2011. március 30., szerda

Az utolsó esély - 11. fejezet


Sziasztok! 
Meghoztam a frisst, remélem tetszeni fog nektek. Tényleg örülnék neki, ha mondanátok pár szót, hogy milyen is lett ez a fejezet. Sokat jelentene nekem, mert mint már mondtam, én ebből fejlődök. 
Jó olvasást!

Tábortűz

Nem tudom, hány órát pihenhettem, mégis rendkívül fáradtnak éreztem magam. A szemeimet lassan nyitottam ki, s ilyen tempóban dolgoztam fel a külvilág eseményeit. Alice és Bella az ágyam szélén ültek, és halkan beszélgettek. Persze tudták, hogy hamarosan felkelek.

 – Úgy örülök, hogy jól vagy! A frászt hoztad ránk - ölelt meg gyengéden Bella.

 – Sajnálom - hajtottam le a fejem szégyenkezve, s próbáltam nem gondolni a történtekre.

 – Ugyanmár, nem a te hibád. Én is örülök, hogy jól vagy. Sajnálom, de nem láttam időben, hogy ez fog történni - nézett rám Alice bűnbánóan, mintha az egészről ő tehetne.

 – Köszönöm, hogy itt voltatok velem - mondtam őszintén, mert hálás voltam. Jól esett, hogy bent voltak velem.

 – Ez csak természetes.

 – Valóban az. De ami azt illeti, hajnalban… a véred túl csábító volt számunkra… és muszáj volt kimennünk. Sajnálom - hajtotta le szégyenkezve a fejét.

 – Ezért nem kell bocsánatot kérned - fogtam meg a kezét, s megszorítottam gyengéden, nem mintha érzett volna különbséget, ha erősebben teszem ezt.

 – Szeretnél róla beszélni? Hogy mitől lehetett a rohamod?- kérdezte meg óvatosan Bella.

 – Még nem - mondtam csendesen, majd az ablak felé fordultam. Lezártnak tekintettem ezt a témát.

 – Hát… jó. Mi hagyunk is pihenni. - Felálltak és olyan gyorsan indultak meg az ajtó felé, hogy azt hittem, megmukkanni sem lesz időm. Nem akartam arról a dologról beszélni, de örültem volna, ha bent maradnak. Az egyedüllét volt az utolsó dolog, amit akkor szerettem volna.

 – Ne - szóltam halkan. - Nem lehetne, hogy még egy kicsit itt maradjatok? Nem szeretnék egyedül lenni - fordultam feléjük bátortalanul.

 – Addig maradunk, ameddig csak szeretnéd. - Azzal felültek az ágyam végébe, és boldogan ecsetelni kezdtek mindent, ami csak az eszükbe jutott. Amiért nagyon hálás is voltam nekik, hiszen elterelték a figyelmemet. Elmeséltek rengeteg vicces történetet is. Alice a legújabb divattrendekről is beszélt, mire savanyúan fordultam Bella felé, ő pedig csak megértően nézett rám. Persze, ebből semmit sem vett észre, olyan nagy lelkesedéssel beszélt. Majd megtudtam azt is, hogy Jasper elment vadászni. Alice szerint mérges magára, amiért nem tudott nekem segíteni – persze, ez nem az ő hibája -, és hogy nem tudott ellenállni a vérem illatának.

Nagyon sajnáltam őt, mert tényleg nem tehet róla. És, hogy emiatt legyen bűntudata, teljesen abszurd volt. El is határoztam, hogy amint hazaér, szeretném megbeszélni vele. Alice természetesen, amint kigondoltam, már tudomást is szerzett róla. Előle aztán nem lehet titkolni semmit sem. Nem lehet könnyű neki meglepetést okozni. Bár tény, hogy sok előnye is van a képességének.

Carlisle nem igazán engedett kikelni az ágyból, szerinte sok pihenésre van szükségem, mégis megtettem, habár csak az ablakpárkányhoz mentem. Valahogy nem tudtam egyhelyben maradni. De amikor mégis ott voltam, fekve gyakoroltam ellökni azt a bizonyos falat magamtól, mely megvéd mások képességeitől. Bántott és idegesített, hogy korábban nem sikerült. Minden alkalommal keményen próbáltam lerombolni és visszaépíteni, és Edward minden egyes alkalommal tájékoztatott, hogy sikerült-e. Persze, neki is véges a türelme, így hamar elege lett belőlem. Bár egész jól bírta, a helyében már biztos kitéptem volna az összes hajamat. A hangulatomat csak fokozta, hogy most viszonylag könnyedén sikerült elérnem, hajnalban meg majd’ belehaltam az erőlködésbe.
Bíztam benne, hogy nem lesz legközelebb ilyen, de jó ötletnek tartottam, hogy egy kicsit gyakoroljak. Addig is elfoglalt az egész, és nem gondoltam a rémképekre, melyek állandóan kísértettek. Akárhányszor behunytam szemem, megláttam őket.

Álmomban rettenetesen féltem tőlük, most inkább csak fájdalmat érzek. Tudom, hogy ez az egész nem volt valóság, csak az elmém űzött velem egy szemét játékot, de szörnyű volt, hogy azt hitték, én tettem velük ezt.
Pont abban a ruhában voltak, amit haláluk napján viseltek. Azt a sok vért is szörnyű volt látni. Bármerre néztem, véres foltokat láttam, a fal fehérségét látni sem lehetett. Azt hiszem, ez az egész beleégett az agyamba.

