A sors iróniája - 15.fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a frisst, nem késtem vele, de nem is tudtam korábban hozni. Remélem, elnyeri a tetszéseteket, és igazán örülnék, ha ismét írnátok! Köszönöm az előző fejezethez érkezett kommenteket!!

Jó olvasást!

"Akkor szeress a legjobban, amikor legkevésbé sem érdemlem meg, mert akkor van rá a legnagyobb szükségem!"

Egy gyűrű hatalma

- Na, ne legyél már ilyen mérges – kérleltem Emmát, miután rájöttem, nem kíván velem beszélni. – Tudod jól, hogy miattad tettem azt, amit. Már olyan régóta gyakoroltuk, és semmi előrelépés sem történt. Bevallom, hogy visszaéltem a helyzettel, de bevált. Colin farkas, semmi baja nem történt, neked meg végre sikerült gyógyítanod.

- Eltörted a karját a barátomnak – kiáltott dühösen az arcomba.

- Ezt nem tagadom, valóban így történt. De ha annyira szeret téged, akkor viseli a következményeket. Nem halt bele, jól van. Él és virul. Jaj, ne már! – folytattam, miután nem láttam az áttörő sikerem jeleit. – Ugyan, ne mond, hogy nem volt jó segíteni neki. Ha amiatt izgulsz, hogy mérges rád a történtek miatt, akkor megnyugtatlak, hogy nem. Valószínűleg engem gyűlölnek, és a kis farkasaival együtt a tábortűz mellett rontásokat szórnak rám, és a pokol legmélyebb bugyraiba kívánnak. Vállalom a felelősséget, tőlem akár utálhat is, teszek rá és a véleményére magasról.

- Azt akarom, hogy jóban legyetek. Mindketten fontosak vagytok nekem, de az, amit ma tettél, túlment minden határon.

- Én vagyok a mentorod, és én döntöm el, milyen módszerekkel tanítok. Ezt nem róhatod fel nekem, azt tettem, amit tennem kellett. Lehet átléptem bizonyos határokat, de a te érdekedben tettem.

- Nem érdekel, magasról teszek arra, hogy miattam tetted-e vagy sem. Legszívesebben az edzéseket is abbahagynám. Részt veszek rajtuk, de ne szólj bele, mit csináljak! Nagylány vagyok, el tudom dönteni, mi jó nekem, és mi nem.

- Ha azt akarod, hogy ne szóljak bele az életedbe, rendben. Jogod van hozzá, és ahhoz, hogy a saját életedet éld. De ne feledkezz el a Tanácsról sem.

Láttam, amint a tüdejében rekedt a levegő.

- Felkészítelek a vizsgádra, és ha úgy akarod, békén hagylak – felnéztem a szemébe, és vártam volna, hallani akartam, amint azt mondja, ne tedd, szükségem van rád, de nem mondott semmit, csak sarkon fordult.

Az elkeseredettség pillanatokon belül elárasztotta a belsőmet. Tudtam, hogy sosem lesz ugyanolyan a kapcsolatunk, mint régen. Valami helyrehozhatatlanul elromlott, és semmit sem tehetek, hogy rendbe hozzam. Hamarosan végleg elválnak az útjaink. Talán jobb lenne, ha már most felkészülnék rá, szép fokozatosan. Úgy talán kisebb lesz a fájdalom.

- Rajta vagyok az ügyön, de egyelőre nem bizonyított sokat a srác. Ha kiérdemli, megkapja a bizalmamat – mondtam, mielőtt felment volna az emeletre. Szavaimra megállt, de nem fordult vissza. Levegőnek nézett, és bement a szobájába.

Ismét egyedül maradtam, és még magányosabbnak éreztem magam, mint amikor arra kértem Emmát, ne jöjjön haza. Csak magamra számíthatok, nincs senkim és semmim – tört rám akaratlanul a gondolat, amit bármennyire is fájt kimondanom, de igaz volt.

Mit fogok csinálni, miután vége? Itt maradok és elvégzem a sulit? Ugyan mi értelme lenne? Visszamehetnék a Tanácshoz, a szobámat még biztos nem adták ki. De annyi éven keresztül az volt minden vágyam, hogy eljöhessek onnan! Miért mennék vissza oda? Ennyire még én sem lehetek ostoba. Esélyt kaptam a szabadulásra, és ragaszkondom kéne minden kapaszkodóhoz, ami távolt tart attól a helytől. Próbáltam elterelni a gondolataimat, túl korai lett volna ezen gondolkodni. Úgyis mindig mindent az utolsó pillanatban döntök el, akkor támadnak a legjobb ötleteim. Sosem voltam az az agyontervezős típus.

Viszont muszáj volt valamit kitalálnom az edzéseket illetően. Nem akartam arra gondolni, milyen feszült hangulattal fog eltelni minden egyes óra. De muszáj jól felkészítenem őt, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki belőle, mert tétje van. Ha nem sikerül, minden bizonnyal halál vár rá, és még én sem menthetem meg előle. Nagyon ritka, hogy ez előforduljon, de volt már rá példa.

Tudom, hogy sokat várnak el tőle, hiszen a tanítványom. Száz százalékosan kell teljesítenie a vizsgáján, a próbatételén, ahol a Tanács végleg elismeri, hogy vadász. Olyan ez, mint egy ballagás vagy egy diplomaosztó. Nagy megtiszteltetés, amikor a vezetők gratulálnak, és egyenlőnek tekintenek a többiekkel szemben, de persze hozzájuk fel sem érhetünk. Ez pedig a világ legnagyobb ostobasága, hiszen semmivel sem különbek nálunk. Ugyanolyanok, mint mi. Nem értem, miért és hogyan jöhetett létre a Tanács. Az egyetlen jó dolog benne, hogy nem hagyják magukra a megzavarodott vadászokat, akiknek segítségre van szükségük, és nem értik a körülöttük zajló dolgokat. Ezt valóban értékeltem. És itt ki is merült minden pozitív dolog, amit elmondhattam a szervezetről.

Felhívtam Michaelt az este folyamán, és elmondtam, sikerült a tervem. Örömmel hallgatta a beszámolómat, amiből véletlenül persze kifelejtettem bizonyos dolgokat, de hogy bűntudatomat enyhítsem, minden mást olyan pontossággal és részletességgel ecseteltem, amennyire csak tőlem telt. Michael adta az ötletet, így talán még jobban örült, hogy ha csak egy kicsi köze is volt hozzá, de sikerült. Aztán jött a dolog kellemetlenebb része.

- Tudod, hogy mi vár rátok hamarosan. Nincs sok időtök a vizsgáig. Még van pár hónapotok, de az hamar el fog repülni. – Miután arra a szintre jutottam, mint Emma, engem is vizsgázni küldtek. A mentorom, Sarah mindent megtett, hogy sikerrel járjak, és saját magamat is hajtottam. Éjjel-nappal edzettem, és a vizsga napján teljes magabiztosságot éreztem. Nem tudtam, mi vár rám, de bíztam a képességeimben, bármi történjék. Egy kicsit féltem is, bevallom, minden normális ember tartana ettől. De Sarah remek kiképző volt, ha feleannyira jó vagyok, mint ő, az már tökéletesen megfelelne nekem.

- Igen, tisztában vagyok vele. – A hangom halk volt, az emlékek megállíthatatlanul peregtek le gondolataimban, mind Sarah-ról, mind a vizsgámról. – Tudod már, hogy a vizsgáján kiket kérnek fel, hogy melyik vadász segítségét kérik?

- Nem, erről a Tanács még nem döntött. Annyi biztos, hogy te jelen lehetsz, és a közreműködésedre is számítanak. Egy héttel a vizsga előtt kell elindulnod a begyűjtésre.

Libabőrös lettem már csak a gondolatától is. Még sosem voltam ilyen helyzetben, ez általában mindig a mentorok dolga, vagy azoké a vadászoké, akik több tapasztalattal rendelkeztek. És hát ez az én első alkalmam, hogy részese lehessek, Emma pedig a legelső tanítványom. Sarah sokat mesélt róla, talán túl sokat is, de ezek ellenére mégsem tudom, hogy mit kellene tennem.

- Értem, de remélem, azért még tájékoztatsz róla, amint megtudsz valamit. Számokat tudsz már? Vagy még az sem dőlt el?

- Sajnálom, Daisy, de nem tudok semmilyen információval szolgálni. Tudod, hogy milyen bizalmasan kezelik az aktákat. De biztosítalak, hogy az első dolgom az lesz, amint kiderül bármi is, hogy felhívlak.

- Rendben, köszönöm. – Tudtam, hogy tényleg így lesz. Michael mindent el fog mondani, amit csak tud.

                              

Miután elköszöntünk, pár percig még elemeztem az elhangzottakat, bár nagy előrelépésre nem jutottam. Így aztán hanyagoltam a témát, és kivettem a hűtőből a csokis jégrémemet. Sokáig gondolkoztam még a telefonbeszélgetésen, napok múltán is, mert képtelen voltam teljesen kizárni a tudatomból.

Egy valamiben azonban igaza volt Michaelnek, az idő gyors múlásával kapcsolatban, a napok és a hetek rettenetes sebességgel teltek. Persze mindig volt mit tennünk, nagyon keményen edzettünk, szigorúan fogtam Emmát. A Colinnal való találkozásra mindig tudott időt szakítani, de nem volt képes annyi időt vele tölteni, amennyit szeretett volna. Bár úgy gondolom, a nap huszonnégy órája sem lenne elég neki.

A viszonyunk egy-két fokkal javult, de még most sem mondhattam volna, hogy olyan, mint régen. Próbálok kedves lenni a sráccal, de nem könnyű. Az epés megjegyzések csak úgy kicsúsznak a számon, mielőtt még meggondolnám, mit is mondok. Erősen küzdök a késztetéssel, hogy néha napján kitekerjem a nyakát, felgyújtsam, vagy netán ismét eltörjem valamijét. Ha legalább visszafogom magam, és testi erőszakot nem alkalmazok, mi a fenéért nem lehetek őszinte, és mondhatom meg a véleményem olyan hangnemben, ahogyan én szeretném? Legszívesebben leordítanám a fejét, de nem teszem. Szerintem Emmának ezt is értékelnie kéne. De legnagyobb sajnálatomra nem teszi. Látom a szemén, milyen dühös rám, és nem érti, miért vagyok ilyen goromba vele. Konkrét választ én sem tudnék adni rá, egyszerűen csak olyan könnyen fel tudta húzni az agyam bármikor, hogy minden szavára csak úgy pattantam, és a csípős megjegyzéseim csípőből jöttek.

