2011. február 25., péntek

Az utolsó esély - 8. fejezet

Sziasztok!
Egy kicsit késve, de meghoztam a következő fejezetet. Nagyon örülnék, ha megírnátok a véleményeteket, legyen az jó vagy rossz. Én ebből tanulok és fejlődök. Illetve, ezúton is szeretném megköszönni az öt rendszeres olvasót!

Valamint szeretném mindenki figyelmét felhívni, hogy a következő fejezetekben úgymond elrugaszkodok a talajtól, elvégre ez egy fanfiction. :) De továbbra is törekedni fogok, hogy a karakterek olyanok legyenek, mint a Twilight Saga világában.
Puszi


Ajándék

Szorongtam. Kellemetlenül éreztem magam, hogy még most sem békültünk ki Lissával. Mindketten makacsok vagyunk, és nehezünkre esik bocsánatot kérni. De ő túlment minden határon. Ha én így megbántottam volna valakit, aludni sem tudnék, nemhogy nem törődöm módon viselkedni. Tudom, hogy nem gondolta komolyan, de mégis hogyan mondhatta ki azt a szót? Főképp egy ilyen aranyos kislány.
De hát végtére is nekem kell erre megtanítanom őt, mert én vagyok a testvére. Egy érett, fiatal és intelligens nő vagyok, aki nem veszi a szívére az ilyen dolgokat. Addig, amíg a többieket várjuk, meg is ejthetnénk ezt a beszélgetést - határoztam el magam.

- Lissa! Idejönnél, kérlek? Szeretnék veled beszélni. - Meglepődött, mégis elindult felém. Megfogta a felé nyújtott kezemet, s félve pillantott fel rám, ahogy a szobámba mentünk.

- Elhiszem, hogy mérges voltál rám, de ezzel az egy rövid szóval őszintén megbántottál tegnap este, és nagyon rosszul esett. A legjobbat akarom neked, hidd el! De nem volt szép dolog, amit tettél. Ilyennek ismersz engem? Szerinted tényleg bántanék mást? Szerinted rosszat akarok neked? Nem értelek.

- Én csak… én mérges voltam rád. Nem gondoltam komolyan azt, amit mondtam. Nagyon szeretlek téged! Kérlek, bocsáss meg! - Sírva a nyakamba borult, s befeküdtünk az ágyba. Simogattam az arcát és a szívem majd’ összeszorult. Nem szerettem ilyen szomorúnak látni.
A szavaknak önmagukban is van erejük, amit nem vonhatunk vissza. De megpróbálom elfelejteni.

- Én is szeretlek téged, és nem haragszom rád! - mondtam neki a szemébe nézve. – De ne forduljon elő még egyszer ilyen. Remélem, tudod, te vagy a legfontosabb az életemben, és nagyon szeretlek téged! Bármit megtennék a boldogságodért. - Éreztem a bőre illatát, az epres samponját a haján, mely gyönyörű hullámos fürtökben lógott bele a szomorúan csillogó szemeibe. Olyan, mint egy kis angyal.

- Annyira hiányzik anya, apa és Sarah! Olyan jó volna velük lenni és játszani – nézett rám kétségbeesetten, én pedig hirtelen dermedtem le. Rémülten figyeltem őt, miközben ujjaim abbahagyták a haja és az arca simogatását.

- Tudom, tudom… nekem is hiányoznak. De ők elmentek egy jobb helyre, ahonnan figyelnek minket. És büszkék ránk. Mindig velünk lesznek, és nem hagynak el minket.

- Mostantól Esmét kell anyunak szólítanom? Ő lesz az új anyukám?

- Drágám!- simítottam végig gyengéden az arcát. – Attól, hogy már nincs velünk, még mindig ő lesz az igazi anyukánk, akit sosem fogunk elfelejteni. Mindig az életünk része lesz. És semmi sem kötelező. Nem kell Esmét anyának szólítanod, ha úgy érzed, nem ő az, vagy ha nem akarod. Ezzel ő is tisztában van, és nem várja el tőlünk. Szeret téged, és a legjobbakat akarja nekünk. Ezért is kell szót fogadni neki. De ha egyszer úgy érzed, készen állsz rá, biztosra veszem, hogy nagyon fog örülni neki.

