A sors iróniája - 3.fejezet

Sziasztok!

Hát, a harmadik fejezettel is megérkeztem, remélem tetszeni fog nektek. :)

Kérlek szépen titeket, írjatok, hogy is tetszett, mert higgyétek el, nagyon fontos nekem. Sok munkám van egy-egy fejezetben, és nagyon jól esne, ha megosztanátok a véleményeteket, legyen szó rossz vagy jó megjegyzés formájában. Szeretnék olyat írni, ami tetszik nektek, és élvezitek az olvasását, de ez csak úgy sikerülhet, ha elmondjátok mit gondoltok. Mert én ebből tanulok!!

Ne felejtsetek el szavazni, hogy szeretnétek-e Jason szemszögéből is olvasni a történetet. Chat alatt megtaláljátok. :)

Nem is húzom tovább a szót! Bár tudom, hogy nem is olvassa el mindenki a bevezetőt, aki igen, annak meg köszönöm. Jó olvasást! :)

ui: Köszönöm Lizzy, hogy írsz nekem, nagyon hálás vagyok neked. :) Szóval a te kedvedért felteszem...

Pusztító erő

Szavaimat majd’ egy percre néma csend követte, tisztán látszott rajtuk, megdöbbentek.

- Hogy mondod? – kérdezte sokkoltan egyikük. – Te akarod megszabni és eldönteni, hogy maradhatunk-e?

- Jól hallottad. Azt hittem, a vámpírok értelmesebbek… – mosolyogtam a szőke lányra kedvesen.

- Elég legyen! – lépett előrébb egy középkorú férfi, még időben közbeavatkozva, hogy visszaszóljon a gúnyos megjegyzésemre – Azt hiszem, kezdjük az elején. Hadd mutassam be a családom. A nevem Carlisle Cullen, ő pedig a felességem, Esme Cullen – mutatott egy gyönyörű, barna hajú nőre. Szép arca volt és kedves mosolya majdnem engem is erre a gesztusra késztetett. – Ő itt Emmett – pillantott a nagydarab srácra, aki ezer wattos vigyorral nézett rám – és a felesége, Rosalie – nézett a lányra, akivel majdnem vitába szálltam. Szép volt, meg kell mondanom, nagyon is. Olyannak tűnt, aki tisztában van ezzel a ténnyel. – A másik fiam, Jasper. – követtem a családfő pillantását, és döbbenetemben a levegő is bent rekedt a tüdőmben. Az egész karja tele volt harapásnyomokkal, sőt, még a nyakán is. El sem tudtam képzelni, honnan szerezhette ezeket, de azt rögtön meg tudtam állapítani, hogy ő a legveszélyesebb mindközül. 

Zavartan kaptam el a pillantásom, hogy végül a földet kezdjem el tanulmányozni.

- Ő itt Alice – folytatta végül a bemutatást, és egy alacsony, koboldszerű lányra mutatott. Barátságosan integetett, míg másik kezével a magas, izmos fiúba, Jasperbe karolt. – Bella és Edward. – Egy gyönyörű, barna hajú lányra, és egy bozontos, vörös srácra mutatott. – Ő pedig Jason, családunk legifjabb tagja. -  Már a legelejétől fogva tudtuk, hogy minden vámpír gyönyörű, hogy ezzel csalják magukhoz áldozataikat, de ezt a srácot valahogy még szebbnek és különlegesebbnek találtam. Ilyet nem szoktunk férfiakra mondani, de ő nem szimplán helyes volt. Tisztában voltam vele, hogy kell kezelni a fajtájabelieket, és hogyan kell ellenállni a „varázserejüknek”, most mégis csak dadogni tudtam.

- Öö, örvendek! – mondtam zavartan, és hirtelen elfelejtettem minden ellenszenvet, amit korábban éreztem irántuk. Képtelen voltam levenni a tekintetem róla, az az édes mosoly pedig még inkább megnehezítette a dolgom. Minden erőmet össze kellet szednem, hogy mégis megtegyem.