Colin a legtöbb edzésen ott volt, bármennyire ragaszkodtam is ahhoz, én nem akarom, és nem egyezek bele. De mit ér a szavam, ha az ember egyszer szerelmes? Szemmel láthatóan semmit. Annyira aggódik érte, hogy képtelen távol lenni, mert azon görcsöl, mi baj történhet vele. Persze nem értette meg, hogy nem esik olyan könnyen bántódása.

Az egyik ilyen edzés után egyedül jöttem haza, mert a kis turbékoló szerelmespár randizni ment. Fél órára rá azonban éreztem, hogy ismét látogatóm van. Nem volt azóta nálunk Jason, de már megismertem a lépéseit is. Így mielőtt még megjelent volna az ajtóban, az már tárva-nyitva állt előtte.

- Hát te meg mit keresel itt? – kérdeztem tőle, és hanyagul megtámaszkodtam a konyhafalnál.

- Nem tudtam otthon maradni, a te hibádból – tette hozzá, miután nem értettem, mi közöm ahhoz, mégis itt van. Bár így csak átláthatatlanabb lett minden számomra.

- Na, tessék! Már megint mit csináltam? – érdeklődtem tettetett felháborodással, és felemelve kezeimet tanácstalanságom közepette, megforgattam szemeimet.

- Alice egész nap panaszkodik és ajtót csapkod, amiért nem voltál hajlandó vele vásárolni menni. – Nem tehettem róla, de felnevettem. Örülök, hogy a lánynak ilyen apró gondjai vannak. Piskóta az enyémhez képest, és úgy viselkedik, mint egy kislány.

- Ugye ezt nem mondod komolyan?

- De – sóhajtott fel keserűen. – Egész délután az erdőt jártam, de meguntam, és gondoltam meglátogatlak.

- Te szegény, milyen szörnyű sorsod van. Egyébként meg nem értem, miért viselkedik így Alice. Hiszen ez csak egy vásárlás.

- Daisy, Alice-nek a vásárlás az élete. Néha elgondolkozom, talán jobban szereti, mint Jaspert – nevetett fel hangosan, és a bőröm bizseregni kezdett. Én is elmosolyodtam. – Nem esett jól neki, hogy visszamondtad – vette komolyra a szót, így a mosolyom egy pillanat alatt le is olvadt az arcomról. – Azt hitte, hogy vagytok annyira jóban, hogy elmenjetek együtt.

Majdnem hangosan mondtam ki, hogy mégis honnan a fenéből veszi, hogy mi olyan jóban vagyunk, még csak a barátnőmnek sem mondhattam, de rájöttem, talán megbántanám ezzel mindkettőjüket.

- Nem erről van szó, csupán utálok vásárolni – próbáltam elsimítani a dolgokat, mégis őszintén feleltem.

- Egy alkalmat nem bírnál ki vele?

- Most mi van? Téged küldött ide, hogy meggyőzz? – kérdeztem, és a konyhába sétáltam egy pohár vízért.

- Dehogy. Csak tudom, menyire örülne neki. Szeretem őt vidámnak látni, attól nekem is mindig jobb kedvem lesz. Általában.

- És az nem számít, hogy én mennyire utálnám, ha el kéne mennem? Ez nem érdekel téged, mi? Egyébként is, Alice mindig boldog.

- Csak mostanában – felelte, majd elkomorult az arca. Kíváncsivá tett mire gondolt, mégsem kezdtem el kérdezősködni. Talán egy alkalomba nem halnék bele – gondolkoztam, miközben Jason arcát fürkésztem. Olyan szép, férfias vonásai voltak. Végül akaratlanul, de a szavak kicsúsztak a számon, és igent mondtam Alice vásárlási ajánlatára. Teljesen elbűvölt a jelenlétével, és én hülye beleegyeztem.

- Mindig is tudtam, hogy te vagy a legjobb. A leggyönyörűbb, legkedvesebb, legjobb szívű lány az egész világon. – Az arcom pillanatokon belül olyan színű lett, mint a paradicsomé. Teljesen zavarba hozott, de a pillantása még inkább lapátra tett. Tudtam, milyen sablon duma az egész, mégsem tudtam parancsolni magamnak. Éreztem, hogy még ha nem is komolyan, de van valóságalapja a szavainak. Láttam, hogy így gondolja. De észrevettem még valamit, miközben ő kipirult arcomat tanulmányozta, amit nem tudtam hova tenni. Hiányérzetet? Vágyódást és szeretet? Biztosan csak képzelgek – gondoltam magamban, és elkaptam a tekintetemet.

- Az ott mi? – kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmem, és a kezéért nyúltam. A tüdőmben rekedt a levegő, amint szemügyre vettem a gyűrűt. Nem értettem, hogy nem vettem még észre egyszer sem. És most, ahogy tanulmányoztam, eszembe jutott, láttam már rajta korábban, az első tanítási napunkon. De ki nézi a másik ember kezét? Mindig lefoglalt a tekintete. A bal kezét úgy forgattam, hogy majd’ kitéptem a karját a helyéről.

- Ez? – kérdezte meglepetten, és a tekintetemet kereste – Ez egy Claddagh gyűrű.

Tökéletes mása volt az enyémnek. Nem tudtam, honnan volt ilyenem, és hogy kitől kaphattam. A nyakláncomra akasztott gyűrűt sokszor tanulmányoztam, amikor Michael rám talált. Rettenetesen tetszett, és kötődtem hozzá, de mégis levettem. Nem akartam, hogy az edzések során bármi baja is essen. Még a mai napig meg van, és az éjjeliszekrényem fiókjában őrizgetem.

- A kéz a barátságot, a korona a hűséget jelképezi, a szív pedig a szerelmet. – Nem tudtam honnan ugrott be, de Jason szemei elkerekedtek döbbenetében.

- Pontosan. Honnan tudtad?

- Nem tudom. Láttam már ilyet – feleltem, de még mindig Jason kezét fogtam.

„Ha a jobb kezünkön hordjuk, s a szív hegyes fele kifelé néz, szabadok vagyunk. Ha befelé, egy alakuló szerelmet jelképez. Balkézen, a szintén befelé fordított szív azt jelenti, hogy foglalt a szívünk” – hallottam meg egy hangot a fejemben, ami kísértetiesen hasonlított Jasonére.

Amint túlestem az első sokkon, jött a következő. Felfogtam a szavak értelmét, és tudatosult bennem, van valakije. Ha ez az egész ostobaság igaz, valaki máshoz tartozik. Miért ne hihetnék annak a hangnak, ami ezt mondta? Hiszen vadász vagyok, ez is különös dolog, de attól még élek és létezünk. Ki tudja, ez lehet valami vadász cucc.

Az ujjaim lehullottak a kezéről, és megbántva éreztem magam. Miért nem mondta el, hogy van valakije? Az ebédlőben anno Lissa azt mondta, amikor azt hittem együtt vannak, hogy Jason facér.

- Van valakid? – kérdeztem, és saját magam is meglepődtem a hangomból kihallatszódó éltől és fájdalomtól.

- Tessék? – kérdezte döbbenten, a homlokát ráncolva. Ebből tudtam, tényleg nem érti, mit akarok. Nem bírtam megszólalni, csak a gyűrűjére mutattam. 

Mintha megvilágosodott volna, mosolyt került az arcára, és megrázta a fejét.

- Nincs senkim – felelte higgadtan, de megcsillant a szeme. Az arca egyre közelebb ért az enyémhez, ajkai a fülembe suttogták, hogy: Te vagy az egyetlen az életemben, majd száját az enyémre tapasztotta. Nem tiltakoztam, úgy éreztem, szükségem van rá.

*** 

A korábbi fejezetek során már megemlítettem a Claddagh gyűrűt, aki szeretné feleleveníteni, akkor olvassa el Az utolsó esély 5. illetve 9. fejezetét. 

Segítsetek!

Sziasztok!

Összegyűjtöttem pár képet, és szeretném, ha ti döntenétek el, melyik srác legyen Colin. :)

Szóval, ő lenne az első:

A 2. Colin jelölt:

A 3. jelölt

És végül a 4. jelölt:

Szóval, rátok bízom a választást. Szeretném oldalra kirakni a képét, és gondoltam így fair, ha ezt most ti dönthetitek el. Nekem meg van a kedvencem, szóval kíváncsi vagyok, nálatok ki lesz a befutó. ;)

Apropó, ha már Colinról van szó. Olvastam egy érdekes dolgot egy külföldi rajongó portálon, ami megdöbbentett, és nem igazán tudom, hinnem kellene-e azoknak az információknak. Gondoltam megosztom veletek, hátha valaki tudja igaz-e, vagy sem. Szóval, Jacob és Colin unokatestvérek. Hát, én erre nem emlékszem, hogy olvastam volna bármelyik könyvben is. Lehetséges, hogy a Twilight világa hitelesen, színesen című könyvből derül ki. 

Valakinek van valami véleménye erről? Mert nekem gőzöm sincs.

***

A fejezet már készen van, holnap még átnézem, és ha úgy találom, el is küldöm a bétámnak, ami azt jelenti, lehet, hogy korábban jön a friss. De nem akarom elkiabálni, úgyhogy inkább nem mondok semmit.

A helyzet az, hogy a fejezetek száma egyre gyarapodik, pedig eredetileg 17-re terveztem, de már ott tartok, hogy a plusz egy fejezettel 21 lesz, és még a végén sem vagyok a történetnek. Valahogy a megírásuk közben mindig más jön ki, mint amit eltervezek. 

Remélem nem bánjátok. :)

Na, be is fejezem, már kezd hosszú lenni ez a bejegyzésem. Köszönöm annak, aki elolvasta, és azoknak is, akik a segítségemre lesznek. 

A sors iróniája - 14.fejezet

Sziasztok!

Úgy éreztem, az előző fejezet nem tetszett nektek, amit sajnálattal vettem tudomásul. De remélem a friss az ellenkezőjéről fog tanúskodni. :)

Kérlek titeket, hogy írjatok, osszátok meg velem a véleményeteket.

"Évek kellenek a bizalom kiépítéséhez, de elég néhány másodperc a lerombolásához."