Az este viszont vészesen közeledett, és egy pillantásra elérkezett a takarodó idő, amikor úgy éreztem, már nem bírok tovább fent lenni. A szemeim azon nyomban lecsukódtak, de ismét abba az álomba kerültem, mint tegnap.
Minden ugyanolyan volt, ugyanúgy történt, mint korábban. Jason szavai szóról szóra ugyanazok voltak, a tekintete semmit sem változott. Mégis ismét megbántott. Valahol mélyen tudatában voltam, hogy ez az egész csak egy rossz álom, mégsem tudtam kiszabadulni. Ugyanúgy rettegtem, sírtam és könyörögtem, hogy hagyjanak békén. De ismét süket fülekre találtam.

Ők csak közeledtek felém, nekem pedig megállíthatatlanul folytak a könnyeim, s ismét egész testemben remegtem. Azt reméltem, hogy ha legközelebb ilyen történik velem, nem fog megint így reagálni a testem, de tévedtem.

Az álom egyszerűen szertefoszlott, mintha kiszívtak volna belőle. Ez alkalommal már könnyebben rájöttem, hogy mi is történik körülöttem. A hangokat könnyebben tudtam személyekhez kötni és hallottam ismét a kétségbeesettségüket. De a fájdalom most is elviselhetetlen volt. Sőt, talán rosszabb is. Ordítottam kínomban, miközben újra éreztem azt a szörnyű, megállíthatatlan remegést. A fájdalom, a hőhullámok, a remegés, és az álom megtette a hatását. A kétségbeesés már-már eluralkodott rajtam

Majd Edward hangját véltem felfedezni, de csak halkan hallottam, mert a sikításom minden más zajt elnyomott.
 – Nem gyógyszerezhetjük állandóan. Jasper! Meg kéne próbálnod ismét. Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog, egész délután ezt gyakorolta.

 – Megpróbálhatom - felelte az említett zaklatott hangon, majd megszólított. - Daisy! Hallasz engem? Szükségem van a segítségedre - mondta, miután sikerült ránéznem. - El tudom mulasztani a fájdalmad, de csak akkor, ha kikapcsolod a képességed. Tudom, hogy sikerülni fog – óvatosan megfogta a kezem, s ismét leguggolt mellém.

Erősen koncentráltam, és mindent úgy csináltam, mint korábban, de nem éreztem semmilyen változást. Az izmaim még mindig fájtak, a remegésem egy percre sem állt le. Próbáltam megnyugodni, és nem gondolni a fájdalomra, és egyszer csak megszűnt. Minden előjel nélkül, hirtelen.

 – Nagyon ügyes vagy. Tudtam, hogy sikerülni fog - nézett rám Jasper elgyötört arccal, és nekem azon nyomban bűntudatom támadt. Most neki kell elviselnie az én fájdalmamat? - A remegés is hamarosan el fog múlni - mondta, majd felült törökülésbe az ágyam szélére, de a kezemet egy percre sem engedte el.

A képessége ismét elálmosított. Nem is annak nevezném, hiszen nem fokozatosan történt.. Olyan könnyedén álomba merültem, mintha egy lapáttal ütöttek volna le.

Reggel felkelve boldogan nyugtáztam, hogy nem voltak újabb rémálmaim. Oldalra fordulva az ágyamon Jasper tekintetével találtam szembe magam. Annyira megijedtem, hogy majdnem le is estem az ágyról, de szerencsémre Jasper ott termet hihetetlen gyorsaságával, és elkapott.

 – Sajnálom- kuncogott halkan -, nem akartalak megijeszteni - mondta, majd visszafektetett az ágyra.

 – Nem ijedtem meg, csupán csak meglepődtem - mentegetőztem gyorsan, de Jasper csak felnevetett. - Na, jó… talán egy picit - ismertem be pirulva.

 – Hogy vagy? - kérdezte meg aggódva, s olyan áthatóan nézte az arcomat, mintha erre próbálna rájönni. Őszintén úgy éreztem abban a percben, hogy nyitott könyv vagyok számára.

 – Sokkal jobban – mondtam, megeresztve egy halvány mosolyt. - Köszönöm neked… mindent - néztem óvatosan a szemeibe. - Tudom, hogy nem volt könnyű, de mégis segítettél.

 – Örülök, hogy segíthettem - mondta lehajtott fejjel, s nekem eszembe jutott, hogy mit is mondott Alice

 – Tudod, tényleg nem te tehetsz a múltkoriról. Az egész az én hibám volt, nem kell, hogy hibáztasd magad.

 – Ugyan, hogy lenne a te hibád? - nézett rám fájdalmasan, s nekem ismét összeszorult a szívem. Utálom, amikor az emberek olyanért hibáztatják magukat, amiről nem tehetnek. – Én vagyok túl gyenge.

 – Egyáltalán nem vagy az - mondtam, talán hangosabban, mint ahogy kellett volna. - Rettenetesen hálás vagyok neked, és tudom, hogy mennyire nehéz volt neked ma hajnalban. Ha te is érezted azt a fájdalmat, amit én… - borzongtam meg. - És csak azért, hogy segíts nekem. Egyáltalán nem vagy gyenge - mondtam határozottan.
 – Az orrvérzés sem jött jókor - fintorogtam egyet -, de ez nem a te hibád. A többiek sem bírták jól.

Hirtelen Alice toppant be a szobába, egy tál forró levessel.