- A ti nevetek pedig? – kíváncsiskodott Carlisle, és éreztem mellettem Emmát megfeszülni. Nem akarta, hogy eláruljam, ami kész ostobaság. Csupán illedelmességből kérdezte meg, hiszen az egész iskola, sőt, az egész város tudja a nevünket.

- Én Daisy Corps vagyok, ő pedig a húgom, Emma. – feleltem óvatosan

- Most az igazat, ha kérhetem. – Jasper szavaitól megdöbbentünk mindketten.

- Tessék? Ezt nem igazán értem.

- Mind tudjuk, hogy nem azok vagytok, akiknek ti mondjátok magatokat. – Azt sem tudtam, hogy mérgemben legszívesebben leharapnám-e a fejét, vagy szégyenemben elsunnyognék onnan. Kíváncsivá tettek, hogyan lehetnek benne ennyire biztosak.

A következő pillanatban minden felbolydult. Nem figyeltem kellőképpen, és nem láttam, hogy húgomnál elszakadt a cérna. Teljesen felhúzta magát.

- Esme! – kiáltotta valaki a nő nevét, de túl későn… Emma addigra már előreugrott, és egy tűzgolyót hajított el, egyenesen felé. Eltalálta a nő karját, és ő ijedten sikoltott fel, szemeiben, mint minden vámpírnak, félelem lobogott.

- Pont ti beszéltek? – háborodott fel húgom, és tudtam, azonnal közbe kell lépnem. – Ti sem különböztök a többi vámpírtól, bármit is hallottunk. Mind ugyanolyanok vagytok, undorító szörnyetegek! – Szavai visszhangoztak a fák között.

Láttam őt összpontosítani, és egyik pillanatról a másikra az erdő lángokba borult, körbeölelve Cullenéket. Szemeiben gonosz tűz égett, amit ha nem fékezek meg, mindent elpusztít. A fénye vakította a szemem, minden sárga és piros volt, hallottam a ropogását is, az ijedt vámpírok sikolyával együtt.

Így hát tenyeremet feléjük fordítottam, éreztem az erőt, ahogy végigáramlik bennem, majd hirtelen elaludtak a lángok, amint ökölbe szorítottam a kezem. Egy rövid pillanatra úgy éreztem, égek belülről, hogy teljesen felemészt, de nem volt időm megvárni, míg elmúlik. Eléjük álltam, védelmezően, karjaimat oldalt kitártam és vártam, hogy Emma támadjon. Próbáltam lebeszélni és megnyugtatni őt, nem akartam bántani.

- Emma, vegyél vissza! – Haragos szemeivel rám nézett, és tudtam, nem fog leállni. Előre lendült, megpróbált kikerülni, de a bal vállát megfogva megpördítettem, és ellöktem őt jó messzire – Nyugodj már le, az Isten szerelmére! Ne akard, hogy bántsalak!

Volt már ilyen nem is egyszer, nem csak vele, velem is. Eleinte nehéz volt uralkodni magunkon, néha még most is az. Le kellett őt fárasztanom, el kellett érnem, hogy kiengedje a felgyülemlett érzéseit, a dühöt, amit irántuk érzett. Csak így sikerül majd lenyugodnia.

- Menjetek haza – adtam ki a parancsot Cullenéknek, s egy gyors pillantást még vetettem rájuk. Nem volt időm az arcukat elemezni, Emma már összeszedte magát addigra. Láttam, hogy habozva bár, de elindultak, így összeszedtem magam én is. 

Tudtam, hogy nem rám fog támadni, utánuk akart menni. Hirtelen kezdtem el felé futni, szinte egymásnak ütköztünk, több fát is kitörtünk. Erősen szorítottam az egyik törzséhez, és csillapítani próbáltam, de szemei nem rám fókuszáltak. Erősen küszködött a szabadulással, de sikerült lefognom őt. Óvatosan pillantottam oldalra, hogy megnézzem, melyik hülye maradt itt.

- Tűnés! – üvöltöttem Jasonnek, aki megállt, és nem volt hajlandó tovább menni. Olyan volt, mintha végtagjai a földbe gyökereztek volna. Végül Jasper húzta el őt onnan, és rángatta magával. Sikerült annyira elvonniuk a figyelmemet ezzel a kis produkciójukkal, hogy Emma kiszabadulhasson, és bekapjak egy ütést. 

