2014. szeptember 7., vasárnap

Önzetlen szerelem – 22. fejezet

Sziasztok!

Végre valahára meghoztam a frisst. A külföldi nyaralás nem úgy sült el, mint ahogy terveztem. Rosszul lettem és be kellett vinni a kórházba, szóval nem volt erőm se az írásra koncentrálni. Augusztustól dolgozó asszonynak számítok, szóval nézzétek el nekem, hogy ilyen sokára hozom a frisseket. De egy valamit megígérhetek, amihez tartani is fogom magam, ha törik, ha szakad. Mindenképp befejezem a történetet - és tervezem a folytatást is -, semmiképp sem hagyom félbe. Szóval ha késik is a friss, ettől ne féljetek. ;)

Változás útján
A napok hol lassan, hol gyorsan teltek, de nem volt olyan, hogy ne jutottak volna eszembe a történtek. Hálás voltam a Cullen családnak, amiért náluk maradhattam egy ideig, mert nem tudom mit tettem volna, ha abban a házban kellett volna maradnom, vele. Talán már el is szöktem volna, vagy rosszabb.
Aznap éjjel szörnyű rémálmaim voltak. Ryan-t láttam magam előtt, ahogy lekapcsoltam a lámpát alvásra készen, magamon éreztem a mocskos kezét a sötétben, és újra meg újra átéltem mindazt, amit tenni akart velem. Egész testemben remegtem az emlékek okozta sokktól, amikor is Jasper bejött a szobámba, hogy megnyugtasson. Az elmém egy része felfogta, hogy kiabáltam álmomban, a hangom rekedt volt, ahogy Jasper nevét suttogtam. Hosszú pillanatok teltek el, mire sikerült megnyugodnom, és álomba merülnöm. Akárhányszor felriadtam az éjszaka közepén, ő mindig mellettem volt, és nem engedett el. A hangjába kapaszkodtam, megnyugtató hangneme hatással volt rám, és képes volt elhitetni, hogy már minden rendben, vége van. Ilyenkor még közelebb húzódtam hozzá, ujjaimmal a pólójába kapaszkodtam, ő pedig közelebb vont magához, karjait óvón fonta körém. Minden egyes alkalommal mély levegőt vettem, és éreztem a Jasperből áradó erdő és napfény illatának keverékét. Tudom, a napfénynek nem volt illata, mégis biztos voltam, hogy azt érzem rajta.
Reggel kipihenten keltem fel, és talán már meg sem kellett volna lepődnöm, de egy tapodtat sem mozdult mellőlem az éjszaka folyamán. Hallhatta, hogy felébredtem, hála a szuperképességeinek, és ujjai lusta köröket róttak le a karomon. Libabőrös lettem az érintésétől, és mosolyogva közelebb húzódtam hozzá, arcomat a nyakhajlatához nyomtam. Kicsit olyan volt, mintha még mindig álmodnék, olyan könnyűnek és gondtalannak éreztem magam. Halk kopogás szakított ki ebből a bensőséges pillanatból, és amikor meghallottam Esmé hangját, ismét mosolyra húzódott a szám. Épphogy felkeltem, ő pedig már el is készítette nekem a reggelimet. Kész tündér volt, Carlisle megfogta az Isten lábát vele, az biztos.
Jasper kikelt az ágyból, és mielőtt elhagyta volna a szobámat, még visszanézett rám. Magamon éreztem a pillantását, és amikor felé fordultam, ő halványan elmosolyodott, majd becsukta maga mögött az ajtót. Értetlenül néztem utána, aztán erőt vettem magamon, felálltam, és a nagy üvegajtóhoz sétáltam. Meglepetten tapasztaltam, hogy mekkora hó lett odakint. Bűntudat támadt bennem, hogy ilyen szinten befolyásoltam az időjárást. December vége fele jártunk, karácsonyig már csak pár nap volt hátra, és ma esett le az első hó. Nem is tudnám igazán megmondani, miért tettem ezt. Mindig is imádtam a telet és a havat. A lassan szállongó pelyhek vastag hótakarót borítottak az erdős tájra, minden csillogott, s erővel kellett elszakítanom a tekintetem róla. A táskámhoz léptem, kivettem belőle egy farmer nadrágot meg egy pólót, és gyorsan átöltöztem. Próbáltam elkerülni a tükröt, egyszerűen csak nem akartam látni a testemet borító zúzódásokat. Lementem a konyhába, és elmosolyodtam, ahogy az étkezőasztalra pillantottam. Bundás kenyér és kakaó várt rám, én pedig azon nyomban rávetettem magam.