 – Igaza van Daisynek, szívem. Emiatt ne legyen bűntudatod - mondta szerelmének, majd gyengéden végigsimított az arcán, s Jasper belecsókolt a lány apró tenyerébe. Olyan szép volt így látni őket. Egy pillanatra a szívem is összeszorult. De amint a leves a közelembe került, minden gondolat kiment a fejemből. Azt hiszem, fel is állítottam egy Guinness rekordot a gyors evésemmel.

Ez a nap is ismét gyorsan eltelt, de nem akartam lefeküdni aludni. Leballagtam a nappaliba, és bekapcsoltam egy filmet. Horrorhoz a történtek után nem volt kedvem, de a szerelmes történetekhez sem fűlött a fogam. Így hát egy vígjátékot kezdtem el nézni, egy nagy adag popcornnal. Nem volt a legjobb, amit valaha láttam, de időtöltésnek nagyszerűen megfelelt. Nem akartam még lefeküdni, így egy újabb film után nézelődtem, s közben a kávémat is megfőztem. Ezt nem hagyhatta szótlanul Esme sem. Lejött hozzám, s leült mellém a kanapéra.

 – Miért nem mész aludni? Már nagyon késő van - nézett rám szeretetteljesen, s kisimított egy tincset az arcomból.

Óvatosan ránéztem, s suttogva válaszoltam neki. - Félek. Nem merek elaludni.

 – Jaj, drágám - mondta, majd átölelt. – Nincs semmi baj. Mi itt vagyunk neked, és mindenben segíteni fogunk, mert szeretünk téged.

Pár perccel később Carlisle is lejött hozzánk, s beszélgetni kezdtünk. Nem érintettünk kényes témákat, csak általános dolgokat. Habár kérésemre elmesélték megismerkedésüket és meséltek még néhány dolgot a családról, és hogy mennyire élvezik a szülői létet.

Meg akartak nézni velem egy filmet, mert nem szerettek volna egyedül hagyni. Persze, mondtam nekik, hogy nem kell miattam itt lenniük, hiszen, hát… tudom, hogy van fontosabb dolguk a házban, vagyis a szobájukban. De ők ragaszkodtak hozzá, s abban a pillanatban, hogy megállapodásra jutottunk, Alice és Jasper már helyet is foglaltak a kanapén, Emmett és Rosalie is lejött - bár utóbbi kicsit komoran. Gondolom, nem örül a közös filmnézésnek, de nekem nagyon jól esett. Edward és Bella pedig a saját lakásukban maradtak, gondolom, nem akarták otthon hagyni Nessie-t, felkelteni pláne nem.

Alice választott egy vígjátékot, ami teljesen elnyerte a tetszésemet. Nem tudom, mikor nevettem ilyen jót egy filmen, egyszer-kétszer még a szemem is bekönnyezett. Mire véget ért, a Nap már rég felkelt, és csak idők kérdése volt, hogy Lissa mikor fog.
Fél órára rá már valóban lent ugrándozott a nappaliban, várva a reggelijét, s közben meseszámokat énekelt. Hamarosan Edwardék is megérkezték, Jacobbal és Seth-tel egy időben, de Carlisle-nak dolgoznia kellett mennie.

Jacob és Seth meglepő dologgal állt elém. Elhívtak La Push-ba, hogy egy kis időt velük tölthessek. Illetve Claire találkozni szeretne velem, de Quil nem igazán engedi el őt ide, habár már megbocsátott nekem, sőt, hálás is. Ezért is szeretnének engem meg hívni ma délutánra. Jobb program híján elmentem, a Cullen család is elengedett minket.

A tengerparton rengeteg ember ült, csak néhányat ismertem közülük. Mint kiderült, az összes farkas lejött - még Leah is - és a párjaik. Mindenkit megismerhettem, s rájöttem, hogy nagyon kedvesek egytől-egyig. Sokat beszélgettem velük, és tényleg jól éreztem magam. Pár szót még Leah-val is váltottam, bár korántsem volt olyan bensőséges a kapcsolatunk, mint annak idején. De úgy gondolom, ez is haladás.

Quil szokatlanul kedves volt velem. Mindig a közelemben volt, s amint elfogyott az üdítőm, már rohant is újat hozni, holott pár lépésre volt csak tőlem. Még egy ajándékot is vett nekem, amit akkor adott át, amikor személyesen is bocsánatot kért és megköszönte a múltkorit. Túlzásnak tartottam ezt az egészet. Egész végig csak hálálkodott, és folyton azt mondogatta nekem, hogy tartozik, és bármikor, bármiben szívesen segít majd.
Egy álomfogót kaptam tőle, mely elmondása szerint megvéd a rossz álmoktól. Örültem neki, nagyon kedves volt tőle, de egyáltalán nem számítottam ajándékra. De ha már itt tartunk, nem csak tőle kaptam. Claire rajzolt nekem, elmondása szerint a képen én vagyok. Nem igazán tudtam eldönteni, inkább Wonder Woman-t véltem felfedezni rajta. Úgy ábrázolt engem, mint egy szuperhőst, ami aztán megmosolyogtatott. Őszintén, nem a legszebb rajz, amit kaptam, de ki fogom tenni a szobámban, és nem fogom elfelejteni.

