Sziasztok!

A héten szóbelizek, így most eléggé elfoglalt vagyok. Sajnos a hétvégén nem lesz friss, majd csak a jövőhéten valahogy. Sajnálom!
De ezúton szeretnék sok sikert kívánni azoknak, akik olyan cipőben járnak, mint én. :) Már nincs sok hátra, hamarosan túl leszünk mindenen! :)

Az utolsó esély- 18.fejezet

Sziasztok!

Bocsánat a késésért, tudom, elcsúsztam. Azért remélem tetszeni fog nektek!

Mellékelnék egy képet Sunnyról. Nekem is volt egy ilyen kutyám - akit nagyon szerettem -, így szükségét éreztem, hogy megmutassam nektek, és kitegyem. :)

Daisy és Sunny, amint neki vágnak a nagyvilágnak :)

Furcsaságok
2. rész

A vázás eset óta a többiek állandóan méregetnek, és elég kellemetlenül érzem magam a társaságukban. Próbáltuk megbeszélni, mi is történhetett velem, de senkinek sem volt ésszerű magyarázata. A korábbi pajzsos incidensre volt, de erre?
Majdhogynem az egész nap így telt el. Hallgattam őket, hogy mit is gondolnak erről az egészről. Emmett viccelődött, hogy talán mutáns vagyok. Mit ne mondjak, nem röhögtem szét magam, egyáltalán nem találtam ebben a helyzetben viccesnek. De inkább ráhagytam, hadd nevesse ki magát, gondoltam, majd leszáll rólam. De egész nap ehhez hasonló beszólásokat kellett hallgatnom, így hamar betelt a pohár. Ilyenkor Jasper mindig készségesen lenyugtatott, de még így sem bírtam ki, hogy ne mondjam meg neki a magamét. Nem voltam durva, sőt.

- Örülnék, ha nem viccelődnél ezzel az egésszel. Ez igenis komoly dolog, halálra vagyok rémülve, mi is történhetett velem, és nem akarom, hogy egy ilyen komoly dologgal poénkodj! És csak, hogy tudd, legszívesebben szétrúgnám a segged! - mondtam, hogy oldjam a hangulatot és a magamban dúló feszültséget.

Miután ezt is lerendeztük, kipattant a fejéből, hogy ismételjük meg az egészet. Érdekelte őket, képes vagyok-e újra megcsinálni. Mondanom sem kell, hogy még csak a közelében sem jártam. Ha rajtam múlik, az összes porcelán tányér és kristálypohár eltört volna. Így hát hamar felment bennem a pumpa, és durcásan levágódtam a kanapéra.

Másnap az egész csak egy álomnak tűnt. Olyan, mintha meg sem történt volna. Ennek tudatában köszönetet szerettem volna mondani a farkasoknak is, amiért a keresésemre indultak. Így hát engedélyt kértem a Cullen családtól. Seth szólt nekik, hogy ma szeretnék elmenni hozzájuk, így nem volt más dolgom, mint hozzákezdeni a teendőimhez. Vagyis egy rakat sütit sütni. Persze Esme segített nekem, így gyorsabban haladtam a munkával, de nem eléggé. Ha mondhatom, úgy éreztem, a fél fiatalságomat a konyhában töltöttem. De mivel kellemes társaságban voltam, és a zene is halkan szólt a háttérben, élvezetes volt. Lissa persze tapodtat sem mozdult el mellőlem, fent ült a mosogatógépen, és minden mozdulatunkat árgus szemmel figyelte. Rengeteg féle-fajta sütit készítettünk, nem tudván, melyik ízlik majd nekik.

Mire végeztünk, kimerülten dőltem le a padlóra a nappaliban, és már majdnem elnyomott az álom, amikor Seth megérkezett. Felkászálódtam a földről, és felmentem a szobámba, hogy rendbe szedjem magam.

Az autóban ülve - melyet több tucat sütivel pakoltunk meg – kezdtem idegessé válni. De amint megpillantottam Sue kedves arcát, minden aggodalmam eltűnt.

Bementünk a kisházba, és bevittük az összes sütit. Mire végeztünk, megjelent az összes farkas, és bevésődéseik egyaránt. Úgy tűnt, mind örültek nekem. Pár perc után tétován megszólaltam, és idegesen ropogtattam a kezemet, miközben beszéltem.

- Nem tudom szavakkal kifejezni, mennyire hálás vagyok nektek. Tudom, hogy ez nem a legjobb megoldás, de biztos voltam benne, hogy örülni fogtok neki. Ez amolyan hála süti - mondtam, majd félreálltam és feléjük intettem, mire felcsillant a szemük.

- Ohó, hidd el, ez a legjobb dolog, amit kitalálhattál - nevetett fel Jacob.
Kissé kétségbeestem, miképp támadták le a sütiket, és döbbenten figyeltem, hogy milyen hamar elfogytak azok. Egész nap sütöttem, és pár perc alatt az összes elfogyott. Sosem láttam embert, aki ilyen gyorsan és ennyit tudott volna megenni. És most, hogy egyszerre többet is láttam, úgy álltam, mintha leforráztak volna. Mi több, Embry egyszerre öt zserbót tömött a szájába, de márt nyúlt is a következőért. Még veszekedtek is az utolsó falatokon.

