A farkas nyomában – 25. fejezet

Sziasztok!
Sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok a frissre, remélem a fejezettel kárpótolni tudlak titeket. Sikerült lebetegednem, - már pálinkával is kúráltam magam -, de muszáj volt végre megírnom a fejezetet, és örülök, hogy betudtam fejezni. Ma még megpróbálok nekiesni a folytatásnak is. 
Remélem tetszeni fog nektek, és leírjátok a véleményeteket. :)
Puszi

"A hit elvesztése a bűn legszomorúbb következménye talán."

Nathaniel Hawthorne

Minden rosszban van valami jó

A szívem hevesen vert, ahogy beléptem Carlisle irodájába. Nehéz volt megállnom, hogy kibírjam és magamban tartsam  az aggodalmam, azonban ahogy beléptem a kis szentélyébe, kirobbant belőlem, rögtön azután, hogy becsukta az ajtót.

- Ugye minden rendben Mattel? – kérdeztem, és éreztem, hogy a hangom megemelkedett pár oktávval. Addig, amíg ágyban fekszik és gyengélkedik, nem tudok lenyugodni. Egyszerűen ő a mindenem, aki nélkül nem tudok élni. Nem tudtam milyen lehet a bevésődés, de úgy gondoltam, kötődök legalább annyira hozzá, mint bármelyik farkas a választottjához, persze nem olyan értelemben, mint ők. Közös múltunk volt, évekkel ezelőtt összekapcsolódott a sorsunk, amikor is megmentettem a vámpíroktól. Ekkor kezdtem igazán megváltozni, szépen, fokozatosan. Amikor láttam, hogy a vérszomjas szörnyetegek immáron felé fordulnak, úgy éreztem, cselekednem kell. Nem hagyhattam, hogy olyan sorsa jusson, mint a mellette heverő családja… Nem tudtam már megmenteni a nővérét, bármennyire is szerettem volna. Ez volt az első pillanat, amikor parancs nélkül öltem vámpírokat, és a szívemre hallgattam. Nem tudom hogy, de egyfajta kötelék alakult ki köztünk, amit el nem cseréltem volna soha az égvilágon, semmiért. Még a szabadságomért sem…

- Persze, Mattel minden rendben van. Szépen gyógyul, ne aggódj miatta, jó kezekben van – mondta mosolyogva, és megkönnyebbülten rogytam le az egyik székre, vele szemben. – Nem róla akartam beszélni, sokkal inkább a veled történtekről, de ezt te jól tudod – folytatta, és összekulcsolta az ujjait a hatalmas mahagóni asztalon, miközben előrébb dőlt, és áthatóan figyelt engem.

- Sajnálom, de nem szeretnék erről beszélni – vágtam rá, és felemelkedtem a székemről. Elegem volt már, úgy éreztem, elfáradtam. Belefáradtam a dolgokba, az életembe. 

- Segíteni szeretnék neked – folytatta, és megtorpantam az ajtónál. Hátrapillantottam, hosszú pillanatokig figyeltem a tekintetét, láttam rajta, hogy igazat mond, hogy tényleg segíteni szeretne. Egyszerűen éreztem, hogy megbízhatok benne, de már nem érdekelt. 

- Tudom, és köszönet érte, igazán hálás vagy az egész családnak, hisz oly sok mindent tettetek már értem, de nekem nem megy. Belefáradtam – suttogtam, és rá kellett jönnöm, ez valóban így van. A Mattel történtek ráébresztettek, hogy betelt a pohár. Nem bírom tovább, csak szeretnék nyugodt életet élni. Közelebb sétáltam, sután megöleltem, de mielőtt reagálhatott volna, már ki is viharoztam a szobából. Sosem ment különösebben jól az érzelgősködés, ezzel aztán senki nem vádolhatott, nehéz volt számomra, hogy kimutassam, mit is érzek igazából, és keserűen nevettem fel, ahogy lefelé lépkedtem a lépcsőn. Elérték a céljukat, végül sikerült olyanná formálniuk, amilyennek mindig is akartak, már az elejétől fogva. Hosszú idő telt el azóta, és Matt jó hatással volt rám, de sosem lehetek olyan, mint régen. 

Jobb dolgom híján a napaliba mentem, és helyet foglaltam az egyik fotelben, a lábaimat a karfára tettem, és kinéztem az ablakon. Az eső esett, szakadt, mintha dézsából öntenék, de a hang valahogy megnyugtatott. Nagy vihar volt kint, a szél csak úgy tépte a fákat, megadóan dülöngéltek jobbra, majd balra. Lehunytam a szemeimet, és csak hallgatom a monoton hangot, egészen addig, míg teljesen meg nem nyugodtam.

- Én azért még nem értek valamit – figyeltem fel Jasper hangjára, és fejemet kissé oldalra dűtöttem, de szemeimet még mindig pihentettem. – És mi volt akkor a monokliddal? – kérdezte, és hallottam, hogy közelebb lépett hozzám, s leguggolt, hogy megvizsgálja az arcomat. A keze hideg volt, de nem húzódtam el, engedtem, hogy a fejemet elfordítsa és megvizsgálja. 

- Ennyire nehéz elhinni, hogy farkas vagyok? – kérdeztem vissza röhögve, és rápillantottam. Így alkalmam nyílt közelről is megszemlélni a harapásnyomokat, és kissé elképedtem, hogy még az arcán is ennyi sebhely van. Több közös van bennünk, mint azt valaha is képzeltem volna, talán ő ért meg engem a legjobban, hogy miken mehettem át az évek során. Felkeltem a fotelből és hátrébb léptem, amint elengedte az arcom.

- Mit ne mondjak, nem hiszem, hogy egykönnyen rájöttünk volna, ki is vagy valójában. Az illatod más, nem olyan, mint a többi fajtádbelié.

- Ez talán azért van, mert nem vagyok egészen olyan, mint ők – feleltem és fáradtan felsóhajtottam. Még mindig itt tartunk, ezt egyszerűen nem hittem el. Egy korcs voltam, különböztem tőlük, egész sok mindenben, és úgy tűnt, ők ezt nem akarják beismerni. Talán érezték, hogy kezdem felhúzni magam, így Alice csicsergésére kaptam fel a fejem.

- De mi volt a monoklival? – kérdezte, és láttam rajta, igazán érdekli, és nem érti az egészet. Őt aztán semmi sem hagyja nyugodni, az egyszer már holtbiztos.