A tökéletes terv

Mérgesen csaptam le a vekkert, hogy mihamarabb abbahagyja a szörnyű, dobhártyaszaggató csipogást. Egy újabb szörnyű iskolanapnak néztünk elébe, így nehezen, de kikeltem az ágyból, és készülődni kezdtem. Ebben közrejátszott az a felvillanyozó gondolat, hogy ma lesz a nagy nap. Végre eljött az ideje annak, hogy Colinnal beszéljek, és nagy reményeket fűztem a találkozáshoz. Lementem a földszintre, az ebédlőasztalra raktam a müzlivel telerakott tányérom, kivettem a hűtőből a tejet, és helyetfoglaltam, hogy végre megreggelizhessek. Míg főtt a kávé, bekopogtam Emma szobájába, hogy ideje lenne kibújnia az ágyból. Meglepetésemre már első figyelmeztetésemre kiszállt onnan. Így biztos nem fogunk elkésni a suliból – fújtam ki a levegőt nyugodtan.

Leült a székre, indulásra kész öltözetben kortyolgatta a kávéját. Tegnap jött haza, és amint belépett a lakásba, a nyakába ugrottam. Megkönnyebbültem, hogy visszajött. Magam is meglepődtem a viselkedésemen, és nem tudtam eldönteni, miért reagáltam ennyire hevesen az érkezésére. Talán a magány miatt, hogy napokig egyedül éltem, és nem voltam hozzá szokva, lehet, hogy csak bűntudatom volt azért, ahogy bántam vele. És persze örültem, hogy elmondhatom neki, mi is történt velem szombaton, amikor Jason itt járt. Azt hiszem, mindhárom dolog közrejátszott.

Hajnalig fent voltunk, ódákat zengett Colinról. Elmesélte, mit tudott meg róla, hogy mi történt az erdőben, és miként érzett, amikor megpillantotta. Közölte, mi mindent tudott meg a farkasokról, és megnyugtatott, semmit sem mondott rólunk. Vagyis semmi olyat, amit eddig ne tudtak volna.

Örömmel hallgattam a beszámolóját, de a Jasonnel történtekről képtelen voltam beszélni. Egyrészről, mert folyton mondta a magáét, másrészt pedig nem mertem elmondani. Azért akkor is jobb egy alakváltó farkasba beleszeretni vagy képzelegni, mint egy vámpírról, főleg a mi helyzetünkben. Így hát nem mondtam semmit, csak hallgattam, hogy Colin olyan jófej, Colin így-úgy. Bevallom, jólesett boldognak látni Emmát, és elgondolkodtam, hogy lehet nem kéne az útjukba állnom. Ki vagyok én, hogy eltiltsam tőle? A boldogsága forrásától? Megérdemli a srácot, és egy gondtalan életet. Fordított helyzetben, azt hiszem ő is ezt tenné. De mivel én vagyok a mentora, nehezebb helyzetben vagyok. De hiszem, hogy ki lehetne játszani a Tanácsot. Ezekkel a gondolatokkal mentünk az iskola felé. Agyaltam, mit és hogyan kéne. Vajon sikerülne megoldanom a helyzetet?

Matek óráról kijövet még odaszóltam Emmának, mielőtt tovább indult volna.

- Akkor ma edzés – figyelmeztettem, s ő bólintva elfogadta a hírt. Ma szeretnék egy kis színt vinni az órákba, és megtanítani olyan dolgokra, amikre eddig még nem került sor, vagy képtelen volt rá.

Alice és Jasper már bent voltak a teremben, pedig a szünet még javában tartott. Előbbi vidáman kalimpált nekem, míg utóbbi csak egy halvány mosollyal üdvözölt.

- Sziasztok – köszöntem, amikor az asztalomhoz értem, és amint helyet foglaltam, hátra is fordultam, mert éreztem, hogy valamit mondani szeretnének. De csak hallgattak, minden bizonnyal meggondolták magukat.

- Hallottam milyen kreatívan jutottatok hozzá az aktámhoz – kezdtem bele, hogy végül megtörjem a csendet. Válaszolni azonban nem volt idejük, mert a tanár belépett, és rögtön belecsapott a lecsóba, s ezzel megkezdődött a szenvedésem.

Az állampolgári ismeretek órám után izgatottan mentem be az ebédlőbe, hogy ott gyorsan bekapjak valamit. Leültünk a menzán Emmával a szokásos asztalunkhoz. Én persze már jó úton voltam ahhoz, hogy besózzak, folyton az órát vizslattam, vártam a percet, hogy Colin megérkezzen. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy kisgyermek karácsonykor, amikor alig bírja kivárni, hogy végre kibonthassa az ajándékait. Nem tagadom, önös érdekek is vezéreltek, na meg persze a bosszú. Megfogadtam, hogy elfogadom a kapcsolatukat, de meg kellett leckéztetnem a srácot.

- Dolgom van – álltam fel az asztaltól, és Emma kíváncsi tekintetét figyelmen kívül hagytam. Nem kezdtem el magyarázkodni, később úgyis megtudja. – Órák után kint várlak a kocsinál – szóltam még vissza, majd megszaporáztam a lépteimet, és kisiettem az ebédlőből. A kocsim felé tartottam, és éreztem, hogy Cullenék a nyomomban vannak, szerettek volna szemmel tartani. Nem elleneztem, azt csinálnak, amit akarnak. Az idő nem volt kellemes, rajtunk kívül egy diák sem volt a parkolóban, s ahogy megérkeztem, Colin is felbukkant.

Nagy léptekkel közeledett felém, mindennemű félelem nélkül. Bátor, bár a terep biztosítva volt. Kiszúrtam a farkasokat a fák rejtekében, és Jacob emberalakban ki is merészkedett közénk. Megállt tőlünk pár méterre, és szigorú tekintettel vizslatott.

Mielőtt belekezdtem volna, végigfutattam Colinon a pillantásomat, az erdőben ugyanis nem igazán volt alkalmam megtenni. Elkellett ismernem, Emma szerencsésnek mondhatja magát, a srác irtó helyes volt. A fekete póló tökéletesen kiadta izmait, egy pillanatra azt hittem, szétfeszül rajta. A bőre makulátlan volt, szemei sötétek és nyíltak, a haja pedig rövid és erős. Szívesen beletúrtam volna a tincsekbe. A szája puha és telt. Minden porcikáján átfuttattam a tekintetemet, és kihúztam magam. Nem akartam törékenynek tűnni az izomkolosszus előtt.

- Örülök, hogy eljöttél – mondtam negédesen, majd a kezemet nyújtottam felé, amit habozva, de elfogadott. – Daisy Corps vagyok, bár gondolom, teljesen feleslegesen mutatkoztam be.

- Valóban sokat hallottam már rólad – mondta egy igen halovány mosoly kíséretében. Nem félt, mégis tartotta az egy lépés távolságot. Nem tudtam, hogy fordított helyzetben miképp reagáltam volna, de az biztos, hogy nem lettem volna ilyen nyugodt. – Colin Littlesea – mutatkozott be ő is.

- Nos, most hogy ennyire összeismerkedtünk, vágjunk bele a közepébe, felesleges a mellébeszélés. Mit gondolsz?

                           

- Egyetértek – felelte, és türelmesen hallgatott.

- Hálás vagyok, amiért eljöttél, és Jacobnak is, hogy elhozott téged. De valami fontosabbról szeretnék beszélni veled. Azt akarom, vagyis szeretném – javítottam ki gyorsan, amikor az arcán egy furcsa fintor futott át –, hogy ma délután ötkor gyere el az erdőbe. Edzeni fogunk Emmával, és szükségem van a segítségedre. – Alig bírtam ki, hogy ne húzzam gonosz vigyorra ajkaim, vagy ne nevessek fel vidáman. Persze nem mondtam el a teljes igazságot.

- Ö, oké. Miért is ne? De mégis mit kell csinálnom?

- Ösztönöznöd Emmát. Nem tudom, mennyit tudsz rólunk, és a birtokunkban lévő tehetségeinkről, de arról biztos hallottál, hogy képesek vagyunk a gyógyításra. Emma még nem sajátította el ezt a képességet, pedig szüksége lenne rá, hogy az ereje kiteljesedjen. Az ő érdekében minél hamarabb meg kéne tanulnia.  – Végül úgy döntöttem, több információt adok neki. És persze volt képem belekeverni Emmát, és hogy ez mindazért van, hogy később ne jusson bajba. Bedobtam az aduászt. Erre sehogy sem tud majd nemet mondani, mindent meg akar majd tenni, hogy segítsen.

                     

- Rendben van, segítek, de csak Emma miatt. – szögezte le gyorsan – Cserébe viszont szeretném, ha beavatnátok a dolgaitokba.

- Cserébe? – kérdeztem vissza, és hangosan felnevettem. – Drágaságom, semmivel sem tartozunk neked. – Azt hiszi, hogy ezzel kiszedhet belőlünk mindent. Tisztában vagyok azzal, hogy ha Emma érzései ilyen erősek, el kell mondanunk mindent. De ha ő megtudja, mindenki megtudja. Edward gondolatolvasó, egy pillanat alatt az egész családja tudomást szerez róla. Ha közölnénk, és kitálalnánk, egyszerűbb lenne velük is megosztani mindent. De nem tudom, ennek milyen következményei lehetnek. – Akkor fogunk beavatni, amikor úgy érzem. Bizonyítanod kell, hogy méltó vagy Emmához.

Hosszú pillanatokig farkasszemet néztünk, majd némám bólintott. – Akkor számíthatok rád? Az erdőben ötkor – ismételtem meg az időpontot. Nem görcsöltem a pontos tájékoztatás miatt, úgyis tudni fogja, hogy merre vagyunk. – Mi már várni fogunk rád.

- Ott leszek – felelte határozottan.

- Ők jönnek? – kérdeztem, és fejemmel az erdő felé böktem.

Colin hátra pillantott, szavak nélkül kommunikáltak. – Igen, velem tartanak.

- Felőlem – mondtam unottan egy vállrándítás kíséretében. – Ja, és még valami – fordultam vissza, amikor megindultam az iskola felé. – Szeretném, ha Emmát nem tájékoztatnád, miről is beszéltünk az előbb. – Úgyis meg fogja tudni, de nem akartam, hogy feleslegesen azon aggódjon, miről beszéltünk, és hogy miért.