- Hé, srácok! Nem kell így marakodnotok, hozok legközelebb is - próbáltam hatni rájuk, de meg sem hallották.

- Ne is foglalkozz velük, ők már csak ilyenek – szólt hozzám Sue, miközben végigsimított az arcomon. Miután a srácok mindent felfaltak, lementünk a partra. Persze Sue nem jött le, inkább otthon maradt.

– Leülünk? - kérdezte Emily, mikor meglátta, miként állok egyhelyben, nem tudván, mit is kezdjek magammal. Követtem őt, s leültünk egy uszadékfára. Még nem igazán beszéltem vele, sőt, még ilyen közel sem voltam hozzá. Próbáltam nem az arcán lévő vágást, vagyis karmolást nézni, de csak úgy vonzotta a tekintetemet. Amit próbáltam is leplezni, nem akartam volna zavarba hozni vele.

Egy ideig hallgattunk, majd megtörte a csendet.
- Tudod, még nem tudtam köszönetet mondani, amiért megmentetted Claire életét. Ő az unokahúgom, és nagyon fontos mindnyájunknak.

- Ugyan már, nem tesz semmit! - legyintettem, és beszélgetni kezdtem vele. Faggattam, hogy milyen a farkasokkal élni, és elmesélte azt is, hogy ismerkedett meg Sammel. Minél többet beszéltünk, annál inkább megkedveltem, és annál jobban éreztem magam.
Eleinte távolságtartó voltam vele, nem tűnt valami szimpatikusnak, de kellemesen csalódtam benne. Megnyíltunk egymás előtt, és a végén már önfeledten nevetgéltünk.

- Hallottam a többiektől, hogy megmentetted Emmett életét. Miért tetted? Mármint, nem úgy gondoltam - kezdett szabadkozásba -, csak, hát semmi esélyed nem volt ellenük. Ők vámpírok, meg is halhattál volna. - Nem bántásnak éreztem, tudtam, hogy nem úgy gondolta, így én is őszintén válaszoltam neki.

- Tudom - kezdtem bele halkan. - De muszáj volt. Tudod, nagymamám mindig ezzel tömte a fejemet. Nem szerettem nála lenni, mert mindig össze-vissza beszélt, és megrémisztett. De hát mivel apa anyukája volt, őt is meg kellett látogatni. Állandóan azt hallgattam, hogy ki kell állnom másokért, még akkor is, ha az egész lehetetlennek tűnik. Hogy tudja, erős és bátor lány vagyok. Hogy egy nap még sokra viszem, csak higgyek magamban és a képességeimben, hogy semmi sem lehetetlen. - Szemeiben olyan elszántság és szenvedély uralkodott, ami megrémisztett. Kicsi voltam, és nem mertem egyedül maradni vele. Folyton engem nézett és akárhányszor ránéztem, megijedtem.

Kivertem a fejemből a képeket, és folytattuk a beszélgetést, mígnem egy merész és fájdalmas emlékhez jutottunk el.
- Amikor kicsi voltál, pár napot itt töltöttem a Clearwater családnál. Már akkor is mindig bajba keveredtél - mondta egy halvány mosollyal az arcán.

- Tényleg? Bocsi, de nem igazán emlékszem rád. Sőt, a többiekre sem – tűnődtem el magamban. A Sue-ékkal töltött időre majdhogynem mindre, de senki másra nem. Seth és Leah egyetlen gyermekkori barátjára sem emlékszem.

- A többiekre sem? Egyáltalán? - kérdezett vissza döbbenten.

- Nem, épp ez a furcsa. Rengeteg időt töltöttem itt. - Ha otthon apa bedühödött, és eljárt a keze, elszöktem Sunnyval, a kutyámmal. – Mikor elkóboroltam otthonról, mindig itt kötöttem ki, vagyis Sue-éknál. - Ez volt az egyetlen hely, ahol biztonságban éreztem magam. – Biztos láttam őket, lehet, még Jacobot is, de ezek mind homályba vesztek az évek során.

- Emlékszem, egyszer apukád érted jött, és ordítozott veled. Nagyon féltem, a sarokból figyeltelek titeket. Anyukád próbált megvédeni téged, de apukád pofonja napokig a fülemben csengett. Párszor még rémálmaim is voltak - mondta halkan, és majdhogynem félve nézett rám