- Smink – válaszoltam egyszerűen, és hatalmas mosoly terült az arcomra, ahogy a tekintetét figyeltem. Meglepődött, ehhez nem volt hozzászokva, ezért is voltam ennyire önelégült. Majdhogynem mindent megért nézni a megdöbbenést, ami pillanatokig uralkodott az érzelmein.

- Tudnom kellett volna, fel kellett volna tűnnie – suttogta megsemmisülten, mire megcsóváltam a fejem. 

- Miért avatkoztál közbe? – kérdezte ismét Jasper, és tekintetét az enyémbe fúrta, mintha olvasni próbálna bennem, bár ez minden erőfeszítés nélkül ment neki. Jobban ismerhette a saját érzéseimet, mint én magam.

- Én egyszerűen csak gyanítottam, hogy a dolgok el fognak fajulni, és nem engedhettem, hogy leleplezzétek magatokat előttem, még akkor sem, ha én már régóta tudom, kik is vagytok. Nem akartalak titeket kellemetlen helyzetbe hozni. Ti nem akartátok volna, hogy megtudjam, így közbe kellett lépnem – adtam meg a számomra kézenfekvő választ, és visszaültem az eddigi helyemre.

- Igazán jó ember vagy Natalie – mondta gyengéden Carlisle, elismeréssel a hangjában, és összeszorult a torkom. Ha igazán ismerne, a régebbi énemet is, nem ezt mondaná. Kellemetlen érzések kerítettek hatalmukba, így inkább az ablakot és a kinti tájat tüntettem ki a figyelmemmel.

Vacsora után Carlisle még egyszer odajött hozzám, hogy beszéljen velem, s felvetette a műtét lehetőségét. Hallani sem akartam róla, még csak a részletekre sem kérdeztem rá. A hideg kirázott már csak a gondolattól is. Nem akartam még egyszer átesni rajta, így szó nélkül mentem fel a vendégszobába, és hamar elnyomott az álmom.

Minden olyan világos volt körülöttem, szinte vakított egy pillanatra, s tudtam, hogy csak álmodom, mégis olyan eleven és élethű volt az egész. A kezemet a fejem fölé emeltem, és nyújtózkodtam egyet. Elaludtam a karomat, s szörnyen kellemetlen volt.

- Foster 4 Delta – összerezzentem a hangra, amely a hátam mögül zengett. Lassan fordultam meg, és próbáltam határozottan pillantani az oktatóm szemébe. – Nem azért vagy itt, hogy pihenj. Szedd össze magad, és tedd a dolgod – dörrent rám, és felém dobott egy botot. A kezem szinte magától, reflexszerűen mozdult, hogy elkapja, és támadóállásba lendültem. Annyiszor küzdöttem már így, hogy a mozdulatokat kívülről, gondolkodás nélkül hajtottam végre. 

Greg nem habozott, villámgyorsan közeledett felém, és érzékeimet ráirányítottam. Minden apró rezdülését figyelemmel kísértem, és szorgosan védekeztem. Jobb volt nálam, de nem hagytam magam. Minden erőmmel azonnal voltam, hogy legyőzzem őt, és hogy rajtam legyen a támadás sora. Alacsonyabb voltam nála jóval, így megpróbáltam kihasználni ezt, de nem volt alkalmam rá, ugyanis a földre terített. Dühösen csaptam a földre, és ugrottam fel ismét. Elmosolyodott, amiért nem adtam fel, és nem sápítoztam, de különösképp nem reagált rá így sem. Neki csak annyi dolga volt, hogy megtanítson nekem mindent, amire ő is képes. Még farkassá válásom előtt kezdődött ez az egész… Fiatalnak tartottak, hogy bevonjanak a kísérletekbe, így sok más „diákkal” együtt kiképeztek minket. Megismertettek minket a legkülönfélébb harcművészetekkel, egész nap edzettünk, és a legtöbben keményen bántak velünk. Én voltam a legfiatalabb közülük, de ez senkit sem érdekelt. Ugyanannyit vártak el tőlem, mint bárki mástól, és én minden tőlem telhetőt megtettem, hogy én legyek a legjobb. Nem is tudom mire vágytam, talán egy kis elismerésre, vagy dicsérő szavakra. Naiv agyammal azt hittem, ha minél előbb válok profivá, könnyebben meg tudok szökni, így ottani életem minden pillanatát ezzel töltöttem el, a pihenést leszámítva – bár az nem volt valami sok.

- Nem ez a kobudo lényege – hördült rám egyik alkalommal Greg, és fáradtan pillantottam rá. – Ez egy fegyveres harcművészet, eggyé kell válnod vele, akkor könnyebben fogod tudni használni, mint fegyvert. Ide nem elég az, hogy jól fogd a botot, és megtanuld az alapvető mozdulatokat. Ne gondolkozz, csak harcolj. Emlékezz a mozdulatsorokra, de ne engedd, hogy azok lelassítsanak. – Értettem, mit akar mondani, de nem találtam könnyűnek még az instrukciók alapján sem. A szobámban is ezt gyakoroltam éjszakánként, álmomból felkeltve is tudnám, hiszen betanultam az egészet, de épp ez teszi darabossá és akadozóvá mozdulataimat. Azt kell elérnem, hogy a mozdulataim természetesek legyenek, gondolkodás nélkül jöjjenek. Egy lépéssel Greg előtt kell járnom, ki kell ismernem a mozdulatait… Néha sokkal többet elárul az ember tekintete, mint a mozdulatai. Ha meg tanulunk olvasni bennük, kiszámíthatóvá válnak, és onnantól könnyű dolgunk lesz.

Farkasszemet néztem vele, éreztem, hogy folyik rólam a víz, és bármit megtettem volna, hogy végre leülhessek egy székre, feltegyem a lábam valahova és megigyak egy jó hideg üdítőt, vagy éppenséggel tejet. Nagyot nyeltem, és támadásba kezdtem. Az egész termet betöltötte a botok csapkodása, már csak mi ketten voltunk bent, mindenki más vacsorázott a közös helységben. Próbáltam az arcára is összpontosítani, kiszámítani a lépéseit, és mozdulatait. A szeme azonban gyakran elárulta, tudtam, mikor fog rám támadni, és mikor próbál csőbe húzni. Felugrott a levegőbe, amikor megpróbáltam kirúgnia alóla a lábát, minden bizonnyal számított erre a mozdulatra, de gyorsabb voltam, megpördültem, és egy jól irányzott csapással a földre küldtem, a bot végét a torkának szegeztem. Minden csak egy pillanat alatt történt, de a büszkeségtől majd szétfeszült a mellkasom, fel sem tudtam fogni, hogy legyőztem őt. Hitetlenkedve nézett rám, láttam, ahogy a pupillája kitágult, majd elnevette magát, és felült. Segítettem neki felállni, elfogadta a karomat udvariasságból, mégis a saját lábán kelt fel. Kis borsó voltam hozzá képest, csupán tizenöt éves.

