Az utolsó esély- 23.fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a frisst, remélem, hogy tetszeni fog nektek! A következő majd csak két múlva érkezik körülbelül. Nagyon örülnék, ha elmondanátok a véleményeteket a fejezettel kapcsolatban. 

Na, erről ennyit, már nem fogok tudni jelentkezni.

Jó olvasást!

Meghívás

A Denali klán négy napja nálunk van, és jól érzik magukat. Már közös vadászatokat is tartottak – a furcsaságomat illető kérdéseket viszont azóta is jegelik –, és látszik, hogy mennyire jól érzik magukat Cullenékkel. Nessie és Lissa sokat vannak La Push-ban, a farkasok nem örülnek, ha bevésődésük a nemrég érkező vendégeinkkel vannak. Jake már régebb óta ismeri őket, hiszen mindannyian jelen voltak, amikor a Volturi megjelent itt. Tudja, hogy ők is vegetáriánusok, és kiálltak Renesmee mellett, amikor kellett, mégis van benne egy kis előítélet velük szemben. Ezt nem igazán értettem, ezért egy pillanatra felmerült bennem, hogy talán azért nincsenek a közelemben a kicsik, mert féltik tőlem őket.

De ezt az ostoba felvetésemet megcáfolta egy meghívás a rezervátumba, ami nagy meglepetésemre Samtől és Emilytől érkezett. Vagyis, gondolom, inkább az utóbbitól, mert Sammel még csak nem is beszélgettem eddig. De akkor is értékeltem a meghívást, és igent mondtam.

Seth és Jake vittek el engem és a kishúgomat La Push-ba. Hamar megérkeztünk, s örültem, hogy egy kis időt Forkson kívül tölthetek. Kezdett bezártság érzetem lenni a négy fal között, így igazán örültem, hogy végre kiszabadulhatok. Élveztem a hűvös szelet a leengedett ablakon keresztül, s csukott szemmel hagytam, hogy belekapjon a hajamba is. Az sem érdekelt, milyen bozontos is lesz. A házukhoz érkezve Jake leparkolt.

Egyszerű, mégis szép lakásuk volt. Elég kicsi, de mégis elfértünk valahogy. Minden falkatagot meghívtak - Leaht is, de ő mégsem jött el -, és a bevésődéseiket egyaránt. Igaz, hogy már nem egy falka van, hiszen Jacob is alfa lett, akárcsak Sam, mégis jóban maradtak, és közös programokat tartottak. Majdhogynem minden olyan, mint volt.

A házba lépve rögtön az ebédlőben találtuk magunkat. Emily a konyhában sürgött-forgott, és azonnal a segítségére siettem. Persze hárított, és beterelt a nappaliba. Vagyis erősen taszigált egyenesen a kanapék felé. Elhűlten ültem le, és néztem vissza rá.

Amint megérkeztek a többiek, a farkasok az udvaron összeszerelték az asztalokat és a székeket, hogy kényelmesebben elférjünk - hála a jó időnek, bár egy nappal korábban lehetőségünk sem lett volna rá a hatalmas vihar miatt -, addig mi, lányok, elbeszélgettük az időt, és nevetgéltünk. A fiúk csak boldogan figyelték párjaikat, amint kacarásznak a konyhában serénykedve. Egy kicsit féltékeny voltam a boldogságukra, de hamar kivertem a fejemből. Mind megérdemlik a boldogságot, nem volt szép dolog tőlem.

Asztalhoz ültünk és isteni tejszínes-fokhagymás csirkét ettünk, amiből, mit ne mondjak, a farkasok szép számmal fogyasztottak.

Miután végeztünk, segítettünk leszedni az asztalt és elmosni a tányérokat, az evőeszközöket és poharakat. Szervezett csapatnak tűntünk, mindenki tudta, hogy mi is a dolga. Majd mikor ezzel is megvoltunk, mesét néztünk a gyerekek kérésére, és a fiúk könnyen bele is egyeztek ebbe. Ugyanis minden női egyed odáig volt értük, köztük én is. És hát, a farkasok nem tudtak nemet mondani a bevésődésüknek, a többiek, mint például Brady és Collin pedig pórul jártak. Le lettek szavazva.