- Ezzel nem bántanám meg anyát? Én nem akarom őt elfelejteni.

- Ez nem jelentené azt, hogy elfelejtkezel róla. Anya azt szeretné, ha boldogok lennénk, és mindenki nagyon örülne, hogy egy ilyen kedves, szerető és megbízható családhoz kerültünk. Scott, anya és Sarah azt szeretné, ha egyszer sikerülne túllépnünk rajtuk. Túllépni, de nem elfelejteni. Senki sem várhatja el tőlünk azt, hogy elváljunk a szeretteink emlékétől. Ezt jól jegyezd meg! - néztem mélyen a szemébe, majd újra simogatni kezdtem a haját

Szorosan öleltük egymást, és éreztem Lissa egyenletes szuszogását. Elaludt.
Szereti, ha simogatják a haját, az arcát vagy a hátát. Emlékszem, amikor kicsi voltam, csak így tudtam elaludni. Megnyugtatott.

Egy halk kopogást hallottam, óvatosan odafordultam, és észrevettem Alice-t, aki halkan besurrant az ajtón.
- Itthon van Carlisle, az imént jött meg. Gondoltam, szólok neked - nézett rám mosolyogva.

- Óh, igen. Köszönöm, hogy szóltál. Azonnal megyek, amint… - próbáltam lefejteni magamról a kezeket, nem sok sikerrel. Szinte görcsösen kapaszkodott belém. Az ujjait sikerült lehámozni magamról, óvatosan fordultam meg a kezei alatt, megpróbálván kicsúszni, de nem igazán sikerült. - Mindjárt meglesz - mondtam Alice-nek, majd tovább foglalatoskodtam a kiszabadulással.
Egy halk kuncogásra lettem figyelmes, majd egy kéz óvatosan megfogta Lissáét, és a mellkasára helyezte, utat adva nekem a szabad felkeléshez.

- Huh - szusszantam egyet szinte elfáradva. – Köszönöm - mosolyogtam rá ismét, majd lementünk a nappaliba, ahol már mindenki jelen volt.
Helyet foglaltam a kanapén Alice mellett, és érdeklődve fordultam a családfő felé.

- Nos, az a helyzet, hogy egy csomag érkezett a számodra - mondta egy kis habozás után.

- Egy csomag? Nekem?- vágtam hirtelen a szavába. - De hát senki sem tudja, hogy hol vagyok. Vagyis, hogy csak egy ember tudja, hogy eljöttem, de azt nem, hogy hova - néztem rájuk döbbent szemekkel.

Érdeklődve figyeltek engem, így hát nagy vonalakban elmeséltem, hogy a legjobb barátnőm tudja. Nem mondhattam el neki, hogy mi történt, és hogy hova jöttem. De csak rá számíthattam, holott nem kellett volna belekevernem ebbe az egészbe. Amint meghaltak a szüleim, összeszedtem minden fontosabb holminkat, és útnak indultunk. Ahogy kezdett múlni az idő, és kitisztulni a fejem, eszembe jutott, hogy kérnem kell tőle valamit. Egy szívességet.

Megkértem, hogy intézze el a családom temetését. Tudtam, hogy ez nem olcsó mulatság, de az otthonunkban maradtak értéktárgyak, amiket a rendőrök biztos nem foglaltak le.
Könyörgött nekem, hogy áruljam el, mi történt, hogy menjek vissza, és biztonságban leszek ott, de nem tehettem.
Mindig egymás mellett voltunk jóban-rosszban, és szörnyű volt mindkettőnknek. Megkértem, hogy senkinek se mondja el, hogy beszéltünk, és hogy nem fogok tudni telefonálni, de ne aggódjon értünk. Elmondta azt is, hogy nagy erőkkel keresnek minket a rendőrök.

- Nem ő küldte a csomagot - mondta Carlisle egy percnyi habozás után.