- Nem szerette, ha itt vagyok. Tudod, apám mindig is hirtelen haragú volt. Többek között anyáék ezért is váltak el. Csak azt sajnálom, hogy ilyen későn. Hamarabb kellett volna elhatároznia magát. - Habár így is megviselte anyát. Több évig tűrte a bántalmazást, de a pohár csak betelt nála is. Emlékszem a napra, amikor összeszedte a cuccainkat, és mindent itt hagytunk. Emlékszem, hiszen a születésnapomon történt. Régebben gyakran gondoltam vissza rá, és sosem bírtam ki könnyek nélkül. Apa kiabálni kezdett velem, amiért megint rosszalkodtam, és azt mondta, szégyelli, hogy a lánya vagyok, majd megütött. A születésnapomon mondta, és annyira megbántott, hogy ezt a mai napig nem tudtam megbocsátani neki. Senkinek sem kívánom, hogy átélje ezt, hogy ilyeneket halljon az apjától, főleg nem azon az alkalmon, ahol a születésére emlékezünk, és örülünk, hogy köztünk van. Úgy éreztem, nem vagyok neki elég jó. Próbáltam erősnek tűnni, nem akartam előtte sírni. Így hát elmenekültem otthonról a kutyámmal Sunnyval, és La Push felé tartottam. A könnyeim csak úgy folytak, nem tudtam abbahagyni a sírást. Azóta nem is láttam őt. Nem tudom, mi lenne, ha egyszer csak felbukkanna az életemben.
Anya fogta a cuccainkat, és Sarah-val értem jöttek. Meg sem álltunk San Diegóig.

- Mindjárt jövök - mondtam, majd felálltam és a poharammal együtt a partig mentem. Bunkóság volt otthagyni, de vágytam egy kicsit a magányra, hogy újra végiggondolhassak mindent szemtanúk nélkül. Feljebb húztam magamon a kardigánom, de élveztem a szelet, ami a hajamba kapott.

- Mi a gond? - éreztem meg egy tűzforró érintést a vállamon. Ijedten fordultam meg, és néztem Seth-re.

- Semmi, semmi. Én csak… elmerengtem.

- Szabad tudni, hogy min?

- Éppenséggel mindenen - sóhajtottam fel, és mesélni kezdtem, mi is nyomja a lelkemet. Ő csak figyelmesen hallgatott, és bólintott, ha kellett. Hiányzott, hogy valakinek kipanaszkodhassam magam. Jasonnel mindig mindenről beszélhettem, és most rettenetesen hiányzik ő is. Ha itt lenne, biztos folyton nyugtatgatna, és bármit megtenne, hogy elfedtessen velem mindent. Visszaemlékeztem érintésére, és a hideg végigfutott rajtam. Annyira nagyon hiányzott.

- Rettenetesen féltem, azt hittem, meghalok. Örülök, hogy Christiannak annyi, kegyetlen ember volt, aki nem érdemli meg az életet. - Tulajdonképpen máris ellentmondásba ütköztem… Senkinek sem kívántam halált, minden élőlény megérdemli az életet, joga van hozzá… Mégis megkönnyebbültem, hogy nem jelent már ránk veszélyt.

- Ha már itt tartunk, te őrült vagy. Hogy képzelted, hogy Emmett elé veted magad? Milyen abszurd, hogy egy vámpírt akartál megmenteni, te, aki egy halandó ember vagy, mi több, egy nő… - húzta fel a szemöldökét, várva reakciómat.

- Kisöcsi, hagyd ezt abba! Nehogy azt hidd, hogy nem tudok elbánni veled, csak mert farkas vagy. Az erőd megvan hozzá, de a technikád nem. Emlékszel, hányszor ráztalak gatyába kiskorunkban? Készülj fel, mert elgyepállak - kacsintottam rá, mire hangos kacagásban tört ki.

- Azt csak hiszed, babám. - Hú, de tudta, hogy kell felidegesítenie. – Nem vagyok az a régi, gyáva kisfiú. Nyugi, nem fog bántódásod esni, visszafogom magam.

Ő csak vidáman állt velem szemben, míg nekem magamra kellett kényszeríteni a nyugalmat.

- Túl nagy az önbizalmad, csak nehogy nagyot koppanj, nyuszifül. – Majd én letörlöm a szádról azt a nagy mafla mosolyt. Biz ám!

A többiek kíváncsian körénk gyűltek, és izgatottam szurkolni kezdtek nekünk. A két alfa nem tiltotta meg nekünk, gondolván, semmi baj nem fog történni, de mindent ők sem tudhattak…

A kezem előrelendült, és nem is kellett csodálkoznom, hogy sikerült elhajolnia előle. Megfogta az ütésre emelt kezemet és a hátamhoz csavarta, mire a nézőközönség izgatott kiáltozásba kezdett.
A szabadon levő kezemmel gyomorszájon ütöttem, majd tökön, mire azonnal elengedett - sajnáltam is kicsit, ahogy a fiúk is kinyilvánították nemtetszésüket.

- Most mi van? –fordultam feléjük. – Ti is tudjátok, hogy van ez… Harcban mindent szabad.

