A sors iróniája - 12.fejezet

Sziasztok!

Nagyon örültem, hogy az előző fejezethez írtatok, és még jobban örülnék, ha most is ezt tennétek.  Ismét egy hosszabb fejezettel jöttem, remélem tetszeni fog nektek.

Kérlek titeket, olvassátok el a fejezet végén található megjegyzésemet.

"Semmi sem tart örökké. Eljön az idő, amikor mindannyiunknak búcsút kell venni a világtól, amit ismertünk. Búcsút mindentől, amit magától értetődőnek tartottunk. Búcsút azoktól, akikről azt hittük, sosem hagynak el. És mikor ezek a változások végre szemet szúrnak, mikor az ismerős távozik, és az ismeretlen átveszi helyét, mi mindannyian csupán annyit tehetünk, hogy így köszöntjük: Isten hozott."

Külön utakon

Nem tudtam, hogy fogom hazavinni Emmát, valahogy éreztem, nem akar önszántából velem jönni. Képtelen voltam egy normális tervet kidolgozni ebben az idegi állapotban, így csak megragadtam a karjánál fogva, és vonszolni kezdtem. Persze ezzel felkeltettem a farkasok haragját, de őszintén nem érdekeltek ezek a büdös dögök. Ha kell, mindet elintézem, az sem érdekelt, hogy emberek. Csak azt akartam, hogy biztonságban legyen a barátnőm.

- Vissza kutyák, különben megpörkölődtök! – figyelmeztettem őket, és magasba emeltem a karomat. Emma persze ficánkolt, ki akart törni a szorításomból. Az alakváltók egy percre megdermedtek, érezhető volt, hogy hamarosan elszabadul a pokol.

Ha kell, leütöm az ifjú vadászt, és a hátamon viszem hazáig. Talán el kéne hagyni a várost, minél előbb, és minél messzebbre menni. Felelőtlen voltam, és nem számoltam azzal, hogy súlyos gondot okoznak majd. Félek, hogy ezek után a Tanács lenyakaz minket. Nem szerettem volna kivívni a haragjukat. Bíztam, vagyis reménykedtem abban, hogy nem ölnek meg egyikünket sem, már csak azért sem, mert kevesen vagyunk, és szükségük van ránk. De vannak más módszereik is, hogy elbánjanak velünk. Michael…

Semmit sem tehetünk ellenük, nem tudunk megszökni vagy elbújni előlük. Bárhol megtaláltak volna minket.

- Eressz már el, nem hallod! – ficánkolt továbbra is Emma, és kiáltott kétségbeesetten, ezáltal a farkasok még elszántabban közeledtek. Körbe akartak keríteni engem, látszott, hogy mindjárt a tettek mezejére lépnek. Azt hitték bántanám Emmát, és próbáltak kijátszani. Szét akartak választani minket, és talán szétmarcangoltak volna. Ugyan nem harcoltam még farkasok ellen, különösebb félelmet nem éreztem velük szemben, bár fájt, hogy egyedül kell végig csinálnom, hogy Emma, a legjobb barátnőm, a társam elpártolt tőlem. A vámpírok azonban itt álltak földbe gyökerezett lábakkal – akik ugyan még nem fejtették ki pártállásukat – , és ez nem könnyítette meg a dolgom, egyértelműen túlerőben voltak.

- Értsd meg, ezt miattad teszem. Most nem tudsz tisztán gondolkodni, de meg kell hallgatnod, amit mondok. Tudod jól, hogy szeretlek, és nem akarom, hogy bántódásod essen.

- Pedig azt teszed – fakadt ki kétségbeesetten, és nem tudtam nem meghallani a hangjából a keserűséget és csalódást, amit irántam érzett. Szomorú volt, és én tettem azzá. Ledermedtem a mozdulat közben, a szívem hevesen dobogott, és sűrűn pislogtam, hogy könnyeim ki ne buggyanjanak. Miért van az, hogy bármit teszek, mindig én vagyok a rossz? Kezeim lehullottak róla, egészen az oldalamig. Sokkolva néztem rá, és éreztem, amint a sértettség egyre nagyobb teret kap bensőmben.