Persze a popcorn is elmaradhatatlan volt egy ilyen mozis naphoz. Behúztuk a függönyöket, és Rachel meggyújtott pár gyertyát a szobában, hogy legyen egy kis fény, nekünk, halandóknak is. Mindenki letelepedett, ahova csak tudott, és behoztunk egy rakat üdítőt – édességet csak sutyiban ettek a srácok, kerülvén, hogy a kislányok észrevegyék – de a jégkrémnek senki sem tudott ellenállni.

Ismerve magam, egy csomag zsebkendőt is magam mellé raktam.

Olyan élvezettel néztem a mesét és nevetgéltem rajta, mint egy kisgyerek. Úgy éreztem magam, mintha újra egy gondtalan kislány lennék. Kizártam mindent és mindenkit, csak a filmre figyeltem. Persze a kacajok testvérem felől eljutottak hozzám is, és néha csak azon nevetgéltem, neki mennyire tetszik. Egy vidám gyermekkacaj bármikor meg tudott nevettetni, azt hiszem, bárkit, nem csak engem.

A történet átlagos volt, mégis szép. A királylány, a fehér ló és a gonosz mostoha ebből a történetből sem hiányozhatott, és persze a szerelemből sem volt hiány. Minden itt volt, ami egy jó meséhez kell. Ami a helyes szőke herceget illeti…, hát, se nem herceg, se nem szőke, mégis megkedvelte a királylányt, akit aztán az életénél is jobban szeretett. S végül boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Aranyos és vidám mese volt, mégis elérte, hogy kicsorduljanak a könnyeim. Mint miden történetben, itt is a nagy boldogság előtt történik valami rettenetes és szörnyű dolog, ami a szerelmük közé áll, s ettől a könnyeim folytak. Próbáltam visszatartani őket, de ha azok egyszer elindultak… A leplezéssel keményen küzdöttem, de nem jártam sikerrel. Nem is tudom, mire számítottam ennyi farkas között, mégis megpróbálkoztam a lehetetlennel. A hajamat folyton az arcom elé húztam, hogy ne látszódjanak a mostanra vörösre sírt szemeim, és halkan szipogtam egy zsebkendőt szorongatva a kezemben.

Majd jött a kérdés a film végén, amin nem is kellett volna meglepődnöm.

 - Te komolyan sírtál? – faggattak.

És végül a gyatra próbálkozás, miszerint tagadom az egészet.

 - Dehogyis, csak valami a szemembe ment.

Pár perc elteltével még mindig ezen röhögtek, addig, amíg ki nem fakadtam.

 - Nem hiszem el, hiszen egy filmet néztünk! Hát ti tényleg nem láttátok, milyen romantikus is volt? – fordultam feléjük reménykedve, mire jól kiröhögtek, és majdhogynem sírós-pityogós kislánynak könyveltek el.

A lányok persze kiálltak mellettem – mire a fiúk fülüket-farkukat behúzták –, de én már túlságosan felhúztam magam.

 - Papucsok – suttogtam halkan és bosszúsan, tudván, hogy úgy is meghallják.

Erre csak felháborodott kiáltásokat kaptam válaszul, és persze a független, pár nélküli farkasok harsány nevetését, miszerint egyetértenek velem.

Na, ez már pláne nem tetszett a fiúknak. Miután befejezték az általam megnyitott vitát, ami inkább csipkelődéssé vált, fáradtan ültem vissza a kanapéra a többiek mellé, immár teljesen nyugodtan.

Rengeteget beszélgettünk, még Sammel is sikerült szót váltanom, és döbbenten jöttem rá, hogy mindenki kedves és aranyos a maga módján, és a szívembe zártam az összes jelenlévőt. Eddig is kedveltem őket, de most jöttem rá, hogy ők is fontosak nekem.

Aztán elnyomott az álom, akaratom ellenére. Eleinte hallottam a vidám hangfoszlányokat körülöttem, és érzékeltem, amint a fejem Seth vállára hanyatlott, éreztem a belőle áradó melegséget.

De most is, mint mostanában oly’ gyakran, nem volt nyugodt pihenésben részem. Ez volt életem eddigi legszörnyűbb rémálma, amit soha az életben nem fogok elfelejteni. Nem tudtam tétlenül végig nézni, most nem…

Az lett volna a legrosszabb, ha meg sem próbálok tenni valamit. Eleinte azt sem tudtam, hogy reagáljak. A látottaktól végül sokkoltan és összezavarodva álltam a helyzet előtt, de hamar összeszedtem minden lelkierőm. Lassan mozogtak a végtagjaim, de sikerült mozgásra bírnom őket. És minél tovább erőltettem, annál könnyebben ment.