Majd folytattuk a küzdelmet. Az ütéssorozataimat kivédte, ahogy én is az övéit. De nem keverte a stílusokat. Ha csak bokszolunk, nem megyünk vele semmire. Hátrébb léptem, hogy nagyobb terem legyen a rúgáshoz, ami sikeresen betalált. Elmosolyodtam, majd felvettem a védekező pózt, nem akartam rögtön támadni, élveztem. Ahogy ő is, láttam rajta. Na jó, leszámítva azt a részt, ahol tökön ütöttem. Az nem lehetett kellemes…
Ez még korántsem sem volt veszélyes verekedés, amitől bárkinek is tartania kellett volna. Gyermekkorunkban is majdnem így verekedtünk, mármint ilyen erővel. És ami a technikát illeti, én folyton karmoltam és haraptam akkoriban.
Az ütéseket hihetetlen gyorsasággal védtük ki, alig bírtam követni a mozdulatainkat.
Ismét rúgni készültem, vagyis azt hitte, azt fogok. És a figyelmetlenségének köszönhetően előrébb léptem, és meglendítettem a karomat, ami sikeresen célt talált… egyenesen az arcába.
De ami utána történt, megrémisztett…

Az utolsó esély- 17.fejezet

Furcsaságok
1. rész

Lassan ébredezni kezdtem, és a korábban történtek olyan gyorsan jutottak eszembe, hogy szinte villámcsapásként ért. A szemeim kipattantak, és örömmel vettem tudomásul, hogy a Cullen házban vagyok. Az ágy pihe-puha volt, de mégis kikeltem belőle. Máskor is lesz időm még aludni.
Lefutottam a lépcsőn, és könnybe lábadt a szemem, amikor megpillantottam őket. Engem figyeltek, és mosolyogtak. Úgy tűnt, mindenki jól van, egészben, ezért nagyon boldog voltam.

Még mindig a lépcsőn álltam, amikor észrevettem Lissát. Azonnal felé futottam, és a karjaimba zártam. Boldogan öleltük egymást, és agyon puszilgattam őt. Csak remélni tudtam, hogy egyszer még megtehetem ezt. És most, hogy itt volt, le sem akartam tenni.

- Nagyon szeretlek - suttogtam neki, és gyengéden végigsimítottam göndör fürtjein.

- Én is! - mondta, majd egy puszit nyomott az arcomra. - De kényelmetlen a kezedben. Leraknál? - kérdezte, mire kelletlenül, de megtettem. Tudom, már túl idős hozzá, hogy a kezemben babusgassam, de imádtam, ha a karomban van. Igaz, nem volt valami könnyű hosszabb ideig tartani, de szerettem, hogy olyan közel van hozzám.

A többiek felé fordultam, és sorban végig szerettem volna ölelni őket, de valahogy leragadtam a sor elején, Esménél.
- Úgy aggódtuk érted, kicsikém. Végre, hogy magadhoz tértél - mondta, miközben a hajamat simogatta.

- Miért? Mennyi ideig aludtam? - kérdeztem, és éreztem, hogy szemeim kikerekednek a döbbenettől.

- Több, mint két napig - mondta Alice, majd hirtelen előttem termett és megölelt. Gépiesen visszaöleltem, miközben a szavain gondolkoztam. Két napig nem lettem volna magamnál? Ez sokkoló volt, de muszáj volt feltennem egy másik fontos kérdést is.

- Mi történt velem akkor? Hogy csináltam azt ott az erdőben? – utaltam a korábbi eseményekre; a pajzsra, és a tényre, hogy én nem fagytam meg. Első alkalommal hozzájuk értem, ezért nem történt meg velem ugyanaz, mint Jasperrel. De most még csak a közvetlen közelükben sem voltam. Nem volt mit tennem, mint kíváncsian várni a választ az egyik legfontosabb kérdésemre.

- Nos, ezt mi sem tudjuk. Akkor nem volt időnk ezzel foglalkozni, minél előbb el kellett kapnunk őket, nehogy újra használják az erejüket, de mióta itthon vagyunk, csak ez járt a fejünkben. Számos feltevés szóba jött, de nem lehetünk biztosak benne. Talán kapcsolatban van a pajzsoddal, ami megvéd az erőinktől, de az is lehet, hogy nincs összefüggésben a kettő. Mindenesetre megmentetted Emmett életét, és a miénket is. Ha vele végeztek, sorban mi jöttünk volna. - Rémület fogott el Edward szavaitól, s egy pillanatra még levegőt venni is elfelejtettem.

- Hát, ilyen is csak egyszer fordult elő velem, hogy egy nő menti meg az életemet, igaz, Rose baby? – kérdezte Emmett, s szerelme felé fordult. – Mindenesetre nagyon hálás vagyok neked, valóban megmentettél - mondta komolyan, és meglepődtem, mennyire felnőttesen, és éretten viselkedett. Még nem sokszor láttam ilyennek, ő még a legképtelenebb helyzetekben is gyerekes volt. Most mégis idejött hozzám és átölelt, jó erősen. Felnyögtem, mikor megéreztem a karjait körülöttem, s vigyorogva el is engedett. Na, tessék… gondoltam, hogy két percig sem bírja ki, hogy komoly legyen. Az a bárgyú vigyor a nap huszonnégy órájában az arcán van. Talán emiatt nem kelt bennem félelmet hatalmas testalkata.