- Azt akarod, hogy hazudjak neki? – kérdezte felháborodottan.

- Dehogy. Különben sem fogtok ma már találkozni egészen az edzésig. Csak arra kérlek, ne gyere el hozzánk, vagy hívd fel, hogy elújságold a híreket. Az erdőben úgyis kiderül majd.

- Rendben – adta be a derekát, majd elbúcsúztunk egymástól. 

Mielőtt még elhaladtam volna a bejáratnál ácsorgó Cullenék mellett, vidáman megpofozgattam Jason arcát. – Mondtam én, hogy nem lesz itt semmi gond. Nem csináltam semmi ostobaságot. – Elmosolyodtam, majd megindultam a biológia terem felé. A kis megbeszélésünk nem tartott tovább pár percnél, így időben beértem én is, és Belláék is.

Óráim végeztével a parkolóba mentem, ahol Emma már ott ácsorgott, így azonnal hazafelé vettük az irányt. Gyorsan megebédeltünk, majd lassan készülődni kezdtünk az edzéshez. Kényelmes melegítőt vettem fel, és a szokásos palack ásványvízzel megindultunk. Óvatosan besétáltunk az erdőbe, és mikor meggyőződtünk arról, hogy senki sem lát minket, futásnak eredtünk. Hamar megérkeztünk, az erdő megint csak káprázatos volt, mindenegyes alkalommal magával ragadott. Emmának azonban közel sem volt ilyen jókedve. Folyton azt ecsetelte, mennyire hiányzik neki Colin, és hogy már látni szeretné.

Persze nem mondtam semmit erre a vágyálmára, csak ledobtam a cuccaimat a földre. Egy kicsit megropogtattam a nyakam, nem volt szükségem arra, hogy bemelegítsek, de azért pár alapmozdulatot elvégeztem.

Miután barátnőm is elvégezte ezeket, hozzáláttunk a szokásos programunkhoz. Terveimben volt, hogy pár órát szánjak arra is, miképp tud teljesen az érzékszerveire hagyatkozni, de elnapoltam, hiszen most fontosabb dolgaink voltak.

Kezdtem egyre izgatottabb lenni, és azon kaptam magam, hogy egyre többet kémlelem az erdőt. Teljesen felesleges volt, hiszen jóval hamarabb hallanám a közeledésüket, mégsem tudtam megállni a késztetést.

Nem sokkal később azonban mancsok dobogására lettem figyelmes, s miután ezt Emma is észrevette, nem tudott másra koncentrálni. Izgatottan fürkészte a fákat, egy bárgyú mosollyal az arcán. Alig bírt magával, hogy ne szaladjon eléjük.

Engem azonban lesújtott a farkasok száma. Rengetegen voltak, de ember alakban csak hárman. Colin, Jake, és mint később kiderült, Sam. Ők voltak a falkavezérek, és majdnem az összes farkas elkísérte őket, hogy biztosítsák a védelmet és engem szemmel tartsanak. Meglepődtem, mert erről nem volt szó, s egy sanda pillantást vetettem barátnőm bevésődésére, de több figyelmet nem szenteltem nekik.

Talán jót fog tenni Emmának a nézőközönség, jobban ösztönzi majd arra, hogy teljesítsen – törekedtem magamban, hogy a dolgok jobb oldalát lássam.

- Micsoda meglepetés! – Próbáltam minél döbbentebb arcot vágni, bár volt egy sanda gyanúm, hogy erősen túljátszottam a szerepemet. 

                                                                         

- Hogy kerülsz ide? – kérdezte Emma kedvesétől a karjai közt.

- Ami azt illeti, én hívtan ide. Arra gondoltam, talán többet beleadnál, ha lenne egy kis néző közönséged. Készen állsz? – kérdeztem, és kihúztam magam. Tudtam, hogy ezért otthon kapni fogok, nem is beszélve arról, amit a fejemben tartogattam. Colin habozva, de mégis elengedte barátnőmet. Láttam, hogy aggódik érte. – Titeket meg kérlek, ne avatkozzatok közbe – néztem rájuk határozottan.

Egészen belelendültünk a harcba, Emma fáradhatatlannak tűnt, de sokszor hibázott. Egy-egy ütésemnél Colin mindig elborzadt, és Emma önkéntelenül, de a farkas felé kapta a fejét. Ezt a figyelmetlenséget pedig mindig kihasználtam, és a földre küldtem. Nagy örömömre Cullenék is megérkeztek, csodálkoznom kellett volna, ha nem így tesznek. Nem zavartattam magam, tovább folytattam az ütések hárítását, illetve a támadást. Gyorsabban mozgott, de az ütéseiben nem volt erő. Egyszer sem okozott komolyabb sérülést a támadásai során, ami kizökkentett volna akár csak egy pillanatra is engem, az ellenfelét. Azonban Emmett szurkolását már nem értékeltem annyira. Állandóan közbe kiáltott, beceneveket aggatott ránk, vagy alkalom adtán egy hangos húú-val adta tudtunkra, mit is gondolt. 

- A gyorsasággal és a pontossággal semmi problémám nem volt, de az ütéseidben nincs erő, erősebben tedd. És ne feled, csak a támadódra koncentrálj. Figyelned kell a harcok folyamán a külvilágra is, de ne hagyd, hogy elteljék a figyelmedet. – Megosztottam vele a hibáit, majd úgy éreztem, itt az ideje elkezdeni azt, amit már régóta szerettem volna.

Így magam mellé hívtam Colint, aki először meglepődött, majd mellém sétált. Emma gyanakodva méregetett, de nem jött közelebb. Mivel Colin megígérte, hogy segít – bár gyanítom nem pont erre gondolt –, már majdnem lehajoltam a bicskámért, hogy őt is megvágjam, mint magamat korábban, amikor egy jobb, és örültebb ötlet jutott az eszembe. Butaság lett volna megtennem, hiszen pillanatokon belül hibátlanul beforrt volna a heg, és gyanítottam, többször nem lett volna alkalmam, hogy megvágjam. Egyébként is, elsőre közel sem volt biztos, hogy sikerült volna Emmának magától meggyógyítania. Így hát kénytelen voltam drasztikusabb módszerhez folyamodni, és villámgyorsan, még mielőtt megakadályozhattak volna benne, a karjáért nyúltam, s kicsavartam egészen addig, míg meg nem adta magát a csont, és eltört. Az első amit észrevettem, a döbbent tekintetük volt szerte körülöttem. Colin torkából egy fájdalmas kiáltás tört elő, és a farkasok azonnal támadásba kezdtek. Emma arckifejezése szörnyű kínokról árulkodott, és lábai a földbe gyökereztek.

A támadásukat könnyű szerrel hárítottam a képességemnek köszönhetően, és elléptem a földön fekvő farkas mellől.

Tudtam, hogy nagyon nem szép dolog, amit csináltam, és hogy legszívesebben széttépnének, de úgy éreztem, muszáj megtennem. Lehet, hogy kegyetlennek tűntem, de őszintén nem érdekelt. Azt azonban muszáj volt bevallanom, jól esett megtennem.

- Gyerünk, mire vársz? Gyógyítsd meg! – utasítottam, és próbáltam életre kelteni a döbbent Emmát. 

    

Egy hosszú másodperc múlva azonnal odaszaladt, és a tűz rögtön alábbhagyott, csak sűrű füstöt hagyott maga mögött. A farkasok nem jöttek közelebb, szőrük a magasba meredt.

- A te érdekedben tettem. Addig, amíg nem tudsz gyógyítani, nem lehetsz teljes értékű vadász. Az erőd sem teljes. Védtelen vagy – mondtam, amikor magamon éreztem vádló tekintetét.

Szóra sem méltatott, csak leguggolt Collin mellé, s tenyerét a kezére tette.

- Sietned kell, ha nem akarod, hogy rosszul forrjon össze a csontja – figyelmeztettem, holott tudtam, tisztában van vele, mégis folytattam. – Különben ismét el kell törnünk.

Láttam, amint Emma szemeibe könnyek gyűltek, mintha érezte volna bevésődése fájdalmát.

- Koncentrálj, és sikerülni fog. Engedd, hogy átjárjon az erő. – Melléguggoltam, kezemet a vállára tettem, és próbáltam segíteni neki. Lerázta magáról a kezemet, mégis mellette maradtam. Tudtam, hogy most valószínűleg a pokolba kívánna, mégsem hárítottam.

- Mennyire akarsz segíteni neki? Elmulasztani a fájdalmát?

Láttam, hogy mennyire koncentrál és erőlködik. Késztetést éreztem, hogy félrelökjem, és meggyógyítsam helyette, de még időt kellett adnom neki. Ha ez nem válik be, semmi sem fog – gondoltam magamban keserűen, és szememet le sem vettem róluk. Nyugodtan álltam, háttal a farkasoknak, nem féltem az esetleges támadásuktól.

Az idő egyre csak telt, a szívem hevesen dobogott a történéseket várva. Nem tudtam, hogy tudnék segíteni neki, így megpróbáltam részletesen elmagyarázni, mit is kéne éreznie. Vagy százszor elmondtam neki, mást azonban nem tudtam tenni.

- Érezd az erőt, azt, amit vadásszá válásodkor is éreztél. Gondolj arra, mennyire szeretnél segíteni. Hagyd, hogy átjárjon az a bizsergő érzés a testedben, és hogy végül a kezedben összpontosuljon. Nézz a szemébe, és segíts neki!

Visszafojtott lélegzettel figyeltük, amint Colin egyre kevésbé kapkod levegő után, és hogy a kitüremkedő csont szépen visszamegy a helyére, ezzel elmulasztva a fájdalmait is.

        

Emma boldogan, könnyekkel áztatva borult Colinra, amit mosolyogva néztem végig. Csak bevált – gondoltam magamban felsőbbrendűen, amikor egy hatalmas ütést éreztem az arcom jobb oldalán. Megtántorodtam, majdnem elvesztettem az egyensúlyt, de sikerült időben visszanyernem, hogy felegyenesedve Emmával nézzek farkasszemet.

- Hé, ez szép volt – feleltem vidáman, és képtelen voltam levakarni a vigyort az arcomról. Nem támadtam vissza, jogosnak éreztem azt, amit kaptam.

A sors iróniája - 13.fejezet

Sziasztok!