Felém lendült, és újból ütni készült, de tapasztalatom révén gyorsabb és erősebb voltam nála, így könnyedén el tudtam kerülni az újbóli csapást, és karját a háta mögé csavarni. Szorosan fogtam le őt, csitítgattam, és suttogtam a fülébe. Ő pedig küzdött ellenem, és üvöltött, hogy engedjem el.

Szinte éveknek tűnt, mire sikerült annyira lecsillapodnia, hogy lazítsak szorításomon, és miután elengedtem, keserves sírásba kezdett. Egész testében remegett. Leguggoltam mellé, és hosszú percekig csak ringattam, és simogattam a haját. 

- Miért hagytad őket elmenni? Nem az a dolgunk, hogy megvédjük őket, te mégis ezt tetted – kérdezte tőlem halkan, szinte csak suttogva.

- Nem tudom – feleltem őszintén – Valamiért úgy érzem, ők tényleg mások. Ezt szerettem volna ma kideríteni, és adni nekik egy esélyt. Az, hogy ők döntöttek így, méghozzá saját akaratukból, csodálatos dolog. Fellázadtak a sorsuk és létük ellen.

- Azért érdekel ennyire, mert te is szeretnél fellázadni, hogy békén hagyjanak minket?

Elmosolyodtam kérdésén, olyan aranyos volt, mint egy naiv kislány. Hangja tele volt reménnyel ettől a gondolattól. Romboljam le ezt az illúziót? Hiszen még magam sem tudom a választ rá.

- Talán. Idővel minden megoldódik, ne aggódj emiatt. Gyere, menjünk haza. – Felhúztam őt a földről, és miután leporoltuk magunkat, hazaindultunk. 

Láttam rajta, hogy fáradt, és ezen nem is csodálkoztam. Sok erőt kiadott magából, méghozzá teljesen feleslegesen. Hibázott, felelőtlen volt, de nem akartam most ezzel traktálni. Befeküdt az ágyába, betakartam őt, akárcsak egy kisbabát, és leültem mellé. Meg akartam várni, míg elalszik.

- Bocsáss meg – suttogta nekem már álmosan, mégis komolyan.

- Semmi baj, sosem tudnék haragudni az én kicsi húgomra – Hangosan felnevettünk, majd úgy döntöttem, ledőlök mellé.

Az erdőtűz, amit Emma okozott

Jason :)

Egy kis ízelítő

Amíg nem jön a friss, felteszek egy kis ízelítőt, remélem tetszeni fog nektek. Bocsánat, hogy ennyit kell várnotok az új fejezetre, amint tudom, felteszem.

Elindítottam a blogon egy közvélemény kutatást, érdekelne szeretnétek-e Jason szemszögéből is olvasni a történetet. Mondjuk az első találkozásról, vagy a tíz hosszú évről...

Szavazzatok kedvetek szerint! :)

Puszi

***

 

- Pont ti beszéltek? – háborodott fel húgom, és tudtam, azonnal közbe kell lépnem – Ti sem különböztök a többi vámpírtól, bármit is hallottunk. Mind ugyanolyanok vagytok, undorító szörnyetegek! – szavai visszhangoztak a fák között.

Láttam őt összpontosítani, és egyik pillanatról a másikra az erdő tűzbe borult, körbeölelve Cullenéket. Szemeiben gonosz tűz égett, amit ha nem fékezek meg, mindent elpusztít. A fénye vakította a szemem, minden sárga és piros volt, hallottam a tűz ropogását is, és az ijedt vámpírok sikolyát.

A sors iróniája - 2.fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a második fejezetet, remélem tetszeni fog nektek. Nagyon szeretném, ha elmondanátok a véleményeteket, és pipálgatnátok a végén, sajnáltam, de csakúgy mint a többihez, az első fejezethez sem érkezett nagyon semmi.

Jó olvasást!