- Tudod, nagyon tehetséges lány vagy – mondta pár perccel később, miután összecsomagolt, és a kezembe nyomott egy Twix szeletet, mosolyogva rám kacsintott, és miután alaposan összeborzolta a hajamat, kiment a teremből. Évek óta nem ettem csokit, egyszerűen kiéheztem rá, mégsem tudtam mit kezdjek vele. Legszívesebben megettem volna, a győzelmi mámor ezt követelte, mégsem bontottam ki. Berohantam a szobámba, és a párnám alá tettem. Nem érdekelt, ha elolvad, szükségem volt arra, hogy lássam. Sokat jelentett nekem, mintha érmet nyertem volna vagy kitüntetést.

Boldogan sétáltam a menza felé, a fehér falak közt haladva, amikor éles csipogás hangzott fel. A fülemre kellett tapasztanom a kezem, és kérdőn fordultam körbe, hogy rájöjjek, mi folyik itt. A vészjelzők pirosan világítottak, és hatalmas emberáradat jött felém, futás közben meglöktek, és minden erőmmel azon voltam, hogy megtartsam az egyensúlyom, és ne nyaljam fel a padlót. 

- Gyere – hallottam egy hangot a közvetlen közelemből, és megragadva a karomat áthúzott a tömegen, s befordultunk az egyik folyosóra. Nem ismertem a srácot, olyan idős lehetett, mint én, de még sosem láttam korábban. – Jól vagy?

- Igen – kiabáltam vissza, amikor hirtelen az a szörnyű szirénázó hang megszűnt, szörnyű fej és fülfájást hagyva maga után. A fülem még egy ideig csengett és zúgott, de rájöttem mire ez a nagy felhajtás. A többieket bevetésre küldték – döbbentem rá, és kirázott a hideg. Akkor még nem igazán tudtam, ez miből is áll, de sokat hallottam már róla, főleg a történtek után. A falka nagy része elesett, ők pedig tovább folytatták a kísérleteket.

- Ki vagy? – kérdeztem tőle, hogy eltereljem a figyelmemet a zűrzavarról, ami az épületben uralkodott.

- Zack – felelte szűkszavúan, és felém nyújtotta a kezét. –  És téged hogy hívnak? – Egy hosszú pillanatig rámeredtem, mielőtt én is elárultam volna a nevem. Oldalra fordultam, és megláttam magam; az igazi, mostani énem. Már nem csak visszaemlékezés volt ez az álom, hirtelenjében ott voltam, átéltem a történteket. Külső szemlélőként álltam ott, és figyeltem magam. Könnyek csordultak végig az arcomon, ahogy a fiúra néztem. Jó barátok lettünk, és én megöltem őt. Ennek nem így kellett volna történnie.

Ezen a napon ismerkedtünk meg, még a csokimat is megosztottam vele, de titokban tartottuk, hogy ismerjük egymást. Féltünk, hogyha rájönnek jóban vagyunk, eltiltanak egymástól. Együtt elhatároztuk, hogy kiderítjük, mi is zajlik körülöttünk. Rengeteg időt töltöttünk azzal, hogy az igazgatóság után nyomozzunk. Sikerült belopóznunk a szellőzőn keresztül, ahonnan tökéletesen hallottuk és láttuk őket. Az egyik ilyen alkalomkor is a szertárba mentünk, felmásztam az egyik szekrényen, és bemásztam a szellőzőbe. Magam után húztam Zacket is. Nekem kellett előre mennem, hiszen könnyebb és hajlékonyabb voltam nála.

- Engem nem érdekel a véleményük! – összerezzentem a kiabálástól, ami bentről szűrődött, és Zack védelmezően körém fonta a karját. Láttam rajta, hogy fél, mégis erősnek mutatkozott előttem. – Azt akarom, hogy vessék be a következő csapatot, most azonnal.

- Uram, a legnagyobb tiszteletem az övé – kezdett bele alázatosan Dr Davidson –, de nem támogatom ezt az ötletet. Maga is tudja, milyen kockázatokkal járhat. Még nem vagyunk felkészülve, hogy újabb csapatokat vonjunk be a kísérletbe. Mindenki azon dolgozik, hogy kiküszöböljük az apróbb hibákat.

- Magának apró hiba, hogy nem követték a mi parancsainkat és egymásra támadtak? Tudja, hogy hány millió dollárba került ez a kísérlet? 

Aznap éjjel nem tudtam aludni…

A napjaim unalmasan teltek, ha nem lehettem vele. Nem beszélhettünk senkivel sem, az edzőinkkel sem, és végül tényleg, a barátságunk nem tartott addig, amíg szerettem volna. Két évig boldognak éreztem magam – persze csak a körülményekhez képest. De aztán, közeledett az idő, hogy lassan minket is bevessenek, így jobban odafigyeltek ránk és bekapcsolták a chipünket. Nem is emlékszem azokra az időkre, valahogy emlékeim sincsenek egészen odáig, amíg farkassá nem váltam. Ép hogy betöltöttem a tizenkilencedik életévem, akkor váltam igazi gyilkológéppé. Öt év alatt sikerült elérniük a céljukat. Tökéletesen érzelemmentes lettem mindenre.

Hatalmasat dobbant a szívem, ahogy megláttam magam az erdő közepén. A fogaimat kivillantottam, és fenyegetően mordultam fel az áldozatomra. A mancsaimat izgatottan vetettem meg a földben, hogy elrugaszkodjam, és a vámpírra vessem magam. Gyorsabb volt nálam, és ellökött magától, de talpra érkeztem, és megráztam magam. Az ellenfelünk erős volt, de nem volt esélye ellenünk, a falkánkkal szemben. A többiek rávetették magukat, de kitartónak bizonyult, és sokáig ellenállt. Fogaimat a nyaka köré szorítottam, és erőteljesen összezártam az állkapcsom. Pillanatokon belül abbahagyta a rángatózást, és amint végeztünk vele, erőteljes késztetést éreztem, hogy változzam vissza, és menjek ki az erdőből. Visszahívtak minket – hördültem fel magamban, és meghökkenten figyeltem magam, ahogy üres tekintettel sétálok el a falkám egy tagja mellett, aki holtan feküdt előttünk. Semmiben sem különbözött tőlem, csupán nem volt szerencséje…

Ez volt az első bevetésem, és semmi mást nem éreztem az elégedettségen kívül. Akkor boldog voltam, ezt éreztem helyesnek. 

