A sors iróniája - 11.fejezet

Sziasztok!

Szeretném azt hinni, a fejezet hosszúsága kárpótol titeket a csúszásért. Remélem örömöt szerzek nektek a nehéz iskolai nap után.

Már csak ez hiányzott!

Újabb unalmas iskolanapoknak néztünk szembe, az egyik rosszabb volt, mint a másik. Nem értettem Cullenék hogy tudták ennyiszer kijárni a középiskolát. Na, tessék! – dorgáltam meg magam, amiért a gondolataim ismét rájuk terelődtek.

Azóta az este óta kerültem őket. Az álom elég mélyen megrázott, és képtelen voltam a közelükben lenni, vagy akár csak rájuk nézni. Főleg rá.

- Hahó! Daisy, figyelsz? – lebegtette előttem a kezét Emma, és rögtön ráfókuszáltam.

- Hát hogyne – mondtam mosolyogva, majd próbáltam gyorsan elterelni a szót, hogy ne kérdezzen vissza. Ugyanis halvány lila dunsztom sem volt, hogy miről is beszélhetett percek óta. – Azon töprengek, mit is kéne ma csinálnunk. Mármint edzésügyileg – javítottam gyorsan, ugyanis láttam, amint lelki szemei előtt megjelent, mennyi helyre mehettünk volna ilyenkor, pénteken.

- Óh, azt rád bízom. Biztos kitalálsz valamit. Én viszont arra gondoltam, elmehetnénk valahova. Tudod, szórakozni egy kicsit. – Ismét témánál vagyunk…

- Nos, először szerintem az edzésekre koncentráljunk. De – folytattam gyorsan, ugyanis a tekintete egy pillanat alatt sötétté vált – ha azt veszem észre, hogy belehúzol és fejlődsz, megígérem, hogy elmegyünk. Csak rajtad múlik. – Ki tudja, ez lehet, megoldja a problémám. Ha annyira el akar menni, lehet, hogy csodálatos változásokon megy majd keresztül.

- Jaj, ne már! Ez hülyeség! Nem értem, miért ne mehetnénk el egyszer az életben akárhova anélkül, hogy te ne szabnál mindennek feltételt.

- Szóval megkérdőjelezed a módszeremet? – kezdtem felhúzni magam, ám szemmel láthatóan mindketten egyre idegesebbek lettünk. De azt is észrevettem, hogy a kezdeti emelkedett hangnemem miatt Emma kezdett visszavonulót fújni. – Nehogy azt hidd, hogy saját magam miatt szabom meg, mit csinálhatunk. Nem mondom, én is el szeretnék menni, de sosem tehetjük azt, amit igazán szeretnénk. Tudom, hogy jóval fiatalabb vagy, mint én, és szeretnél bulizni, randizgtatni és barátokat szerezni, de nem lehet. A te érdekedben. Még nem teljes az erőd, és nagy kockázatot vállalnál, ha elmennél egy szórakozóhelyre és piálgatnál a barátaiddal. Szükséged van a józanságodra, hogy teljes mértékben urald a képességeidet.

Láttam, hogy nem tetszett neki a kis fejmosásom, de örültem, hogy lehiggadt, és igazat adott nekem. – Na, nyomás órára. Kint várlak majd a kocsinál. Gyűjtsd az erődet, mert ma bizonyítani fogsz – mondtam mosolyogva, majd hogy felvidítsam, rá is kacsintottam.

- Jól van, jól van – válaszolta nevetve, majd a táskáját a vállára dobva felállt az asztaltól, és távozott.

Még egy darabig az asztalnál ültem, azután erőt vettem magamon, és elhagytam az ebédlőt.

Az unalmas tesióra után rögtön a parkoló felé vettem az irányt, de Emma még nem volt ott. Bedobtam a táskámat a kocsi hátsó ülésére, és karba font kézzel az ajtónak dőltem. Utáltam ezeket az órákat, még csak el sem fáradtam rajtuk, de mindig vissza kellett fognom magam. Milyen szörnyű lehet Cullenéknek is.