Ultimátum

Reggel késésben voltunk, aminek az okát komolyan nem értettem. Nem tudtam, hogy lehet Emma ilyen hihetetlenül lassú. Ez csak egy iskola, de a fél szekrényét felpróbálta, mondván nem tudja, mit is vegyen fel. Direkt megmondtam neki tegnap este, hogy válassza ki a ruháját, hogy elkerüljük ezt a helyzetet, de kinevetett, azt állítván, nem lesz semmi probléma. 

Szerencsére gyorsak voltunk, és még időben értünk be az iskolába, ahol a tanulmányi irodában eligazítottak minket, és megkaptuk az órarendünket. Ms. Cope kedves nő volt, mindenben készséggel segített, ami egy kicsit nyomasztott is. Vörös haját szoros kontyba fogta, és hevesen magyarázott arról, mit hol találunk, hogy írassuk alá a papírjainkat a tanárokkal, és hogy iskola után vigyük vissza. Sok szerencsét kívánt, és miután jól nevelten megköszöntünk mindent, szinte kimenekültünk az irodájából. 

Összehasonlítottuk az órarendjeinket, és rá kellett jönnünk, jó néhány külön töltött pillanatunk lesz, amit azt hiszem egyikünk sem bánt igazán. Rengeteg mindenben hasonlítottunk, mégis sokban különböztünk egymástól.

Zavart minket a többiek bárgyú tekintete, ahogy minden mozdulatunkat kíváncsian lesték. A kínos elhallgatások, amikről pontosan tudtuk, hogy rólunk szóltak, egyenesen az idegeinkre mentek, de türtőztettük magunkat, legalábbis erősen próbálkoztunk vele. Csak reménykedhettünk az újdonság varázsában, hogy hamarosan mindenki elfelejtkezik rólunk. De első nap erre nem igazán számíthattunk.

- Olyan furcsa érzésem van, neked nincs? Tudod, mint amikor… – szavaimat a csengőszó félbeszakította, és sietve indultunk meg az első közös óránkra, matekra.

Utáltam ezt a tantárgyat, mindig is hülye voltam hozzá, ellenben velem Emmának gondot sem okozott. Ezért irigyeltem is. Leültünk az utolsó előtti padba, hiszen csak ott volt hely, és beszélgettünk Mr. Varner megérkezéséig. Nem volt szimpatikus, főként azért nem, mert matektanár. Mindent utáltam, ami ehhez a tárgyhoz kapcsolódott.  

Miután átadtuk a papírjainkat, visszaküldött minket a helyünkre. Örültem, hogy nem kellett bemutatkoznunk, de még így sem emelkedett fel a ranglétrámon. A többiek úgy kísérték figyelemmel minden mozdulatunkat, mintha terroristák lettünk volna. Ettől kirázott a hideg, és egy kicsit megijesztett. Ennyire elszoktam volna az emberektől?

A többi órát külön töltöttük egymástól, csak szünetekben futottunk össze. Mr. Mason óráján sikerült rivaldafénybe kerülnöm, ugyanis kihívott a tanári asztalához, hogy mutatkozzak be. Nem értettem, miért nem lehetett volna az asztalomnál, és hogy miért nem elégedett meg azzal, ahogy bemutatkoztam. Ugyanis szinte faggatott, hogy hol éltem és meddig. Persze ezek a kérdések nem okoztak nehézségeket, hiszen kívülről fújtuk az egészet. Nem hazudtunk sokat, tulajdonképpen egész sok valóságalapja volt a történetünknek.

- Daisy Corpsnak hívnak, tizennyolc éves vagyok. Tegnapelőtt jöttünk haza Európából a húgommal, Emmával. A szüleink állása megkövetelte tőlük, hogy rengeteget utazzanak, így mi is velük tartottunk, de belefáradtunk a folytonos költözésbe, és szüleink is úgy látták jónak, ha letelepszünk, és egy helyen járjuk ki az iskolát.

Ennyivel lezártam a témát, de még el kellett mondanom, hogy a korábbi iskoláimban milyen kötelező olvasmányokat vettünk. A kis monológom után egy hosszú listát nyomott a kezembe, miszerint ezeket a könyveket minél hamarabb szerezzem be és olvassam el. 

