Az utolsó esély - 11. fejezet

Sziasztok! 

Meghoztam a frisst, remélem tetszeni fog nektek. Tényleg örülnék neki, ha mondanátok pár szót, hogy milyen is lett ez a fejezet. Sokat jelentene nekem, mert mint már mondtam, én ebből fejlődök. 

Jó olvasást!

Tábortűz

Nem tudom, hány órát pihenhettem, mégis rendkívül fáradtnak éreztem magam. A szemeimet lassan nyitottam ki, s ilyen tempóban dolgoztam fel a külvilág eseményeit. Alice és Bella az ágyam szélén ültek, és halkan beszélgettek. Persze tudták, hogy hamarosan felkelek.

 – Úgy örülök, hogy jól vagy! A frászt hoztad ránk - ölelt meg gyengéden Bella.

 – Sajnálom - hajtottam le a fejem szégyenkezve, s próbáltam nem gondolni a történtekre.

 – Ugyanmár, nem a te hibád. Én is örülök, hogy jól vagy. Sajnálom, de nem láttam időben, hogy ez fog történni - nézett rám Alice bűnbánóan, mintha az egészről ő tehetne.

 – Köszönöm, hogy itt voltatok velem - mondtam őszintén, mert hálás voltam. Jól esett, hogy bent voltak velem.

 – Ez csak természetes.

 – Valóban az. De ami azt illeti, hajnalban… a véred túl csábító volt számunkra… és muszáj volt kimennünk. Sajnálom - hajtotta le szégyenkezve a fejét.

 – Ezért nem kell bocsánatot kérned - fogtam meg a kezét, s megszorítottam gyengéden, nem mintha érzett volna különbséget, ha erősebben teszem ezt.

 – Szeretnél róla beszélni? Hogy mitől lehetett a rohamod?- kérdezte meg óvatosan Bella.

 – Még nem - mondtam csendesen, majd az ablak felé fordultam. Lezártnak tekintettem ezt a témát.

 – Hát… jó. Mi hagyunk is pihenni. - Felálltak és olyan gyorsan indultak meg az ajtó felé, hogy azt hittem, megmukkanni sem lesz időm. Nem akartam arról a dologról beszélni, de örültem volna, ha bent maradnak. Az egyedüllét volt az utolsó dolog, amit akkor szerettem volna.

 – Ne - szóltam halkan. - Nem lehetne, hogy még egy kicsit itt maradjatok? Nem szeretnék egyedül lenni - fordultam feléjük bátortalanul.

 – Addig maradunk, ameddig csak szeretnéd. - Azzal felültek az ágyam végébe, és boldogan ecsetelni kezdtek mindent, ami csak az eszükbe jutott. Amiért nagyon hálás is voltam nekik, hiszen elterelték a figyelmemet. Elmeséltek rengeteg vicces történetet is. Alice a legújabb divattrendekről is beszélt, mire savanyúan fordultam Bella felé, ő pedig csak megértően nézett rám. Persze, ebből semmit sem vett észre, olyan nagy lelkesedéssel beszélt. Majd megtudtam azt is, hogy Jasper elment vadászni. Alice szerint mérges magára, amiért nem tudott nekem segíteni – persze, ez nem az ő hibája -, és hogy nem tudott ellenállni a vérem illatának.

Nagyon sajnáltam őt, mert tényleg nem tehet róla. És, hogy emiatt legyen bűntudata, teljesen abszurd volt. El is határoztam, hogy amint hazaér, szeretném megbeszélni vele. Alice természetesen, amint kigondoltam, már tudomást is szerzett róla. Előle aztán nem lehet titkolni semmit sem. Nem lehet könnyű neki meglepetést okozni. Bár tény, hogy sok előnye is van a képességének.

Carlisle nem igazán engedett kikelni az ágyból, szerinte sok pihenésre van szükségem, mégis megtettem, habár csak az ablakpárkányhoz mentem. Valahogy nem tudtam egyhelyben maradni. De amikor mégis ott voltam, fekve gyakoroltam ellökni azt a bizonyos falat magamtól, mely megvéd mások képességeitől. Bántott és idegesített, hogy korábban nem sikerült. Minden alkalommal keményen próbáltam lerombolni és visszaépíteni, és Edward minden egyes alkalommal tájékoztatott, hogy sikerült-e. Persze, neki is véges a türelme, így hamar elege lett belőlem. Bár egész jól bírta, a helyében már biztos kitéptem volna az összes hajamat. A hangulatomat csak fokozta, hogy most viszonylag könnyedén sikerült elérnem, hajnalban meg majd’ belehaltam az erőlködésbe.