Ki akartam szabadulni az álmomból, nem akartam végig nézni, ahogy érzelmek nélkül gyilkolok, de nem ment. Az ajkamat harapdáltam, nehogy felsikoltsak, és erőteljesen a mögöttem levő fa törzsébe ütöttem – magamat képzeltem oda –, mely hatalmas dörrenéssel a földre zuhant. Úgy éreztem begolyózok, ha tovább kell néznem, mit is művelek. 

A bundám fekete volt, a szememben csak undort láttam. Belemartam a társam nyakába, amikor végezni akart a vámpírral. Fenyegetően mordultam rá, és karmoltam bele, hogy tudatosítsam, hol is a helye. A legnagyobb higgadtsággal vetettem rá magam az ősi ellenségemre. Én akartam megölni, és mivel az évek során alfa lettem, majdhogynem szabadkezet kaptam.

Ilyenkor utáltam magam, egész testemben remegtem, és fohászkodtam, hogy legyen vége ennek a szörnyű álomnak. Undorodtam magamtól, és még nem tettem túl magam az emlékképen, Zack vidáman csillogó arca előttem volt, ahányszor csak lehunytam a szemem.

Ismét sírva fakadtam, ahogy megláttam őt magam előtt. A legutolsó találkozásunk volt, ami hónapokon keresztül kísértett, minden áldott este. Mindketten sírtunk, ahogy tudatosult bennünk, tényleg nincs más választásunk. Ott álltam vele szemben, szökésre készen, és eszembe jutott az összes közös emlékünk. Mindent megadtam volna, hogy ő is velem jöhessen. Nem akart ilyenné válni, talán valami groteszk módon még hálás is, hogy véget vetettem az életének, kétség sem fér hozzá, én is az lettem volna – de ez nem segített, most sem segít rajtam. Félreugrottam, ahogy rám vetette magát, és megpróbálkoztam a lehetetlennel. Emberi alakban maradtam, és megpróbáltam a lelkére beszélni, sikertelenül. A vádlimba harapott, mire a földre rogytam a fájdalomtól. Tudtam, hogy vagy ő, vagy én. Önző voltam, és a saját életemet választottam. Alakot váltottam, a fejemet hátravetettem, teljesen kitekeredtem, és a nyakába martam. Jobb harcos voltam nála, többet edzettem, és hamarabb váltam farkassá, min ő. Igazából én voltam az első a falkámból. Gondolom először rajtam akarták kipróbálni a mellékhatásokat. Talán spórolni próbáltak. Ha bekergülök, csak egy farkassal kell leszámolniuk, nem egy egész csapattal, és tovább folytathatják a kísérleteiket, ha balul sülne el valami. Ismertem a korlátaimat, és hogy a chip már nem befolyásolt, az ösztöneimre hallgattam. Túl könnyű dolgom volt, mégis legyőzöttnek éreztem magam. Egy hosszú pillanatig még néztem őt, majd elfutottam, pont úgy, ahogy igazából is tettem.

Most azonban nem tudtam levenni róla a szemem, lassan lépkedtem felé, és ujjaimat a bundájába túrtam. Elvesztettem Trevort, azt, aki éveken keresztül az életet tartotta bennem a szobám falának túloldalán, majd a legjobb barátomat. Zack alakot váltott, üres szemekkel nézett, és azon gondolkoztam, hogy süllyedhettem ilyen mélyre. Csak egy átlagos lány voltam, aki megszökött az árvaházból. Nem voltam olyan különleges, és mégis engem választották ki valamiért. Nem bírtam tovább mellette maradni, óvatosan lecsuktam a szemét, és felálltam, de akkor hirtelen elkapta a karomat, én pedig sikoltva hőköltem hátra. 

Ijedten ébredtem fel, a szemem kipattant, és farkassá változva ugrottam neki a kéz tulajdonosának. Letepertem, és fenyegetően morogtam, állkapcsomat a nyakára szorítottam, készültem összeroppantani a légcsövét, amikor is eljutott a tudatomig, hogy Emmett fekszik alattam. Lassan tisztult ki teljesen a fejem, és halk nyüszítésbe kezdtem, ahogy felfogtam, majdnem megöltem őt is. Egy pillanatra azt hittem, a régi Natalie vagyok, Foster 4 Delta, és piros köd telepedett rám. Láttam magam előtt Emmettet, hogy az ajkai mozognak, halottam, hogy a lányok ijedten sikoltanak fel, de nem jutott el a tudatomig, hogy ő az, és hogy valójában mit is teszek. 

Feltápászkodtam róla, és bánatosan néztem a szemébe. Nem tudtam volna megmondani, mit láttam benne. Nem küzdött ellenem, és ez még jobban aggasztott. Ha egy pillanattal később eszmélek fel, még egy élet ragadna a kezemhez. Azt már tényleg nem bírtam volna elviselni, úgy éreztem, így is az idegösszeroppanás szélén állok. 

Hátraléptem, engedtem, hogy fel kelljen, és a szoba hátuljába hátráltam. Lefeküdtem a földre, és mancsaimmal takartam az arcom, miközben keserves hangon nyüszíteni nem kezdtem. Sírtam, ami még inkább erősödött, ahogy alakot váltottam. Rám dobtak egy takarót, és szorosan magamra húztam.

- Nincs semmi baj – hallottam a vigaszt magam mellől, ami még inkább bőgésre késztetett. Emmett karjaiba borultam, fejemet a mellkasához fúrtam, és folyton csak azt hajtogattam, mennyire sajnálom, mintha ezzel mindent lerendeznék. Ez a szó nem fejezte ki a megbánásomat és a bűntudatomat, nem tudtam meg nem történté tenni az elmúlt pár percet. Ekkor határoztam el, hogy nem érdekel. Harcolok a vámpírok ellen, nem érdekel, ha rám találnak. Életem legjobb cselekedete lesz, ha segítek nekik, és megmentem Bella életét. Erősebb vagyok, mint a La Pushi farkasok, az évek során felfedeztem igazi erőmet. Ezzel talán kárpótolhatom őket, és a halálommal minden megoldódik. Jobb esetben élve megúszom és elmenekülök, rosszabb esetben végeznek velem. Vagy a vámpírok vagy a falkám. Nem nagy veszteség…

Helyzetjelntés!