- Ugyan már, nem tartozol semmivel sem, én vagyok az, akinek köszönetet kell mondania. Annyira reméltem, hogy eljöttök értem, úgy féltem. És amikor megláttalak titeket… eljöttetek értem, az annyira… - Nem tudtam befejezni az egyébként is kusza mondatomat, csak lehajtottam a fejem, és mélyeket lélegeztem. – Köszönöm - mondtam lassan –, mindenkinek!

Leültünk a kanapéra, és a többiek elmesélték kérésemre, hogyan is találtak meg Kanadában, mert, mint kiderült, oda vittek. A farkasok sokat segítettek a keresésben. Felosztották a területet, és csapatban indultak el a keresésemre. Alice azt mondta, hogy látott engem a látomásában, és sokat segített az is, hogy nem használtam az erőmet. Egy pillanatra meg is borzongtam az emlékektől, de figyelmesen hallgattam tovább a történetet. Sokat jártak már Kanadában, így Alice könnyen felismerte a helyet a látomásából. Edward pedig már mérföldekről hallotta a gondolataimat.

- Miután elájultál, harcba kezdtünk a nomádokkal, és sikerült megölnünk Christiant, de a többiek elmenekültek. Danielt nem is találtuk ott. Össze voltak zavarodva az erődtől, és szerencsénkre Ian nem használta többet az övét. Még időben elment, de tartunk attól, hogy ezzel még koránt sincs vége. Amber gondolatai nagyon sötétek voltak, és bosszúra szomjazik.

- Amber célzott arra, hogy másokkal is történt már hasonló. Nem tudom, pontosan mit értett ez alatt, de…

- Én is hallottam - folytatta Edward. – Christian gondolatai tele voltak ezzel, de nyugodj meg, nem fog sikerülni neki. Amber, Ian és Daniel majdhogynem mind átélték azt, amit te. És nem csak ők voltak.

- Hogy mi?

- Megölte a családjukat, szeretteiket a szemük láttára. „Ajándékokat” küldözgetett nekik, esetleg megerőszakolta őket vagy használta az erejét rajtuk, hogy rémálmaik legyenek, míg bele nem őrültek. És utána… - habozott egy percre, majd nagy levegőt vett, és folytatta. – Vámpírrá változtatta őket. Kiszemelte a célpontjait, a csinos lányokat, és türelmesen várakozott. Míg kiszemelt egy újabb áldozatot, a korábbinak már az ajándékait küldte. Egyszerre több lánnyal szórakozott így. Persze a másik két társával más a helyzet. Danielt egy diliházból hozta ki, és változtatta át, Ian pedig a testvére.

Kellett egy kis idő, hogy felfogjam szavai értelmét. Teljesen összezavarodtam, és megrémültem. Bármelyik pillanatban beleőrülhettem volna? Elképzeltem magam olyannak, mint Amber, a hányinger és a rosszullét kerülgetett.
Ha lehet, még hálásabb voltam, hogy Christian már nem él. És ami Iant illeti, sajnáltam őt... Hogy így bánt vele a saját testvére, és hogy elvette tőle az életet. Amíg fogva tartottak, nem láttam rajta azokat a vonásokat, amik a többiek arcán jelen voltak. Ha mondhatom, kedves volt velem.

- És a farkasok közül mindenki jól van? - kérdeztem, mire megnyugtattak, senkinek sem esett komoly baja, csupán Embrynek húzódott meg a bokája. Elhatároztam, hogy holnap elmegyek majd hozzájuk, hogy megköszönjek nekik is mindent.

Még egy ideig beszélgettünk a nappaliban, és feltűnt, hogy Edward a gondolataimra is válaszolt, de már erőm és kedvem sem volt, hogy elrejtsem őket. Hiszen ennek köszönhetem, hogy megtaláltak. Így hát csendesen bólogattam, mikor megválaszolta kérdéseimet.

Délután Esme készített nekem egy kis sütit, amit az asztalnál fogyasztottam el, és büszkén mutatta a gyönyörű kristály vázáját. A fiúk virágokat hoztak neki, és az egész lakásban nagyszerű illat volt. A váza pedig valóban lenyűgöző volt. Miután jól teleettem magam, felmentem a szobámba, mert nagyon fáradt voltam. Befeküdtem az ágyamba, az álom mégsem nyomott el. Az agyam csak úgy kattogott a történteken. Majd egy halk kopogást hallottam, és az ajtó résnyire kinyitódott. Odafordultam, és Rosalie-t pillantottam meg, félszegen állva.

- Szia! Bejöhetnék egy pillanatra? - kérdezte, s én csak meghökkenten néztem őt, szóhoz sem jutottam.

- Akár kettőre is - mondtam végül, majd felültem az ágyamon, és megpaskoltam a mellettem lévő helyet, ahol helyet is foglalt, persze tisztes távolságra tőlem.

- Tudom, hogy nem voltam valami kedves veled, most mégis köszönetet szeretnék mondani. Megmentetted Emmett életét, nem tudom, mit csináltam volna, ha valami történik vele. – Őszintének tűnt, és meghatott, hogy pont ő jött ide. Mindenképpen értékelendő.