Pillanatok alatt besötétedett az erdő, a nap sugarai nem tudtak áttörni a vastag felhőtakarón. Én is hasonlót éreztem. A hangulatom még ennél is nyomottabb volt, a helyzet kilátástalannak tűnt, mintha a bensőm irányította volna az időjárást. Mennydörgést és szörnyű villámokat akartam. Szerettem volna, ha vadul zuhogna az eső, és olyan vihar keletkezett volna, amit még nem hordott hátán a Föld. Kívántam, hogy kidőljenek a fák, és a hangos égi játékok elnyomják a kikívánkozó sikoltásaimat. De nem történt meg. Lógott az eső lába, de viharnak nyoma sem volt. Annyira örültem volna, ha idáig kiterjedne a vadászok képessége. Csak szórtam volna a villámokat, fákat és farkasokat nem kímélve.

Arrébb futott, kihasználva az alkalmat, mielőtt meggondoltam volna magam. Ökölbeszorított kézzel, minden bizonnyal gyilkos tekintettel néztem, amint az indiánfiú karjaiba rohant. Miért csinálja ezt? Bajba sodor mindenkit a kislányos viselkedésével. Olyan, mint egy szerelmes tini. Na jó, mert ő még az. De akkor is! Még csak most találkozott vele, még csak a nevét sem tudta. Ezt nem szabadna. Vadászok vagyunk, ők farkasok, külön fajba tartozunk, más világban éltünk. A történtek hatással lesznek ránk, a jövőnkre. Elkerülhetetlennek tűnt, hogy Emma ne fecsegjen ki semmit. Nagy bajba kerülhetünk, és nem kockáztathattam. Tisztában voltam azzal, hogy haragudni fog rám, hogy gyűlölni fog, de azzal is, hogy megbocsátana. Meg kellett tennem, ha nem akartam, hogy tönkretegye az életét.

Előrelendültem, és akár egy vadmacska, elrugaszkodtam a földről, és a srácnak ugrottam. Sikerült elválasztanom őket, és több métert repültünk a levegőben. Gyorsan, és váratlanul érte a támadásom. Amint leestünk, térdemet a mellkasának szegeztem, s egyik kezemmel is rásegítettem, hogy a földön tartsam, míg a másik a magasban tűzre lobbant, és vészesen közeledett a fiú arcához. Nem tudtam, hogy megtettem-e volna, de hogy nem volt rá lehetőségem, az biztos. Egy erős lökést éreztem, és azonnal eltávolodtam áldozatomról. Emma volt az, rám támadt. Az egész annyira abszurd és hihetetlen volt, alig hittem a szemnek.

Pár métert csúsztunk a földön, és hemperegtünk a koszos talajban. Ő került felülre, de nem okozott problémát változtatni a helyzeten. Sajnáltam orron ütni, de azzal vigasztaltam magam, edzésen is ütöttem már meg. Próbáltam elfeledkezni arról, ez véresen komoly. Keresztben átfogtam a nyakát, és távolabb löktem magamtól, egészen addig, míg fel nem tudtam húzni a lábamat. Ezután már könnyű dolgom volt, átfordultam, de azonnal fel is álltam. Nem szerettem a földharcot. A farkasok egyszerre indultak meg felém – és halványan, de láttam, amint Cullenék az esélyeimen törték a fejüket, segítségemre akartak sietni, láttam rajtuk, s Jasont szabályosan vissza kellett fogni. Nem is bántam, nem akartam belekeverni őket ebbe az egészbe. Vadul vicsorogtak, és körbevettek, mintha a prédájuk lettem volna. A sötétszínű farkas elrugaszkodott a talajtól, én pedig nem sajnáltam belérúgni. Könnyűszerrel ugrottam fel a magasba, és kapaszkodtam fel egy faágra, amikor egyszerre indultak meg felém. Majd mögéjük érkeztem, és útnak indítottam a tüzet, ami mindjüket felemésztette volna. De mielőtt elért hozzájuk, abbahagytam. Nem voltam gyilkos, ők is emberek. Öltem már, de csak vámpírokat, ennél többre nem voltam képes.

Feladtam. Makacs, mint az öszvér, és nem tudtam rá hatni. Próbáltam, de nem ment. Nem fogok könyörögni neki, esdekelni előtte, csak útjára engedem. Tudtam, hogy komoly büntetéssel kell számolnom majd ezért, de nem vittem el erőszakkal, nem tettem meg.