Sziasztok!

Megígértem Rékának, hogy felteszek pár képet, szóval itt is vagyok. :)
Sajnálom, hogy nem jelentkeztem, de az a nagy helyzet, hogy az ideiglenes lakhelyemen nincs igazán net. Vagyis ez így nem igaz. Van, de csak este 7 órától 10-ig használhatom, előtte és utána letiltják... Gondolhatjátok mennyire örülök neki...
Minden családtagom, a barátaim és az ismerőseim kérdezték, izgulok-e Anglia miatt, de mindig azt feleltem, nem. És tényleg így volt. Valahogy nem tudtam elhinni, hogy ez az egész velem történik meg, és most, hogy lassan már egy hete itt leszek, még most sem tudom teljesen felfogni. Ha egy ismerős autót látok, megszokásból már figyelem a rendszámát, pedig tudom, senkit sem láthatok a városban, akit ismernék.
Minden nagyon jó itt, az emberek kedvesek és segítőkészek. Már rögtön az első nap, még Londonban találkoztunk egy sráccal a buszállomáson, amikor az átszállásra vártunk, és kaját akartunk venni, mert éheztünk. Nagyon meglepődtünk, mert hirtelen megszólalt: "Ti magyarok vagytok?".
Ahogy végig mentünk a fővároson, kábulatba estem. Gyönyörű szép!
Folyton felkiáltottam a buszban, ha megláttam valamit, még egy: "Nézd, ló" is elhangzott a számból. xD De hát na! Angliában még nem láttam. :D
Az eső sokat esik, nem csalódtam, de azért sütni is szokott ám a Nap. :)
Na, nem is húzom tovább a szót, nem tudom érdekel-e valakit, hogy milyen kint vagy mit tapasztaltam, szóval nem gyarapítom a szót - ha mégis, jelezzétek. ;)

Ez Londonban készült, a buszról, de ne kérdezzétek mi is ez, csak fényképeztem, amit tudtam. :D

A kutyus szeretne bejönni a lakásba, ahol ideiglenesen lakom. Bocsi, ezt muszáj volt felraknom, olyan édes. :)

A Bournemouth Eye - Bournemouth egyik nevezetessége :)

A mólóról csodaszép a kilátás

A parton...

Rengeteg cuki mókus van, és egész barátságosak, oda is jöttek hozzánk a kajáért, és sajnos a galambok is. :S

Egy tipikus park a Bournemouth Eye közelében

Fish n chips; nem szeretem a halat, de muszáj volt megkóstolnom...

A kilátás a Bournemouth Eye-ról

A hőlégballon fokozatosan emelkedett fel a város fölé :)

Square - a város központja

100 magasról ilyesmi volt a kilátás :)

Holnap végre elköltözök az albérletembe, szóval többet tudok majd gépközelben lenni és internetezni, VÉGRE! :)

Ami a fejezetet illeti, már dolgozom rajta! ;)

Üdvözletemet küldöm nektek innen, Bournemouth-ból :)

Sziasztok!

Csak szerettem volna közölni veletek, nem tudom mikor várható friss. A héten indulok Angliába, és rengeteg a dolgom, kész káosz van a fejemben, hogy mit is kéne magammal vinnem,  és beszereznem, szóval nem sok időm van az írásra, de remélem, hogy kint azért tudok majd időt szakítani rá. És fogok is!!
Próbálok majd jelentkezni, és ha szeretnétek, feltehetek pár képet... :)
Szép hetet kívánok mindenkinek!

Ezzel a képpel kedveskednék még :)

A farkas nyomában – 24. fejezet

Sziasztok!

Először is bocsánat a késésért, de Hétfőn vizsgám volt - amin sikeresem átmentem, és ezzel le is tudtam az összeset. :)

Köszönöm a támogatást, amit tőletek kaptam, egyszerűen el sem tudom mondani, hogy mennyit jelent nekem, hogy írtok a fejezeteimhez, tényleg. Nagyon hálás vagyok azoknak, akik írtak, el sem hiszem, hogy 8 megjegyzést kaptam, a fellegekben vagyok! (Örülnék azért, ha ide is írnátok :P)

Köszönöm az új rendszeres olvasókat is, remélem tetszik a blogom, és gyakran felnéztek majd. :)

Be is fejeztem, hagylak titeket olvasni. Köszönöm, hogy ennyire várjátok a fejezeteket, hogy írtok, szeretlek titeket! :)
Remélem tetszeni fog nektek a fejezet. :)

Jó olvasást!

"Néha nem tudjuk a múltat egyszerűen elengedni. Máskor pedig bármit
megtennénk, csak hogy elfeledjük végre. És néha valami újat tudunk meg a múltról, ami mindent megváltoztat a jelenben."

Út a keserves igazsághoz

Vannak dolgok, amiket megpróbálunk eltitkolni mások elől, és ez alól sajnos én sem voltam kivétel. Már így is sokat tudtak rólam, nem igazán szerettem volna beavatni őket ennyire mélyen és részletesen. Még ezek után is – hogy majdnem mindent elmeséltem magamról –, kételkedtem abban, hogy helyesen cselekedtem-e az előbb. Nem éreztem helyénvalónak, de már késő. Eljárt a szám… Olyan sokáig kellett magamban tartani a titkaimat, hogy nehezemre esett ismét megnyílni mások előtt, és elmondani mindent, méghozzá bűntudatok nélkül. Szorongtam, akárhányszor elszántam magam, hogy végre megteszem, beszámolok nekik, s nehezen, de mégis beavattam őket, bár tudtam, bánni fogom minden pillanatát.

A másik indokom az volt, amiért még mindig titkolnám az egész történetet, az, hogy a pontos okában még én sem voltam teljesen biztos, csak találgattam. A farkassá válásom felborított mindent, és az egész olyan… bonyolulttá vált. Féltem, hogyha kitálalok, ismét bekövetkezik az, amitől tartottam. Hogy a kísérleti patkányuk leszek.