A napok hihetetlen gyorsasággal teltek, és legnagyobb örömömre tényleg engedélyt kaptam arra, hogy velük maradjak egy ideig. Carlisle tényleg meg tud győzni mindenkit, bár gyanítottam, itt nem volt rá akkora szükség, és Julie boldogan igent mondott, és örömtáncot lejtett, amiért eltűntem otthonról pár napra. Hamar magunk mögött hagytuk a Karácsonyt és a Szilvesztert is, és ez alatt egyre közelebb kerültem a Cullen családhoz. Az újévet otthon, nyugodt környezetben töltöttük el, de egyáltalán nem bántam, hogy ők nem olyanok, mint a többi fiatal. Nem volt kedvem szórakozni. Letelepedtünk a nappaliban és addig néztünk filmeket, amíg ki nem dőltem. És ahogy magunk mögött hagytuk az évet, a gyomromban úgy keletkezett egyre nagyobb és nagyobb görcs. Nem akartam haza menni, az otthonomba, de tudtam, tovább már nem maradhatok itt. Ráadásul a tudat sem nyugtatott meg, hogy Tessa a történtek ellenére sem támogatta az ötletet, hogy visszakapjam az erőmet, pedig szükségem lett volna rá. Így még inkább védtelennek éreztem magam, és ettől teljesen kikészültem. Hogy mehetnénk vissza abba a házba az erőm nélkül? De nem volt mit tenni, ez volt az egyedüli mód, hogy leszokjak róla.
Nem tudom milyen az alkohol vagy a drogfüggőség, vagy úgy őszintén szólva bármilyen függőség. Nem tudom mit élnek át, vagy hogy hogy jutnak tovább. Eleinte nekem is nehéz volt. Folyton használni akartam, és egy rövid pillanatra minden egyes alkalom után átfutott rajtam a meglepettség, ahogy egy láthatatlan falba ütköztem, amely eltávolított a varázslás képességétől. Olyan volt, mintha kiszakítottak volna egy jókora darabot belőlem, mintha már nem lennék egész, és sosem lehetnék az. Hiányoltam lényem egy darabját. Ha le akartam kapcsolni a lámpát vagy éppenséggel becsukni az ablakot, magamnak kellett megtennem, minden mágikus erő nélkül. Azt hiszem, még most sem szoktam hozzá a gondolathoz, hogy nincs többé.
Remegő lábakkal álltam meg a bejárati ajtónk előtt és mély levegőt vettem. Emmett a vállamra simította a kezét, és oldalra fordultam. Rám mosolygott, és ahogy viszonoztam, egyre szélesebb vigyor jelent meg az arcán, amolyan Emmettes, és nem bírtam ki, igazi, őszinte kacaj tört fel a torkomból. Önként vállalkozott arra, hogy hazakísérjen, és gyanítottam, csak azért tette, mert rá akart ijeszteni Ryanre. Rávallott volna. Amolyan védelmező mackó volt, és tudott félelmetes is lenni. Nem lettem volna a mostohatestvérem helyében.
Kinyitottam az ajtót, ledobtam a kulcsomat a tálba, majd kibújtam a cipőmből és a kabátomból is. Emmett nem engedte, hogy a félelem eluralkodjon rajtam, így hát folyton hozzám beszélt, de nem tehettem arról, hogy nem tudtam igazán figyelni rá. Hallottam a vicceit, mosolyogtam, de a szavai nem jutottak el a tudatomig. A szívem hevesen vert, olyannyira, hogy azt hittem, akár a bordáimat is eltörheti.