- Vele akarsz lenni? Csak rajta, de tisztában vagy a következményekkel. Ki fog derülni, és nem menekülhetsz el előlük. Most még segíthetek, de akkor már nem. Nem fogok tudni, és nem is akarok. Elég volt, nem húzlak ki többet a csávából – néztem mélyen a szemébe, mellkasom egyre csak süllyedt fel, és le.

- Felelőtlen vagy! Azt hittem megváltoztál, de csalódtam benned. Gyerünk, menj csak el, és mondj el mindent rólunk. Áruld el, kik vagyunk, mi a dolgunk, hogy lettünk azok, akik, és kiknek dolgozunk. Mondj el mindent, légy áruló, és várd a halálod társaid keze által! – Azzal hátat fordítottam nekik. Igen, abban biztos voltam, hogy a Tanács velünk végeztetné el a piszkos munkát. Féltem ennyire előre tekinteni, de csak remélni tudtam, engem kivonnak ez alól. Nem lettem volna képes megölni őt, vele együtt haltam volna meg, utolsó erőmmel védve őt. Most, még ha fizetnének, akkor sem maradtam volna itt, így is nehéz helyzettel álltam szemben. Felkaptam a földről a cuccaimat, és éreztem, hogy mindenki engem néz.

- Daisy! – kiáltott utánam, de nem érdekelt. Haza akartam menni, és szétzúzni valamit. Legszívesebben a farkasok fejével tettem volna ezt.

- Hagyj békén! – ordítottam, és hátra sem néztem. – Most még utoljára hazudok Michaelnek, de soha többet. Nézz szembe egyedül a haragjával. Ma este ne gyere haza – mondtam, és hazáig meg sem álltam.

Jólesett a futás, teljes erőmből száguldoztam, de amint megérkeztem, fájón tudatosult bennem, hogy egyedül vagyok. Nem akartam, képtelen voltam ott maradni, lábaimat mintha nem is én irányítottam volna, maguktól keltek életre. Azt sem tudtam, merre megyek, a lényeg az volt, hogy ne álljak meg egy pillanatra se. Hosszú órákat töltöttem el futással, amikor úgy gondoltam, ideje már haza mennem. Nehéz volt elhinnem, hogy csupán csak pár óra telt el, hogy reggel még minden rendben volt, vidáman nevetgéltünk, most meg szétszakadtunk egy pillanat alatt.

Örültem, hogy másnap nincs iskola, bár valószínűleg úgy sem mentem volna. Szánalmasnak éreztem magam, mégsem tudtam ellene tenni. Nagy levegőt vettem, összeszedtem magam, és tárcsáztam Michael számát. Próbáltam úgy viselkedni, ahogy mindig is szoktam, még nevetgéltem is. Tudtam, hogy túlságosan ismer engem, feltűnt neki, hogy valami nem stimmel, sikerült leráznom, és meggyőznöm, hogy minden rendben van.

- Tudod, csak kimerültem. Emmával rengeteget edzünk. Ügyes lány, de a képességei még nem fejlődtek. Aggódom Michael – árultam el őszintén, hogy mit is érzek. Jólesett valakinek beszélni arról, ez tényleg komoly probléma, és sikerült elhitetnem vele, tényleg csak ez bánt.

- Nézd, elhiszem, hogy nem könnyű. De emiatt nem kell aggódnod. Nincs olyan, hogy valakinél ne fejlődne ki. De ha az megvigasztal, szívesen utánajárok.

- Igen, az nagyon jó lenne – sóhajtottam fel megkönnyebbülten, tudván, ha Michael valaminek utánajár, és ígéretet tesz, az úgy is lesz. – Köszönöm szépen – mondtam őszintén. Mindig is közel állt hozzám, és rendkívül kedves férfinak ismertem meg, aki nem utolsó sorban intelligens és szexi. Tudtam, hogy kedvelt engem, és valamilyen szinten én is őt. Vonzódtam hozzá. Elég ellentétes érzéseket váltott ki belőlem. Őt tartottam a legtisztább lelkű embernek, de ha a munkájáról volt szó, már kevésbé voltak pozitívak a gondolataim. Tudtam, hogy ő is csak utasításokat hajtott végre, de nem tehettem arról, hogy néha eszerint ítéltem meg őt.