Az órák hamar elteltek, és azon kaptam magam, hogy már ebédidő van. Az étkezőbe beérve farkaséhesen vettük az irányt a különféle ételek felé, és hirtelen el sem tudtam dönteni, hogy mit is szeretnék enni. Emlékszem, hogy sosem szerettem a menzás kaját, de most bármit felfaltam volna. Az első kezünkbe kerülő ételeket a tálcára raktuk, és haladtunk tovább a sorban, míg meg nem hallottunk egy vékony és döbbent hangot. 

- Ti tényleg ezt akarjátok megenni? De hisz ez tocsog a zsírban – nézett ránk döbbenten egy hosszú, barna hajú lány.

Mosolyogva néztünk össze Emmával, és válaszra sem méltatva leültünk egy szabadon álló asztalhoz. Mindenki minket nézett és rólunk beszélt, de nem zavartattuk magunkat.

A pizza isteni finom, habár egy kicsit tényleg zsíros volt. Amint befejeztük, vagyis befaltuk, kimentünk a teremből.

A kijáratnál megtorpantam, és döbbentem meredtem előre, még a tüdőmben is bent rekedt a levegő. Egyszerűen nem hittem a szememnek. Emma nem értette a reakciómat, de pillantása végül rájuk esett.

Képtelen voltam felfogni azt, ami a szemem elé tárult, egyszerűen szürreális volt az egész. Hát mégis léteznek? Több évig csak meseként tekintettem rájuk, és most mégis itt voltak.

Ránk néztek aranybarna szemeikkel, és megálltak közvetlenül előttünk. Döbbent arckifejezésüket felváltván hatalmas mosoly jelent meg arcukon, és közelebb léptek.

Éreztem Emma testét megfeszülni mellettem, és halványan, de észleltem azt is, hogy remegni kezd. Minél hamarabb el kell mennünk innen, mielőtt felfedne minket mindenki előtt. Figyelmemet a fiatalabb Corpsra fordítottam, de fél szemmel még így is láttam, hogy egyikük ide akart jönni. 

Megragadtam Emma kezét, és elsétálva mellettük halkan odasuttogtam nekik, tudtam, hogy úgyis tökéletesen meghallják, mit mondok. – Este hatkor legyetek az erdő nyugati részén, a tisztásnál!

 Kiviharzottunk az udvarra, és leültünk egy padra.

- Meg kell nyugodnod, tudod jól, hogy nem fedhetjük fel magunkat. Gondolkozz, és uralkodj magad felett! Csak lélegezz mélyeket! – Tudtam, hogy most egy kis friss levegőre lesz szüksége, így hazaindultunk, máris ellógva két óráról, rögtön az első napon.

- De ezek vérszívók! – csattant fel dühösen a kocsiban

- Észrevettem, de te is láthattad volna, hogy a jó vámpírok közé tartoznak.

- Nincs olyan, hogy jó és rossz vámpír. Mind ugyanolyan!

- Akkor miért állatokkal táplálkoznak?

Halkan szusszantott egyet, és kérdésre kérdéssel felelt. Meglepődött, akárcsak én.

- Mit fogunk csinálni? És ha nap mint nap találkozni fogok velük? Azt nem fogom elviselni.

- Még nem tudom, arra az eshetőségre is kitalálunk valamit – feleltem őszintén. – Tisztázzuk a dolgokat. Ma hatkor elmegyünk, beszélünk velük, és szót fogadsz nekem. Megértetetted?

- Meg – mondta már nyugodtabban – És jelenteni fogjuk?   

       

- Egyelőre nem. Majd kigondoljuk, hogyan tovább.