Késő délután, a tábortűznél az egyik indián srác gitározni kezdett. Jól játszott, a hangja talán még jobb is volt. Teljesen elvarázsolt, és nem csak engem. Mindenki síri csöndben hallgatta, majd néhányan táncolni kezdtek. Én csak ültem a tűz előtt, Claire pedig az ölemben volt, és boldogan tapsikolt. De táncolni szeretett volna Quillel, így hát útjára engedtem. Lissa és Seth is ezt tette, vagyis felemelte húgomat, és körbe-körbe forogtak.
Egy percre olyan érzésem volt, mintha újra San Diegóban lennénk. Otthon gyakran mentünk le a partra, énekelgettünk, beszélgettünk. Ott is gyakran rendeztünk ilyen estéket. Jasonnel mindig táncoltam, és egész jól ment neki. Persze teljesen más zenére.

Felálltam, és az asztalhoz sétáltam egy kis sütiért. Néztem a többieket, és én is nevettem velük. De lassan úgy gondoltam, hogy ideje lenne mennünk. Így hát elköszöntünk a többiektől, megköszöntem mindent, és beszálltunk a kocsiba. Jacob gázt adott, és indulhattunk is visszafele.
Éreztem, hogy nagyon fáradt vagyok, és Lissa is az volt. A vége felé már nagyon nyűgös volt, ezért nem is baj, hogy nem maradtunk tovább. A kocsi lassan megállt a felhajtón, kiszálltunk. De amint beléptem a házba, feltűnt valami szokatlan dolog.

2011. március 18., péntek

Az utolsó esély- 10.fejezet


Sziasztok!
Hát, itt is van a friss. Remélem elmondjátok a véleményeteket, kíváncsi vagyok, hogy mit is gondoltok róla. Nagyon örülnék neki, hiszen ebből kapok visszajelzést, hogy milyen is valójában. Legyen az jó, vagy rossz kritika, ígérem, nem sértődöm meg. :)

Rémálmok

Az Alice-szel való beszélgetés ismét felidézte bennem az emlékeket. Kedves volt és megértő, de biztos vagyok benne, hogy a Cullen család többi tagja is hallotta, hiszen kiváló hallásuk van. Tapintatból mégsem szóltak egy szót sem, még Emmett sem poénkodott, ami azért elég meglepő. Viszont ez semmit sem változtatott azon, hogy kellemetlenül éreztem magam.
Mégis erőt vettem magamon, és egész nap lent voltam velük a nappaliban, és játszottam Lissával, de folyton magamon éreztem Edward tekintetét, amin felhúztam magam. Félek, hogy nem tudom kordában tartani az állítólagos képességemet, és nyitott könyv vagyok Edward és Jasper számára. Egyszer-kétszer, mintha elveszteném az irányítást magam felett, és így akaratlanul is ordibálnak a gondolataim, melyeket könnyedén kiolvashat a fejemből. Nem szeretem, ha kutakodnak a fejemben. A gondolataim én magam vagyok, s ha ő ezt kiolvassa, bizonyos részben ő „én” lesz. Van ennek egyáltalán valami értelme?

Fürdés után, miután Lissa is elaludt, egy forró csokival a kezemben letelepedtem az ablakhoz. Az eső ismét esett. Már kezdek hozzászokni, hogy itt szinte minden nap úgy esik, mintha dézsából öntenék. Rég voltam ilyen csapadékos helyen, most mégsem zavart egy cseppet sem. Csak ültem az ablaknál, hallgattam a kopogását a háztetőn, s figyeltem a vízcseppeket, amint az ablakra hulltak.
A táj mindig gyönyörű volt, most mégsem láttam belőle semmit, még a kocsifelhajtót sem. Bár ebben a sötétség is közrejátszott.
Egyre csak esett, s azt hittem, már sosem fog elállni.

Az idő viszont teljesen álmossá tett, még a bögrémet sem vittem le, csak leraktam az éjjeliszekrényre. Amint befeküdtem a kényelmes ágyba, már el is nyomott az álom.
Azt hittem, hogy nyugodt és kellemes lesz, amire reggel felkelve emlékezni sem fogok. De nem egészen így történt. Azt hiszem, ezeket a képeket soha az életben nem fogom tudni keverni a fejemből.

Jasonnel álmodtam, de nem egészen ő volt.

Egy fehér szobában voltunk, amely teljesen üres volt. Az egész annyira valóságszerű volt, hogy egy percre elhittem, hogy valóban ő van előttem. Egy széles mosoly kíséretében felé léptem, de elhátrált előlem. Az arcomról teljesen lefagyott a mosoly, nyoma sem volt az előbbi boldogságomnak. Ő csak meredten nézett engem, sötéten, rezzenéstelenül, kifejezéstelenül, de legjobban a szeme ijesztett meg. Csak ürességet láttam benne, eltűnt belőle minden érzelem.

 - Jason - léptem ismét közelebb, s kezemmel végig szerettem volna simítani az arcán, hogy újra érezhessem bőrének melegségét és puhaságát, de félrelökte a kezemet, és vadul süllyedő mellkassal ismét elhátrált. Megvetően és dühösen nézett rám, ami hatalmas pofonként ért. Nem is pofonnak mondanám… mintha valaki egy baseballütővel képen vágott volna.

 - Kérlek, mondj valamit, csak szólalj meg! Mi a baj? Kérlek, áruld el nekem!- könyörögtem neki, miután válaszra sem méltatott.

 - Hogy mi a bajom? Mégis, hogy van bőr a képeden ilyet kérdezni? Meghaltam… te öltél meg engem. Én szerettelek, de te hátba támadtál. Megbíztam benned! - ordított rám, s a sós könnyek azon nyomban folyni kezdtek az arcomon.

