Sziasztok!
Nagy sokára megérkezett a friss, remélem örültök neki. Ez az utolsó előtti fejezet, hamarosan vége A sors iróniájának. A fejezetet Krice-nak ajánlom amolyan ajándékként a sikeres érettségije miatt - és remélem még sok más ilyen helyzetben lévő olvasómnak - illetve Hannahnak, aki még csak most talált rá a blogomra. :)
És még egyszer bocsánat, hogy ilyen ritkán frissítettem, igazán sajnálom...
Jó szórakozást hozzá!
"A csalódás a legfájdalmasabb tapasztalat, nemcsak a személy miatt, akiben csalódtunk, hanem főképp azért, mert megsebesült bennünk a tisztelet vágya."
Hevesi András
Lázadás
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen szorult helyzetbe kerülök, mint amilyenben most vagyok. Helyesen cselekedtem, ezért is éreztem helytelennek a rám váró büntetést. Nem hagyhattam, hogy bármi baja is essen Emmának. Képtelen lettem volna a tükörbe nézni, vagy akárcsak aludni azzal a tudattal, hogy megmenthettem volna, de nem tettem, mert nem mertem vagy mert féltem. Szívtelen szörnynek érezném magam, ezzel tisztában voltam. De most, láncra verve egyre zavarosabbak a gondolataim, és egyre inkább gyűlik bennem a harag a Tanács iránt. Tettemre kész lázadásként tekintettek, amiért meg kellett bűnhődnöm. És addig, amíg nem ítélkeznek sorsomról, egy sötét és koszos pincében vagyok egyedül. Csakis a gondolataim, szeretteim, és emlékeim maradtak, amikre támaszkodhattam. Egy pillanatra sem bántam meg, hogy közbeavatkoztam. Tudtam, hogy így helyes, hogy ezt kell tennem. Ennek az ellenkezőjéről senki sem győzhetett meg. Örülök, hogy nem kellett szemtanúja legyek Emma halálának, de féltem, neki nem lesz más lehetősége, és végig kell néznie az enyémet. Nem akartam, hogy azt higgye, miatta történik velem az, ami jelen pillanatban elkerülhetetlennek tűnik. Lázadásomat meg kell torolniuk, és tudtam, elég véres lesz. Ezzel példát statuálhatnak, és minden lehetőséget és eszközt megragadnak, hogy többet ilyen ne forduljon elő.
Nem féltem. Tudtam mi vár rám, és felkészültem rá. Annyira, amennyire csak lehetséges. Nem akartam magára hagyni a szeretteimet, legfőképp Lissát, és Emmát nem. Elviselhetetlen lenne számukra. Jason és a Cullen család, úgy éreztem, képesek lesznek tovább lépni. Akármennyire is tagadják, egyszer már elengedtek, és ez sem lesz különb attól. De számukra nem lesz könnyű. Eredetileg nem ez volt a tervem. Tiszta szívemmel szerettem volna, hogy Emma és Colin boldogok legyenek életük végéig, az örökkévalóságig. De félek, hogy ez nem lehetséges. A Tanács megkeseríti létük minden pillanatát. Nem tudtam, hogy mi is lesz ezek után, és nem akartam ebben a reménytelenségben és káoszban magára hagyni barátnőmet. Fájt a szívem, ha csak erre gondoltam. Csak az a gondolat nyugtatott némiképp, hogy Michael mindig mellette lesz. Hogy segít neki, amiben csak tud, és sosem hagyja magára, hogy ki áll érte, bármiről is legyen szó. Ez volt az egyetlen vigaszom, és persze Seth.
Imádtam a kis hülyét, és az életemet érte is eldobtam volna. Gyerekkorom óta barátok voltunk, bár ez a barátság megingott, mikor bevésődött a kishúgomba. De a közöttünk lévő kapcsolat alapjai elég szilárdak, erősek voltak, hogy ezen is túljussunk. Elmondhatatlanul hálás voltam neki is, amiért mindig mellette volt, amikor én nem tudtam. Amikor Michael és Sarah értem jöttek, Lissa még gyerek volt. Szüksége lett volna rám, az egyetlen élő rokonára. De nem voltam mellette, és Seth létezéséért örökké hálás leszek mindenkinek, még az univerzumnak és a farkas géneknek is.