Még csak pár hete jártam ide, de néha úgy éreztem, nem bírom tovább. Azt hiszem, a legtöbb erőmet ők szívják el. Minden egyes órán úgy éreztem, tekintetükkel lyukat égetnek a hátamba. Elég kellemetlen, és ez alól az utolsó két órám sem volt kivétel. A biológia óra még elment, ugyanis Edward és Bella csak visszafogottan bámult, de Alice és Jason mindenféleképpen vitték a pálmát. Ők a legrosszabbak.

Emma pár perc múlva ki is jött az iskolából, és azonnal útnak indultunk. Elmondta késésének okát, és kész szitokáradatot szórt Mr. Masonra, az irodalom tanárunkra, amiért nem engedte el őket időben, és hogy egy rakat házit sózott rájuk.

Amint hazaértünk, felmentem a szobámba és átöltöztem. Kényelmes melegítőt vettem fel, majd a hűtőből kivettem egy ásványvizet. Az ablakhoz mentem, és bevártam Emmát, aki ugyan megváratott, de örültem az arcáról leolvasható elszántságnak. Remek előjel volt, csak tartson ki az edzés végéig.

Az utat futva tettük meg, egészen az erdő közepéig. Nem akartuk, hogy bárki is meglásson bennünket, az edzésünk nem emberi szemeknek való.

Egy kicsit csalódnom kellett, azt hittem, hogy most Emma aztán tarolni fog. Nem mondom, hogy nem volt ügyes. Rendesen meglepődtem, amikor az egyik ütése váratlanul ért, és padlóra küldött. De gyorsabban reagáltam, mint ő. Azonnal talpra ugrottam, és támadásba lendültem, amit nem tudott kivédeni. Lassú volt. Túlságosan megörült a betalált ütésének, és megállt a mozdulatsor közben. Hibázott, hogy nem folytatta a támadást. Ezek ellenére büszke voltam rá, tudtam, hogy Emma rendkívül tehetséges, és sokra lesz képes, ha igazán akarja. Sajnos ezek után nem ért el sok sikert, egyre többször végezte a földön, és egyre hamarabb. Ebben közrejátszott az is, hogy nagy lendülettel támadt, és ismét csak kifáradt. Egyszerűen képtelen volt beosztani az erejét.

- Na, mi van? Csak ennyit tudsz? Még egy nyugdíjas bácsika is seggbe tudna rúgni téged! – Az ilyenféle megjegyzésekkel fel tudtam hergelni, és teljes erejéből támadt, de a gyorsasága nem volt a régi. Könnyűszerrel kivédtem az összes ütését és rúgását, de ő az enyémeket képtelen volt.

- Sőt, simán a padlóba döngölne – húztam tovább az agyát, és rávigyorogtam. Még egyszer utoljára megpróbálta, de az ismételt vereség hatására hanyatt feküdt a földön, és nem volt hajlandó felkelni onnan. Megtehettem volna, hogy hagyom magam, de az nem lett volna tisztességes se vele szemben, se velem. Elhitethetném vele, hogy rengeteget fejlődött az utóbbi időben, de ezzel csak őt sodornám bajba. Azt hinné, hogy könnyűszerrel elbánhat a vámpírokkal, és félek, nagyot koppanna… Nem akarom elveszíteni, ahhoz túlságosan fontos a számomra.

Hagytam, hogy egy kicsit kipihenje magát, tudván, többet nem tudnék vele mit kezdeni ebben az állapotban. A tőlünk pár méterre álló fához sétáltam, ahova megérkezésünkkor lehánytam a holmijainkat, és felvettem onnan az ásványvizes palackot. Leültem mellé, és felé nyújtottam.

Beszélgettünk egy kicsit, talán fél órát, amikor úgy ítéltem, elég volt, folytatnunk kéne a felkészítését.  Hiszen hogy lesz így kész a vizsgájára? Vagy egyáltalán a nagyvilágra, ahol vámpírok százai hemzsegnek? Sehogy.

Azt hiszem, én lennék a legboldogabb, ha nem kéne szembenéznie azokkal a dolgokkal, mint nekem. Pár dologtól meg tudom védeni, de vannak olyanok, amiktől képtelen vagyok. Csak annyit tehetek, hogy edzek vele, és felkészítem rá lelkileg is.