- Akkor ki? - néztem körbe meglepetten. - Kitől kapnék ajándékot?

- Úgy véljük, hogy a támadóidtól. - Torkomra fagyott a szó, és hitetlenül düllesztettem a szemeimet. Hiszen ugyan már! Milyen vámpír küld ajándékot egy embernek? Annak, akire vadászik?

- Egy olyan vámpír, aki szórakozik az áldozatával - nézett rám komolyan Edward, és megrándultam az áldozat szóra. Én is levontam már ezt a következtetést, de ez túlságosan nyersen ért.

- Nem is biztos, hogy ők azok. Lehet, hogy ez valami félreértés. Nem tudom, hogy lehetséges ez, de lehet, nem? Hiszen, semmi sem lehetetlen - hadováltam össze-vissza minden marhaságot, holott tudtam, nincs más magyarázat rá.

- Érezni lehet rajta az illatukat. Halványan, de még ott van.

- Ó. - Csak ennyit tudtam mondani. Kifújtam a levegőt, és Carlisle felé fordultam. - Látni szeretném! - mondtam, majd folytattam, mikor láttam szemeit kikerekedni. – Kíváncsi vagyok rá, hogy mit is tartalmaz a csomag. Ha már vették a fáradtságot, hogy ilyeneket küldjenek nekem, én megnézem. Elvégre az enyém - mondtam magabiztosan, majd felé nyújtottam a kezemet.

- Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e.

- Ha nem tudod, akkor miért szóltál róla, hogy kaptam valamit? Nem lesz semmi baj, csak belenézek. Alice!- néztem az említett felé, amikor láttam, nem tudom meggyőzni őket. - Látsz valami szörnyű dolgot? Kiugrik belőle valami? Netalántán felrobban és leszakítja a karomat? - kérdezem viccnek szánva, de később rájöttem, egyáltalán nem volt az. Nem, számomra már sosem lesz az. Egy hosszúnak tűnő pillanatra lehunytam a szemem, hogy később újra mosolyogva nézzek rá.

- Nem látok semmi ilyesmit – mosolygott. - Csak egy…

- Állj! - kiabáltam feltartott kezekkel. - Nehogy elmondd, mi van benne! Így már nem lesz meglepetés.

- Jól van, tessék - adta át nekem Carlisle, én meg kíváncsian néztem magam elé. Egy nagyot sóhajtottam, majd belenéztem a dobozba.

Rengeteg rózsaszirom. Befedte az egész dobozt, és készültem közéjük nyúlni, hogy megkeressem a tényleges ajándékot, amikor…

… Emmett mögém settenkedett és a frászt hozva rám megijesztett. Ijedtemben felpattantam, s a doboz azzal a lendülettel zuhant le az ölemből. Kapkodtam a levegőt, és hüledezve néztem Őt, aki annyira röhögött, hogy azt hittem, ott menten összeesik.

- Ez egyáltalán nem volt vicces - mondtam neki sértődötten, majd újra minden figyelmemet a doboznak szenteltem. Leguggoltam hozzá, félresöpörtem a vörös szirmokat, és észrevettem egy DVD-t.

- Szabad? – kérdeztem, és közelebb lépkedtem a házimozihoz. Bekapcsoltam, behelyeztem a lemezt, és hangot adva rá, leültem a távirányítóval a kezemben. És a film elindult.

Ez egy videó felvétel volt. A hely, ahol felvették, egy gyönyörű szép szobában volt. Piros függönyök gátolták meg, hogy a fény beszűrődjön, s a szoba legvégében egy márvány kandalló volt. A szoba közepén pedig egy szék, amire leült Christian, és beszélni kezdett.

- Sziasztok, kedves vámpír társaim! Engedjétek meg, hogy bemutatkozzam nektek. A nevem Christian. Ezt a DVD filmet annak a személynek szánom, akit ti rejtegettek előlem. Egyáltalán nem bánom, így izgalmasabb. Persze örülök neki, hogy ti is megnézitek. De a következőt már nektek címzem. Ha már ő nem képes elmesélni a múltját nektek, én fogom ezt meg tenni. Vagyis… megmutatni. Jó szórakozást hozzá, én élvezni fogom. Ja, és Daisy! Ennek az egésznek közel sincs vége, még csak most kezdődik el!