Rettenetesen boldog voltam, hogy az előző fejezethez is írtatok. Nem tudom elmondani, mennyire!! :) 

Remélem tetszeni fog ez a fejezet is, és írtok. Bár szeretnék mindenkit figyelmeztetni, egy enyhe 18-as jelent azért lesz benne...

"A látható és a láthatatlan közötti hidat úgy a legkönnyebb lerombolni, ha megpróbáljuk megmagyarázni az érzelmeket."

Egy barátság kezdete

Fáradtan nyitottam ki szemeimet, ugyanis nem aludtam sokat. Hajnalokig forgolódtam az ágyamban, furcsa volt teljesen egyedül lenni. Nem szoktam hozzá, hiszen oly régóta együtt töltöttük Emmával minden napunkat. Korábban azt hittem, élvezni fogok minden percet, amikor egyedül lehetek. Hogy nyugodtan vehetek egy forró fürdőt, anélkül, hogy ne dörömbölne az ajtón, hogy siessek, mert ő is szeretne készülődni. Olyankor mindig azt kívántam, bár lenne két fürdőszobánk. Reméltem, hogy évek múltán erre is sor kerülhet, hogy egy nagyobb lakásba költözhetünk, ahol mindkettőnknek nagyobb tere van, de jelenleg erre esélyt sem láttam. Résnyire nyitott szemekkel néztem az éjjeliszekrényen álló vekkere, és meglepődtem, hogy ilyen későre járt. Délután három volt, mégsem akartam kimászni az ágyamból. Lerúgtam a takarómat, és percekig csak nyújtózkodtam és ásítoztam. Ezért is szerettem a hétvégéket, ilyenkor megengedhettem magamnak, hogy lustálkodjak, anélkül, hogy sietnem kellett volna, vagy esetleg Emmát sürgetni. Néha úgy éreztem, szinte én vagyok az anyja. Minden reggelem az ébresztésével telt, de hamar elfogyott a türelmem, és ehhez méltón keltettem fel. De még így sem volt mindig édes és gyors a győzelmem.

Miután Sarah meghalt, egyedül éreztem magam, csak bolyongtam a Tanács épületében. Michael volt az egyetlen, akivel beszélgetni tudtam, még mamám, Julia néni sem törődött túlságosan velem. Elfoglalt volt, folyton a tanácskozó teremben töltötte a napjait különböző ügyek intézésével és elsimításával, vagy esetlegesen az olyan ritka pillanatok foglalták le, mint az új lányok érkezése – ami nem mindennapi esemény volt. Még ma is tisztán fel tudtam idézni azt a napot, amikor Emma megérkezett. Emlékszem, milyen kétségbeesett, és törékeny volt. Első látásra megfogadtam, segíteni fogok neki mindenben, amiben csak tudok. Szerettem volna könnyebbé tenni a dolgát, nem akartam, hogy olyan élete legyen, mint nekem. Sok időt töltöttünk együtt, edzettünk, beszélgetünk vagy akár csak némán ültünk egymás mellett. Könnyen engedélyezték a felügyeletét, hiszen volt már benne tapasztalatom, évek óta vadász voltam, ismertem minden csínját-bínját.

                              

Edzéstervet készítettek, amihez eleinte minden pontjához ragaszkodnom kellett. Az épület kapuit csak engedéllyel hagyhattuk el, fontosnak tartották, hogy minden mozdulatunkat figyelhessék. Mindig ezt teszik az újoncoknál, de akkor én sem voltam kivétel alóla. Az ügyem körüli vizsgálódások javában folytak, és csak nemrég zárták le őket. Senkinek sem mondtam el a tiszta igazságot, még Emmának sem. Gyanították, hogy nem voltam teljesen őszinte, de nem tudták kiszedni belőlem, mit rejtegettem magamban. A Tanács fejében megfordult, eltüntetnek örökre, mert nagyobb erőm volt, mint nekik, de Michael kiállt értem. Életben hagytak, de minden lépésemről tudni akartak. A hónapok lassan teltek, és ahogy egyre jobban bíztak bennem, úgy kaptam nagyobb mozgásteret. Ezért is engedélyezhették, hogy ide jöjjünk. Megengedték, de minden nap jelentenem kellett, amit már több alkalommal meg is szegtem. Hazudtam ismét, és megint nem saját akaratomból. Nem azért tettem sem akkor, sem most, mert féltem elmondani, hanem a környezetemben élőket féltem a Tanács hatalmától. Megtapasztaltam több ízből a kegyetlenségüket, talán én kaptam belőle a legtöbbet, és nem akartam, hogy más is szenvedjen.

Összeszedtem minden erőmet, és kiszálltam az ágyból. Nem ágyaztam be, azt terveztem, az egész napot ott töltöm. Már magamban ki is gondoltam, mi mindent szükséges felvinnem, hogy még csak a lépcső közelébe se kelljen mennem. Lementem a konyhába, miután eldöntöttem, kéne főznöm valamit. Nem akartam egész nap müzlit és fagyit enni, bár csábított a gondolat.

A hűtőben még maradt egy kis kaja, így örömömre csak salátát kellett csinálnom. Gyorsan és precízen vagdostam a zöldségeket zenehallgatás közben. Végül úgy döntöttem, az ebédlőasztalnál fogyasztom el az ebédemet, nem lett volna szerencsés, ha megcsúszok a forró levessel a lépcsőn, vagy bénaságomat és figyelmetlenségemet ismerve, magamra öntöm az ágyban.

Ritka pillanatok egyike volt, hogy nem voltam éhes, mégis leerőltettem minden falatot. Michael és Emma biztos nevetett volna a szenvedésemet látva, hiszen máskor reggelire be tudtam volna falni egy XXL-es pizzát egyedül. Most mégsem ment volna, még akkor sem, ha az életem függött volna tőle, így hát lassan, komótosan kezdtem el mosogatni magam után.

Már épp befejeztem, amikor hatalmába kerített az a különös érzés, ami mindig elfogott, ha vámpír tartózkodott a közelben. Most, hogy lenyugodtam a történtek után, tökéletesen működött minden érzékem. Habár már itt lakunk egy ideje, éreztem a jelenlétüket; bár közel sem olyan intenzíven. Egyre inkább kezdtem hozzászokni, hogy bármerre mentem, ők is ott voltak.

Nem kellett tévednem, így hangot is adtam a megérzésemnek, hogy tudom, itt van.

- Gyere csak be – kiáltottam el magam, s egy pillanat múlva már hallottam is az ajtó halk nyitódását. – Szia – köszöntem anélkül, hogy hátra néztem volna. Tudtam, hogy még mindig a küszöbön állt, és engem nézett.

- Szia – üdvözölt ő is, és hallottam, amint tétován belépett, és becsukta maga mögött a bejárati ajtót.

- Nem számítottam a látogatásodra.

- Nos, hát igen. Gondoltam, hogy felhívlak, de nincs meg a számod. – Nem láttam az arcát, mégis tudtam, hogy vigyorgott és engem vizslatott.

- Nocsak. A kis betörésetek során nem találtátok? – kérdeztem, és gúnyos mosolyra húzódtak ajkaim. Megfordultam, és Jason aranybarna szemeibe néztem.

- Lehetséges, hogy benne volt a mappádban – mosolyodott el, és közelebb lépett. – Bevallom, látni szerettelek volna.

- Nos, itt vagyok – mondtam, majd körbeforogtam –, és amint láthatod, minden rendben van. Nem csináltam semmi ostobaságot, sőt, kutyus vadászatra sem mentem el – folytattam vigyorogva.

- Reméltem is, hogy nem teszel semmi ostobaságot. És kérlek, ezzel ne viccelődj. Nem jó felhúzni a farkasokat, ők is veszélyesek, és minden áron védik a bevésődésüket.

- Akár embert is ölnének? – kérdeztem kíváncsian, de választ nem kaptam.

- Nem tudom, miért akarsz beszélni Colinnal, de figyelmeztetlek, ne csinálj ostobaságot. Jól gondold meg, mit teszel, és inkább számolj vissza. Nem akarom, hogy meggondolatlanul cselekedj, és kivívd a fiúk haragját. – Jason közelebb lépett, és mintha tudatosítani akarta volna szavait, szorosan megfogta vállaimat.

A haragom egy pillanat alatt elszállt. Ledermedtem, az idő mintha lelassult volna, úgy éreztem, nem is ebben a világban vagyok. Csak én és Jason voltunk, senki más – egy számomra idegen, mégis ismerős helyen.

- Gyönyörű vagy. – A hang irányába fordultam, és mosoly kúszott ajkaimra. Azonnal leraktam a szeleteléshez használt kést, és nekitámaszkodtam a mosogatógépnek. Csak néztem az előttem álló férfit, aki kezeit lassan a derekamra helyezte, és lágy csókot nyomott ajkaimra. Érzékien kóstolgatott, miközben úgy éreztem, szárnyalok. A kezdeti lágy, puhatolózó csók hamar vált szenvedélyessé és vaddá, de mégis gyengéd maradt. Nem értettem, hogy csinálta mindezt.

- Még jó, hogy a szüleid nincsenek itthon – kuncogtam, s levettem róla a pólóját, majd a földre dobtam. – Mit is mondtál mikor jönnek? – kérdeztem, miközben lágy csókokkal borítottam be felsőtestét.

- Ne izgulj, még bőven van időnk.

A vágy végig zakatolt a testemben, amint karjait derekam köré csavarta, s ezt az érzést fokozta, amikor ajkai a nyakamhoz értek. Halk sóhaj tört fel belőlem a lágy kényeztetésre. Ujjaimat a felsőtestére simítottam. Többet akartam, nem bírtam betelni a látványával. Ajkaim végigsiklottak a hasán, majd felfelé a mellkasán, s körmeimmel végigszántottam gyönyörű hátán. A szám végül rátalált az övére, és szenvedélyes, vad játékba kezdtek. Felültetett a konyhapultra, s egy pillanat múlva már az ingje sem volt rajtam. Én sem tétlenkedtem, sietve toltam le róla az alsógatyáját. Jason nekem feszült, s széttárta lábaimat.

Amikor magamhoz tértem, pár pillanatig csak döbbenten pislogtam. Nem értettem, mi a franc történt az előbb. Jason még mindig ugyanúgy állt, mint a különös emlékképek előtt. Furcsán nézett rám.