Úgy döntöttem, a közelharcot pihentetetem egy kicsit, szerettem volna nagyobb hangsúlyt fektetni a különleges képességeinkre, amikhez a vadászok olyannyira értenek.  Azt tudtam, hogy a tűzgyújtással nincsenek problémái, erről tanúskodott az erdő déli része…

De a gyógyításban még nem ért el sikereket, pedig ezt is muszáj lesz elsajátítania. Nem tudtam elmagyarázni neki, hogy mit kell érezni és hogyan kell csinálnia. Erre saját magának kellett rájönnie.

Gondosan figyeltem, amint ellazult, és szinte lement alfába. Reménykedtem abban, hogy egyszer csak ráérez a dolog nyitjára. De még percek múltán sem jött rá. Úgy döntöttem, nem várok tovább, drasztikusabb módszerekhez folyamodok.   

Ismét a fa tövéhez sétáltam, felkaptam onnan a kardigánomat, és a zsebéből kivettem a bicskámat. Egy percre lehunytam a szemeimet, mielőtt felhasítottam volna vele a bőrömet. Nagy levegőt vettem, majd olyan mélyen, amennyire csak tudtam, a pengét az alkaromba nyomtam, és végigszántottam rajta. Éreztem a fájdalmat, de éltem már át ezerszer rosszabbat is, azonban az illata, az a jellegzetes, fémes szag megcsapott. Tekintetemmel Emmára fókuszáltam, talán így próbáltam nem a kezemet bámulni. A saját vérem láttán kellemetlen érzések kerítettek hatalmukba.

Pillanatokon belül felém nézett, szemei kikerekedtek, és azonnal elém sietett.

- Gyógyítsd be a sebemet! – utasítottam őt, s a vérző testrészemet felé nyújtottam. Idegesen egyik lábáról a másikra állt, majd lassan ráillesztette a tenyerét. – Nyugodj meg, menni fog – mondtam kedvesen, ezzel bíztatva őt.

Tulajdonképpen sietnie kellett volna, hiszen akárcsak a farkasok, mi is gyorsan gyógyulunk. Az ilyen kis „karcolások” hamar elmúlnak, a komolyabb sérülésekhez már idő kell, de így is gyorsabb, mint egy átlagembernél. Összehasonlítani ugyan nem tudtam a La Push-ban élő alakváltó fiúk gyógyulási menetével és gyorsaságával, de idejét körülbelül ugyanannyira saccoltam. Abban reménykedtem, ez talán ösztönözné őt, és szeret annyira, hogy ne kelljen újra és újra megvágnom magam.

De csak nem sikerült neki, a penge már többször találkozott a bőrömmel, és akármennyire nem fájt annyira egetrengetően, mégiscsak kellemetlen volt, és nem ugrándoztam örömömben, hogy ezt kellett csinálnom.

Már lassan kezdtem feladni, sajgott a karom is. Újra a kezembe vettem a szúró-vágóeszközt, de mielőtt újra felsérthettem volna a bőrömet, Emma megállított a mozdulatban.

- Ne! Ne vágd meg magad még egyszer! Én tényleg keményen próbálkoztam – mondta kétségbeesve, szemeiben lassan gyűlni kezdtek a könnyek –, de nem megy. Egyszerűen képtelen vagyok rá, és emiatt feleslegesen teszed ezt – nézett megvetően a bicskámra. – Ígérem, összeszedem magam, sikerülni fog, csak pihennem kell egy kicsit.

- De igenis menni fog! Ne úgy állj hozzá, hogy neked ez nem megy. Ne add fel! Határozd el, hogy megteszed, és ne csak próbálkozz! Ha ezt teszed, ne várd tőlem a segítséget, abba is hagyhatjuk az egészet. Bíznod kell magadban és a képességeidben. Ez a siker titka. Ha ez megvan, csak el kell lazulnod, és ha igazán segíteni akarsz valakin, az menni is fog. – A kényszer nagyúr, és nem tudtam már mit tenni. Mindent megpróbáltam. Most már csak rajta állt. Az elszántságán és a hitében. Minden vadász képes rá, ő sem kivétel alóla.