A délutánt a tévé előtt töltöttük, de nem beszéltünk sokat. Mindketten a gondolatainkba merültünk. Sokat hallottunk már róluk, de nem gondoltuk, hogy valóban léteznek. Ezek után én is tanácstalan voltam. Addig, amíg nem beszélek velük, nem akarom megemlíteni Michaelnek. Ha elmondanánk, felborulna minden. Vagy ismét el kéne mennünk, vagy rosszabb…

Elintéztem egy telefont, majd nekiláttam főzni, hogy valamit enni tudjunk. Próbáltam kikapcsolni, de valamiért egész délután ők jártak az eszemben. Az aranybarna szemeik – amik mintha a retinámba égtek volna – teljesen elvarázsoltak, elvesztem bennük. A viselkedésük megzavart. Kedvesnek tűntek és mosolyogtak ránk, rám… ez nem vall a fajtájukra, ők tényleg mások.

Azon agyaltam, mit fogok tenni, miután beszéltünk. A kötelességemet, vagy netán engedek a szívemnek?

Az idő hamar eltelt, s kilépve a házból, a hátsó udvar felől az erdőbe vetettük magunkat. Időben értünk oda, de ők már ott vártak minket. Legalább nem késtek, ez is jó pont. Sokan voltak, még sem féltem tőlük. Valahogy olyan barátságosnak és ártatlannak tűntek, ami kész ostobaság. Ha megtudják, hogy ilyeneken jár az eszem, bele sem mertem gondolni, hogy mit tennének velem.

Szorosan Emma mellé álltam, és határozottságot sugározva rájuk emeltem a tekintetem.

- Tudjuk, hogy mik is vagytok igazából, és ahhoz, hogy itt maradhassatok, feltételeink vannak!

A sors iróniája - 1.fejezet

Sziasztok! 

Meghoztam az első fejezetet, és remélem írtok majd egy-két szót, és pipálgattok, ha a végére értetek. Ez természetesen csak a bevezető, a következő fejezet már sokkal izgalmasabb lesz, ezt garantálom. :)

Minden út haza vezet

Izgatottak voltunk, hogy végre kiszabadulhattunk a négy fal közül, és szabadon pihenhetünk úgy, hogy nem kell küldetésre mennünk. Eleinte nehéz volt megbirkóznom az erőmmel és az érzéseimmel, de Michael és Samantha sok mindenben segített.

Összetörtem Sam halálakor, az egyik legjobb mentorom volt, nagyon jól kijöttünk. Ő tanított meg uralkodni saját magam felett. A halála miatt lehetünk most itt, Forksban. Nem akartam átvenni a helyét, de muszáj volt.

Mindig is szerettem az esőt, imádtam az illatát, és megnyugtatott a látványa. Sosem keltett bennem bús hangulatot és gondolatokat. Bár tartok attól, hogy a folyamatos eső előbb-utóbb rám is rám nyomja majd a bélyegét.

- Tisztázzuk a szabályokat – néztem hátra a visszapillantó tükörben.

- Jaj, ne már! Ha még egyszer elmondod, esküszöm, felkötöm magam.

- Emma! – emeltem fel a hangom idegesen

- Jól van, jól van. Csupán nem értem miért van ennyi szabály, de megígérem, hogy jó kislány leszek, és betartom mindet – pillantott rám gúnyosan

Szerettem őt, de néha legszívesebben a falra másztam volna tőle. Remek érzéke volt ahhoz, hogyan borítsa ki az embereket. – Azért van annyi szabály, hogy fenntartsuk a látszatot. Ha megszeged, értünk jönnek, és mind a kettőnknek el kell hagynia a várost. 

- Oké – felelte mérgesen, és karját összefonta a mellkasa előtt

- Nem érted, mennyire komoly a helyzet? Ha így van, most mondd meg és visszafordulok. Nem muszáj itt lennünk – néztem ismét hátra, és láttam, amint szemei ijedten csillannak meg. – Megegyeztünk, hogy azt teszed, amit én mondok, és betartasz mindent! Már nem emlékszel?

- De, és úgy is lesz. Te vagy a főnök. Nem akarok neked nemet mondani, és nem is tudnék.

A további utat némán tettük meg, csak a zene szólt a rádióból. 

Izgatottan néztem az Üdvözöljük Forksban táblára, még egy mosolyt is megengedtem magamnak. Egyszerűen tökéletes volt ez a pillanat. 