 - Nem, nem én voltam. Sosem tennék ilyet. Én mindennél jobban szeretlek!- próbáltam közelebb menni hozzá, de ellökött magától, s elestem. Csak ültem a padlón könnyáztatta szemekkel, szúró mellkassal.

 - Én már nem szeretlek téged… sőt, undorodom tőled. Átkozom magamat, mert voltam olyan idióta, hogy beléd szeressek. De ez mára elmúlt, csak gyűlöletet érzek irántad. Mindenegyes nap azt kívánom, bár sosem ismertelek volna meg.  Csodálkozom, hogy tudtam hozzád érni… egy olyan nőhöz, aki olyan álszent, mint te, egy olyan nőhöz, aki mindenkit megöl… a barátját, a családját. Ki lesz legközelebb? A húgod? -  Minden egyes szava tőrként hatolt át a szívemen, egyre mélyebb és mélyebb lyukat hagyva maga mögött. A szavai rettenetesen fájtak. Válaszolni akartam, hogy ez mind nem igaz, és hogy mindennél jobban szeretem őt, de nem tudtam. A torkomból csak nyöszörgés tört elő, bármennyire is próbáltam.

 - Megöltél minket. Engem… Anyádat… Scottot… Sarah-t… de még a nagymamádat is. - jelentek meg sorban előttem szeretteim. Nem mondtak semmit, csak egyre közeledtek felém. - Számodra senki sem fontos, nem is érdemled meg, hogy élj. Meg kell halnod, mielőtt még több ember veszti el az életét miattad.
Egész testemben remegtem, könnyeimtől semmit sem láttam. Próbáltam elmenekülni előlük, de felállni sem tudtam. Csak kúsztam a földön, amennyire csak tudtam, de hamar akadályba ütköztem. A falnak vetettem a hátamat, de ők egyre csak közeledtek felém, arcuk teljesen eltorzult. Egyik percről a másikra változtak át vad szörnyetegekké. De nem csak ők változtak meg. A szoba is, ahol voltunk. Minden tele volt vérrel. A falak, a padló, a ruháim…
Sikítoztam, hogy hagyjanak békén, ne tegyék ezt, de mindhiába. Egyre közelebb értek hozzám, felém hajoltak, éreztem hideg érintéseiket a bőrömön, de képtelen voltam bármit is tenni ellene. A testem mintha nem engedelmeskedett volna.

Aztán, mintha valami kilökött volna ebből a szörnyű álomból. Sikításokat hallottam, de minden olyan furcsa volt. Mintha félúton lennék álom és valóság között, mindent olyan tompán és halkan érzékeltem.

A sikítás egy percre sem szűnt meg, de hangokat is hallottam. Kétségbeesett hangokat. Aztán megéreztem a hideg karokat a bőrömön, s rájöttem, hogy én sikítok. A felhevült bőrömnek jól esett, majd egyszer csak fázni kezdtem. Hőhullámaim lettek, egyszerre fáztam és lett melegem. Akaratlanul sikítottam ismét.

Próbáltam kinyitni a szemeimet, hogy lássam, kik vesznek körül, de csak nagy nehézségek árán sikerült. A szobában világos volt, égett a lámpa, mégsem láttam tisztán. A szemeim előtt csak foltok voltak, néhány körvonalat tudtam csak kivenni. Majd ahogy tisztult a kép, rájöttem, hogy Cullenék vannak itt.

Próbáltam feljebb húzni a takarómat, de nem tudtam irányítani a mozdulataimat. Remegett mindenem… a kezem, a lábam, az egész testem ide-oda dobálózott, s fájtak az izmaim. Úgy éreztem, mintha ideg rángatná őket. Kétségbeesetten próbáltam abbahagyni, de nem tudtam. Akaratlanul folytak le ismét a könnyek az arcomon, és sikítoztam torkom szakadtából. Próbáltam abbahagyni, összeszorítani a számat, de képtelen voltam rá.

Ismét megéreztem magamon a hideg karokat, majd a hangokat körülöttem. Nehéz volt rá figyelnem, mert a sikításom elnyomott mindent. De éreztem, hogy hozzám beszélnek. Nem tudtam, hogy mit, de mindennél jobban akartam jelezni nekik, hogy magamnál vagyok, tudom, hogy itt vannak, és hogy hallom őket.

 - Mi… mi történik velem? - kérdeztem ismét sikítások közepette.

 - Nem vagyok benne biztos, azt hiszem, hogy ideglázad van.

A testem, ha lehetséges, egyre jobban remegett, és iszonyatosan fájtak az izmaim.

 - Se… segít… segítsetek - dadogtam halkan, s fogaim össze-összekoccantak.

Mindennél jobban reméltem, hogy hamarosan elmúlik ez a szörnyű érzés, de nem így lett. Lassanként már ordítottam a fájdalomtól.

 - Mire vársz még? Nyugtasd már meg! - kiáltotta valaki.

- Én próbálom, de nem megy. Már megint blokkolja az érzéseit. - hallottam meg Jasper kétségbeesett hangját a közvetlen közelemből. – Daisy? Hallasz engem? Nézz rám! Segíteni akarok neked. – Próbáltam felé fordítani a fejem, de nagyon nehéz volt. Mintha minden testrészem ellenem lett volna. Össze kellett szednem minden erőmet, hogy csak ezt a kis mozdulatot meg tudjam tenni.

 - Remek, ügyes vagy - mondta kedvesen biztatva engem. - Daisy! Hagynod kell, hogy segítsek neked. Bízz bennem, én el tudom mulasztani, de ehhez a te segítséged kell.