A kép hirtelen eltűnt, de biztos voltam benne, hogy még valami vár ránk, rám. Valami, ami nehéz kihívások elé fog állítani. A kis szünet alatt körbenéztem, hogy felmérjem a reakciókat, amiket kiváltott belőlük a film. Lehet, hogy jobb lett volna, ha leállítom a DVD lejátszót, és eltöröm a lemezt, hogy ne láthassák, de a kíváncsiságom felülkerekedett a pillanatnyi félelmemen.

Lassan színek kezdtek kibontakozni a képernyőn. Ez is kamerás felvétel volt, így a minősége nem a legjobb.
Egy forgalmas utcát pillanthattunk meg, rengeteg emberrel. Kellemes nyári idő lehetett, mert lenge öltözéket viseltek. Ahogy a képernyőn jelzett idő telt, egyre ismerősebb lett a környék. És ekkor villámgyorsan csapott belém a felismerés. Ez Phoenixben van…

- Mi a… - szólaltam meg halkan, de ekkor egy újabb sokk ért. A képernyőn felismertem magam, a korábbi, fiatalabb énem. Végigsétáltam az utcán, távolságot tartva a sok embertől. Akkoriban nem szerettem a közelükben lenni, ezért is gondoltam úgy, hogy inkább a kihaltabb részeken megyek. Az arcom alig látszódott, a hatalmas kapucnim eltakart mindent. És ahogy a film egyre haladt az időben, úgy jöttem rá én is, hogy ez mikor történt.

Hangokat hallottam a kihalt utca széléről, egy sikátorból, és azonnal arra vettem az irányt. Egy nagy csoportosulást láttam fiúkból, s még közelebb mentem, mikor megláttam, hogy egy lány körül állnak. Furcsa volt magamat nézni a tévéből, főleg egy ilyen helyzetben.

Próbáltam halkan közeledni feléjük, hogy több időm legyen felmérni a helyzetet. Hallottam a lány kétségbeesett hangját, mind a tévéből, mind az emlékeimből, ahogy kéri őket, ne nyúljanak hozzá, és hogy hagyják békén. A srácok ezen csak jót nevettek. Úgy éreztem akkor, eljött az időm, és közbe kell lépnem minél hamarabb. Iszonyú dühös voltam és féltettem a lányt, ugyanakkor nem tudtam, el tudok-e bánni velük.

Megköszörültem a torkom, hogy magamra vonjam a figyelmüket - ez rögtön sikerült is. Felém kapták tekintetüket.
– Hé, srácok! Beszállhatok én is a buliba?- kérdeztem egy mosollyal az arcomon.

 - Szia, cica - jött közelebb az egyik, s rögtön megcsapott az alkoholszag. Könnyű dolgom lesz - gondoltam komolyan és magabiztosan. Nem utolsó sorban elhamarkodottan.
- Egy ilyen szép és csinos lány bármikor - azzal végigsimított az arcomon, majd a tenyerét a vállamra tette.

- Nem vagyok a cicád, te barom!

Felemeltem én is a kezem, megfogtam az övét, s kicsavartam a karját, ezzel földre kényszerítve őt. A többiek megindultak felém, magára hagyva a lányt.

- Fuss!- kiáltottam oda neki, de ő meg sem moccant. – Király, nekem is egy ilyet kell kifognom - mondtam egy savanyú grimasszal az arcomon. - Akkor legalább kapd el! - Benyúltam a pulóverem zsebébe, elővettem a paprika spray-met és odadobtam a lánynak. Persze, hogy nem tudta elkapni, de lehajolt nehezen, és a kezébe vette.

Emlékszem, mennyire izgatottan vártam a többiek közeledését, és hogy minden dühömet kiadhassam. Ez látszott is rajtam. Olyan voltam, mint egy gőgös bika.