- Készen állsz? Egy utolsó menetre? – kérdeztem, majd mikor bólintott, újra megvágtam a karomat. Egyre nehezebben szántam rá magam, hogy megtegyem, a mozdulat mégis berögződött már a sok sikertelen próbálkozás miatt. Az enyhe fájdalom azonban nem tűnt el.

Hirtelen kaptam fel a fejemet, és fordultam a nesz irányába.

- Nem igaz, hogy ezek megint itt vannak – mordultam fel ingerülten, és mérgesen vártam, hogy megérkezzenek. – Ezeknek miért kell mindig ott lenniük, ahol nekünk?

Két irányból hallottam hangokat, és biztos voltam abban, hogy hamarosan itt lesz pár farkasfiú, és a Cullen család néhány tagja. Mégis mi a fenének jönnek ide? Teadélutánt akarnak tartani, vagy mi?

A farkasok pár pillanattal korábban érkeztek meg, de Edward pillanatokon belül felbukkant, jelezvén, ők is mindjárt itt lesznek.

Egy indián fiú sétált ki egy fa takarásából félmeztelenül – az, akivel korábban már volt szerencsénk beszélni –, és hanyagul köszönt nekünk, miközben a vámpírfiút nézte. Mintha némán csevegtek volna, fura volt az egész.

Aztán újra rám kapta a tekintetét, és bemutatkozott.

- Sziasztok, Jacob vagyok – mondta, s megforgattam a szememet. Felesleges ez a jópofizás.

- Üdv! Mit a fenét kerestek itt? – tettem fel rögtön az engem legjobban foglalkoztató kérdést, majd a többi vámpír is tiszteletét tette kis társaságunknál.

Egyre feszültebb lettem, s kezemet rászorítottam a felkaromra, próbálván takarni a véremet a szemük elől. Ostobaság, biztos érezték is az illatát, de úgy tűnt, erre még nem adtak jelet. Ezt a kijelentésemet pillanatokon belül megcáfolták, ugyanis Jason fürkészve nézte minden mozdulatomat, így rögtön kiszúrta, mit is próbálok rejtegetni.

- Te megbolondultál? – kérdezte döbbenten, és megindult felém. A lehetséges veszély hatására azonnal felkészültem a támadására, ezzel megállásra késztetve őt. Sokkoltan pillantott rám, mintha meglepődött volna a reakciómon.

- Nyugalom – szólt Carlisle higgadtan, próbálta feloldani a feszült hangulatot – Engedd, hogy vegyek rá egy pillantást. Orvos vagyok – mondta, s lassan, de közelebb lépett.

- Ne gyertek közelebb! – figyelmeztettem. Nem tűnt úgy, mintha támadni akarnának, de Istenem! Vadász vagyok, ők vámpírok, és a kezemből éppen folyik a vér. Eleve nem jó párosítás, és a helyzetem kedvezőtlenül hathatott volna a viselkedésükre.

- Elmondanád, mégis mi a fenének vágtad meg magad? – kérdezte Jacob, és lazán nekidőlt egy fa törzsének. Szemeiből láttam, és annak ellenére, hogy hülyének gondolt, igazán érdekelte a válaszom.

- Semmi közöd hozzá! – feleltem erélyesen, a bicskámat összecsuktam, miután letakarítottam a pengéjét, és zsebre tettem. – Nem tartozik rátok, hogy mit csinálunk, vagy mit nem. Itt a legfontosabb kérdés, hogy ti mit kerestek itt – néztem először a fa tövénél álló fiúra, majd Edwardékra. Újabb mancsok dobogását hallottam, és kezdett igazán felmenni bennem a pumpa.

- Mi csak ismerkedni szeretnék – felelte Jacob, és megeresztett egy ostoba, gyerekes vigyort.

- Ennek örülünk, de bocsi, mi nem akarunk. Maradjatok távol tőlünk annyira, amennyire csak lehet – mondta Emma, és elvigyorodtam. Pontosan ezeket a szavakat használtam volna én is.

