mégis csak egy különc csodabogár vagyok. Emmettnek, lám, igaza volt.

- Ezt hogy érted? – kérdezte Edward, minden bizonnyal Eleazar gondolataira reagált így.

- Mintha megpróbálná elnyomni magában az erejét, vagy valami gátolja, hogy szabadjára engedje azt – nézett a család gondolatolvasójára.

Hát, ezzel sem lettünk okosabbak. Ugyanott álltunk, ahol a part szakad. Ugyan még próbálkoztunk vele egy sort, nem igazán jött össze semmi, az eredmény nem változott. Működnie kellett volna, hiszen Edward minden gondolatomat hallotta, és Jasper képessége is működött rajtam, mégsem jutottunk előrébb.

Lissa felkelt, és pizsamában, kócosan lebotorkált az emeletről. Felálltam és kézen fogva vettük az irányt a nappali felé, hogy bemutassam nekik egyetlen kishúgomat. Szégyenlősen mögém bújt az idegen tekintetek elől. A Denali klánnak még nem volt szerencséje megismerni őt, mert múlt alkalommal sietve kellett távozniuk. Most azonban érdeklődve fordultak a testvérem felé. Carmen mosolyogva felállt, és lassan elindult felénk. Barna haja szépen keretezte az arcát, szemei csillogtak, ahogy Lissát nézte. Biztos voltam benne, hogy minden vágya neki is egy kisgyermek. Leguggolt, hogy egy magasságban legyen vele.

- Drágaságom! Hogy hívnak? – kérdezte kedvesen.

- Ő, az én kishúgom… – kezdtem bele, tudván, hogy Lissa meg sem fog mukkanni, ám meglepetésként értek következő szavai.

- Ajj, ne már – nézett rám felháborodva. – Teljesen leégetsz. Nagylány vagyok már, én is tudok beszélni – súgta halkan a fülembe, hogy ne hallja senki más és megrovóan nézett rám, ami mosolyt csalt a jelenlévők arcára.

Megadóan felemeltem a kezeimet és hátrébb léptem. – Felőlem.

- Lissa vagyok. Lissa Parker – mondta magabiztosan és kezet nyújtott a nőnek. Mosolyogva elfogadta ezt a gesztust, s bemutatkozott ő is. Hevesen megrázta Carmen kezét, miközben helyeslően bólogatott, s göndör fürtjei ide-oda szálltak. – Nagyon örülök, hogy megismerhettem önt – mondta illedelmesen, még mindig kezet rázva vele.
- Jól van szívem, most már elég lesz – mondtam neki, miután még most sem tágított el tőle. A többiek felé tereltem, és ők is ugyanilyen kedvesek voltak vele. Gyanítottam, Seth nem örülne igazán ennek a találkozásnak. Habár a Cullen családot kedveli és tiszteli, talán azt is állíthatom, bízik bennük, a Denali klánról ezt közel sem mondhatja el. Mind tudják, hogy ők is vegetáriánus életmódot folytatnak, de ezenkívül még most sem tudnak többet róluk. Nem volt időnk szólni neki, hiszen este őrjáratozott, minden bizonnyal pár órája végezhetett, és most alszik. De amiről nem tud, az nem fáj. Remélem, bízik annyira bennünk, hogy nem rendez jelenetet, ha kiderül. Már pedig ki fog.

Carlisle, Edward és Eleazar félrevonultak beszélgetni, mi pedig leültünk az ebédlőasztalhoz és figyeltük Lissát, amint magába tömi a reggelijét.

Sok mindenről beszélgettünk. Kérdezgettek a korábbi életemről, persze csak tapintatosan. Úgy éreztem, mindent tudnak már rólam, de azért válaszoltam a kérdéseikre illedelmesen, kedvesen. És persze megköszöntem nekik azt, hogy a keresésemre indultak, amikor bajban voltam. A kérdezz-felelekbe én is beszálltam, és faggattam őket az életmódjukról, élményeikről. Nagyon kedvesek és jó fejek voltak. Kate igazán vicces lány, rengeteget poénkodtak Tanyával. Egész jól kezelték, hogy emberek vagyunk.

Elvettem Lissa elől a tányérját, és megindultam a konyha felé. Hallottam, hogy beszélgetnek, és ahogy egyre közelebb értem, jobban hallottam mindent. Rólam beszéltek, és tisztán értettem Eleazar hangját.

- Érzem benne vibrálni az erőt, olyan, mint egy kitörni készülő vulkán. Csak úgy izzik és szikrázik.– Eleazar most egy vulkánhoz hasonított engem? Valóban jól értettem? Elképedve hallgattam őt, egy kicsit felháborítónak tartottam, de a következő mondata után ez volt a legkevésbé aggasztó dolog az életemben. – Ez veszélyes is lehet. – Szavai majdnem megállásra késztettek. De nem ragadtam le hallgatózni, folytattam utamat, és amint beléptem, megdöbbenve figyeltek engem. Próbáltam megnyugodni, és úgy tenni, mintha semmit sem hallottam volna. Csak természetesen, folyton ez a gondolat járt a fejemben. Beraktam a tányért a mosogatóba, mintha mi sem történt volna, és kisétáltam onnan.

Veszélyes? Veszélyes lennék? De kire nézve és miért? Eleazar miért nem tudja megmondani ezeket? Nem tudtam, mit fogok ezek után csinálni. Az, hogy tőle hallottam ezeket, határozottan nem volt pozitív dolog. Eddig azt hittem szimplán csak egy csodabogár vagyok, most meg már egyenesen veszélyes? Biztos csak vicc ez az egész. Nem lehet, nem történhet meg ez velem.

Komótosan visszamentem a helyemre, és mosolyogtam, mintha mi sem történt volna. Biztos vagyok benne, hogy ők mindent hallottak, hiszen kiváló hallásuk van. A Denali klán gyanakodva nézett engem, sejtették, hogy hallottam valamit, de nem adtam jelét, hogy tényleg így volt. És tettetett jókedvem, azt hiszem, meg is győzte őket az ellenkezőjéről. Micsoda színésznő vagyok – gondoltam magamban mosolyogva, és ettől egy percig jól éreztem magam.

Seth és Jacob érkezése volt a menekülési utam mindebből. Úgy örültem nekik, mint talán még soha. Seth természetesen nem örült neki, hogy korábban érkeztek a vendégek, de nem csinált fesztivált. Ezért halványan, de büszke voltam rá. Jake sem borult ki, pedig néha olyan érzésem volt, hogy ő már betegesen félti Nessie-t. Talán Seth is ilyen, annyi változással, hogy megértette, miért kellett korábban jönniük. Teljesen megdöbbentek attól, amit hallottak rólam, hogy mi is történt. Valóban furcsa dolog látni valakit meghalni az álmainkban, de hogy valóra is váljon, az már teljesen abszurd… Vagyis, hogy egészen pontos legyek, megálmodni. De nálam biztos nem döbbentek meg jobban.

A fiúk is kijöttek a konyhából, és a nappaliban telepedtünk le. A farkasok a szoba túloldalára álltak, bevésődésükkel a karjukban. Láttam, hogy még mindig idegenkedve néznek feléjük, és csodálkoznak a bevésődésen. Néha-néha fintorogtak, de mindenki jól kezelte a helyzetet, emberekhez méltón.
A nap további része vidáman telt el, minden bizonnyal ez alól a farkasok és én voltunk a kivételek. De továbbra is kitartóan, töretlenül játszottam a szerepem, és jókedvűnek, gondtalannak mutattam magam, miközben kétségek közt vergődtem.