Jólesett vele beszélni, megkönnyebbültem, és hiába volt Emma a téma, mégsem éreztem azt a szorító érzést, mint korábban.

- Mit kéne tennem, hogy felszínre jöjjön a képessége? Szorít az idő. Azt hiszem, már mindent megpróbáltam.

- Tudod, azért is engedtelek el titeket, mert tudtam, hogy meg fogod oldani, nincs olyan, amit ne tudnál. Fontos, hogy hass rá, támadd az érzékeny pontját.  Ha sebezhető lesz és fél, nagy esély van rá, hogy sikerülni fog. Gondolj arra, mit éreztél, amikor vadásszá váltál. Érd el, hogy ugyanazt érezze, mint akkor te!

Egy pillanatra elgondolkoztam ezen, és rájöttem, Michael egy zseni. Nem is értettem, miért nem jutott korábban az eszembe.

- Tudod, Michael, ezért is imádlak – nevettem bele a telefonba – köszönöm, ez a tanács tényleg segített. – Ugyan azt mondtam neki, ne jöjjön ma haza, attól még a társam, és jelenleg a tanítványom. Valamilyen szinten engedelmeskednie kellett nekem, bár ezt sosem használtam ki. A helyzettől függetlenül fel kell készítenem, és megteszek minden tőlem telhetőt, hogy sikerüljön a vizsgája, aztán végeztem. A Michaellel való beszélgetésemkor már tudtam, hogy fogom elérni a régóta kitűzött céljainkat. Gondosan tervezgettem mit, hogyan fogok csinálni, és immár nyugodtan, kényelmesen ültem le a kanapéra egy nagy vödör csokis jégrémmel a kezemben. Magamra terítettem a plédemet és elindítottam egy filmet.

Egy nagyon jó kis vígjátékot fogtam ki, vidáman nevetgéltem, teljesen elterelte a gondolataimat, egészen addig, amíg meg nem hallottam a kopogást a bejárati ajtón. Meglepődtem, és rögtön leállítottam a filmet. Nem számítottam látogatókra. Biztos voltam abban, hogy nem Emma, vagyis reméltem. Kértem, hogy ne jöjjön haza. Lehet, nem volt szép csak úgy a karjaikba löknöm, és elfordulnom tőle, de muszáj volt. Képtelen lettem volna akárcsak rá nézni, nem hogy egy helyiségben tartózkodni vele. Érdekelt, hogy hol lehet, mit csinálhat, és hogy jól van-e. Bíztam abban, hogy tiszteletben tartja a kérésemet, így felálltam a kanapéról, és ajtót nyitottam.

- Hát te meg mit keresel itt? – néztem rá döbbenten, és szorosabban magam köré tekertem a plédemet. Halványan elmosolyodott, mielőtt válaszolt volna.

- Neked is szia – utalt enyhén a bunkóságomra, hogy nem illik így köszönteni egy vendéget, még akkor sem, ha váratlan, vagy netán nem kívánatos személyről van szó. Persze rögtön elszégyelltem magam, és próbáltam javítani a helyzeten. Illedelmesen köszöntem, majd újra feltettem a kérdésem, próbáltam megtudakolni, hogy miért is jött ide.

- Csak kíváncsi voltam, hogy vagy. Olyan gyorsan elmenekültél az erdőből, és aggódtam.

 - Ez kedves tőled – mosolyodtam el halványan. Annyira meglepődtem, hogy egy jó darabig semmit sem tudtam mondani. Csak álltunk ott egymással szemben, és néztük a másikat. Zavartan megköszörültem a torkomat, majd beinvitáltam a lakásba. Gőzöm sem volt arról, miért is tettem. A lábaim automatikusan mozdultak és léptek az ajtó mögé, hogy beférjen. – Gyere csak be.

Azt hiszem, őt is megleptem, de egy pillanaton belül meg is tette, amire kértem, hogy aztán mosolyogva nézzen körül kis lakásunkban. Nem volt nagy szám, vagy olyan fényűző, mint az övéké, de mi imádtuk Emmával – sóhajtottam fel magamban szomorúan.