Döbbenten nézte mindenki vadásztársamat, hiszen nem volt a szavak embere, még csak meg sem szólalt ezidáig. Az is lehet, fel sem tűnt nekik, hogy mögöttem állt. Cullenékkel sem mutatott túlzott intenzitást ebben a témában.

Előrébb lépett, hogy határozottabbnak tűnjön, és mindenkin végighordozta a tekintetét. Keménynek tűnt, mint egy harcos istennő.

Elégedetten néztem én is körbe, és örültem, hogy Emma kiállt magáért, bár tudtam, hogy hülyeség az ellenkezőjét gondolnom. Hiszen ő is vadász, és azért lett az, mert kiállt, és megvédett másokat. Nyoma sem volt rajta a fáradtság jeleinek, sőt, úgy tűnt, mintha engem akart volna megvédeni. Ostobaság azt gondolnia, hogy egy kis vérveszteségtől ennyire legyengülök… De azért jól esett ez a kis gesztus, tudtam, hogy bármikor számíthatok rá.

Éreztem, hogy egyszer csak megdermedt, gyorsan léptem mellé és néztem körbe, mi okozhatta ezt nála. Követtem a tekintetét, ami az egyik farkason nyugodott. A pillantásuk mintha összekapcsolódott volna, a hangulatot szinte vágni lehetett volna. Mindenki csendben maradt, majd egy bárgyú mosoly jelent meg ajkukon, ami teljes mértékben irritált. Miért csinálják ezt? Mit tudnak, amit én nem? És mi olyan vicces benne? De a legfontosabb, hogy mit tettek vele? Emma még meg sem mozdult azóta, de az ő szája is kezdett mosolyra húzódni, majd lassan közelebb lépett a farkasok felé.

Ijedten álltam elé, és kaptam el a vállánál fogva.

- Mi a fészkes fenét csinálsz? – kérdeztem, de mintha nem itt járt volna. Lehet, hogy meg sem hallotta a kérdésemet. – Emma, figyelj már rám! – ordítottam rá indulatosan, mire az óriási farkas előttem termett, és felhúzva ajkait megvillantotta hatalmas agyarait. Kitépte magát a szorításomból, és közelebb ment hozzá. Lassan érintette ujjait a kutya bundájához, majd túrt bele a nagy dög szőrébe. Az arckifejezése teljesen megváltozott, és nem értettem miért.

Döbbenten figyeltem, és képtelen voltam felfogni a történteket. Éreztem, hogy az ajkaim mozognak, hogy hangok hagyták el a torkom, de annyira sóbálvánnyá dermedtem, hogy gőzöm sem volt mit mondhattam. A szavak csak úgy kicsúsztak a számon, ösztönösen, anélkül, hogy akartam volna, vagy értettem volna a jelentésüket.

- Miért kell minden ismerősömnek egy vérfarkasba vésődnie? – tettem fel a költői kérdést magamnak, majd csüggedten ültem le a földre. A lábaim egyszerűen nem bírtak el. Ez sok volt nekem. Talán gyengék az idegeim.

- Hogy mit mondtál? – kérdezett vissza Edward

- Hogy miért kellett Emmának belevésődnie egy vérfarkasba – feleltem könnyedén, és talán egy kicsit lenézően, majd körém gyűltek. Jó, lehet bunkó hangnemben válaszoltam, de nem ment másképp. Nem értem mi folyt körülöttem, és még csak meg sem próbálták elmagyarázni.

- Nem, nem ezt mondtad. Azt, hogy „miért kellett minden ismerősömnek egy vérfarkasba vésődnie” – idézte, és villámcsapásként ért a felismerés, hogy valóban ezt mondtam, pontosan idézte szavaimat. Zavartan ráztam meg a fejem, nem értettem miért beszéltem ilyen ostobaságokat.

- Ennek semmi értelme – emeltem fel a fejem dacosan, majd hagytam volna ott őket, készen arra, hogy ha kell, de erőszakkal ráncigálom el onnan a húgomat.

***

Ne felejtsetek el szavazni - kíváncsi vagyok a véleményetekre - és írni nekem. Nagy szükségem lenne rájuk...  Mit gondoltok, kibe vésődött be Emma? :)