Az utolsó esély- 10.fejezet

Sziasztok!

Hát, itt is van a friss. Remélem elmondjátok a véleményeteket, kíváncsi vagyok, hogy mit is gondoltok róla. Nagyon örülnék neki, hiszen ebből kapok visszajelzést, hogy milyen is valójában. Legyen az jó, vagy rossz kritika, ígérem, nem sértődöm meg. :)

Rémálmok

Az Alice-szel való beszélgetés ismét felidézte bennem az emlékeket. Kedves volt és megértő, de biztos vagyok benne, hogy a Cullen család többi tagja is hallotta, hiszen kiváló hallásuk van. Tapintatból mégsem szóltak egy szót sem, még Emmett sem poénkodott, ami azért elég meglepő. Viszont ez semmit sem változtatott azon, hogy kellemetlenül éreztem magam.

Mégis erőt vettem magamon, és egész nap lent voltam velük a nappaliban, és játszottam Lissával, de folyton magamon éreztem Edward tekintetét, amin felhúztam magam. Félek, hogy nem tudom kordában tartani az állítólagos képességemet, és nyitott könyv vagyok Edward és Jasper számára. Egyszer-kétszer, mintha elveszteném az irányítást magam felett, és így akaratlanul is ordibálnak a gondolataim, melyeket könnyedén kiolvashat a fejemből. Nem szeretem, ha kutakodnak a fejemben. A gondolataim én magam vagyok, s ha ő ezt kiolvassa, bizonyos részben ő „én” lesz. Van ennek egyáltalán valami értelme?

Fürdés után, miután Lissa is elaludt, egy forró csokival a kezemben letelepedtem az ablakhoz. Az eső ismét esett. Már kezdek hozzászokni, hogy itt szinte minden nap úgy esik, mintha dézsából öntenék. Rég voltam ilyen csapadékos helyen, most mégsem zavart egy cseppet sem. Csak ültem az ablaknál, hallgattam a kopogását a háztetőn, s figyeltem a vízcseppeket, amint az ablakra hulltak.

A táj mindig gyönyörű volt, most mégsem láttam belőle semmit, még a kocsifelhajtót sem. Bár ebben a sötétség is közrejátszott.

Egyre csak esett, s azt hittem, már sosem fog elállni.

Az idő viszont teljesen álmossá tett, még a bögrémet sem vittem le, csak leraktam az éjjeliszekrényre. Amint befeküdtem a kényelmes ágyba, már el is nyomott az álom.

Azt hittem, hogy nyugodt és kellemes lesz, amire reggel felkelve emlékezni sem fogok. De nem egészen így történt. Azt hiszem, ezeket a képeket soha az életben nem fogom tudni keverni a fejemből.

Jasonnel álmodtam, de nem egészen ő volt.

Egy fehér szobában voltunk, amely teljesen üres volt. Az egész annyira valóságszerű volt, hogy egy percre elhittem, hogy valóban ő van előttem. Egy széles mosoly kíséretében felé léptem, de elhátrált előlem. Az arcomról teljesen lefagyott a mosoly, nyoma sem volt az előbbi boldogságomnak. Ő csak meredten nézett engem, sötéten, rezzenéstelenül, kifejezéstelenül, de legjobban a szeme ijesztett meg. Csak ürességet láttam benne, eltűnt belőle minden érzelem.

 - Jason - léptem ismét közelebb, s kezemmel végig szerettem volna simítani az arcán, hogy újra érezhessem bőrének melegségét és puhaságát, de félrelökte a kezemet, és vadul süllyedő mellkassal ismét elhátrált. Megvetően és dühösen nézett rám, ami hatalmas pofonként ért. Nem is pofonnak mondanám… mintha valaki egy baseballütővel képen vágott volna.

 - Kérlek, mondj valamit, csak szólalj meg! Mi a baj? Kérlek, áruld el nekem!- könyörögtem neki, miután válaszra sem méltatott.

 - Hogy mi a bajom? Mégis, hogy van bőr a képeden ilyet kérdezni? Meghaltam… te öltél meg engem. Én szerettelek, de te hátba támadtál. Megbíztam benned! - ordított rám, s a sós könnyek azon nyomban folyni kezdtek az arcomon.

 - Nem, nem én voltam. Sosem tennék ilyet. Én mindennél jobban szeretlek!- próbáltam közelebb menni hozzá, de ellökött magától, s elestem. Csak ültem a padlón könnyáztatta szemekkel, szúró mellkassal.

 - Én már nem szeretlek téged… sőt, undorodom tőled. Átkozom magamat, mert voltam olyan idióta, hogy beléd szeressek. De ez mára elmúlt, csak gyűlöletet érzek irántad. Mindenegyes nap azt kívánom, bár sosem ismertelek volna meg.  Csodálkozom, hogy tudtam hozzád érni… egy olyan nőhöz, aki olyan álszent, mint te, egy olyan nőhöz, aki mindenkit megöl… a barátját, a családját. Ki lesz legközelebb? A húgod? -  Minden egyes szava tőrként hatolt át a szívemen, egyre mélyebb és mélyebb lyukat hagyva maga mögött. A szavai rettenetesen fájtak. Válaszolni akartam, hogy ez mind nem igaz, és hogy mindennél jobban szeretem őt, de nem tudtam. A torkomból csak nyöszörgés tört elő, bármennyire is próbáltam.

 - Megöltél minket. Engem… Anyádat… Scottot… Sarah-t… de még a nagymamádat is. - jelentek meg sorban előttem szeretteim. Nem mondtak semmit, csak egyre közeledtek felém. - Számodra senki sem fontos, nem is érdemled meg, hogy élj. Meg kell halnod, mielőtt még több ember veszti el az életét miattad.