Minden tekintet rám szegeződött, majd egyenesen Emmettre néztek. Egy rövid pillanatra, futólag Ryanre pillantottam, és nem kerülte el a figyelmemet, mennyire megfeszült. Ez vajon azt jelentené, hogy emlékszik a történtekre?
- Ariadne, örülök, hogy itthon vagy – sóhajtott fel Tom, és meglepetten pillantottam rá.
- Beszélj a magad nevében – mondta Meg, s a tekintetéből sütött a gyűlölet. Tom odakapta a fejét, megrovóan nézett rá, de ő nem látta azt, amit én. Julie utálkozó tekintetét, ahogy rám nézett.
Apám felállt a kanapéról, és miután egy mozdulattal jelezte, ne mozduljak, felrohant az emeletre. Kérdőn néztem Emmettre, akinek mosoly szökött az arcára, és nyugtatólag megpaskolta a karomat. Zörgést és szöszmötölést hallottam fentről, aztán bevágódott egy ajtó, én pedig nem értettem mi folyik körülöttem. Tom lepillantott a lépcsőfordulójából, arcát csak félig láttam,  furcsa mosoly ült a képén.
- Csukd be a szemed – kérte, és miután nem tettem, ismételten megkért rá.
- Tedd csak, amit mond – suttogta Emmett, majd hátrébb lépett pár lépést. Nem tudtam mire megy ki ez az egész, vagy hogy mi ütött Tomba, de jobb ötlet híján behunytam a szemem. Megnyikordult a lépcső legalsó foka, szinte láttam magam előtt, ahogy végül a padlóra lép, és legszívesebben kinyitottam volna a szemem, de olyan boldognak tűnt, hogy nem akartam elrontani a kedvét, főleg azok után nem, hogy elengedett itthonról. Kartonpapír irritáló zörgése, aztán valami furcsa koppanás csapta meg a fülem. Türelmetlenül helyeztem át a testsúlyomat a másik lábamra, és megkönnyebbültem, amikor végre kinyithattam a szemem. Normális körülmények közepette féltem volna ilyen védtelenül, tudván, hogy Ryan tőlem alig pár méterre van, de éreztem, hogy Emmett a közelemben van, és hogy biztonságban vagyok. Mégis megkönnyebbültem, hogy újra látok majd és tudom, mi folyik körülöttem. Tekintetem akaratlanul is a padlóra szegeztem, és örömteli kiáltás tört fel belőlem. Nem hittem a szememnek, amikor megláttam egy apró, védtelen kiskutyát, aki botladozva közlekedett a házban. Automatikusan leguggoltam, és éreztem, hogy bárgyú mosoly kúszik az arcomra, de nem tudtam másra koncentrálni, mint arra a tüneményes spániel kölyökre. Furcsán ügetve jött felém, és könnybe lábadt a szemem, ahogy a karjaimba vettem. Hosszú pillanatokig csodálkozva néztem rá, de egy pillanatig sem hagytam abba a selymes kis bundája simogatását. Bénán gügyögtem neki, és a nyüszítő hangra elmosolyodtam, egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem. Gyönyörű volt, abban a pillanatban tudtam, hogy ő a legeslegszebb kutya a világon. Felálltam, és elmosolyodtam, amikor az arcomat kezdte el nyalogatni, s hangos nevetéssé változott, amikor hiába kaptam el a fejem, ő játékosan tovább folytatta. Izgett-mozgott a kezemben, és féltem, nehogy leejtsem, ezért letettem a földre. Tomra pillantottam, és nem tudtam volna megmondani miért tettem, de előre léptem, és egy hirtelen ötlettől vezérelve átöleltem őt. Sosem tettem még ilyet, talán ugyanannyira megfeszültek az izmai a döbbenettől, mint nekem, de hamar ellazult, és éreztem, hogy ő is körém fonja a karját. Nem értettem miért kaptam tőle ilyen ajándékot, de már nem is érdekelt. Ki tudja, talán ez lesz az a pillanat, ami mindent megváltoztat közöttünk.