Bíztam benne, hogy nem lesz legközelebb ilyen, de jó ötletnek tartottam, hogy egy kicsit gyakoroljak. Addig is elfoglalt az egész, és nem gondoltam a rémképekre, melyek állandóan kísértettek. Akárhányszor behunytam szemem, megláttam őket.

Álmomban rettenetesen féltem tőlük, most inkább csak fájdalmat érzek. Tudom, hogy ez az egész nem volt valóság, csak az elmém űzött velem egy szemét játékot, de szörnyű volt, hogy azt hitték, én tettem velük ezt.

Pont abban a ruhában voltak, amit haláluk napján viseltek. Azt a sok vért is szörnyű volt látni. Bármerre néztem, véres foltokat láttam, a fal fehérségét látni sem lehetett. Azt hiszem, ez az egész beleégett az agyamba.

Az este viszont vészesen közeledett, és egy pillantásra elérkezett a takarodó idő, amikor úgy éreztem, már nem bírok tovább fent lenni. A szemeim azon nyomban lecsukódtak, de ismét abba az álomba kerültem, mint tegnap.

Minden ugyanolyan volt, ugyanúgy történt, mint korábban. Jason szavai szóról szóra ugyanazok voltak, a tekintete semmit sem változott. Mégis ismét megbántott. Valahol mélyen tudatában voltam, hogy ez az egész csak egy rossz álom, mégsem tudtam kiszabadulni. Ugyanúgy rettegtem, sírtam és könyörögtem, hogy hagyjanak békén. De ismét süket fülekre találtam.

Ők csak közeledtek felém, nekem pedig megállíthatatlanul folytak a könnyeim, s ismét egész testemben remegtem. Azt reméltem, hogy ha legközelebb ilyen történik velem, nem fog megint így reagálni a testem, de tévedtem.

Az álom egyszerűen szertefoszlott, mintha kiszívtak volna belőle. Ez alkalommal már könnyebben rájöttem, hogy mi is történik körülöttem. A hangokat könnyebben tudtam személyekhez kötni és hallottam ismét a kétségbeesettségüket. De a fájdalom most is elviselhetetlen volt. Sőt, talán rosszabb is. Ordítottam kínomban, miközben újra éreztem azt a szörnyű, megállíthatatlan remegést. A fájdalom, a hőhullámok, a remegés, és az álom megtette a hatását. A kétségbeesés már-már eluralkodott rajtam

Majd Edward hangját véltem felfedezni, de csak halkan hallottam, mert a sikításom minden más zajt elnyomott.

 – Nem gyógyszerezhetjük állandóan. Jasper! Meg kéne próbálnod ismét. Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog, egész délután ezt gyakorolta.

 – Megpróbálhatom - felelte az említett zaklatott hangon, majd megszólított. - Daisy! Hallasz engem? Szükségem van a segítségedre - mondta, miután sikerült ránéznem. - El tudom mulasztani a fájdalmad, de csak akkor, ha kikapcsolod a képességed. Tudom, hogy sikerülni fog – óvatosan megfogta a kezem, s ismét leguggolt mellém.

Erősen koncentráltam, és mindent úgy csináltam, mint korábban, de nem éreztem semmilyen változást. Az izmaim még mindig fájtak, a remegésem egy percre sem állt le. Próbáltam megnyugodni, és nem gondolni a fájdalomra, és egyszer csak megszűnt. Minden előjel nélkül, hirtelen.

 – Nagyon ügyes vagy. Tudtam, hogy sikerülni fog - nézett rám Jasper elgyötört arccal, és nekem azon nyomban bűntudatom támadt. Most neki kell elviselnie az én fájdalmamat? - A remegés is hamarosan el fog múlni - mondta, majd felült törökülésbe az ágyam szélére, de a kezemet egy percre sem engedte el.

A képessége ismét elálmosított. Nem is annak nevezném, hiszen nem fokozatosan történt.. Olyan könnyedén álomba merültem, mintha egy lapáttal ütöttek volna le.

Reggel felkelve boldogan nyugtáztam, hogy nem voltak újabb rémálmaim. Oldalra fordulva az ágyamon Jasper tekintetével találtam szembe magam. Annyira megijedtem, hogy majdnem le is estem az ágyról, de szerencsémre Jasper ott termet hihetetlen gyorsaságával, és elkapott.