Elléptem mellőle, és karjai lehullottak a vállamról. Nem bírtam tovább csak állni ott, és érezni magamon az érintését, ezek után nem. Túl friss és eleven volt minden. Nem értettem, mi ez az egész, minden annyira valóságszerű volt, mintha tényleg megtörtént volna.

- Mi a baj? – kérdezte, és óvatosan közelebb lépett – Olyan furcsa vagy. Történt valami?

Nem válaszoltam, nem tudtam. El kellett fordulnom, képtelen voltam ránézni. Levettem a polcról egy poharat, és megittam egy pohár vizet. A szám teljesen kiszáradt.

- Minden rendben – feleltem szűkszavúan, majd nagy levegőt vettem, és ismét megfordultam.

A szeme gyönyörű aranybarna volt, mint a kavargó méz. Kényszerítenem kellett magam, hogy elnézzek. Nem tudtam, mit csináljak. Kísértett a gondolat, hogy jól megbámuljam. Így hát próbáltam nem ránézni.

- Szóval, miért is jöttél?

                                                                     

Láttam, amint összevonta szemöldökét, majd belekezdett.

- Csak szólni szerettem volna, hogy mit sikerült intéznem. Személyesen ugyan nem beszéltem Colinnal, mert a határon nem léphetek át, de Jacob és Seth azt mondta, eljön.

- Milyen határ?

- Ö, nos. Rövidre fogva ez egy szerződés. Cullenék kötötték a la push-i farkasokkal, a Quileute indiánokkal. Az alku úgy szól, hogy nem léphetjük át a területük határát, így ők nem mondják el, mik vagyunk. Ha megszegjük, felbomlik a szerződés és a szövetség.

- Értem. Köszönöm, hogy elintézted.

- Nincs mit, szívesen segítettem. Viszont csak felügyelettel beszélhetsz vele. Bízom abban, illetve tudom, hogy nem teszel semmi ostobaságot, de azért szeretnének szemmel tartani. Csak gondoltam szólok…

- Persze, természetesen. Ez teljesen érthető.

A kínost hallgatást elkerülve, rákérdeztem Emmára.

- Nem tudok sokat. Annyit hallottam, hogy érdeklődött felőled. Nem tudom, hogy mi van vele, vagy hogy haza jön-e ma. Egy kicsit tart a veled való találkozástól.

Nem tudtam, hogy ennek örülnöm kéne-e vagy sem. Gőzöm sem volt arról, hogy reagáltam volna, ha beállít. Nem szólnék hozzá vagy ordítanék vele? Semmibe venném, esetleg megütném? Nem, ezt az egyet biztos nem tettem volna. Elmentem volna itthonról, hogy ne kelljen vele egy levegőt szívnom.

- Hát, egyszer kénytelen lesz visszajönni. Kérdezhetek valami személyeset? – tettem fel a kérdést, ami már foglalkoztatott egy ideje.

- Persze, mondd csak.

- Szóval, engem az érdekelne, hogy neked és a családodnak van valamilyen speckó vámpír képességetek? Úgy értem, a szokásosokon kívül.

Meglepődött a kérdésem miatt, de felelt rá. Azt hittem, választ kapok a kérdéseimre, azokra, amik már régóta gyötörtek, de nem így történt.

- Edward képes a gondolatolvasásra, Jasper az érzelmeket manipulálja, Bellának egy mentális pajzsa van, Alice a jövőbe lát, nekem pedig érzékem van ahhoz, hogy átlássak az embereken, ezáltal nyitott könyvek lesznek számomra. Nessie pedig már bemutatta mit tud.

El kellett ismernem, tehetséges család, de Jason nem nyugtatott meg. Azt hittem, hogy azokat az emlékképeket valahogy ő ültette el a fejemben, de ezt ki kellett zárnom. Bármi is történt, nem ők okozták. Csak tudnám mi, vagy ki! Teljesen meg voltam győződve, hogy ez Jason műve volt. Vagy hazudott volna, és tényleg ő csinálta?

                                           

Aztán belém hasított a tudat, hogy ez már nem az első alkalom volt. Korábban, a bevásárlóközpontban már megtörtént. Akkor Esmét láttam, és napokig ki voltam készülve. De az Emmával való edzés miatt megfeledkeztem minderről.

Most ismét megtörtént, és nem tudom hogyan. Nincs itt Esme, és akkor, első alkalommal Jason sem volt a közelben. Ez azt jelentené, hogy tényleg nem ők csinálták?

Szorosan behunytam a szemem, próbáltam koncentrálni, de biztos voltam abban, csak Jason van itt a közelben. Akkor mégis mi történik velem?

Ez nem normális, biztos, hogy nem az. Diliházba kéne mennem, vagy jelenteni Michaelnek, de nem merek szólni. Nem akarok arra gondolni, mit tennének velem emiatt. A sok vadászat biztos az agyamra ment, és ezek valami őrült képzelgések. Azoknak kell lenniük, és ha így van, gyógyszeres kezelést kell kapnom?

Megrémített a gondolat, és senkinek sem tudtam, és mertem elmesélni. Egész őszintén el tudtam beszélgetni Jasonnel, de hogy jönne ki, ha azt mondanám, hogy: Hé, az előbb azt képzeltem, épp szeretkezünk. Ugye a te képességed miatt? Valljuk be, kellemetlen lenne.

A múltkori álom érthető volt, hiszen akkor nem vagyunk magunknál, minden előfordulhat, bármilyen őrültség is legyen az. De most? A valóságban?

- Hú, hát az nem semmi – válaszoltam a családja képességét illetően, majd szépen lekoptattam. Nem volt energiám beszélni vele.

Még pár percet maradt, majd elment, magamra hagyva zűrzavaros gondolataimmal.                              

***

Szeretnék elnézést kérni, kicsit elszaladt velem a ló. Úgy terveztem, ebben a fejezetben írom meg Daisy és Colin találkozását, de írás közben valahogy ez jött ki. Azért remélem, nem bántátok... :)

És kaptok egy bónusz képet is a végére, nem tudtam megállni, hogy ne tegyem fel. :D :D

A sors iróniája - 12.fejezet

Sziasztok!

Nagyon örültem, hogy az előző fejezethez írtatok, és még jobban örülnék, ha most is ezt tennétek.  Ismét egy hosszabb fejezettel jöttem, remélem tetszeni fog nektek.

Kérlek titeket, olvassátok el a fejezet végén található megjegyzésemet.

"Semmi sem tart örökké. Eljön az idő, amikor mindannyiunknak búcsút kell venni a világtól, amit ismertünk. Búcsút mindentől, amit magától értetődőnek tartottunk. Búcsút azoktól, akikről azt hittük, sosem hagynak el. És mikor ezek a változások végre szemet szúrnak, mikor az ismerős távozik, és az ismeretlen átveszi helyét, mi mindannyian csupán annyit tehetünk, hogy így köszöntjük: Isten hozott."

Külön utakon

Nem tudtam, hogy fogom hazavinni Emmát, valahogy éreztem, nem akar önszántából velem jönni. Képtelen voltam egy normális tervet kidolgozni ebben az idegi állapotban, így csak megragadtam a karjánál fogva, és vonszolni kezdtem. Persze ezzel felkeltettem a farkasok haragját, de őszintén nem érdekeltek ezek a büdös dögök. Ha kell, mindet elintézem, az sem érdekelt, hogy emberek. Csak azt akartam, hogy biztonságban legyen a barátnőm.

- Vissza kutyák, különben megpörkölődtök! – figyelmeztettem őket, és magasba emeltem a karomat. Emma persze ficánkolt, ki akart törni a szorításomból. Az alakváltók egy percre megdermedtek, érezhető volt, hogy hamarosan elszabadul a pokol.

Ha kell, leütöm az ifjú vadászt, és a hátamon viszem hazáig. Talán el kéne hagyni a várost, minél előbb, és minél messzebbre menni. Felelőtlen voltam, és nem számoltam azzal, hogy súlyos gondot okoznak majd. Félek, hogy ezek után a Tanács lenyakaz minket. Nem szerettem volna kivívni a haragjukat. Bíztam, vagyis reménykedtem abban, hogy nem ölnek meg egyikünket sem, már csak azért sem, mert kevesen vagyunk, és szükségük van ránk. De vannak más módszereik is, hogy elbánjanak velünk. Michael…

Semmit sem tehetünk ellenük, nem tudunk megszökni vagy elbújni előlük. Bárhol megtaláltak volna minket.

- Eressz már el, nem hallod! – ficánkolt továbbra is Emma, és kiáltott kétségbeesetten, ezáltal a farkasok még elszántabban közeledtek. Körbe akartak keríteni engem, látszott, hogy mindjárt a tettek mezejére lépnek. Azt hitték bántanám Emmát, és próbáltak kijátszani. Szét akartak választani minket, és talán szétmarcangoltak volna. Ugyan nem harcoltam még farkasok ellen, különösebb félelmet nem éreztem velük szemben, bár fájt, hogy egyedül kell végig csinálnom, hogy Emma, a legjobb barátnőm, a társam elpártolt tőlem. A vámpírok azonban itt álltak földbe gyökerezett lábakkal – akik ugyan még nem fejtették ki pártállásukat – , és ez nem könnyítette meg a dolgom, egyértelműen túlerőben voltak.

- Értsd meg, ezt miattad teszem. Most nem tudsz tisztán gondolkodni, de meg kell hallgatnod, amit mondok. Tudod jól, hogy szeretlek, és nem akarom, hogy bántódásod essen.

- Pedig azt teszed – fakadt ki kétségbeesetten, és nem tudtam nem meghallani a hangjából a keserűséget és csalódást, amit irántam érzett. Szomorú volt, és én tettem azzá. Ledermedtem a mozdulat közben, a szívem hevesen dobogott, és sűrűn pislogtam, hogy könnyeim ki ne buggyanjanak. Miért van az, hogy bármit teszek, mindig én vagyok a rossz? Kezeim lehullottak róla, egészen az oldalamig. Sokkolva néztem rá, és éreztem, amint a sértettség egyre nagyobb teret kap bensőmben.

Pillanatok alatt besötétedett az erdő, a nap sugarai nem tudtak áttörni a vastag felhőtakarón. Én is hasonlót éreztem. A hangulatom még ennél is nyomottabb volt, a helyzet kilátástalannak tűnt, mintha a bensőm irányította volna az időjárást. Mennydörgést és szörnyű villámokat akartam. Szerettem volna, ha vadul zuhogna az eső, és olyan vihar keletkezett volna, amit még nem hordott hátán a Föld. Kívántam, hogy kidőljenek a fák, és a hangos égi játékok elnyomják a kikívánkozó sikoltásaimat. De nem történt meg. Lógott az eső lába, de viharnak nyoma sem volt. Annyira örültem volna, ha idáig kiterjedne a vadászok képessége. Csak szórtam volna a villámokat, fákat és farkasokat nem kímélve.