- Megvigasztal titeket, ha azt mondom, nincs semmi kóros betegségem vagy rendellenességem? – kérdeztem vigyorogva, de leolvadt a mosoly az arcomról, miután senki sem díjazta a poénom. Felsóhajtottam, és dühösen szusszantottam egyet.  – Ez elég bonyolult és kényes ügy. Úgy gondolom, éppen elég volt ez nektek mára – mondtam és tudtam, beletelhet egy kis időbe, míg megemésztik a dolgaimat, ezért nem akartam tovább folytatni. Mattnek anno csak kis adagokban mertem elmondani mindent, bár beismerem, van köztük különbség. Ők mind farkasok vagy vámpírok, Matt pedig „csak” ember, bár nem mondom, ő is látott dolgokat…

- Nekünk bármit elmondhatsz – figyeltem fel Jasper hangjára, és halványan, de annál erőltetőbben elmosolyodtam.

- Korábban meséltem, hogy még csak pár napja voltam náluk fogságban, amikor először kivezettek abból a lyukból, ahova bezártak. Elkábítottak, és a műtőben tértem magamhoz, az ágyhoz szíjazva, gépekre kötve. Igazat mondtam az előbb, hogy ezek után már nem voltam teljesen önmagam, hiszen megváltoztattak. Ők… – kezdtem bele, de Alice arckifejezése belém fojtotta a szót. A szeme üvegessé vált, furcsán meredt maga elé, és még arra sem reagált, hogy Jasper őt szólongatta. Kérdőn néztem körbe, és láthatóan mindenki más értette, mi folyik körülöttük, csak én nem. A farkasok kíváncsian léptek közelebb, én pedig csak döbbenten néztem ki a fejemből. Alice egy hosszúnak tűnő pillanat múlva magához tért, és mintha ijedtséget láttam volna a vonásain. Éreztem, hogy hirtelen púp lettem mindenki nyakán, de nem érdekelt. Néha ők is azok számomra.

- Oké, ez mi volt? – kérdeztem, és tekintetem Alice-re emeltem, válaszra várva.

A többiekre nézett, majd halkan felsóhajtott. – Látomásom volt – felelte, és felszisszentem. Hallottam már a vámpírok képességéről, de nem volt alkalmam ilyen közelről megtapasztalni azt. A falkámmal pillanatokon belül végeztünk velük, sosem tudtam, ez a különleges képesség mit is takarhat pontosan, ha egyáltalán létezett valaha is, hiszen olyan különlegességnek és ritkaságnak számított a plusz képesség a vámpírok körében. Hát, most kiderült, hogy egyértelműen létezett. Sosem volt lehetőségük ellenünk használni, így ez egész új információ volt számomra, még így is. – Pár vámpír rendelkezik különleges képességekkel, mint én, Jasper vagy éppenséggel Edward. Jasper az érzelmekre tud hatni, úgymond manipulálni tudja őket, Edward gondolatolvasó, én pedig a jövőt látom – mondta, és nemes egyszerűséggel egy fasza is kicsúszott a számon.

- Szóval egész végig nyitott könyv voltam neked? – kérdeztem, és hirtelen melegem lett. Annyit szenvedtem, hogy titokban tudjam tartani a kilétem, mindig – na jó, általában meggondoltam, hogy mit tegyek és mondjak, erre a gondolataim lepleztek le. Erre a legrosszabb álmomban sem számítottam volna, és ez bosszantott. Úgy éreztem, hátba támadtak.

- Nem igazán, de erre most nincs időnk. Ígérem, mindent elmondunk majd – mondta, és Alice felé fordult. 

- Jönnek – suttogta az halkan, miközben Jasper kezét szorongatta. – Fel kell készülnünk, minél hamarabb. – Alice rémült volt, ez rögtön felkeltette a figyelmem. Szívem szerint belekotnyeleskedtem volna, idegesített, hogy ebből is kihagytak. Láthatóan az összes Cullen megijedt egy kicsit, és ez aggasztott. Mégis mi az, ami képes megrémíteni őket? Hiszen ők legyőzhetetlenek!

- Esetleg tudok valamiben segíteni? – kérdeztem, és körbenéztem. Rossz volt ilyennek látni őket, így a kérdés csak úgy kicsúszott a számon, mielőtt még belegondoltam volna az esetleges következményekbe. Láttam a szemüket megcsillanni, amit nem igazán tudtam hova tenni.

- Nat is farkas, ő segíthet nekünk – kiáltott fel Jacob, mintha remek ötlete támadt volna, és tekintetét Bellára szegezte. – Minél többen vagyunk, annál könnyebben tudjuk megvédeni Bellát. Mindenki számít, ráadásul tapasztalt is – mondta, és rám pillantott. Nem igazán értettem, de aggasztottak szavai.

- Bella bajban van? Köze van ahhoz, hogy eltűnt néhány holmija? – kérdeztem, és rájuk néztem. – Mi van? Nem vagyok süket, hallottam dolgokat, amiket a suliban pusmogtatok – förmedtem rájuk idegesen. Nem direkt hallgatóztam, voltak dolgok, amik csak úgy eljutottak a fülembe. Ugyan már, farkas voltam. Azért mert a többi ember süket, és bátran beszéltek ilyesmikről előttük, azt gondolván úgysem hallják, én még nem voltam az. 

- Meg akarják ölni – magyarázta Edward idegesen, és kegyetlenül lényegre törően, s ökölbe szorította a kezét. – Elvitték az egyik pulóverét, hogy szagmintát vegyenek. Egy vámpírsereg jön jövő héten, és készen kell állnunk, hogy megvédjük őt.

Én… nem tudtam mit mondani. A szívem azt súgta, segítsek nekik, mindennél jobban ezt akartam, tudtam, hogy ezt kellene tennem, de képtelen voltam rá. Túl nagy volt a kockázat, és nem tehettem meg. Az agyamra kell hallgatnom.

- Sajnálom, de most tényleg nem segíthetek nektek – mondtam, és összefacsarodott a szívem. A bennem élő farkas izgatottan csaholt, várta, hogy végre szabadjára engedjem, de képtelen voltam rá. Egy vámpírhadsereg legyőzése már nem piskóta, és igazán nem fér bele az időmbe.

- Akkor ezért volt ennyi vámpír a környéken – töprengtem, és csak később tűnt fel, hogy hangosan mondtam ki a szavakat. Annyival érthetőbb volt így minden, nem is értettem, miért nem raktam össze a képeket magamtól.