 – Sajnálom- kuncogott halkan -, nem akartalak megijeszteni - mondta, majd visszafektetett az ágyra.

 – Nem ijedtem meg, csupán csak meglepődtem - mentegetőztem gyorsan, de Jasper csak felnevetett. - Na, jó… talán egy picit - ismertem be pirulva.

 – Hogy vagy? - kérdezte meg aggódva, s olyan áthatóan nézte az arcomat, mintha erre próbálna rájönni. Őszintén úgy éreztem abban a percben, hogy nyitott könyv vagyok számára.

 – Sokkal jobban – mondtam, megeresztve egy halvány mosolyt. - Köszönöm neked… mindent - néztem óvatosan a szemeibe. - Tudom, hogy nem volt könnyű, de mégis segítettél.

 – Örülök, hogy segíthettem - mondta lehajtott fejjel, s nekem eszembe jutott, hogy mit is mondott Alice

 – Tudod, tényleg nem te tehetsz a múltkoriról. Az egész az én hibám volt, nem kell, hogy hibáztasd magad.

 – Ugyan, hogy lenne a te hibád? - nézett rám fájdalmasan, s nekem ismét összeszorult a szívem. Utálom, amikor az emberek olyanért hibáztatják magukat, amiről nem tehetnek. – Én vagyok túl gyenge.

 – Egyáltalán nem vagy az - mondtam, talán hangosabban, mint ahogy kellett volna. - Rettenetesen hálás vagyok neked, és tudom, hogy mennyire nehéz volt neked ma hajnalban. Ha te is érezted azt a fájdalmat, amit én… - borzongtam meg. - És csak azért, hogy segíts nekem. Egyáltalán nem vagy gyenge - mondtam határozottan.

 – Az orrvérzés sem jött jókor - fintorogtam egyet -, de ez nem a te hibád. A többiek sem bírták jól.

Hirtelen Alice toppant be a szobába, egy tál forró levessel.

 – Igaza van Daisynek, szívem. Emiatt ne legyen bűntudatod - mondta szerelmének, majd gyengéden végigsimított az arcán, s Jasper belecsókolt a lány apró tenyerébe. Olyan szép volt így látni őket. Egy pillanatra a szívem is összeszorult. De amint a leves a közelembe került, minden gondolat kiment a fejemből. Azt hiszem, fel is állítottam egy Guinness rekordot a gyors evésemmel.

Ez a nap is ismét gyorsan eltelt, de nem akartam lefeküdni aludni. Leballagtam a nappaliba, és bekapcsoltam egy filmet. Horrorhoz a történtek után nem volt kedvem, de a szerelmes történetekhez sem fűlött a fogam. Így hát egy vígjátékot kezdtem el nézni, egy nagy adag popcornnal. Nem volt a legjobb, amit valaha láttam, de időtöltésnek nagyszerűen megfelelt. Nem akartam még lefeküdni, így egy újabb film után nézelődtem, s közben a kávémat is megfőztem. Ezt nem hagyhatta szótlanul Esme sem. Lejött hozzám, s leült mellém a kanapéra.

 – Miért nem mész aludni? Már nagyon késő van - nézett rám szeretetteljesen, s kisimított egy tincset az arcomból.

Óvatosan ránéztem, s suttogva válaszoltam neki. - Félek. Nem merek elaludni.

 – Jaj, drágám - mondta, majd átölelt. – Nincs semmi baj. Mi itt vagyunk neked, és mindenben segíteni fogunk, mert szeretünk téged.

Pár perccel később Carlisle is lejött hozzánk, s beszélgetni kezdtünk. Nem érintettünk kényes témákat, csak általános dolgokat. Habár kérésemre elmesélték megismerkedésüket és meséltek még néhány dolgot a családról, és hogy mennyire élvezik a szülői létet.

Meg akartak nézni velem egy filmet, mert nem szerettek volna egyedül hagyni. Persze, mondtam nekik, hogy nem kell miattam itt lenniük, hiszen, hát… tudom, hogy van fontosabb dolguk a házban, vagyis a szobájukban. De ők ragaszkodtak hozzá, s abban a pillanatban, hogy megállapodásra jutottunk, Alice és Jasper már helyet is foglaltak a kanapén, Emmett és Rosalie is lejött - bár utóbbi kicsit komoran. Gondolom, nem örül a közös filmnézésnek, de nekem nagyon jól esett. Edward és Bella pedig a saját lakásukban maradtak, gondolom, nem akarták otthon hagyni Nessie-t, felkelteni pláne nem.