Hárman voltak körülöttem, a negyedik még mindig a fölön feküdt, és csak döbbenten rázta a fejét, hogy felfogja, mi is történt vele az imént. Nem vártam meg, hogy elérjenek engem, rögtön támadásba kezdtem. A legközelebbi elé ugrottam, és behúztam neki egyet, amitől hátratántorodott pár lépést. Megfordultam, és teljes erőmből tökön rúgtam a másikat, aki kövér volt és alacsony. Az összegörnyedt, és egy nyögés hagyta el a száját. Immár több figyelmet szentelhettem a harmadik srácra. Ügyes volt és gyors. Az ütéseit kivédtem, majd egyet hátralépve, a nagyobb tér reményében megrúgtam. A fiú, akit először megütöttem, feltápászkodott, s elkapott hátulról, magához húzva, és átfogva alkarjával a vállaimat. Nem volt nálam magasabb, így hát lefejeltem és átdobtam a vállamon. A kövér srác újra megiramodott felém, kitértem előle, és megpördülve visszakézből megütöttem. Az orrából hirtelen megindult a vér, összekenve ezzel a kezemet. Az egyik megütött, nem tudtam időben elhajolni, és elestem. Közelebb jött hozzám, de egy ügyes technikával - amit egy filmből tanultam – sikerült kirúgnom alóla a lábát. Rögtön felugrottam - ezzel le is esett a kapucnim -, és vártam, hogy támadjanak, de túl gyorsan tették.
Az egyik újra megindult felém és rúgni készült, nekem meg már időm sem volt, hogy tegyek valamit, így leguggoltam, és sikerült elkerülnöm a fájdalmat, amit okozni tudott volna. De nem hagyta abba.
Az arcom előtt összekulcsoltam a kezemet, hogy a rúgásai inkább azt érjék, majd megfogtam a lábát és nagy lendülettel felemeltem. Ettől egy nagy hátast dobott.

- Ez szép volt - vigyorogtam elégedetten. - Megismételjük még egyszer?- kacsintottam rá vidáman.

- Na, jó ebből elég! – kiáltotta az egyikük, s elővett egy kést. Bevallom, akkor őszintén megijedtem és benne voltam a csávában rendesen.

- Hát mije van a kisfiúnak? - kérdeztem cinikusan. - Csak nem egy lánnyal szemben szeretnél tisztességtelen eszközökkel harcolni? Ez tényleg durva. Hova vetemedik már a férfi nem? Félsz, hogy elgyepálnálak? Nyugi, nem fogom elmondani senkinek sem - néztem rá, majd muszáj volt hozzátennem: – Így is elég égő lesz a barátaid előtt beégni, nem gondolod?

Tudom, hogy nem voltam olyan helyzetben, hogy viccelődjek, gúnyolódjak, vagy bármi ilyesmit tegyek, de ez általában beválik. Felhúzza magát, és nem tud koncentrálni.

Kitértem az útjából, s a velem szemközti srácnak behúztam egy sorozatot, majd az egyenes rúgásomtól ki is került az intimszférámból. Majdnem mindent alkalmaztam, amit csak tudtam ellenük. Bevetettem a tipikus női elemeket is, haraptam és karmoltam, amikor az egyik megpróbált elkapni. Térden is rúgtam őket nem egyszer, és kigáncsoltam, akit csak tudtam. Az egyik fejét még meg is ragadtam, és a földbe csaptam, hogy elveszítse az eszméletét.

Megindult felém a szúró-vágó eszközzel, és próbált megsebezni. Sikerült kitérnem előle, de egy óvatlan pillanatban megvágta az alkaromat védekezés közben. Megállt egy pillanatra, az arcán egy győzedelmes mosollyal, majd a siker szellemében, nagyobb lelkesedéssel ismét előrelódult. Én csak dühösen fujtattam egyet, majd gyorsan lekaptam magamról a pulóvert.
 Most sikerült az összes szúrás elől sikeresen kitérnem, közben ütéseket is be tudtam vinni neki. Majd a kést kivertem a kezéből, s az messzire repült. Kicsavartam a karját, szorosan a hátához nyomva, és nekivágtam a falnak.