Mielőtt elindultam volna a villából, hogy kezdetét vegye a begyűjtés fárasztó menete, volt lehetőségem, hogy beszéljek vele. Nem így terveztem, de örültem annak a beszélgetésnek, és hogy megígértettem Seth-tel, mindig vele lesz, a testvéremmel. Ez adta meg a kellő erőt, hogy képes legyek otthagyni őket. Persze nagyon kiakadt, hogy ilyen búcsúbeszéddel álltam elő, és megijedt. Számba vettem, hogy történhet velem valami, de nem erre számítottam. Ez nem volt a tervemben, és tartottam, az egész borult. Hogy elrontottam mindent, és még nagyobb galibába sodortam szeretteimet, mint amiben voltak. Pedig Isten a megmondhatója, hogy én tényleg nem ezt akartam. Mi mind a körülmények áldozatai vagyunk.
Az ajtó nyitódására rögtön felkaptam a fejem. Nem tudtam ugyan, hogy mennyi idő telt el a történtek óta, vagy, hogy éjjel vagy nappal van-e. De semmi jót nem ígért Jeffrey és Julia néni látogatása. Pontosabban csak tippeltem, hogy az idős, ősz hajú férfi ő lehet. Még sosem láttam őt, de a híre megelőzte. Nem vadász, hiszen férfiak nem lehetnek, mégis mindenki retteg tőle, a hatalmától. Túlnyomó részt az épületben csak nők tartózkodnak, elvétve akad csak a másik nemből. Olyanok, mint Aaron, aki megszegte a szabályokat azzal, hogy beengedett Emmához a vizsgája előtt. Ők csak kisegítők, komolyabb feladatokat nem bíznak rájuk. Michael és Jeff kétségkívül az elitbe tartoznak. Csak azt tudom, hogy veszélyes alak, és hogy ő pénzeli a Tanácsot. Ezért igenis nagy szerepe van a döntéshozásban.
A láncok megcsörrentek a karomon, amikor elém értek. Nem voltam teljesen tisztában a szerepükkel, hiszen ha akarnék, könnyű szerrel kitéphetnem azokat a falból, nem akadályoz meg benne semmi. De tudtam, ha ezt tenném, csak még mélyebbre ásnám magam. Azt sugallták, hogy ez az engedelmességről, a büntetés tűréséről szól, de gyanítottam nem pont erről van szó. Meg akartak alázni, és részben sikerült is. Úgy éreztem magam, mint egy láncra vert kutya, és tekintetük valóban erről árulkodott. Megalázó volt, és védtelennek éreztem magam.
- Tudsz valamivel mentségül szolgálni? – tette fel az első kérdést Jeff, rögtön a tárgyra térve, meglepően lágy hangon. Megdöbbentem, és eleinte egy szó sem jött ki a számon. Túlságosan behízelgő hangnemben kérdezte, ami kizökkentett, de magamra találtam, és a következő pillanatban dühösen vágtam vissza.
- Miért kéne mentegetőznöm azért, mert megmentettem valakit? Azt hittem azért alakult a Tanács, és azért léteznek a vadászok, hogy segíthessünk másokon. Én is ezt tettem. A kötelességem. – Néztem rá dacosan, villámokat szóró tekintettel, de nem hatotta meg. Fölényesen elmosolyodott, és körbe-körbe sétált körülöttem. Idegesen mocorogtam, és követtem a tekintetemmel. Nem tetszett a helyzet alakulása, és egyre feszültebb lettem.
Úgy éreztem, annyira méreget, hogy lyukat fúr a bőrömbe. Legszívesebben bemostam volna neki egy jó nagyot. Az elegáns öltönye elárulta, hogy magas rangot tölt be a Tanácsban, és talán a világban is. Kíváncsi voltam, honnan lehet annyi pénze, hogy támogatást nyújtson a szervezetnek, amit most a pokolba kívántam.
Kezdtem visszasírni a forksi gimit, és az ott lévő diákokat. Akkoriban úgy gondoltam, nem lehet rosszabb a beilleszkedésnél, a fárasztó szerepjátéknál, és az érzésnél, hogy folyton engem bámulnak és kibeszélnek. Most azonban áhítoztam a gondolatért, hogy ott lehessek. Esetleg, hogy újra kezdjünk mindent, tiszta lappal.
- Sokat hallottam már rólad – kezdett bele hirtelen Jeff, felfedve igazi énjét. A hangjától kirázott a hideg, és libabőrös lettem. Úgy éreztem minden erőm kiszívja, csak úgy elszáll a testemből. Határozottan kellemetlen érzéseim voltak a közelében. – Azt hiszed, kiváltságos helyzetben vagy? Hogy bármit megtehetsz? – kérdezte, és megállt előttem. Nem tudtam, és nem is akartam válaszolni. Azt kívántam, bár elnyelné a föld. Vagy akár engem. Hogy nyíljon szét alattam a talaj, és zuhanjak a mélybe. Bár jobban örültem volna, ha ez inkább vele történik, de nem tudtam a közelében lenni. Minden erőmmel azon voltam, hogy visszatartsam a remegésemet, amit kiváltott belőlem.