Erősen koncentráltam, próbáltam a falat lebontani, mely megakadályozza Jasper és Edward képességét, de a fájdalomtól semmire sem tudtam figyelni. Egyszerűen nem ment, bármennyire is próbáltam. Úgy éreztem, ha tovább próbálkozom, megszakadok.

 - Nem… nem megy - nyögtem ki nehezen.

Jasper leguggolt az ágyam mellé, arcunk egy vonalba került. - Tudom, hogy menni fog. Nagyon erős lány vagy. Szedd össze az erőd, és ígérem, hogy elmulasztom a fájdalmad! - nézett mélyen a szemembe.

Tudtam, hogy segíteni akar. Mindannyian, de csak ő tud. Én tényleg minden erőmmel azon voltam, hogy sikerüljön, de nem ment. Képtelen voltam rá. Majd hirtelen megéreztem valami meleget az arcomon, s ezzel egy időben morgásokat hallottam.
Mire a hang irányába néztem, már senki sem volt ott. Sőt, csak Carlisle és Bella maradt bent a szobában.

 - Elég - szólt lágyan Carlisle. - Ne csináld tovább! Ha nem megy, nem kell ennyire erőltetned, még az orrod vére is megindult. Most egy injekciót fogok neked beadni és minden rendben lesz. - Próbáltam ellenkezni, mert utálom a szurikat, de túl kába voltam hozzá. Még a tű szúrását sem éreztem meg, de lassan egyre kábább lettem, s nehezemre esett nyitva tartani a szemeimet. Nem is ellenkeztem, túl fáradt voltam hozzá. Így a sötétség hamar ellepett, és most nyugodtam aludhattam, hála Carlisle-nak. Nem jöttek vissza a rémképek, amiért rendkívül hálás voltam.

Díjak

Sziasztok!

Szeretnék egy nagyszerű hírt közölni veletek.:)
Megkaptam életem első díját, amiért nagyon hálás vagyok Rékának! Még egyszer köszönöm!









A díjakat tovább adnám:

2011. március 8., kedd

Az utolsó esély- 9.fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet, remélem tetszeni fog nektek és elmondjátok a véleményeteket. Illetve szeretnék minden hölgy olvasómnak Boldog nőnapot kívánni! :)
Egy képet is mellékelek Daisy volt barátjáról.


Örök szerelem


Jasper szavai sokkoltak, és egyben meg is rémisztettek.
Amikor a videót néztem, annyira meglepődtem, hogy eszembe sem jutott, honnan lehet a felvétel. Most, hogy tudom, félek, de ugyanakkor hatalmas nagy dühöt is érzek. Több éven keresztül figyeltek engem… Minden egyes boldog és szomorú pillanatomat láthatták? Ettől a gondolattól a hideg is kirázott.
Bele sem merek gondolni, hogy milyen felvételt kapok legközelebb. Ez egyáltalán nem vicces. A magánéletemmel szórakoznak.

Sosem gondoltam volna, hogy valóban vannak ilyen elmebeteg emberek, vagyis ebben az esetben vámpírok, akik abban látják örömüket, hogy másokat figyelnek, és örülnek a szenvedésének.

Egy dolgot biztosan tudtam… nem akarok vámpír lenni. Egyszerűen undorodtam tőlük. A Cullen család ez alól kivétel volt, ők tényleg kedvesek velem, de én nem akarok ilyen életet. Őszintén? Inkább meghalnék, mint, hogy én is egy legyek közülük.
Az örök élet is csak akkor jó, ha van kivel eltöltened. Az idő múlása nem jó dolog. Életem számtalan pontján megállítottam volna, hogy ne kelljen keserűségben élnem. A boldog pillanatok egy csapára elmúltak; míg a hosszú, keserves pillanatok egy örökké valóságnak tűntek. Ez szívás.

És biztos vagyok abban is, hogy a Cullen család tőlem szeretné hallani az életemet, és azt, hogy jutottam ide. A felvétel biztos felkeltette az érdeklődésüket, és azt gondolhatják, hazudtam nekik. De erről szó sincs, csupán úgy gondolom, vannak olyan dolgok, amikről nem kell tudniuk. Én sem ismerem az egész életüket.

Csak ültem az ágyamon és gondolkoztam, arra sem emlékszem, hogy jöttem fel ide.  S folyton csak azon járt az eszem, hogy miért ennyire nehéz minden?

Ismét a gyűrűmet nézegettem, felidézvén a szép emlékeket Jasonnel, de az álom hamar elnyomott. Egészen addig nem éreztem, mennyire kimerültem, míg le nem feküdtem. A szemeim hamar lecsukódtak, de halkan még hallottam egy hatalmas nagy koppanást a padlón, majd az álmok világába merültem.

Lassan ébredeztem és nyújtózkodtam, de a szememet még nem akaródzott kinyitnom. Olyan jó volt, csak úgy lenni egy kicsit. De furcsa hangokra lettem figyelmes, és kíváncsi természetem révén rögtön felkeltem, és halkan kimentem az ajtón, majd megálltam a lépcsőfordulójánál.
Nem láttak meg engem, de én tökéletes rálátást kaptam a hangok forrására.