- Ne várd, hogy körbevezesselek – mosolyodtam el, hogy szavaim ne legyenek olyan élesek. Meglepetten pislogtam, amint meghallottam dallamos nevetését. Zene volt füleimnek, s átkoztam magam, amiért szívverésem felgyorsult. Boldognak tűnt, mégis rosszallva csóválta a fejét. Erősen törtem a fejem, mit is mondjak, hogy végre túllépjünk ezen a kellemetlen helyzeten. – Honnan tudtad, hogy itt lakom? – kérdeztem, és őszintén kíváncsi voltam erre. Alice-ből simán kinéztem volna, hogy betör az iskolába, és kinézi az adataimat a mappámból. Lelki szemeim előtt megjelent, amint talpig feketében végigsettenkedik, vagy éppen száguldozik a folyosókon. Ez az őrült gondolat mosolyt csalt az arcomra, ugyanis erősen tartottam attól, hogy valóban megtette. Legalábbis a túlbuzgósága, és a közös spanyol órák igén erősen befolyásoltak, ami a véleményemet illeti.

- Követtem az illatod – mondta könnyedén, s halkan.

- Ó, értem. – Ha figyelembe vettem volna, hogy vámpír, igen, ez lett volna a leglogikusabb felvetés, de abban a pillanatban eszembe sem jutott. Hülyének éreztem magam, amiért mindent túldramatizáltam, és mert az hittem, minden csak körülöttem forog. – Már kezdtem megijedni, hogy Alice betört az iskolába, hogy egy kicsit kutasson utánam – nevettem fel, de amint megláttam, hogy Jason arcáról leolvad a vigyor, az enyém is hasonló sorsra került. Gyorsan elment mellettem, megindult a nappali felé, de utána futottam, és a mellkasát megérintve állítottam meg. Ijedten kaptam el kezeimet, éreztem a szikrákat, amint hozzáértem. Egy hosszú pillanatig meg sem tudtam szólalni, majd erőt vettem magamon, ami nem volt könnyű. Hirtelenjében egy értelmes gondolatom sem volt. – Szóval, Alice mégis megtette? – kérdeztem hangosabban, hogy biztos választ kapjak.

- Nem… Vagyis igen, de… Nos, hát, ő csak kíváncsi volt – zagyvált ő is összevissza. – Nem akartunk kémkedni utánad, csupán érdelet, hogy kik lehettek, hiszen valljuk be, különlegesen vagytok.

- Jól hallottam, hogy azt mondtad, nem akartunk? Szóval Alice nem egyedül tette? Istenem, azt ne mond, hogy az egész családod ment – nyögtem fel elborzadva. Ez már beteges. Még én sem nyomozgatok senki után sem. 

                                                            

- Most lebuktam – mosolyodott el, és akármennyire nem akartam, az én arcomra is mosolyt csalt. – Tudod, nagyon izgatottak lettünk, amikor megláttunk titeket. Minél többet szerettünk volna megtudni rólatok, mert hát úgy tűnt, nem vagytok valami beszédesek. Így hát Emmett fejében megfordult a gondolat, mi lenne, ha…

- Na jó, azt hiszem a folytatást nem akarom hallani, ez is éppen elég mára.

- Akarsz… Nos, szóval… Akarsz beszélni a ma történtekről? Ha gondolod, szívesen meghallgatlak. – Azt gondolom. Minden kis információt szívesen hallanának. De ebből aztán nem kapnak.

Nem akartam beszélni róla, a ma történtekről vagy magamról, de jólesett, hogy velem van, még akkor is, ha tudtam, vámpír. Nem akartam elküldeni, kellemes volt a társasága.

- Nem, de azért köszönöm. Ülj csak le a kanapéra. Megkínálnálak valamivel, de semmivel sem szolgálhatok, ami neked megfelelne. – Hacsak nem a véremre pályázik, de abból aztán nem adok.

- Hidd el, ez nekem így tökéletes. Megzavartalak? – kérdezte, és a TV felé bökött.

- Nem, dehogyis. Egy filmet néztem, és majdnem betömtem egy vödör fagyit. Épp jókor jöttél, hidd el – beraktam a kis csokis édességemet a jéghűtőbe, és közben szörnyülködtem el azon, hogy majdnem mind felzabáltam. De hát olyan finom volt! Hogy állhat ellen ennek a finomságnak egy egyszerű halandó lélek? Kész rejtély a számomra.