- Azt ajánlom, állj le, ha jót akarsz magadnak! És ne legyen legközelebb ilyen - mutattam a lány felé. - Menj haza, és nyalogasd a sebeid. - Elengedtem őt, és lassan hátrálni kezdtem.

A srác, akit tehetségesnek tartottam, utánam iramodott, megfordultam, s elkaptam a nyakánál fogva, hogy leszoríthassam a földre. - Állítsd le magad!- szóltam rá erélyesen, dühtől izzó hangon. Majd minden erőmből ismét behúztam neki egyet.

A srácok elfutottak, én visszavettem a pulóverem, és a lány felé sétáltam, akinek az arca egyre jobban kezdett körvonalazódni. De mielőtt láthattam volna, hirtelen Edward termett előttem a frászt hozva ezzel rám. Leállította a felvételt.

Elkapta a karomat, erősen szorítva azt, s felhúzta a bal karomról a felsőmet, a vágást nézte kitágult szemekkel, aminek a helye még a mai napig tisztán látszik. Majd óvatosan végigsimított rajta.

- Mi van már?- kérdeztem ingerülten, majd megpróbáltam kitépni a karomat a szorításából… nem sok sikerrel.

Elengedte a kezemet egy bocsánatkérés kíséretében, majd furcsán nézett a többiekre.

- Megtudhatnám, mi a fene folyik itt? Akkora ügyet csináltál ebből az egészből, mintha egy vérfarkas harapott volna meg, és most bármelyik pillanatban átváltozhatnék valami nagy és félelmetes fenevaddá – próbáltam meg feloldani a feszültséget.

- Nos, ami azt illeti, köszönetet szeretnék mondani neked - mondta figyelmen kívül hagyva a poénomat.

- Köszönetet? - kérdeztem döbbenten - De hát miért?

- Te tényleg nem tudod?

- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz! - néztem rá komolyan.

- Nos, akkor nézd tovább a felvételt. - Azzal el is indította.

A felvétel onnan folytatódott, ahol abbamaradt. A lány felé mentem, akit később haza fogok kísérni. Vagyis hazakísértem. Furcsa így beszélni róla. - Én ezt nem értem. Mit kéne látnom? - néztem körbe, de valakin megakadt a szemem.

- Ez lehetetlen- mondtam, majd a felvétel ismét megállt. Csak dülledt szemekkel néztem a képernyőt, majd oldalra fordultam, hogy megbizonyosodjak róla vagy elvethessem ezt az őrült ötletet. De nem sikerült. Ahogy a lányra néztem, Bellára, észrevettem a hasonló vonásokat.

- Ilyen nincs - nyögtem, majd körbenéztem. Mindenki meg volt döbbenve, még maga Bella is. - Ez… ez te vagy? - böktem a képernyőre.

Döbbenten néztem az előttem ülő lányt, majd visszafordultam a tévéhez. Ő valóban Bella volt. Itt még másként nézett ki. Az öltözködése, a viselkedése, a haja, a szeme, mindene olyan… más volt. Hát, akkor innen volt nekem olyan ismerős. Első nap, amikor megláttam, tudtam, hogy ismerem valahonnan, de nem tudtam rájönni a megoldásra.

- Ez hihetetlen. Milyen kicsi a világ. Te emlékszel rám? - kérdeztem tőle.

- Nos, most, hogy láttam a videót, már egyértelműen emlékszem. De számomra is olyan meglepő volt, mint számodra. Tudod, amikor az ember vámpírrá változik, rengeteg dolgot elfelejt az életéről. Én ez alól még kivételes eset vagyok… Több dologra emlékszem a múltamból, mint a többi vámpír. Emlékszem az Edwarddal töltött minden kellemes pillanatomra. A családomra, a barátaimra… de rád nem. Életemben egyszer láttalak csak téged emberként – magyarázkodott.

- Te aztán kemény csaj voltál - mondta Emmett őszinte elismeréssel, mire én zavaromban felnevettem.

- Hát, valóban, bevallom… kicsit erőszakos voltam - mosolyodtam el halványan.