 - Hagyd abba! Engedd el őt! Nem hallod? – kiáltottam mérgesen és akadozva; a hangom mégis határozott volt, de rám sem nézett.

Melléjük értem, és elkaptam a karját, csuklója köré fontam ujjaimat. Nem éreztem semmit, még a hidegséget sem. Ijedten néztem a vérvörös szemekbe, és a lélegzetem is elállt. Még most sem hittem a szememnek, amely most már könnybe is lábadt a sok érzelemtől.

Ott álltam a lány mellett, mégsem tudtam neki segíteni, pedig tényleg akartam, mindennél jobban. Kiáltoztam, lökdösődtem, de semmi sem használt.

Mint eddig mindig, most sem láttak engem, nem is érezte, hogy megérintettem a karját. Minden bizonnyal még az sem tűnt volna fel, ha behúztam volna neki.

Furcsa érzés volt hozzányúlni. Nem szellem volt, mert hozzá tudtam érni, mégsem olyan, mintha egy élő dolgot fognék. Nem is tudtam volna elmagyarázni, minden olyan furcsa volt és zavaros.

 - Engedd már el! Ne nyúlj hozzá! – sikoltottam tovább, majd hangom elhalkult és könyörgőre fogtam. – Kérlek… kérlek, ne bántsd őt! – a könnyeim már ömlöttek, beszélni sem tudtam normálisan.

A lábaim felmondták a szolgálatot, térdre estem, és abban a pillanatban mellettem landolt az immár élettelen test.

Hangosan kiáltoztam és sikítottam.

Közelebb akartam mászni a lányhoz, de már így is idegesen kapálóztam a látványtól és a stressztől.

Valahonnan messziről hangokat hallottam, melyek egyre inkább erősödtek – sikoltozásom azonban mindent elnyomott –, és furcsa forróságot éreztem, ami hirtelen ragadott ki onnan.

A valóságban találtam magam, még mindig sikítottam, és ijedten vettem a levegőt. Meleg karokat éreztem magam körül, de nem tudtam, ki az, a többiek rémült arcára sem tudtam figyelni, csak arra, hogy elmúljon a szédülésem.

Kibontakoztam az ölelésből, és megfordultam a tengelyem körül. Láttam, hogy hozzám beszélnek, de nem tudtam rájuk figyelni, tekintetem az órát kereste.

 - Seth! Seth! – futottam oda hozzá, aki szorosan fogott meg a vállaimnál. – Vigyázz Lissára, kérlek. Hallod? Vigyáznod kell rá! – kiáltottam újra, mikor nem válaszolt.

 - Daisy, mit láttál? – kérdezte ő ijedten. – Valami baja esik? – Láttam a rémületet a tekintetében, és szorítása erősödött rajtam.

 - Meg kell nekem ígérned, hogy vigyázol rá… mindig. Akár az életed árán is. És szeretni fogod őt. Megígéred? – kérdeztem tőle mélyen a szemébe nézve.

 - Ez… ez természetes, úgy értem… igen – mondta zavartan.

Halványan elmosolyodtam, és gyorsan átöleltem. Tudtam, hogy így lesz, de tőle kellett hallanom, hogy nyugodtan mehessek el.

 - Kérlek, mondd majd meg neki, hogy mennyire szerettem őt, és hogy mindig szeretni fogom. – mondtam, majd gyorsan az ajtó felé indultam, de egy erős kar visszarántott.

 - Mégis hová akarsz menni? És miért mondod most ezeket?

 - Itt van – mondtam zavartan.

 - Daisy, ki van itt? Mondd el nekünk, mi meg tudunk védeni! – vette át a szót Jacob.

 - Ő – mondtam, majd kirántottam a karomat. – Itt van – ismételtem, s szemeim ismét könnybe lábadtak. Apró mosoly jelent meg az arcomon. – Muszáj látnom.

Majd velük mit sem törődve kirohantam a házból, és futottam az erdőben, amilyen gyorsan csak képes voltam rá. Tudtam, merre kell mennem.

 - Mi a fenét csinálsz? – hozta felém a szél Jake hangját, de többet már nem hallottam.