Valójában egy kicsit izgatott voltam, jó dolgokat reméltem a várostól. Valahogy úgy éreztem, végre otthon vagyok, és nyugalommal töltött el a tudat, hogy itt lehetek. Gyönyörködve néztem a tájat, az erdő teljesen elbűvölt.

- Nem működik ez a vacak – szóltam ingerülten, miközben pirosat kaptunk. – Biztos elromlott, vagy selejteset sóztak ránk.

- Nincs semmi baja, te vagy selejtes – felelte Emma vidáman nevetve, amin én is elmosolyodtam egy kicsit. Tény, hogy nem voltam nagyágyú, ami az elektronikus eszközöket illeti. – Mi a cím?

Miután megadtam, az a vacak GPS végül elvezetett minket az új lakhelyünkhöz. 

Egyszerű kis családi ház volt, egy kis kerttel az erdő közelében. Leparkoltam a felhajtón, és a bőröndjeinket hátrahagyva körbenéztünk a lakásban. A konyha eléggé kicsinek tűnt, de nekünk bőven elég. A ház teljesen átlagos, csupán kétszintes. Az emeletre felérve Emma rögtön kiválasztotta a szobáját, így nekem a kisebb jutott. Nem bántam, a lényeg az, hogy külön leszünk. A falak lila színben pompáztak, és bár nem ez a kedvencem, de megfelelt. Az ablakaim az erdőre néztek, aminek kifejezetten örültem. 

 Az egész szombatunk takarítással és pakolással telt. Első dolgunk persze a hifi beüzemelése volt, és nyugodtan láttunk a feladathoz, hogy helyre pofozzuk a lakást. Pár berendezési tárgyat itt hagyott a korábbi lakó, de néhányat magunknak kellett hozni. Nem volt sok cuccunk, leginkább ruhákkal voltak megtömve a bőröndjeink. Az estét egy hatalmas pizzával zártuk, majd bedőltünk az ágyba. 

Vasárnap nem volt más dolgunk, minthogy bevásároljunk, a hűtőnk ugyanis üres volt. Furcsa érzés volt önállónak és függetlennek érezni magamat, de nagyon felszabadító, egyszerűen imádtam. Így történhetett, hogy elfelejtettem telefonálni.

- Michael, tényleg nagyon sajnálom – mondtam már sokadszorra. – Rengeteg dolgunk volt a lakással, és el is fáradtunk. Máskor nem lesz ilyen.

- Annyira azért nem voltatok fáradtak, hogy ne terheljétek a számlátokat. – Sejthettem volna, hogy nyomon követik a hitelkártyánkon a pénzmozgást.

- Hé, azért ennünk kell! – mondtam felháborodva a telefonba.

- Nyugi, nyugi! Én csak jót akarok nektek. Az, hogy elmehettetek, nem jelenti azt, hogy nem tartoztok számadással nekünk. Csak azt kérem, hogy a ti érdeketekben ne forduljon többször ilyen elő.

- Rendben van, köszönöm. 

- És milyen „szabadnak” lenni? 

- Alig egy napja vagyunk itt, még nem igazán tudom. De érzem, hogy elég frankó lesz. – Egyszerre nevettünk a telefonba. – A holnappal minden rendben lesz? – kérdeztem rá a biztonság kedvéért, a megnyugtató választ hallva még egy ideig beszélgettünk, majd elköszöntünk.

- Mit akart Michael? – A goromba kérdés hallatán muszáj volt hátra fordulnom. Nem kedvelte őt, egyáltalán. Hogy őszinte legyek, senkit sem kedvelt.

- Jelentést várt. Letisztáztuk a holnapot is, minden el van intézve.

- Hurrá – jelentette ki szarkasztikusan, majd a konyhába sétált.

- Jaj, ne már! Tudod, hogy nekem sem fűlik hozzá a fogam, de ez volt az egyik feltétele annak, hogy eljöhessünk.

- Tudom, de utálok iskolába járni.

- Senki sem szeret. Szokj hozzá! – Próbáltam kedves lenni, és ösztönzően beszélni, de valljuk be, nincs sok jó oldala annak, hogy a suliban koptassuk a padot.