- Nem hagyhattam, hogy bármi is történjen veletek, ha már mindent kockáztattatok, és értem jöttetek. Fontosak vagytok nekem. Különben is csak szerencsém volt.

- Hát, a szerencse tényleg közrejátszott, de itt nem csak erről volt szó. Szóval, még egyszer köszönöm - mondta, majd felém nyújtotta a kezét, amit én el is fogadtam. Tőle ez is nagy teljesítmény volt, hogy egyáltalán kezet nyújtott, de valahogy biztos voltam abban is, ilyen sem lesz többet. Majd felállt, és távozott is a szobából.

Hát, azért ehhez is nagy büszkeség kellett. Ki tudja, ha így haladunk, talán egyszer majd viszonylag jóban is leszünk. Közelebb kerültünk fokozatosan egymáshoz, de biztos, hogy sosem leszünk puszipajtások.

Fáradtan dőltem vissza az ágyba, és hunytam le a szemem, de az ajtónyikorgás ismét megzavart. Mikor kinyitottam a szemem, Lissát pillantottam meg közvetlenül előttem, amitől majd’ frászt kaptam. Ijedten kaptam a szívemhez, és figyeltem a vidáman nevetgélő kishúgomat.

- Lejössz? Szeretnék játszani veled!

- Jaj, kincsem - sóhajtottam fel drámaian. – Muszáj most? Nem lehetne, hogy egy kicsit aludjunk? - kérdeztem, majd egy hirtelen lendülettel felemeltem, és magam mellé fektettem. Jó szorosan átöleltem, még a lábamat is ráraktam.

- Jaj, ne! Agyon nyomsz! - kiáltott fel vidáman kacagva.

- Micsoda? – tettetem a felháborodottat. – Hát ilyen kövérnek tartasz? – kérdeztem, majd csikizni kezdtem, ahol csak értem.

Mikor már végleg elfáradtunk, lementünk a nappaliba kézen fogva, és játszani kezdtünk. Ha jókedvében van, hajlamos túlpörögni, és le sem lehet állítani. Tapasztaltam már nemegyszer. Ebben a pillanatban is futkosott fel-alá, mint egy kerge marha. Na, ez nem volt szép dolog - szidtam le magam, de azért megmosolyogtam.

Örömmel vettem észre, hogy Seth is megjelent. Miután jól megölelgettem, rájöttem, ő jobb kondiban van, fárassza le ő a húgomat. Fáradtan ültem le a fotelba Alice mellé, és az egész család mosolyogva figyelte őket. Épp az asztal körül kergetőztek - amit próbáltam megtiltani, de a többiek nem láttak benne semmi rosszat. Kint nem volt a legjobb idő, és érthető okokból nem örültem volna, ha kimennek az erdőbe azok után, ami történt.
Egyszer csak Lissa meglökte az asztalt, és a váza megbillent. Ijedtemben odarohantam, és még időben elkaptam, mielőtt eltört volna.

- Hányszor mondtam neked, hogy a házban nincs fogócska? Nézd meg, majdnem eltörted Esme kedvenc vázáját - szidtam le, majd a helyére tettem.

Mérgesen fordultam vissza a többiekhez, hogy valami olyasmit mondjak, hogy „nem meg mondtam?”, de belém fagyott a szó a pillantásuk miatt.

- Mi van? Csak nem egy mumust láttok? - kérdeztem viccelődve, de úgy látszik, nem vették a poént. - Nyugi, nincs semmi baja a vázának, nem tört el – kezdtem bele ijedten, de félbeszakítottak.

- Ezt hogy csináltad? – kérdezte Jasper.

- Miről beszélsz? – kérdeztem döbbenten.

- Itt ültél mellettünk, a váza pedig… - jelentőségteljesen abba hagyta. Felmértem a helyzetet, és döbbenten láttam, hogy több métert tettem meg alig két másodperc alatt.

- Na jó, amondó vagyok, hogy ez nem normális – néztem rájuk kétségbeesetten.

Az utolsó esély- 16.fejezet

Sziasztok!

Mint ígértem, hoztam a fejezetet, amint csak tudtam. Most nem kívánok sok mindent hozzá tenni, mert majd' bealszok. Remélem tetszeni fog nektek, és véleményt alkottok róla. Tényleg sokat jelentene!!

A korábbi felvetésem még áll, elküldöm a következő fejezet annak, aki ír nekem. És nyugodtan szavazzatok a folytatásról. 

Na, nem is szaporítom a szót, jó olvasást mindenkinek!

Őt ne!