Arrébb futott, kihasználva az alkalmat, mielőtt meggondoltam volna magam. Ökölbeszorított kézzel, minden bizonnyal gyilkos tekintettel néztem, amint az indiánfiú karjaiba rohant. Miért csinálja ezt? Bajba sodor mindenkit a kislányos viselkedésével. Olyan, mint egy szerelmes tini. Na jó, mert ő még az. De akkor is! Még csak most találkozott vele, még csak a nevét sem tudta. Ezt nem szabadna. Vadászok vagyunk, ők farkasok, külön fajba tartozunk, más világban éltünk. A történtek hatással lesznek ránk, a jövőnkre. Elkerülhetetlennek tűnt, hogy Emma ne fecsegjen ki semmit. Nagy bajba kerülhetünk, és nem kockáztathattam. Tisztában voltam azzal, hogy haragudni fog rám, hogy gyűlölni fog, de azzal is, hogy megbocsátana. Meg kellett tennem, ha nem akartam, hogy tönkretegye az életét.

Előrelendültem, és akár egy vadmacska, elrugaszkodtam a földről, és a srácnak ugrottam. Sikerült elválasztanom őket, és több métert repültünk a levegőben. Gyorsan, és váratlanul érte a támadásom. Amint leestünk, térdemet a mellkasának szegeztem, s egyik kezemmel is rásegítettem, hogy a földön tartsam, míg a másik a magasban tűzre lobbant, és vészesen közeledett a fiú arcához. Nem tudtam, hogy megtettem-e volna, de hogy nem volt rá lehetőségem, az biztos. Egy erős lökést éreztem, és azonnal eltávolodtam áldozatomról. Emma volt az, rám támadt. Az egész annyira abszurd és hihetetlen volt, alig hittem a szemnek.

Pár métert csúsztunk a földön, és hemperegtünk a koszos talajban. Ő került felülre, de nem okozott problémát változtatni a helyzeten. Sajnáltam orron ütni, de azzal vigasztaltam magam, edzésen is ütöttem már meg. Próbáltam elfeledkezni arról, ez véresen komoly. Keresztben átfogtam a nyakát, és távolabb löktem magamtól, egészen addig, míg fel nem tudtam húzni a lábamat. Ezután már könnyű dolgom volt, átfordultam, de azonnal fel is álltam. Nem szerettem a földharcot. A farkasok egyszerre indultak meg felém – és halványan, de láttam, amint Cullenék az esélyeimen törték a fejüket, segítségemre akartak sietni, láttam rajtuk, s Jasont szabályosan vissza kellett fogni. Nem is bántam, nem akartam belekeverni őket ebbe az egészbe. Vadul vicsorogtak, és körbevettek, mintha a prédájuk lettem volna. A sötétszínű farkas elrugaszkodott a talajtól, én pedig nem sajnáltam belérúgni. Könnyűszerrel ugrottam fel a magasba, és kapaszkodtam fel egy faágra, amikor egyszerre indultak meg felém. Majd mögéjük érkeztem, és útnak indítottam a tüzet, ami mindjüket felemésztette volna. De mielőtt elért hozzájuk, abbahagytam. Nem voltam gyilkos, ők is emberek. Öltem már, de csak vámpírokat, ennél többre nem voltam képes.

Feladtam. Makacs, mint az öszvér, és nem tudtam rá hatni. Próbáltam, de nem ment. Nem fogok könyörögni neki, esdekelni előtte, csak útjára engedem. Tudtam, hogy komoly büntetéssel kell számolnom majd ezért, de nem vittem el erőszakkal, nem tettem meg.

- Vele akarsz lenni? Csak rajta, de tisztában vagy a következményekkel. Ki fog derülni, és nem menekülhetsz el előlük. Most még segíthetek, de akkor már nem. Nem fogok tudni, és nem is akarok. Elég volt, nem húzlak ki többet a csávából – néztem mélyen a szemébe, mellkasom egyre csak süllyedt fel, és le.

- Felelőtlen vagy! Azt hittem megváltoztál, de csalódtam benned. Gyerünk, menj csak el, és mondj el mindent rólunk. Áruld el, kik vagyunk, mi a dolgunk, hogy lettünk azok, akik, és kiknek dolgozunk. Mondj el mindent, légy áruló, és várd a halálod társaid keze által! – Azzal hátat fordítottam nekik. Igen, abban biztos voltam, hogy a Tanács velünk végeztetné el a piszkos munkát. Féltem ennyire előre tekinteni, de csak remélni tudtam, engem kivonnak ez alól. Nem lettem volna képes megölni őt, vele együtt haltam volna meg, utolsó erőmmel védve őt. Most, még ha fizetnének, akkor sem maradtam volna itt, így is nehéz helyzettel álltam szemben. Felkaptam a földről a cuccaimat, és éreztem, hogy mindenki engem néz.

- Daisy! – kiáltott utánam, de nem érdekelt. Haza akartam menni, és szétzúzni valamit. Legszívesebben a farkasok fejével tettem volna ezt.

- Hagyj békén! – ordítottam, és hátra sem néztem. – Most még utoljára hazudok Michaelnek, de soha többet. Nézz szembe egyedül a haragjával. Ma este ne gyere haza – mondtam, és hazáig meg sem álltam.

Jólesett a futás, teljes erőmből száguldoztam, de amint megérkeztem, fájón tudatosult bennem, hogy egyedül vagyok. Nem akartam, képtelen voltam ott maradni, lábaimat mintha nem is én irányítottam volna, maguktól keltek életre. Azt sem tudtam, merre megyek, a lényeg az volt, hogy ne álljak meg egy pillanatra se. Hosszú órákat töltöttem el futással, amikor úgy gondoltam, ideje már haza mennem. Nehéz volt elhinnem, hogy csupán csak pár óra telt el, hogy reggel még minden rendben volt, vidáman nevetgéltünk, most meg szétszakadtunk egy pillanat alatt.

Örültem, hogy másnap nincs iskola, bár valószínűleg úgy sem mentem volna. Szánalmasnak éreztem magam, mégsem tudtam ellene tenni. Nagy levegőt vettem, összeszedtem magam, és tárcsáztam Michael számát. Próbáltam úgy viselkedni, ahogy mindig is szoktam, még nevetgéltem is. Tudtam, hogy túlságosan ismer engem, feltűnt neki, hogy valami nem stimmel, sikerült leráznom, és meggyőznöm, hogy minden rendben van.

- Tudod, csak kimerültem. Emmával rengeteget edzünk. Ügyes lány, de a képességei még nem fejlődtek. Aggódom Michael – árultam el őszintén, hogy mit is érzek. Jólesett valakinek beszélni arról, ez tényleg komoly probléma, és sikerült elhitetnem vele, tényleg csak ez bánt.

- Nézd, elhiszem, hogy nem könnyű. De emiatt nem kell aggódnod. Nincs olyan, hogy valakinél ne fejlődne ki. De ha az megvigasztal, szívesen utánajárok.

- Igen, az nagyon jó lenne – sóhajtottam fel megkönnyebbülten, tudván, ha Michael valaminek utánajár, és ígéretet tesz, az úgy is lesz. – Köszönöm szépen – mondtam őszintén. Mindig is közel állt hozzám, és rendkívül kedves férfinak ismertem meg, aki nem utolsó sorban intelligens és szexi. Tudtam, hogy kedvelt engem, és valamilyen szinten én is őt. Vonzódtam hozzá. Elég ellentétes érzéseket váltott ki belőlem. Őt tartottam a legtisztább lelkű embernek, de ha a munkájáról volt szó, már kevésbé voltak pozitívak a gondolataim. Tudtam, hogy ő is csak utasításokat hajtott végre, de nem tehettem arról, hogy néha eszerint ítéltem meg őt.

Jólesett vele beszélni, megkönnyebbültem, és hiába volt Emma a téma, mégsem éreztem azt a szorító érzést, mint korábban.

- Mit kéne tennem, hogy felszínre jöjjön a képessége? Szorít az idő. Azt hiszem, már mindent megpróbáltam.

- Tudod, azért is engedtelek el titeket, mert tudtam, hogy meg fogod oldani, nincs olyan, amit ne tudnál. Fontos, hogy hass rá, támadd az érzékeny pontját.  Ha sebezhető lesz és fél, nagy esély van rá, hogy sikerülni fog. Gondolj arra, mit éreztél, amikor vadásszá váltál. Érd el, hogy ugyanazt érezze, mint akkor te!

Egy pillanatra elgondolkoztam ezen, és rájöttem, Michael egy zseni. Nem is értettem, miért nem jutott korábban az eszembe.

- Tudod, Michael, ezért is imádlak – nevettem bele a telefonba – köszönöm, ez a tanács tényleg segített. – Ugyan azt mondtam neki, ne jöjjön ma haza, attól még a társam, és jelenleg a tanítványom. Valamilyen szinten engedelmeskednie kellett nekem, bár ezt sosem használtam ki. A helyzettől függetlenül fel kell készítenem, és megteszek minden tőlem telhetőt, hogy sikerüljön a vizsgája, aztán végeztem. A Michaellel való beszélgetésemkor már tudtam, hogy fogom elérni a régóta kitűzött céljainkat. Gondosan tervezgettem mit, hogyan fogok csinálni, és immár nyugodtan, kényelmesen ültem le a kanapéra egy nagy vödör csokis jégrémmel a kezemben. Magamra terítettem a plédemet és elindítottam egy filmet.

Egy nagyon jó kis vígjátékot fogtam ki, vidáman nevetgéltem, teljesen elterelte a gondolataimat, egészen addig, amíg meg nem hallottam a kopogást a bejárati ajtón. Meglepődtem, és rögtön leállítottam a filmet. Nem számítottam látogatókra. Biztos voltam abban, hogy nem Emma, vagyis reméltem. Kértem, hogy ne jöjjön haza. Lehet, nem volt szép csak úgy a karjaikba löknöm, és elfordulnom tőle, de muszáj volt. Képtelen lettem volna akárcsak rá nézni, nem hogy egy helyiségben tartózkodni vele. Érdekelt, hogy hol lehet, mit csinálhat, és hogy jól van-e. Bíztam abban, hogy tiszteletben tartja a kérésemet, így felálltam a kanapéról, és ajtót nyitottam.