Alice választott egy vígjátékot, ami teljesen elnyerte a tetszésemet. Nem tudom, mikor nevettem ilyen jót egy filmen, egyszer-kétszer még a szemem is bekönnyezett. Mire véget ért, a Nap már rég felkelt, és csak idők kérdése volt, hogy Lissa mikor fog.

Fél órára rá már valóban lent ugrándozott a nappaliban, várva a reggelijét, s közben meseszámokat énekelt. Hamarosan Edwardék is megérkezték, Jacobbal és Seth-tel egy időben, de Carlisle-nak dolgoznia kellett mennie.

Jacob és Seth meglepő dologgal állt elém. Elhívtak La Push-ba, hogy egy kis időt velük tölthessek. Illetve Claire találkozni szeretne velem, de Quil nem igazán engedi el őt ide, habár már megbocsátott nekem, sőt, hálás is. Ezért is szeretnének engem meg hívni ma délutánra. Jobb program híján elmentem, a Cullen család is elengedett minket.

A tengerparton rengeteg ember ült, csak néhányat ismertem közülük. Mint kiderült, az összes farkas lejött - még Leah is - és a párjaik. Mindenkit megismerhettem, s rájöttem, hogy nagyon kedvesek egytől-egyig. Sokat beszélgettem velük, és tényleg jól éreztem magam. Pár szót még Leah-val is váltottam, bár korántsem volt olyan bensőséges a kapcsolatunk, mint annak idején. De úgy gondolom, ez is haladás.

Quil szokatlanul kedves volt velem. Mindig a közelemben volt, s amint elfogyott az üdítőm, már rohant is újat hozni, holott pár lépésre volt csak tőlem. Még egy ajándékot is vett nekem, amit akkor adott át, amikor személyesen is bocsánatot kért és megköszönte a múltkorit. Túlzásnak tartottam ezt az egészet. Egész végig csak hálálkodott, és folyton azt mondogatta nekem, hogy tartozik, és bármikor, bármiben szívesen segít majd.

Egy álomfogót kaptam tőle, mely elmondása szerint megvéd a rossz álmoktól. Örültem neki, nagyon kedves volt tőle, de egyáltalán nem számítottam ajándékra. De ha már itt tartunk, nem csak tőle kaptam. Claire rajzolt nekem, elmondása szerint a képen én vagyok. Nem igazán tudtam eldönteni, inkább Wonder Woman-t véltem felfedezni rajta. Úgy ábrázolt engem, mint egy szuperhőst, ami aztán megmosolyogtatott. Őszintén, nem a legszebb rajz, amit kaptam, de ki fogom tenni a szobámban, és nem fogom elfelejteni.

Késő délután, a tábortűznél az egyik indián srác gitározni kezdett. Jól játszott, a hangja talán még jobb is volt. Teljesen elvarázsolt, és nem csak engem. Mindenki síri csöndben hallgatta, majd néhányan táncolni kezdtek. Én csak ültem a tűz előtt, Claire pedig az ölemben volt, és boldogan tapsikolt. De táncolni szeretett volna Quillel, így hát útjára engedtem. Lissa és Seth is ezt tette, vagyis felemelte húgomat, és körbe-körbe forogtak.

Egy percre olyan érzésem volt, mintha újra San Diegóban lennénk. Otthon gyakran mentünk le a partra, énekelgettünk, beszélgettünk. Ott is gyakran rendeztünk ilyen estéket. Jasonnel mindig táncoltam, és egész jól ment neki. Persze teljesen más zenére.

Felálltam, és az asztalhoz sétáltam egy kis sütiért. Néztem a többieket, és én is nevettem velük. De lassan úgy gondoltam, hogy ideje lenne mennünk. Így hát elköszöntünk a többiektől, megköszöntem mindent, és beszálltunk a kocsiba. Jacob gázt adott, és indulhattunk is visszafele.

Éreztem, hogy nagyon fáradt vagyok, és Lissa is az volt. A vége felé már nagyon nyűgös volt, ezért nem is baj, hogy nem maradtunk tovább. A kocsi lassan megállt a felhajtón, kiszálltunk. De amint beléptem a házba, feltűnt valami szokatlan dolog.