- Na, mire vársz még, bátyó? Indítsd már el! - Edward teljesítette is lökött bátyja kérésére és a film ismét elindult.

- Jól vagy?- mentem oda a lányhoz.

- Ö, igen. – mondta habozva.

- Gyere, hazakísérlek.

- Nem, erre semmi szükség – tiltakozott hevesen.

- De, én ragaszkodom hozzá. - Láttam, hogy nem igazán tetszett neki az ötlet. - Mi az? Csak nem félsz? - kérdeztem mosolyogva. - Nyugi nem harapok. - Erre az egész társaság elnevette magát. Valóban elég ironikus.

- Jó, végül is… rendben. - Elindult és én követtem őt. –Őszintén, egy kicsit félelmetes voltál – nézett rám pár perc után. - Nem gondoltam jó ötletnek, hogy beszólj nekik. Nemhogy kockára tedd értem az életed - nézett rám.

- Komolyan? Bocsánat, nem akartalak megijeszteni. Hát, én sem találtam annak, de hamarabb cselekszem, minthogy gondolkodnék. Egyszer ez visz majd a végzetembe - mosolyogtam rá halványan. - Tulajdonképpen meg be is vált. Előszeretettel alkalmazom ezt a módszert. Jól felidegesítem őket, amihez tényleg értek. De általában beválik. Nem tudnak koncentrálni, csak merő dühből harcolnak, ami a javamra fordítja a helyzetet. Persze, van alkalom, hogy a düh jó irányba tereli a dolgokat. Ilyen butaságokat meg ne is mondj. Még szép, hogy segítek. Talán örültél volna, ha csak úgy otthagylak? Nem hinném. Ne is rágódj ilyeneken, az a lényeg, hogy minden rendben van. Különben is, egy jó kis bunyóban mindig benne vagyok – nevettem fel.

- Ami pedig a paprika sprayt illeti, máskor ne félj használni. Tartsd csak meg, Isten ments, de lehet, hogy jól fog még jönni.

- Köszönöm szépen - mondta Bella, majd zsebre rakta. - Amúgy nagyon ügyes voltál. Hálás vagyok, amiért megmentettél.

- Nem tesz semmit- legyintettem.

- Hogy tanultál meg így verekedni?- kérdezte kíváncsian.

- Pár éve rádöbbentem, hogy muszáj lesz megtanulnom megvédeni magam. Sok időmbe és energiámba telt, de még közel sem vagyok jó benne. Sokat kell fejlődnöm, de minden tőlem telhetőt megteszek. Szerintem fontos, hogy egy nő meg tudja védeni magát. Ha gondolod, megmutatok pár jó fogást - néztem rá, amikor megálltunk a házuk előtt.

- Köszönöm, de azt hiszem, nem fog menni. Egyébként is, holnap elutazok apámhoz. Ott fogok élni nála.

- Ó, értem. Hát, akkor örülök, hogy megismertelek…- haboztam.

- Jaj, ne haragudj! Bella vagyok - nyújtotta a kezét.

- Anne - fogadtam el azt. - Nos, akkor vigyázz magadra és érezd jól magad ott.

És a filmnek itt vége is lett.

- Anne? – nézett rám kíváncsian Alice.

- Igen. A második nevem Anne. Akkoriban ezt használtam.

Edward kivette a lemezt, majd leült kedvese mellé, aki mélyen beletemetkezett a gondolataiba. Biztos ő is visszajátssza a történteket. 
Akkor este majdnem megerőszakolták őt. Ezt nem jó még csak visszaidézni sem, még akkor sem, ha nem történt meg.

- Ez tudod, mit jelent?- rázott fel hirtelen a gondolataimból egy hang. Felnéztem, és Jasper tekintetével találtam szemben magam, aki a lemezre bökött.

Őszintén nem értettem, hogy mire is céloz. Még túl kába voltam ahhoz, hogy gondolkodni tudjak. Csak néztem őt, teljesen üres aggyal.

- Figyeltek téged, és követtek, már akkor is - felelte egyszerűen és magától értetődően.