- Hát te meg mit keresel itt? – néztem rá döbbenten, és szorosabban magam köré tekertem a plédemet. Halványan elmosolyodott, mielőtt válaszolt volna.

- Neked is szia – utalt enyhén a bunkóságomra, hogy nem illik így köszönteni egy vendéget, még akkor sem, ha váratlan, vagy netán nem kívánatos személyről van szó. Persze rögtön elszégyelltem magam, és próbáltam javítani a helyzeten. Illedelmesen köszöntem, majd újra feltettem a kérdésem, próbáltam megtudakolni, hogy miért is jött ide.

- Csak kíváncsi voltam, hogy vagy. Olyan gyorsan elmenekültél az erdőből, és aggódtam.

 - Ez kedves tőled – mosolyodtam el halványan. Annyira meglepődtem, hogy egy jó darabig semmit sem tudtam mondani. Csak álltunk ott egymással szemben, és néztük a másikat. Zavartan megköszörültem a torkomat, majd beinvitáltam a lakásba. Gőzöm sem volt arról, miért is tettem. A lábaim automatikusan mozdultak és léptek az ajtó mögé, hogy beférjen. – Gyere csak be.

Azt hiszem, őt is megleptem, de egy pillanaton belül meg is tette, amire kértem, hogy aztán mosolyogva nézzen körül kis lakásunkban. Nem volt nagy szám, vagy olyan fényűző, mint az övéké, de mi imádtuk Emmával – sóhajtottam fel magamban szomorúan.

- Ne várd, hogy körbevezesselek – mosolyodtam el, hogy szavaim ne legyenek olyan élesek. Meglepetten pislogtam, amint meghallottam dallamos nevetését. Zene volt füleimnek, s átkoztam magam, amiért szívverésem felgyorsult. Boldognak tűnt, mégis rosszallva csóválta a fejét. Erősen törtem a fejem, mit is mondjak, hogy végre túllépjünk ezen a kellemetlen helyzeten. – Honnan tudtad, hogy itt lakom? – kérdeztem, és őszintén kíváncsi voltam erre. Alice-ből simán kinéztem volna, hogy betör az iskolába, és kinézi az adataimat a mappámból. Lelki szemeim előtt megjelent, amint talpig feketében végigsettenkedik, vagy éppen száguldozik a folyosókon. Ez az őrült gondolat mosolyt csalt az arcomra, ugyanis erősen tartottam attól, hogy valóban megtette. Legalábbis a túlbuzgósága, és a közös spanyol órák igén erősen befolyásoltak, ami a véleményemet illeti.

- Követtem az illatod – mondta könnyedén, s halkan.

- Ó, értem. – Ha figyelembe vettem volna, hogy vámpír, igen, ez lett volna a leglogikusabb felvetés, de abban a pillanatban eszembe sem jutott. Hülyének éreztem magam, amiért mindent túldramatizáltam, és mert az hittem, minden csak körülöttem forog. – Már kezdtem megijedni, hogy Alice betört az iskolába, hogy egy kicsit kutasson utánam – nevettem fel, de amint megláttam, hogy Jason arcáról leolvad a vigyor, az enyém is hasonló sorsra került. Gyorsan elment mellettem, megindult a nappali felé, de utána futottam, és a mellkasát megérintve állítottam meg. Ijedten kaptam el kezeimet, éreztem a szikrákat, amint hozzáértem. Egy hosszú pillanatig meg sem tudtam szólalni, majd erőt vettem magamon, ami nem volt könnyű. Hirtelenjében egy értelmes gondolatom sem volt. – Szóval, Alice mégis megtette? – kérdeztem hangosabban, hogy biztos választ kapjak.

- Nem… Vagyis igen, de… Nos, hát, ő csak kíváncsi volt – zagyvált ő is összevissza. – Nem akartunk kémkedni utánad, csupán érdelet, hogy kik lehettek, hiszen valljuk be, különlegesen vagytok.

- Jól hallottam, hogy azt mondtad, nem akartunk? Szóval Alice nem egyedül tette? Istenem, azt ne mond, hogy az egész családod ment – nyögtem fel elborzadva. Ez már beteges. Még én sem nyomozgatok senki után sem. 

                                                            

- Most lebuktam – mosolyodott el, és akármennyire nem akartam, az én arcomra is mosolyt csalt. – Tudod, nagyon izgatottak lettünk, amikor megláttunk titeket. Minél többet szerettünk volna megtudni rólatok, mert hát úgy tűnt, nem vagytok valami beszédesek. Így hát Emmett fejében megfordult a gondolat, mi lenne, ha…

- Na jó, azt hiszem a folytatást nem akarom hallani, ez is éppen elég mára.

- Akarsz… Nos, szóval… Akarsz beszélni a ma történtekről? Ha gondolod, szívesen meghallgatlak. – Azt gondolom. Minden kis információt szívesen hallanának. De ebből aztán nem kapnak.

Nem akartam beszélni róla, a ma történtekről vagy magamról, de jólesett, hogy velem van, még akkor is, ha tudtam, vámpír. Nem akartam elküldeni, kellemes volt a társasága.

- Nem, de azért köszönöm. Ülj csak le a kanapéra. Megkínálnálak valamivel, de semmivel sem szolgálhatok, ami neked megfelelne. – Hacsak nem a véremre pályázik, de abból aztán nem adok.

- Hidd el, ez nekem így tökéletes. Megzavartalak? – kérdezte, és a TV felé bökött.

- Nem, dehogyis. Egy filmet néztem, és majdnem betömtem egy vödör fagyit. Épp jókor jöttél, hidd el – beraktam a kis csokis édességemet a jéghűtőbe, és közben szörnyülködtem el azon, hogy majdnem mind felzabáltam. De hát olyan finom volt! Hogy állhat ellen ennek a finomságnak egy egyszerű halandó lélek? Kész rejtély a számomra.

Jasonnel órákon át beszélgettünk, mindenféle apróságokról, mégis nagyon jól éreztem magam. Olyan kellemes érzés volt a közelében lenni, igazán önmagam lehettem mellette. Ahogy egyre tovább beszélgettünk, úgy éreztem, bármit kérdezhetek tőle, őszintén fog válaszolni. Így felhozakodtam a bevésődés témával, és mindent elárult róla, amit csak tudott.

- Tudsz valamit mondani a srácról, akibe Emma bevésődött?

- Colinról? Nem igazán ismerem a srácot. Sam falkájának a tagja, de Jake szerint jó arc, bár a haverjával, Bradyvel mind a ketten lököttek. Mármint ne értsd félre, csak nagyon gyerekesek. De nem hiszem, hogy emiatt aggódnod kellene. Tőlük nem kell féltened Emmát.

- Nem erről van szó – sóhajtottam fel gondterhelten. Ezzel nem csak mi, de a farkasok is veszélybe kerülhetnek. Mindenki, akinek egy kis köze is van hozzá.

- Kérhetnék egy szívességet? Igazán hálás lennék érte – kezdtem bele habozva, bíztam abban, hogy tud segíteni.

- Persze, mond csak.

- El tudnád intézni, hogy találkozhassak és beszélhessek vele négyszemközt? Fontos lenne. – Miután nem válaszolt, tovább folytattam, hátha válaszra bírom. – Ígérem, csak beszélni fogok vele. Hétfőn, az iskola parkolójában valamelyik szünetben. Ott akár ti is meggyőződhettek arról, hogy nem támadok rá. Tőlem akár a többi farkas is jöhet, és figyelheti minden lépésemet az erdőből.

- Azt hiszem, ezt el tudom intézni, de nem ígérem biztosra.

- Köszönöm, nekem ennyi épp elég. És kérlek, ne mondjatok semmit Emmának.

- Rendben van.

Hétfőn, remélhetőleg minden megváltozik. A legrosszabb helyzetből is ki fogom hozni a legjobbat. Kösd fel a gatyád, apukám! – gondoltam magamban, és vidám mosolyra húzódtak ajkaim.

- Azt hiszem, ideje lenne mennem, későre jár az idő. Pihenj le egy kicsit, és bízd rám a dolgot.

Felálltam, hogy kikísérhessem, de megtorpant az ajtóban, én pedig majdnem neki mentem.

- Daisy, tudnod kell, hogy rám számíthatsz. Az egész családomra. Ha kell, szembefordulok a farkasokkal, de nem akarom, hogy bajod essen.

Meghatódtam a szavaitól, mert tudtam, éreztem, hogy komolyan gondolta. Nem akartam, hogy ezt tegyék, senkit sem szerettem volna belekeverni, mégis jólesett, hogy készek lennének mellém állni. Nem tudtam, hogy miért, de éreztem, hogy valamiért kedvelnek. Jason, a testvérei, sőt még az anyukája is. Carlisle is segíteni próbált, amikor megvágtam a karomat.

A mozdulat ösztönösen jött, karjaimat a nyaka köré fontam, és egy rövid pillanatig fejemet a vállára hajtottam. Jól esett a karjai közt lenni, hülyeség, de biztonságban éreztem magam. Nyugalommal töltötte el a szívemet, s bizsergett a bőröm, amint megéreztem ujjait a derekamon.

- Nagyon köszönöm, de nem akarom, hogy beleavatkozzatok és bajba kerüljetek. Ez nem a ti dolgotok, meg tudom védeni magam – suttogtam füleibe, és lassan kibontakoztam az ölelésből.

Lélegzetvisszafojtva néztem, amint kinyitotta az ajtót, s mikor megbizonyosodott arról, hogy senki sem látja, futásnak eredt. Abban a pillanatban rontottam én is ki, a nevét suttogva.    

***

Colin és Brady a falka legfiatalabb tagjai, és az Eclipse-ben ki is derült, hogy 13 évesen változtak át. Mivel vámpírok folyamatosan a közelben voltak, így nem öregedtek. Ezért ismét egy apró változás áll be a történetbe, egy kicsit idősebbekké tettem őket. Szóval a két farkas 17 éves. Remélem, nem bánjátok ezt a változást, és azt, hogy Emma nem a nagyobb szerepet kapott farkasok egyikébe vésődött be.