Nincs hatalma felettem, hiszen ő csak egy ember. Könnyűszerrel megölhetném, akár egy mozdulattal. Képtelen kárt tenni bennem, nem válthat ki belőlem egy átlagos halandó ilyen érzéseket, mert gyenge. Erősebb és gyorsabb vagyok nála, nem okozhat nagy problémákat – legalábbis ezzel nyugtattam magam. Azonban tudtam, az ő döntésétől függ az életem. Mégsem akartam visszakozni vagy behódolni. Hagytam, hogy lássa a gyűlöletet a szememben. Nem leszek egy a katonáik közül, szabad akaratom van, és nem irányíthatnak. Ezt tudniuk kell, még akkor is, ha ez vezet a végzetemhez.
- Nem hiszek semmit, Uram – kezdtem bele egyszerre udvariasan és határozottan. – Tudom, mi a kötelességem, és abban a helyzetben ezt éreztem helyesnek. Semmilyen hátsó szándékom nem volt, én csak segíteni szerettem volna, életet menteni.
- De nem ez a dolgod – kiáltott rám, és közelebb lépett. Hangja visszhangzott az egész alagsorban, mégsem rezzentem össze. – Azt kell tenned, amit mi mondunk. Tudtad jól, tilos közbeavatkoznod, és hogy ennek következményei lesznek. Úgyhogy ne hidd, hogy ezt megúszod. Ha rajtam múlik, súlyos árat fogsz fizetni az engedetlenséged miatt – mondta még, és kiviharzott választ sem várva. Láthatóan mérges volt, és arra hajtott, hogy a Tanács tagjait saját igazáról győzze meg.
Nagymamám rendkívül ideges volt. Amint Jeffrey kilépett az ajtón, Julia néni keze meglendült.
- Csalódtam benned – mondta olyan dühvel a hangjában, amit még sosem hallottam tőle. – Ne hidd, hogy másképp fogunk dönteni csak azért, mert az unokám vagy. Szégyelld magad! – förmedt még rám, és megnémultam. Nem számítottam a pofonra. Nem fájt különösebben, de nagyon rosszul esett. Az ajkaimat erősen össze kellett szorítanom, nehogy elsírjam magam. Nem gondoltam volna, hogy ennyire ellenséges lesz. Tudtam, hogy számára sokkal fontosabb a Tanács, mint én, de erre mégsem számítottam. Reménykedtem, hogy szeret annyira, hogy megértse mit miért tettem. Vagy legalább megpróbálja megérteni. De újra csalódnom kellett benne. – Hatalmas hibát követtél el, és nem tehetek érted semmit. És őszintén, már nem is akarok. Leveszem rólad a kezem. – Ez volt a végszó. A visszaszámlálás kezdete. Már csak napjaim vannak, vagy inkább óráim.
Nem így kéne viselkednie egy nagymamának. Nem azt vártam, hogy megsimogassa az arcom, vagy puszit adjon. Sosem volt az a szokványos nagyi, aki sütit süt az unokáinak és meséket mond. Azt kellett volna mondania, hogy büszke rám, hogy helyesen cselekedtem annak ellenére is, hogy nem szabadott volna közbeavatkoznom. Mert megmentettem valakit. Ez igenis szép cselekedett! De őt ez nem érdekli, kitagadott. Lissán kívül már tényleg nincs más családtagom. Nem vagyok elég jó nekik, sosem voltam az. A könnyeim utat törtek maguknak, felidézve az emlékeiket. Nem akarok egyedül lenni, és meghalni sem. Csak most kaptam vissza a szeretteimet, nem akarom elveszíteni őket.
Annyira vártam, hogy Julia néni azt mondja, hogy egyetért velem. Hogy bármi is történik, velem van, mert helyesen cselekedtem. Úgy szerettem volna valami hasonlót hallani tőle, de tudtam, ez csak egy álom.
- Mond meg, hogy miért? Én tényleg nem értem! Vadászok vagyunk, az Isten szerelmére! Az a dolgunk, hogy életeket mentsünk, legyen szó emberről vagy a társainkról. Segítenünk kell mindenkin, akin csak tudunk. Miért nem érted ezt meg? Miért nem érti meg ezt a Tanács? – kérdeztem, de választ sem várva folytattam. – Adj egy érthető és elfogadható magyarázatot, hogy miért vár rám az, ami! Hogy miért volt helytelen az, amit tettem, hogy megmentettem Emmát. Mondd meg, és megígérem, elfogadom a sorsomat!