- Mi az, hogy nem tudsz segíteni? – förmedt rám Jacob, és indulatosan felém lépett. – Farkas vagy, az a dolgod, hogy megvédd az embereket és vámpírokat ölj, ha tetszik neked, ha nem.

- Na, idefigyelj apukám! Először is, ne merj ilyen hangnemben beszélni velem, vagy esküszöm, letöröm a karodat, és feldugom a seggedbe – figyelmeztettem, és cinikusan elmosolyodtam. Szívesen megütöttem volna úgy Isten igazából, teljes erőmből. – Ez nem rajtam múlik, elhiheted, hogy kedvelem annyira Bellát, hogy szó nélkül tűzbe menjek érte, de nem tehetem. Különben is, többet tettem az elmúlt pár hétben, mint ti. Majd’ mindennap Seattle-ben voltam, hogy levadásszam a vámpírokat, míg ti a fene se tudja, mit csináltatok. Ne kelts bennem bűntudatot, én igenis mindent megtettem, amit csak tudtam – ordítottam most bár én is, egyenesen a képébe. Láttam, hogy egész testében remeg, de nem ijedtem meg tőle. Ha ő átváltozik, egye fene, én is. 

- Hé, hé, hé, nyugalom – lépett közénk Emmett, nehéz volt magát bepréselnie közénk, de csak sikerült neki, és óvatosan arrébb húzott. –  Még szép, helyesen döntöttél, nem is engedném, hogy te is belekeveredj még ennél is jobban – suttogta Emmett, ahogy megpróbált még arrébb taszigálni, és azt hittem megüt a guta. Mi az, hogy nem engedné? Ki ő nekem, hogy megtiltsa? Nem voltam kislány, harcos voltam!

- Nekem te ne mond meg, hogy mit kéne tennem vagy mit nem – hördültem fel, és kirántottam a karom a szorításból. Akaratlanul is felrémlett bennem az első találkozásunk, amikor ugyanezt tettem, miután befoglaltam a helyét, és pofátlan módon még az agyát is húztam. Majdhogynem annyira felháborodtam, mint a legutóbbi alkalomkor, de a nyugalom elárasztott, mintha fejbe vágtak volna egy farönkkel. Kellett pár pillanat, mire felfogtam Jasper műve az egész, rákaptam a tekintetem, de nem tudtam ráharagudni, amikor elmosolyodott. Erősen próbáltam mérgesen pillantani rá, de a mosolya nem engedte, hogy a sértődöttet játsszam. 

- Mi csak féltünk téged – szólt még kedvesen, de éreztem, most nem egészen általánosságban beszélt mindenkit beleértve, még akkor sem, hogy tudtam, van valóság alapja. Emmettre értette, és valamiért hirtelen nem is akartam ránézni.

- Bocsánat – szusszantottam egyet visszavonulót fújva, és leültem Jasper mellé. – Én csak, egyszerűen nem vagyok hozzászokva, hogy bárki is féltsen engem – persze Mattet leszámítva. Emmettre néztem, és úgy döntöttem, elmondok mindent, mindenképp befejezem a mondandómat. Tudniuk kell, hogy nem azért nem segítek, mert nem akarok, hanem mert tényleg nem tudok, képtelen vagyok rá.

- Amikor elkaptak, beültettek valamit a fejembe… – kezdtem bele ismét, s beharaptam az ajkamat, ahogy őt néztem. – Vagyis, nem csak az enyémbe. Nem igazán tudom elmagyarázni, hogy mi is ez – mondtam, és bénán a fejemre mutattam. – Ezzel valahogy sikerült elérniük, hogy megváltozzunk. Mintha blokkolta volna az emlékeinket, az érzéseinket, ezzel tettek minket gyilkoló gépekké, szépen, fokozatosan, de nem érzékeltük már a külvilágot, csak az utasításaikat követtük, méghozzá feltételek nélkül. Az volt a céljuk, hogy tökéletes „katonákat” képezzenek – folytattam, és macskakörmöt rajzoltam a levegőbe. – Képesek voltak irányítani minket, de idővel ez a chip kezdett meghibásodni. Egyre tisztábban láttam a dolgokat magam körül, és akkor kezdtem el tervezgetni a szökésemet. Nem akartam feltűnést kelteni, éveken keresztül színleltem, miközben a tökéletes lehetőségre vártam, amikor is eljött az ideje, hogy eltűnjek. Elszabadult a pokol, és ez volt az egyetlen lehetőségem, hogy kijussak onnan. 

- Nem én voltam az egyedüli a falkámban, aki kezdett magára találni. Tizenketten voltunk, és rajtam kívül mindenki meghalt. Időben, majdnem ugyanakkor ültették belénk ezeket a szarokat. Mi voltunk az első működőképes, pozitív eredményeket kimutató csapat, és nem mellesleg az elsők, akik túlélték a kísérleteket –, de elhatározták, hogy ki kell iktatni minket, mert veszélyesek vagyunk rájuk nézve.

- Mint később kiderült, ez a chip sokkal több mindenre képes, mint ahogy számoltunk volna vele, úgymond több funkcióval rendelkezik. De mit is vártunk volna, modern katonai technológia, mit ne mondjak, ez azért mindent elárul – néztem rájuk, és béna, merengő mosoly ült ki az arcomra. – Úgy döntöttem, nem várok a többiekre, megszökök Aaronnal, a volt falkatársammal, de a chipje még elég aktív volt ahhoz, hogy elérjék, rám támadjon. – Nagy levegőt vettem, és gondolatban áttértem a véres jeleneten. Valahogy nem akartam az orrukra kötni, milyen fájdalmas is volt vele végezni. Életem egyik legrosszabb napja volt a sok közül. Talán a legrosszabb…

- Nem tudom, hogy működik pontosan, de az biztos, hogy halálos. Ahogy elkapták őket, egy pillanat alatt összeestek, közelről iktattak ki mindenkit. Szinte csak egy gombnyomás volt az egész, és örökre eltávoztak közülünk. Fogalmam sincs, szerencsére nem láttam közelről működni, talán a chip szétrobban ezer darabra, és… – nem tudtam befejezni a mondatot. A hideg is kirázott a gondolattól, hogy velem is megtörténhetett volna.

- Szóval, ha netán elkapnának, téged is ilyen könnyen hatástalanítanának? – kérdezte gyakorlatiasan Jasper, és közelebb hajolt, hogy jobban hallja. Megmosolyogtam a mozdulatot, olyan emberi volt, egy régről rajta maradt szokás. 