Kezdett világosodni, és Christian még mindig nem jött vissza, aminek örültem is. Persze, az még jobb lett volna, ha nem is lennék itt. Éreztem, hogy a Cullen család keres engem, de féltem. Féltem, hogy meghalok, és rettegtem attól is, hogy velük valami baj történhet… ráadásul miattam. De őszintén úgy gondoltam, hogy Edwardék legyőzhetetlenek. Úgy gondoltam rájuk, mint valami szuperhősökre. Egész este próbáltam gondolatban jelezni nekik, mintha képesek lennénk a telepátiára. Aztán Alice képessége is az eszembe jutott. Eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha elszöknék, hátha Alice így ki tudna deríteni valamit. De nem láttam semmi esélyét, már több órája volt ez. Így hát csak a gondolataimba merültem. Eszembe jutott Lissa, és az, hogy talán sosem ölelhetem meg újra, sosem puszilhatom meg, vagy emelhetem fel. Nem hallhatom már a hangját, és nem láthatom angyali arcát. Csak remélni tudom, hogy Seth vigyázni fog rá, mert ha nem, szellemként kísérteni fogom, az is biztos.

Ian még mindig ugyanott ült, mint korábban, sőt, meg is merem kockáztatni, hogy meg sem moccant. Most azonban felkapta a fejét, és lassan felállt. Nem sokra rá az ajtó ki is nyílt, s belépett rajta Christian. Ismét közelebb jött hozzám, de most tisztes távolságban ült le tőlem.

 - Örültél a videóknak? - kérdezte vidáman, mire összeszorítottam a kezem, és erősen küzdöttem, nehogy beszóljak neki. - Tudod, én nagyon élveztem őket. De tudod mit? Igazuk is van. Valóban miattad haltak meg.

Egy pillanatra összezavarodtam, nem értettem, honnan veszi, de meg is magyarázta. - Ugyanmár! Még nem jöttél rá? Azt hiszed, olyan kreatív vagy, hogy ilyet tudsz álmodni?

Ez az egész az ő műve lett volna? Miatta volt annyi álmatlan éjszakám?

 - Miért? - tört fel hirtelen. - Miért nem kezdesz el nyávogni vagy zokogni? Őszintén nem gondoltam, hogy ennyire bírni fogod. Eleinte jó mókának tűnt, hogy még segítséget is kaptál, de most már elegem van. Kezdesz igazán felhúzni! Annyi erőfeszítésem volt benne, és mi a hála? Semmi. Jól vagy. A barátod elvesztését túlélted, mint ahogy a mamádét is, a családodat előtted öltük meg, és még ez sem hatott rád. Az álmokról már ne is beszéljünk. Én tényleg nem értem! - kiabált, és a kezét belevágta a falba, ahol egy hatalmas nagy lyukat hagyott. - Nem szabadna így viselkedned. Ennek így nem lesz jó vége. Más már ilyenkor… - Nem fejezte be a mondatát. Én csak értetlenül néztem ezt a kirohanását, nem igazán értettem, miről is beszélt, de nem is volt időm ezzel foglalkozni, mert az ajtó hirtelen kicsapódott.

 - Na végre, Amber, hol a fenében voltál?

 - Erre most tényleg válaszoljak? - húzta fel a szemöldökét egy gúnyos mosoly kíséretében.

 - Tedd a dolgod - bökött felém. – Ha sikerül elérned, bármit megadok neked. Csak egy kis ráhatás kell, utána már gyerekjáték lesz. Ez majd megteszi a hatását. Ha meglátja… elérjük a célunkat - mondta Christian, de én egy szót sem értettem belőle. Ellentétben Amberrel, akinek megcsillant a szeme, ahogy felfogta szavai értelmét.

 - Nem hiszem, hogy ez lenne a legjobb megoldás erre… - szólt halkan Ian.

 - Mert? Esetleg van valami jobb ötleted? - Kérdésére csak megrázta a fejét, és a padlót kezdte el kémlelni. – Akkor maradj csöndben - dörrent rá.

Amber közelebb jött hozzám, megérintett, és újra megéreztem azt az iszonyú fájdalmat. Nem tudtam, hogy lehetséges ez, de most mintha jobban fájt volna. Ordítottam a kíntól, de az csak nem akart elmúlni. A szemembe könnyek szöktek, és sírni kezdtem.

Az erőm teljesen elhagyott, csak feküdtem a földön, és kiabáltam. Nem volt erőm feltápászkodni, még a fejemet sem tudtam megmozdítani. Azt lehetne gondolni, hogy egy idő után, már nem fáj annyira, hiszen hozzászokunk a fájdalomhoz, de nem így volt. Minden egyes perccel egyre szörnyűbb lett. Ilyen lehet a pokolban is? Nem tudtam megmondani, mit követhettem el, hogy ilyen kínokkal kelljen szembenéznem. Úgy éreztem, a pokol legmélyebb bugyraiban vagyok, majd a sötétség elnyelt.

Minden olyan könnyű és egyszerű volt, szinte csak lebegtem öntudatlanul. Majd szörnyű képek kezdtek el lebegni a szemem előtt, amitől nem tudtam szabadulni. A családom és Jason ismét megjelentek.