Amikor kibontakoztam az öleléséből és elléptem előle, Julie dühös, elszánt tekintetével találtam szemben magam.
- Drágám, beszélhetnénk egy percre? – kérdezte, és habár szavai kedvesnek tűntek, a hangneme ijesztő volt és sötét. Tom kelletlenül sétált át a nappaliba, és habár tényleg arrébb húzódtak, majd’ minden szavukat tisztán hallottam.
- Mégis mi a fenét gondoltál, amikor idehoztad azt a dögöt? Megmondtam, hogy nem lehet kutya a lakásban. Különben sem érdemelte ki, ezt ne felejtsd el – hallottam meg Julie hangját, hangja olyan éles volt, mint a penge.
- Ez csak egy kutya, és különben is, nem volt más választásom. Te se felejtsd el, milyen hevesen tiltakoztál a kocsi ellen, pedig neki is kijárna egy. Szóval ügy döntöttem, ha az autó ötlete nem tetszett, akkora a kutyába legalább beleegyezel.
- Ne kezdjük újra ezt a vitát. Nem érdemelte meg azt az autót. Alig egy éve van itt. Nem látod, hogy mennyire kihasznál? A lányaim ellen akar fordítani téged.
- Ő is a lányom – emelte fel a hangját, és döbbenten néztem Emmettre. Kiállt értem Tom, a saját apám. Olyan hihetetlen volt számomra, a szavai csak nagy sokára jutottak el a tudatomig. Miattam veszekszik a feleségével. Mintha egy teljesen más világba tértem volna vissza.
A vita egész hamar elcsendesedett, de tüske maradt Julie szívében, amiért nem sikerült megtörnie Tomot, és biztos voltam abban, hogy ha tehetné, megfojtana egy kanál vízben. De nem érdekelt. Nem terveztem, hogy megváljak a kutyámtól.
Emmett felkísért az emeletre, a táskámat a vállára kapta, miközben én a karjaimban szorongattam a kiskölyök kutyát. Amint becsuktam az ajtót, az ágyamra vetettem magam és mosolyogva figyeltem, ahogy körbe járta a szobámat. Emmett arrébb húzódott és nem kerülte el a figyelmemet, hogy Maya messziről elkerülte őt. Hallottam már, hogy az állatok félnek, vagy legalábbis tartanak tőlünk, és úgy tűnik, ez a pletyka is beigazolódik. Nem mondom, hogy morgott rá, vagy remegett, ha csak ránézett, amit azért jó jelnek vettem.
Aznap éjszaka nem aludtam sokat, azonban most nem rémálmok gyötörtek. Maya folyton sírt, és volt, hogy takarítanom is kellett utána. Szorgosan próbáltam szobatisztaságra nevelni, de tudtam, ehhez idő kell. Addig pedig készen álltam, hogy akármikor kiugorjak az ágyból, legyen az hajnal kettő vagy reggel öt óra.
Fáradtan ébredtem reggel, és legnagyobb döbbenetemre Jasper is a szobámban volt. Az íróasztalomnál ült, a vállai megfeszültek, úgy nézett ki, mint aki egyáltalán nem itt van. A legtávolabbi sarokban helyezkedett el tőlem és Mayától.
- Szia – köszöntöttem, és rám kapta koromfekete tekintetét. – Mit keresel itt? – kérdeztem, miközben óvatosan felültem és beletúrtam a hajamba, hogy lássak is valamit.
- Vigyáztam rád – felelte mint egy mellékesen, és a kutyámra mutatott. – Hallottam Emmettől a kutya híréről. Egész… aranyos – mondta, s felvettem magamhoz, ő pedig bizalmatlanul meredt a vámpírra. Megsimogattam a feje búbját, mire azonnal elfeledkezett róla, fontosabbnak találta a kézfejem nyalogatását és rágását. 