Egész testemben remegtem, könnyeimtől semmit sem láttam. Próbáltam elmenekülni előlük, de felállni sem tudtam. Csak kúsztam a földön, amennyire csak tudtam, de hamar akadályba ütköztem. A falnak vetettem a hátamat, de ők egyre csak közeledtek felém, arcuk teljesen eltorzult. Egyik percről a másikra változtak át vad szörnyetegekké. De nem csak ők változtak meg. A szoba is, ahol voltunk. Minden tele volt vérrel. A falak, a padló, a ruháim…

Sikítoztam, hogy hagyjanak békén, ne tegyék ezt, de mindhiába. Egyre közelebb értek hozzám, felém hajoltak, éreztem hideg érintéseiket a bőrömön, de képtelen voltam bármit is tenni ellene. A testem mintha nem engedelmeskedett volna.

Aztán, mintha valami kilökött volna ebből a szörnyű álomból. Sikításokat hallottam, de minden olyan furcsa volt. Mintha félúton lennék álom és valóság között, mindent olyan tompán és halkan érzékeltem.

A sikítás egy percre sem szűnt meg, de hangokat is hallottam. Kétségbeesett hangokat. Aztán megéreztem a hideg karokat a bőrömön, s rájöttem, hogy én sikítok. A felhevült bőrömnek jól esett, majd egyszer csak fázni kezdtem. Hőhullámaim lettek, egyszerre fáztam és lett melegem. Akaratlanul sikítottam ismét.

Próbáltam kinyitni a szemeimet, hogy lássam, kik vesznek körül, de csak nagy nehézségek árán sikerült. A szobában világos volt, égett a lámpa, mégsem láttam tisztán. A szemeim előtt csak foltok voltak, néhány körvonalat tudtam csak kivenni. Majd ahogy tisztult a kép, rájöttem, hogy Cullenék vannak itt.

Próbáltam feljebb húzni a takarómat, de nem tudtam irányítani a mozdulataimat. Remegett mindenem… a kezem, a lábam, az egész testem ide-oda dobálózott, s fájtak az izmaim. Úgy éreztem, mintha ideg rángatná őket. Kétségbeesetten próbáltam abbahagyni, de nem tudtam. Akaratlanul folytak le ismét a könnyek az arcomon, és sikítoztam torkom szakadtából. Próbáltam abbahagyni, összeszorítani a számat, de képtelen voltam rá.

Ismét megéreztem magamon a hideg karokat, majd a hangokat körülöttem. Nehéz volt rá figyelnem, mert a sikításom elnyomott mindent. De éreztem, hogy hozzám beszélnek. Nem tudtam, hogy mit, de mindennél jobban akartam jelezni nekik, hogy magamnál vagyok, tudom, hogy itt vannak, és hogy hallom őket.

 - Mi… mi történik velem? - kérdeztem ismét sikítások közepette.

 - Nem vagyok benne biztos, azt hiszem, hogy ideglázad van.

A testem, ha lehetséges, egyre jobban remegett, és iszonyatosan fájtak az izmaim.

 - Se… segít… segítsetek - dadogtam halkan, s fogaim össze-összekoccantak.

Mindennél jobban reméltem, hogy hamarosan elmúlik ez a szörnyű érzés, de nem így lett. Lassanként már ordítottam a fájdalomtól.

 - Mire vársz még? Nyugtasd már meg! - kiáltotta valaki.

- Én próbálom, de nem megy. Már megint blokkolja az érzéseit. - hallottam meg Jasper kétségbeesett hangját a közvetlen közelemből. – Daisy? Hallasz engem? Nézz rám! Segíteni akarok neked. – Próbáltam felé fordítani a fejem, de nagyon nehéz volt. Mintha minden testrészem ellenem lett volna. Össze kellett szednem minden erőmet, hogy csak ezt a kis mozdulatot meg tudjam tenni.

 - Remek, ügyes vagy - mondta kedvesen biztatva engem. - Daisy! Hagynod kell, hogy segítsek neked. Bízz bennem, én el tudom mulasztani, de ehhez a te segítséged kell.

Erősen koncentráltam, próbáltam a falat lebontani, mely megakadályozza Jasper és Edward képességét, de a fájdalomtól semmire sem tudtam figyelni. Egyszerűen nem ment, bármennyire is próbáltam. Úgy éreztem, ha tovább próbálkozom, megszakadok.

 - Nem… nem megy - nyögtem ki nehezen.

Jasper leguggolt az ágyam mellé, arcunk egy vonalba került. - Tudom, hogy menni fog. Nagyon erős lány vagy. Szedd össze az erőd, és ígérem, hogy elmulasztom a fájdalmad! - nézett mélyen a szemembe.

Tudtam, hogy segíteni akar. Mindannyian, de csak ő tud. Én tényleg minden erőmmel azon voltam, hogy sikerüljön, de nem ment. Képtelen voltam rá. Majd hirtelen megéreztem valami meleget az arcomon, s ezzel egy időben morgásokat hallottam.

Mire a hang irányába néztem, már senki sem volt ott. Sőt, csak Carlisle és Bella maradt bent a szobában.

 - Elég - szólt lágyan Carlisle. - Ne csináld tovább! Ha nem megy, nem kell ennyire erőltetned, még az orrod vére is megindult. Most egy injekciót fogok neked beadni és minden rendben lesz. - Próbáltam ellenkezni, mert utálom a szurikat, de túl kába voltam hozzá. Még a tű szúrását sem éreztem meg, de lassan egyre kábább lettem, s nehezemre esett nyitva tartani a szemeimet. Nem is ellenkeztem, túl fáradt voltam hozzá. Így a sötétség hamar ellepett, és most nyugodtam aludhattam, hála Carlisle-nak. Nem jöttek vissza a rémképek, amiért rendkívül hálás voltam.