Mindenkit láttam, akit csak szerettem… és itt a lényeg. Már nem ők voltak! Egytől egyik vámpírok, gonosz, vérvörös tekintettel. Ijesztgettek és csúnya dolgokat mondtak, amitől ismét sírhatnékom támadt. A hangjukat nem hallottam, de tudtam, éreztem mi fog történni. S egyszer csak a Cullen család is megjelent, örömmel futottam feléjük, de ők meg sem moccantak, még csak rám sem néztek. Értetlenül álltam, és próbáltam felfogni, mi is történhetett velük, majd oldalra fordultam, hogy megnézzem, mit figyelnek ennyire. És akkor megpillantottam Lissát is… holtan, vérbe fagyva. Az ereimben még a vér is meghűlt egy pillanatra. Jasper állt fel mellőle, s végigtörölte száját a kézfejével. Hátrálni kezdtem, de rám támadtak. Éreztem a fájdalmat, ahogy belém harapnak, karmolnak, de ami a legjobban bennem maradt, az Christian hangja volt.

 - Nem szeretnek téged, hátat fordítottak neked. Egy vámpírban sem bízhatsz meg! Ez vezetett Lissa halálához is! Ő is miattad halt meg.

Felriadtam, s hevesen dobogó szívvel néztem körbe. Nem kellett sokáig keresnem, hiszen közvetlenül előttem ült, vigyorogva. Tudtam, hogy ő csinálta ezt, és hogy az egész hazugság volt, mégis olyan élethűnek és hihetőnek tűnt. Egy percre elbizonytalanodtam, majd mikor rájöttem, milyen ostobaság is ez, kivertem a fejemből, és bűntudatom támadt már csak a feltételezés miatt is. Ők vegetáriánus vámpírok, senkit sem bántanának. Ráadásul Seth és a falka sem engedné, hogy bármi baja essen Lissának.

Majd minden kezdődött elölről újra és újra. A fájdalom, az álom. Teljesen elgyengültem, már a síráshoz sem volt erőm. Az Amber által generált fájdalmat már majdhogynem csöndben kibírtam.

Olyannyira fájt, hogy egy idő után el is feledkeztem arról, hogy meg tudom szüntetni. Csak a fájdalomra tudtam gondolni.

Nem értettem, mit akarnak ezzel, vagy azt, hogy tőlem mit. Hisz én csak egy átlagos tinédzser vagyok.

Aztán hirtelen minden elmúlt. Szokatlanul nagy volt a csönd egy pillanatra, de nem volt erőm még ahhoz sem, hogy kinyissam a szememet.

 - Most mit csináljunk? – kérdezte ijedten Amber.

 - Most már semmit, nincs időnk elmenni. Tudjátok mind a dolgotokat - mondta határozottan Christian, amire rögtön választ is kapott egy igen formájában.

Ajtónyitódást hallottam, és bevallom, egy kicsit izgatott lettem. Eléggé felvillanyozott ez a kis párbeszéd ahhoz, hogy összeszedjem mindem erőmet, és utánuk menjek. Egy halvány kis reménysugarat éreztem arra, hogy minden rendbe jön.

Feltápászkodtam a földről, s lassan megindultam az ajtó felé. A lábaim kezdetben még remegtek, de szép lassan az is abbamaradt. Eléggé összeszedtem magam ahhoz, hogy a helyzethez képest jól érezzem magam.

Azt hittem, káprázik a szemem, amikor megláttam őket. Oda akartam futni, alig pár lépés választott el tőlük, de Christian elkapott a nyakamnál fogva. Abban a pillanatban megjelentek a farkasok is, akik vadul csaholtak és morogtak. Félelmet és tanácstalanságot fedeztem fel támadóim szemében.

 - Add át nekünk a lányt, és nem esik bántódásotok. Mi nem akarunk harcolni, beszéljük meg! - mondta Carlisle selymes, lágy hangján, amin kiéreztem idegességét is, amit álcázni próbált.

 - Nem adjuk át! Ő a miénk, hozzánk tartozik. – Christian azzal a lendülettel ellökött magától, és ahogy földet értem, láttam Iant, amint megérinti társait, és akkor… megfagytak. A Cullen család és a farkasok mozdulatlanul álltak, s Christian azonnal megindult feléjük. Tudtam, hogy mit akar csinálni, és megrémültem. Csak az járt a fejemben, hogy őket ne.

Ő egyenesen feléjük sétált, én pedig ziháltam. Tudtam, mi fog történni, a szívem pedig a torkomban dobogott, de erőt vettem magamon. Eléfutottam, és a kezemet oldalra raktam, mintha így megvédhetném Emmettet. Amint megpillantottam a kezét felém mozdulni, ösztönösen rántottam magam elé az enyémeket, s hunytam be a szememet.

A mozdulat túl gyors volt, Christian már nem tudta megállítani, de ekkor valami igazán különleges dolog történt. Valami furcsa erő lengett körbe, s amint felpillantottam, láttam, hogy valamiféle erőtér vesz körbe, ami hatalmas nagy erővel lökte hátra Christiant, aki több métert repült.

Ian döbbenten nézett fel, s ez elég volt ahhoz, hogy alábbhagyjon összpontosítása, és a Cullen család azonnal támadásnak indult.

Nem értettem, mi történhetett akkor, azt hittem, meghalok. Ez volt az utolsó gondolatom, mert elájultam.