Egy hosszú pillanatig azt hittem, nyertem, sikerült megértetnem magam és elgondolkoztatnom őt tettem helyességéről. Hogy megérti, mit miért tettem. De ismét csalódnom kellett benne.
- Tudod, én meg azt vagyok képtelen felfogni, miért vagy ilyen, hogy miért nem tudod elfogadni a szabályokat. Ezen mindenkinek túl kell esnie, ha érdekel, ha nem. Ebbe nem szólhatsz bele, nem a te dolgod. Nyíltan fellázadtál a Tanács ellen, és ami a legszörnyűbb, még most sem látod be, hogy bűnt követtél el.
- Bűnt? – kérdeztem vissza már-már hisztérikus hangnemben. Mintha két külön világról jöttünk volna, annyira nem értettük meg egymást. – Mióta bűn megmenteni valakit?
- Ne forgasd ki a szavaimat, és ne csinálj úgy, mintha te lennél az áldozat! Elárultad a Tanácsot, és így engem is. Sajnálom, hogy így gondolod, drágám, nem akartam, hogy ez történjen. Te döntöttél, és nincs más választásom, te kényszerítetted ki ezt az egészet – mondta, és mély levegőt véve a szemembe nézett. – Szégyellem, hogy az unokám vagy. Elárultál engem, és mindent, amiben hiszek – vágta könnyedén az arcomba, és sikerült vérig sértenie, szó szerint. Nem elég, hogy kitagadott, de ugyanazt mondta, mint egykor apám.
- Tudod, semmivel sem vagy különb Alextől. Az alma úgy látszik, nem esett messze a fájától… Velejéig romlott vagy, akárcsak ő. Ha így gondolod, nem érdemled meg a szeretetemet. De legalább benned volt annyi emberség, hogy ezt ne a szülinapomon közöld velem. Azt azonban ne várd, hogy ezt a jóindulatot megköszönjem neked. Csak, hogy tudd. Később, ha magányos leszel, és senkid sem lesz, akarom, hogy emlékezz erre a pillanatra. Hogy mit mondtál, és hogyan veszítetted el az egyetlen rokonodat, az unokádat – mondtam még, és minden erőmmel azon voltam, hogy a szemébe nézzek. Hogy erősnek tűnjek, holott belül szenvedtem. A torkomat marta a visszafojtott könnyáradat, amit már alig bírtam megfékezni. Mélységesen megbántott, és nem tudtam mit tenni a sajgó szívemmel. Anno mikor ideérkeztem, szinte tálcán kínáltam fel neki, bízva, hogy talán együtt egy igazi család lehetünk, de az sem fájt jobban, mikor rájöttem nem szeret igazán. Egészen idáig reméltem, hogy a szíve legmélyén valóban szeret, ám most kiderült. Fel kellett volna készítenem magam, nem kellett volna, hogy váratlanul érjen, mégis sikerült meglepnie. – Csukd be magad után az ajtót – vetettem oda erősen koncentrálva, hogy hangom nehogy megremegjen. Nem akartam sírni miatta. Tudtam, hogy nem éri meg, de úgy éreztem, gyászolnom kell.
- Menthetetlen vagy. Viszlát! – mondta, és kisétált az ajtón. Ajkaim megremegtek, könnyfátyol borította szemeimet, alig láttam valamit. Magamban számoltam vissza, és mikor úgy gondoltam, elég messze lehet, egyszerűen kitört belőlem a sírás. Zokogtam, és úgy éreztem, soha be nem gyógyuló seb marad a szívemen. Nem voltam elég jó neki sem, nincs rám senkinek sem szüksége. Lábaim remegtek, mint a kocsonya, és felmondták a szolgálatot, a láncok azonban nem engedték, hogy a földre essek. Mélyen belemélyedt a bőrömbe, de az a fájdalom semmi sem volt ahhoz képest, amit a szívemben éreztem. Még erősebben nyomtam bele kezeimet, próbáltam a fizikai fájdalomra koncentrálni, de az igen elenyésző volt.