- Akkor sem lepődtem volna meg jobban, ha maga a… mit tudom én, a pápa hozza.
Jasper elmosolyodott, de hirtelen aggodalom kerített hatalmába. Hatalmas karikák húzódtak a szeme alatt, szörnyen festett.
- El kéne menned vadászni. Mikor voltál utoljára?
- Nem túl rég. De ha szeretnéd és megnyugodnál attól, hogy táplálkozom, akkor add ide ezt a szőrpamacsot – mondta, és egy rövid pillanatra meghűlt bennem a vér. Akaratlanul is szorosabban fogtam a mellkasomhoz, mintha ezzel megvédhetném.
- Ez… ez nem volt vicces – mondtam sokkolva, habár láttam rajta, hogy valóban poénkodni próbált. Tudtam, hogy vegetáriánus életet élnek, és hogy állatokkal táplálkoznak – mint ahogy én is, mit papolok... Húst hússal ettem, de akkor is megriasztott a gondolat egy kis időre, hogy bármi baja essen Mayának. Elvégre nem kínaiak voltunk, hogy kutyákat együnk. – Egyébként meg Mayának hívják – kezdtem bele, és letettem az ágyamra, s azon nyomban a hasamra feküdt.
- Maya? Honnan jött ez a név?
- Nem tudom, csak úgy. Tetszik. És olyan Mayás arca van. – Jasper felvonta a szemöldökét, de nem mondott semmit. – Buksija, így már jobb?
Jasper hirtelen tette fel a kezét, csöndre intve, majd az ajtóra mutatva el is tűnt. Egy pillanat volt az egész, épphogy elfordultam, ő már ott sem volt. A kopogtatásra összerezzentem, de később rájöttem, Ryan nem feltétlenül kopogna. Vagy mégis?
- Ki az? – kérdeztem meg remegős hangon, felemeltem Mayát és a lábamat a földre tettem.
- Apa – jött a válasz, és elmosolyodtam. Apa… még sosem hívtam így.
Elfordítottam a kulcsot a zárban és félreálltam, hogy betudjon jönni.
- Milyen estétek volt? – kérdezte, és tétován megállt a szobám közepén, körbenézett, mintha még sosem járt volna itt. Nem emlékeztem, hogy valóban így volt-e.
- Fárasztó, egész éjszaka Maya körül ugráltam. Annyi idő lesz, míg szobatiszta lesz – nyávogtam, és hirtelen húztam ki magam. – Nehogy félreértsd, egyáltalán nem bánom. Teljes mértékben felelősségteljes vagyok és megtanítom. Előbb-utóbb megtanulja.
- Rendben – mondta, és láthatóan ugyanolyan kínosan érezte magát, mint én.
- Nem akarsz leülni vagy valami? – kérdeztem, és miután helyet foglalt az ágyamon, hosszú pillanatokig némán ültünk egymás mellett.
- És milyen volt… – idegesen megköszörülte a torkát, és megigazította az inge nyakát. –  Hogy érezted magad Dr. Cullennel és a családjával?
- Öhm… Jól, ők nagyon kedvesek velem. Már korábban mondani akartam, hogy mennyire sajnálom, hogy nem töltöttem itt az ünnepeket, igazán nem volt szép dolog tőlem, de… én nem tartozom ide – mondtam ki végül, és nagyokat kellett pislognom, hogy elűzzem a könnyeimet.
- Ide tartozol, hozzánk. Egy család vagyunk és ezt előbb-utóbb a többiek is elfogadják. Adj még nekik egy kis időt – kérte, és megadóan bólintottam. Nem tudtam, hogy akarok-e még egyáltalán ide tartozni, közéjük. Anno minden vágyam az lett volna, hogy befogadjanak, de mára már feladtam. Hogy is élhetnék békében Ryan-nel egy fedél alatt?
Szólásra nyitottam a számat, de Tom belém fojtotta a szót. Felém nyúlt és csak akkor döbbentem rá, hogy a zúzódásaim még látszódnak. Jóval halványabbak lettek, de még ott voltak.