- Nem tudom, lehetséges. Talán a chip már működésképtelen, és nem ártana nekem, de az ellenkezője is előfordulhat. Az is lehet, hogy ha elég közel tudnak kerülni hozzám, könnyűszerrel megtehetik, és kiiktathatnak, ezért sem engedhetem, hogy rám találjanak. Nem szeretnék kockáztatni, mert ez mindenképpen bekövetkezne, ha segítenék nektek. Megtalálnának, könnyűszerrel – mondtam, és felsóhajtottam az értetlen tekinteteket látva. – Már rengetegszer rám találtak, sok idő volt, mire rájöttem az okára. Ha elég sokáig farkas alakban vagyok, a chip aktiválódik, és jelet küld nekik, ami alapján bemérhetnek. 

- Szóval időkorláthoz vagy kötve – vette át a szót Edward, és hangosan hümmögött egyet, miután bólintottam. – Mennyi időd van? 

- Természetesen nem pontos érték, de nem szeretnék többet kísérletezni és a sorosomat kísérteni. Lehet, hogy legközelebb már nem lesz akkora szerencsém, hogy meglógjak előlük. Rengeteg energiámat fektettem abba, hogy minél pontosabb értéket kapjak, de öt percen túl nem szívesen lennék farkas alakban, mert annak komoly következményei lennének – mondtam még, és hátradőltem a kanapén.  – Sajnálom, szeretnék segíteni nektek, szívesen is tenném, de nem tudok – folytattam, és behunytam a szemem. 

Mennyire lenne nagy veszteség, ha nem foglalkoznék az időkorlátommal és segítenék nekik? Ha túlélném, el kéne mennem a városból, talán még az Államokból is, és hátra kéne hagynom mindenkit, még Mattet is. Ép elég veszélybe sodortam már, nem kéne tetőzni.

Egy egész vámpírsereg megtámadása igencsak veszélyes és komoly dolog. Sokan vannak, erősebbek, gyorsabbak, vérszomjasabbak és kiszámíthatatlanabbak, mint a többi fajtájabeli, ami megnehezíti a dolgunkat. Cullenéknek és a farkasoknak meg kell tanulniuk együttműködni, ha túl akarják élni a csatát. 

- Ha a harcban nem is tudok részt venni, segíteni még talán tudok nektek. Tapasztalt harcos vagyok, ismerem a vámpírok gyenge pontjait – érveltem hirtelen ötlettől vezérelve, és szenvedélyesen szónokoltam, miért is lehetnék a segítségükre. Nem feltétlenül rossz az, hogy újszülöttekkel állunk szemben, ők még tapasztalatlanok, és ész nélkül, meggondolatlanul támadnak. Ezt akár az előnyünkre is fordíthatnánk, ebben biztos voltam. 

- Jasper remek harcos, mindenkinél jobban ismeri az újszülötteket, ugyanakkor minden segítséget szívesen veszünk, és hálásak lennénk érte, Natalie – mondta kedvesen Carlisle, és mosolyogva bólintottam én is. Túl volt tárgyalva. Ők segítettek Matten, én is segítek a felkészülésben. Így még talán kvittek is lehetnénk – bár nem ezért akartam nekik segíteni, csupán ezzel nyugtattam magam.

- És mi van a fejfájásoddal? – kérdezett rá ismét Emmett, és majdhogynem a fejemre is csaptam. Ez érdekelte őket a legjobban, és mégis megfeledkeztem róla.

 

- Úgy gondolom, ez felelős a fejfájásaimért is. Miután a chip meghibásodott, apróbb migrénjeim lettek, amik az évek folyamán egyre erősödtek. Nem tudom biztosra, de csak erre tudok gondolni.

Mint egy végszóra, hangosan korgott a gyomrom, és kínosan felnevettem. Rég ettem, teljesen elfelejtkeztem róla a Mattel történtek után, és rettenetesen éhes lettem. Ha ízlene a farkas hús, és esetlegesen hajlamos lennék a kannibalizmusra, még Jacobot is megettem volna, annyira az idegeimre ment pár perc alatt. Azt hinné az ember, hogy azok után, hogy leállítottam őt, mielőtt összeverekedhetett volna Edwarddal és megütött – persze csak véletlenül –, változtatni fog a helyzet, és kedvesebb lesz. Talán egy-két napig az volt, de már nyoma sincs annak a fiúnak, és ez bosszantott.

Esme kedvesen felajánlotta, hogy gyorsan készít nekem valamit, és elfogadtam, mert szó szerint éheztem. A farkasok számára ez a legszörnyűbb érzés, muszáj volt csillapítani egy kicsit az érzést, így leültem addig az ebédlő asztalhoz négy szelet kenyérrel, és jól megöntöttem őket az imádott ketchuppal, a kenyér szinte tocsogott tőle.

- Na jó, ezt szerintem még én sem enném meg – jött mellém röhögve Jacob, és bénán megcsapkodta a vállam. Abba hagytam a rágást, és a rajtam pihenő kezére meredtem, mire rögtön elemelte azt, és idegesen a hajába túrt. Béna kísérlet volt arra, hogy beszélgessünk, és hogy bocsánatot kérjen tőlem.

- Pedig nem olyan rossz – mondtam végül barátságosabban, és a lábammal kihúztam a mellettem levő széket. Leült mellém, és a tányéromra nézett, még mindig furcsán méregette. – Bármennyire is bámulod, nem adok belőle – mondtam, és nagyot haraptam a kenyeremből. – De ki kéne egyszer próbálnod.

- Soha, undorítóan néz ki, még számomra is. Pedig én aztán mindent megeszek, szó szerint mindent.

- Te tudod – vontam meg a vállam, és úgy nézhettem ki, mint egy hörcsög. Nem igazán értettem, hogy mi baja van vele, annyira azért nem volt rémes íze. – Viszont a pirítós vajkrémmel és sonkával isteni, főleg ha raksz a tetejére majonézt és ketchupot is. 

- Mi ez a ketchup őrület? És minek kevered őket?

- Mert így az igazi – förmedtem rá, és inkább elfordultam. Látszik, hogy aranyélete volt, és sosem kellett ilyeneket ennie. Egy idő után hozzá szokik az ember, és meg is kedveli az ilyen egyszerű ételeket.

Épp az ujjaimat nyalogattam, amikor Carlisle utánunk jött, és azt mondta, beszélni szeretne velem, amivel sikeresen a frászt hozta rám. Talán Mattel történt valami?