Jasonnel órákon át beszélgettünk, mindenféle apróságokról, mégis nagyon jól éreztem magam. Olyan kellemes érzés volt a közelében lenni, igazán önmagam lehettem mellette. Ahogy egyre tovább beszélgettünk, úgy éreztem, bármit kérdezhetek tőle, őszintén fog válaszolni. Így felhozakodtam a bevésődés témával, és mindent elárult róla, amit csak tudott.

- Tudsz valamit mondani a srácról, akibe Emma bevésődött?

- Colinról? Nem igazán ismerem a srácot. Sam falkájának a tagja, de Jake szerint jó arc, bár a haverjával, Bradyvel mind a ketten lököttek. Mármint ne értsd félre, csak nagyon gyerekesek. De nem hiszem, hogy emiatt aggódnod kellene. Tőlük nem kell féltened Emmát.

- Nem erről van szó – sóhajtottam fel gondterhelten. Ezzel nem csak mi, de a farkasok is veszélybe kerülhetnek. Mindenki, akinek egy kis köze is van hozzá.

- Kérhetnék egy szívességet? Igazán hálás lennék érte – kezdtem bele habozva, bíztam abban, hogy tud segíteni.

- Persze, mond csak.

- El tudnád intézni, hogy találkozhassak és beszélhessek vele négyszemközt? Fontos lenne. – Miután nem válaszolt, tovább folytattam, hátha válaszra bírom. – Ígérem, csak beszélni fogok vele. Hétfőn, az iskola parkolójában valamelyik szünetben. Ott akár ti is meggyőződhettek arról, hogy nem támadok rá. Tőlem akár a többi farkas is jöhet, és figyelheti minden lépésemet az erdőből.

- Azt hiszem, ezt el tudom intézni, de nem ígérem biztosra.

- Köszönöm, nekem ennyi épp elég. És kérlek, ne mondjatok semmit Emmának.

- Rendben van.

Hétfőn, remélhetőleg minden megváltozik. A legrosszabb helyzetből is ki fogom hozni a legjobbat. Kösd fel a gatyád, apukám! – gondoltam magamban, és vidám mosolyra húzódtak ajkaim.

- Azt hiszem, ideje lenne mennem, későre jár az idő. Pihenj le egy kicsit, és bízd rám a dolgot.

Felálltam, hogy kikísérhessem, de megtorpant az ajtóban, én pedig majdnem neki mentem.

- Daisy, tudnod kell, hogy rám számíthatsz. Az egész családomra. Ha kell, szembefordulok a farkasokkal, de nem akarom, hogy bajod essen.

Meghatódtam a szavaitól, mert tudtam, éreztem, hogy komolyan gondolta. Nem akartam, hogy ezt tegyék, senkit sem szerettem volna belekeverni, mégis jólesett, hogy készek lennének mellém állni. Nem tudtam, hogy miért, de éreztem, hogy valamiért kedvelnek. Jason, a testvérei, sőt még az anyukája is. Carlisle is segíteni próbált, amikor megvágtam a karomat.

A mozdulat ösztönösen jött, karjaimat a nyaka köré fontam, és egy rövid pillanatig fejemet a vállára hajtottam. Jól esett a karjai közt lenni, hülyeség, de biztonságban éreztem magam. Nyugalommal töltötte el a szívemet, s bizsergett a bőröm, amint megéreztem ujjait a derekamon.

- Nagyon köszönöm, de nem akarom, hogy beleavatkozzatok és bajba kerüljetek. Ez nem a ti dolgotok, meg tudom védeni magam – suttogtam füleibe, és lassan kibontakoztam az ölelésből.

Lélegzetvisszafojtva néztem, amint kinyitotta az ajtót, s mikor megbizonyosodott arról, hogy senki sem látja, futásnak eredt. Abban a pillanatban rontottam én is ki, a nevét suttogva.    

***

Colin és Brady a falka legfiatalabb tagjai, és az Eclipse-ben ki is derült, hogy 13 évesen változtak át. Mivel vámpírok folyamatosan a közelben voltak, így nem öregedtek. Ezért ismét egy apró változás áll be a történetbe, egy kicsit idősebbekké tettem őket. Szóval a két farkas 17 éves. Remélem, nem bánjátok ezt a változást, és azt, hogy Emma nem a nagyobb szerepet kapott farkasok egyikébe vésődött be.