- Mi történt a nyakaddal? És a karoddal? – faggatott, és arrébb húzódtam, még mielőtt hozzám érhetett volna. – Bántott valaki? Valamelyik Cullen fiú volt az?
- Semmi, semmi. Minden rendben. Én csak… részt vettem egy önvédelmi órán, de nem úgy sikerült, ahogy elterveztem. Ez a bunyózás nem nekem való – nevettem fel, és habár próbáltam lazának mutatni magam, egész testemben megfeszültem. Kutatóan néztem az arcát, a kétkedés legkisebb jelét keresve rajta, és fellélegeztem, amikor tovább lépett. Kicsit meglepett és bántott, hogy nem emlékezett rá, hogy korábban már jártam küzdősportokra és imádtam őket. De ez most nem volt baj, sőt, kifejezetten örültem neki. Úgy tűnt, a kettőnk közötti kapcsolat valami csodán folytán javulni kezdett, és nem akartam elmondani a történteket. Mégis mi hasznom lett volna, ha elmondom, mit akart tenni velem Ryan?
Pár percet még beszéltünk, aztán bezártam mögötte az ajtót, és pár pillanaton belül Jasper ugyanott ült, mint korábban.
- El kellett volna mondanod neki – szólt, és hitetlenkedve fordultam felé.
- Már miért kéne? Törékeny a bizalom közöttünk, és nem fogom megkockáztatni, hogy megrendüljön a hite bennem. Az egész nem ér annyit. Már csak úgyis pár hónapot kell itt kibírnom, aztán vége. Csak jól kell megírnom az érettségit.
- Tom szeret téged. Lehet, hogy nem érzékeled rajta, de igazán próbálkozik. Szeretné rendbe hozni a dolgokat.
- Nem tudom mi ütött beléd ilyen hirtelen, de azért ne védd őt ennyire. Több hónapja velük élek, csak azt ne mond nekem, hogy ez a másfél hét ennyire megváltoztatta. Előtte kénye-kedve szerint beszélt velem, meg is ütött, most meg mintha kicserélték volna. Bocsáss meg, ha kicsit bizalmatlan vagyok és nem állok olyan pozitívan a dolgokhoz. Egyébként is, szerinted erre az a legjobb megoldás, hogy a nyakába zúdítsam a történteket? Ugyan már, ne nevettess! – mondtam még, és kellett néhány mély lélegzetet vennem, hogy lenyugtassam magam.
A téli szünet a vége fele közeledett, Jasper pedig naponta többször is átnézett hozzám. Sőt, tulajdonképpen őrködött. Egyik éjszaka felriadtam, és Jasper aggódó tekintetével találtam szembe magam. Halálra rémisztett, de hamar tudatosult bennem, hogy ő az. Akkor jöttem rá, hogy az éjszakáit nálam tölti, hogy vigyázhasson rám. Akkor egyszeriben minden értelmet nyert. Maya túl keveset sírt, én pedig túl nyugodtan tudtam aludni. Nem csak a képességét használta rajtam, de ki is vitte a kutyámat, hogy elvégezhesse a dolgát. Ezért pedig nem tudtam elég hálás lenni. Alice igazán szerencsés lány volt, és bárki boldog lehet, aki egy ilyen nagyszerű pasas barátnőjének mondhatja magát. Hallottam már, hogy a vámpírok örök életre választanak párt maguknak, de hittem, hogy ez nem igaz. Nem lehetett igaz. Jasper megérdemelte a szerelmet, a törődést, ő egyszerűen nem lehet egyedül. Soha. Bármit megtettem volna, hogy újra, felhőtlenül boldog legyen, s szívből reméltem, hogy Jasper újra rátalál a szerelemre, bárki is legyen az a szerencsés. Ha ő boldog, én is az vagyok.
Hát nem tünemények? Ha tehetném, mind a négyet haza hoznám. :) Maya egyébként balról a 2. kutyus. :)