- Már az elején megmondtam nektek, hogy nem jó ötlet befogadni. Elmebeteg vámpírok üldözik őt, és mi fogjuk megszívni. Hát nem értitek? - nézett körbe kétségbeesetten, mégis dacosan a szőkeség, hogy meggyőződjön igazáról. - Csak bajba kever minket, és titkolózik. Mi lesz a következő? Talán kiderül, hogy ő maga ölte meg a családját? Még nem késő magára hagynunk. Hamarosan úgyis tovább kell állnunk, hát itt az alkalom. Hagyjuk itt. - Rosalie ellenszenvére számítanom kellett volna, de azért tőle is túlzás azt állítani, hogy én öltem meg a családomat. Már készültem volna felfedni magam, és leordítani a fejét, de Alice fojtott hangon megszólalt

- Ezt azonnal hagyd abba! Komolyan mondom, hogy nem vagy normális. Mégis hogy a fenébe mondhatsz ilyet? Egyébként is tudod, hogy okkal voltak a látomásaim. Te is jól tudod, hogy milyen régóta voltak róla vízióim. Ez egy jel volt, hogy segítenünk kell neki. Nem fogom magára hagyni. Ezek a vámpírok teljesen tönkre akarják őt tenni, azt szeretnék, ha beleőrülne ebbe az egészbe. Én kedvelem, és nem fogom hagyni, hogy bármi baja essen. És mi van Lissával? Őt képes lennél magára hagyni? Képzeld el, milyen lenne neki az egyetlen rokona nélkül, ha meghalna Daisy. Vagy őt magaddal vinnéd? Jézusom, milyen anya lenne belőled? - sziszegte dühtől eltorzult arccal Alice. Annyira felhúzta magát, hogy Jaspernek a képességét is be kellett vetnie. A vállára rakta a kezét, és valamit még a fülébe is súgott. Hiába hegyeztem a fülem, tudtam, hogy úgysem hallhatom meg.

Rosalie arckifejezésére már szavak sincsenek. Életemben nem láttam még ennyi fajta érzelmet egyszerre. A lélegzetem is elakadt, levegőt venni sem mertem. A hangulat annyira megtelt feszültséggel teli várakozással, dühvel, és számtalan sötét érzéssel, hogy megsajnáltam Jaspert. Ennyi negatív érzelemtől nem csoda, hogy befordul az ember, és depressziós lesz. A helyzet viszont eléggé úgy állt, hogy itt egy komoly csajbunyó lesz.

Nem akartam, hogy miattam vesszenek össze. Itt is bajt hozok mindenkire - sóhajtottam fel a kelleténél hangosabban, mire rám szegeződött a szobában levők tekintete.

- Tessék, még hallgatózik is - horkant fel dühösen Rose.

- Sajnálom, én nem akartam. Csak hallottam valami zajt és… - kezdtem bele a magyarázkodásba, de Alice hirtelen előttem termett, karon ragadott, és visszavezetett a szobámba.

- Annyira kiállhatatlan ez a nőszemély. Nem tudom, hogy bírja mellette Emmett! Ezért valamilyen díjat kellene kapnia - mondta dühösen, de a végére megengedett egy mosolyt is magának.

- Ugyan már, ne túlozd el. Érthető, hogy nem szereti, hogy itt vagyok.

- Ebbe inkább ne menjünk bele - szakított ismét félbe, majd felült törökülésben az ágyamra, és megpaskolta a vele szemben levő helyet. Felmásztam mellé, s ő barátságosan elmosolyodott. – Kérdezhetnék valamit? De őszintén válaszolj rá! - nézett rám komolyan.

Nem tartottam jó ötletnek, de mégis belementem. Alice-t nagyon kedvelem, és szoros barátságba kerültünk, így hát vártam, mire is ilyen kíváncsi.

- Csupán azt szeretném tudni, hogy miért is olyan fontos neked ez? - kérdezte, majd a zsebébe nyúlt. Nem láttam, mire is céloz, de ahogy a tenyerét kinyitotta, rájöttem, mi is érdekli. Rögtön felé nyúltam, elvettem tőle, és egy mély lélegzettel felkészültem a kitálalásra.

- Ezt - simítottam végig gyengéden a Claddagh gyűrűmön - a barátomtól kaptam. - Vagyis, a volt barátomtól - néztem fel rá ismét.

- Helyes pasi lehetett - tűnődött el egy mosollyal az arcán, s helyeslésemre vigyorrá vált. –Kérlek, meséld el, hogy ismerkedtetek meg.

- Hát, hol is kezdjem? - tettem fel magamnak a költői kérdést, s próbáltam összeszedni a gondolataimat.

- Talán az elején - kacsintott rám vidáman.

- Mindjárt gondoltam - mosolyodtam el én is.

- Tizenhat voltam, mikor megismerkedtem Jasonnel. A legjobb barátnőmmel moziba mentem, mint minden héten egyszer, és épp elénk ült a haverjaival. Már akkor kiszúrt magának - mosolyodtam el gyengéden az emlék miatt. – Próbáltam a vászonra figyelni, de nehezen ment, mert egész végig magamon éreztem a tekintetét. Eléggé idegesítő volt! Amint véget ért a film, odajött hozzám és megpróbált randira hívni, de én elküldtem őt a fenébe. Pár nappal később ismét elmentünk a moziba, és legnagyobb meglepetésemre ő is ott volt. Barátnőm a film kezdése előtt lelépett egy számomra átlátszó, de számára fontosnak beállított dologra hivatkozva. Rettenetesen mérges voltam rá, de úgy döntöttem, ha már kifizettem a jegyet, megnézem. Ahogy vége lett a filmnek, felhúztam a nyúlcipőmet, és szinte elmenekültem előle, de hiába. Könnyedén utolért. Haza akart kísérni. Én bunkó voltam vele, és azért imádkoztam, hogy minél hamarabb kopjon már le rólam. De nem tette, nem tudtam levakarni magamról - feleltem savanyúan.