Jason szemszöge
Mérhetetlenül hiányzott Daisy, és mindent megtettem volna, hogy újra a karom közt tartsam, hogy megcsókoljam, hogy együtt lehessek vele. Ő volt a tökéletes nő számomra, és minden egyes vele töltött napért hálát adtam Istennek. Én voltam a legboldogabb ember, hogy visszaadta őt nekem, holott nem is emlékezett rám hónapokig. Mégis boldog voltam, hogy életben van, hogy a közelében lehetek. Kínzott a gondolat, hogy nem érez ugyanúgy, mit én, hogy nem ismer rám, és nem tudja ki vagyok, nem ismeri a múltunkat. Rosszabb pillanataimban mindig végignéztem a DVD filmeket, amiket Christian és társai küldtek Daisynek, hogy az őrületbe kergessék őt. Fájt, amikor a felvételeket néztem, de mindig erőt adott és rádöbbentett, küzdenem kell érte. Láttam a hőn szeretett nőt, aki szenved, és aki mindennél jobban szeretett engem. Ez a gondolat mindig segített továbblépni, hogy ez a mély szerelem nem múlhatott el csak úgy.
Nehéz volt elengednem őt arra a begyűjtésre, de tudtam, hogy nincs más választásom. Ez a kötelessége, és nem állhatok közéjük. De az elmúlt időben rájöttem, hogy milyen erős is, és tudtam, nem kéne féltenem őt, de a szívem mégis mást súgott. Rettenetesen aggódtam miatta, és minden hívásáért hálát adtam Istennek, hogy minden rendben van vele. Hittem a létezésében, és az, hogy visszakaptam őt, kezdte elhitetni velem, nem vagyok a pokol szüleménye. Elvégre, miért kaptam volna vissza azt, aki a legfontosabb az életemben? Vagyis, csak szerettem volna ebben hinni. Az igazság az, hogy mindketten sokat változtunk az elmúlt időben, én szörnyeteg lettem, ő pedig olyanokat öl, mint én. Nem szabadna együtt lennünk, nem gondolhatnék rá, de képtelen vagyok erre. Minden gondolatomat ő tölti ki, érzem az illatát, ha csak rágondolok, és gyönyörű zöld szeme minden alkalommal elbűvöl, ahányszor csak ránézek. Szeretném azt hinni, hogy Isten megbocsátott, kegyeibe fogadott, és ezért kaptam vissza. De a sok megpróbáltatás kezd meggyőzni az ellenkezőjéről. Egy szörnyeteg vagyok, egy gyilkos, és nincs jogom vele lenni, besározni a lelkét, ami olyan tiszta, mint a legszebb patak. Móresre akarnak tanítani, és kínozni, mert ezt érdemlem az elvett életek miatt, és azért, ahogy vele bántam. Elvárnák, hogy ne nézzek rá, ne érinthessem meg, de nem tudom megtenni. Lehet, hogy önző vagyok, de képtelen vagyok rá. Mindig is ő volt a jobb felem, ő tett jobb emberré, miatta akartam jobb ember lenni, mert ő volt az egyetlen, aki hitt bennem. Mindig, és feltétel nélkül.
Épp vadászatról indultam haza, amikor a közelben meghallottam a Cullen villában zajló hangokat. Alice sírt. Könnyek nélkül, de sírt, majd egy velőt rázó kiáltás hagyta el ajkait.
Régóta együtt vagyok velük ahhoz, hogy tudjam, melyik hang kihez tartozik. Felgyorsítottam lépteimet, és villámgyorsan szeltem a levegőt. Tudtam, hogy valami baj van, és szörnyen megijedtem. Nem lenne ok nélkül kiborulva ez a csupa vidám és kedves lány. Az ajtó nyitva ált, így rögtön bementem. Az egész család körülötte volt, és aggódva figyelték, próbálván kideríteni kiborulása okát.
Jasper előtte ült, és azon volt, hogy felhívja magára a figyelmet. Rossz előérzetem volt, féltem, hogy Daisyvel történt valami, és legrosszabb rémálmom valóban igaz volt. Alice őt látta egy látomásában, és azt, hogy a Tanács kivégzi őt.
Daisy szemszöge
Lassan emeltem fel a fejem, amikor ajtónyitódást hallottam. Az érzékeim a sok sírástól alig működtek, és alig tudtam kivenni Michael alakját a sötét pincében. Örülnöm kellett volna, hogy bejött, és hogy ismét megvigasztal, mint ahogy azt mindig is tette az évek során, mégsem tudtam egy apró mosolyt sem kicsikarni, szemeim ismét könnybe lábadtak. Nem tudtam miért, de bőgni kezdtem, pedig azt hittem, már eléggé kisírtam magam, és elapadtak könnyeim. Reméltem, hogy majd ő elmulasztja a fájdalmat és a csalódottságot, amit éreztem. Tévedtem. De ebben az érzelmi állapotban nem csoda, hogy nem vettem észre, hogy valami nagyon nincs rendben Michaellel.
***
A végére hoztam pár képet is, és kérlek, véleményezzétek a fejezetet. :)