Szörnyű belegondolni, hogy így bántam vele. Ha vissza tudnám tekerni az időt, nem tettem volna ezt. Minden egyes vele töltött percet élveznék, talán úgy, mintha az lenne az utolsó.

- Aznap csókolóztunk először – merengtem el, s minden pillanatot részletesen kezdtem ecsetelni Alice-nek, aki minden szavamat úgy hallgatta, mintha valami tündérmese lenne.

- Elkapta a karomat és nekilökött egy falnak. Határozottan, mégis gyengéden csókolt. El akartam lökni magamtól, de nem ment. Olyan erővel szorított, hogy képtelen voltam kiszabadulni. És minél tovább tartott a csók, annál jobban párolgott el belőlem az ellenkezésem. Ha őszinte akarok lenni, tetszett a csók, nagyon is, a lelkem a legmélyén, de iszonyúan mérges is voltam rá. Utálom és megvetem az olyan férfiakat, akik visszaélnek az erejükkel. Amint véget ért a csók, egy perce le is hunytam a szemem, hogy megnyugtassam magam. Biztos nem arra számított, amit tőlem kapott, hiszen felpofoztam és elfutottam. Tudom, eléggé ellentmondásos ez, de magamat sem értettem akkor - emeltem fel védekezően a kezem, majd folytattam.

- Hazafelé egész végig a csókon járt az eszem. Azt hiszem, valamit megváltoztatott bennem. Csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jól csókolt, milyen helyes és izmos volt. Nagy nehézségek árán sikerült kivernem a fejemből azt az estét, amennyire csak lehetséges.

- Egy héttel később volt a diákolimpia. Nem akartam indulni rajta, de a tanárom kötelezővé tette. Emlékszem, amikor azt mondta „Ha nem mész el az úszóversenyre, megbuktatlak. Remélem, érthető voltam” – utánoztam a hangját is, mely olyan irritáló volt, hogy még a hideg is kirázott, ha csak rágondoltam. Még az arcomat is megpofozgatta távozása előtt. - Ó, hogy mennyire rühelltem azt a tanárt! Így hát, kénytelen voltam elmenni, és legnagyobb pechemre ő is ott volt. Kiderült, hogy egy igen tehetséges vízilabdázó.

Odajött hozzám, sugárzó mosollyal az arcán. Valóban jól nézett ki. Szőke haja rendezetlenül állt mindenfele, mintha ebben a pillanatban kelt volna fel. S nagy barna szemei fogva tartottak. Mindig is rabul ejtettek azok a mogyoróbarna szemek, melyek tele voltak érzelmekkel. A pillantása mindent elárult.

- Bocsánatot kérnék, ha megbántam volna azt az estét, de nem teszem. Nem teszem, mert őrülten tetszel, és ez volt életem eddigi legjobb csókja. Kérlek, adj egy esélyt, nem fogod megbánni!

- Arra kért, hogy adjak neki egy esélyt, és így utólag megbántam, hogy ezt tettem - néztem fel ismét Alice döbbent tekintetébe.

- Szerettem őt, mindennél jobban. Vele el tudtam volna képzelni a jövőmet. Ez nem egy diákszerelem volt. Annál sokkal több. Nem is tudom szavakba önteni a vele töltött időt. Egyik sem fejezi ki azt a boldogságot. De amikor elveszítettem őt, a szívem darabokra tört. Többé már nem voltam önmagam. Teljesen kikészültem. Anya épp emiatt úgy döntött, jót tenne nekem a környezetváltozás. Így elküldött a nagymamámhoz, mert nem bírt tovább elviselni.

A szemeim ismét könnybe lábadtak, s egy másodpercre rá minden kontrollt elvesztettem magam felett. Kitört belőlem a csendes, néma sírás.
 Lehunytam a szemem, és magam elé képzeltem őt.

A tengerparton állt, a nap megvilágította gyönyörű arcát, s azt súgta nekem, szeret. A hangja lágy szellőként simított végig a bőrömön. S ő maga ragyogott, mint egy angyal. Ő volt az én őrangyalom. Mint mindig, most is mosolygott. Ez olyasfajta volt - egy a sok közül -, amivel mindig le tudott venni a lábamról.
Hazudtam az előbb. Nem is tudom, hogy mondhattam azt, hogy megbántam a döntésemet. Sosem fogom megbánni, mert mindenegyes percét imádtam, és nem szeretném elfelejteni. Ő tett jobb emberré, ő mutatta meg, hogy egy igenis érző ember vagyok. Ő életem első, és minden bizonnyal utolsó szerelme is. Sosem fogom elfelejteni.

Rosszabb pillanataimban mindig erre gondolok, hogy kár volt megismernem, hogy aztán pár perc múlva elnyeljen a bűntudat.

Néztem a gyűrűmet, és engedtem, hogy az érzelmeim szabaddá váljanak. Emlékszem, ahogy azt mondta, a viselésének is üzenete van. Ha a jobb kezünkön hordjuk, s a szív hegyes fele kifelé néz, szabadok vagyunk. Ha befelé, egy alakuló szerelmet jelképez. Balkézen, a szintén befelé fordított szív azt jelenti, hogy foglalt a szívünk.
Gondolkoznom sem kellett, hogy vegyem fel. Szeretem őt, még mindig. Örökké!

Ő lenne Jason :)