2012. december 26., szerda

A farkas nyomában - 17. fejezet

Sziasztok!
Egy kicsit késet a fejezet, de mentségemre szóljon, vendégségben voltunk, későn értünk haza és nekem még be kellett fejezni. Elég késő van, nem fűzök hozzá semmit, csak azt, hogy remélem tetszeni fog, ugyanis ez az én ajándékom nektek. :)
Mivel későre jár, nem garantálom, hogy hibátlan.
Még egyszer Boldog Karácsonyt kívánok nektek! :)


"Amikor bűntudatod van, akkor nem a bűnödet gyűlölöd, hanem saját magadat."
Anthony de Mell


A düh levezetés

Szombat délben Paulnak el kellett mennie, de az egész éjszakát, illetve reggelt együtt töltöttük. Mosolyogva álltam be a zuhany alá, és eszembe jutottak Paul szavai.

- Tudod, holnap leszünk együtt egy hónapja, és rettenetesen sajnálom, de nem tudok akkor itt lenni. Megígértem Jacobnak, hogy segítek neki – mondta még az ágyban, ép mielőtt ki kelt volna. Boldognak éreztem, Paul boldoggá tett. Jól esett, hogy valaki ennyi idő után törődött velem, és hogy őszinte legyek… ez az egy hónap egy új rekord a z életemben. Még sosem voltam együtt valakivel ilyen sokáig, ami elég vicces. Ezért is reagáltam olyan furcsán, amikor rájöttem mit tervezett.

Bevásárolni indultam, amikor megállított Jacob. Pontosabban a kocsim mögé állt, arra késztetve, szálljak ki. Mivel nem akartam elütni vagy megkockáztatni, hogy nincs annyi esze, hogy félreugorjon, megálltam és letekertem az ablakot.

- Szeretnélek áthívni hozzánk – mondta készségesen, és láttam, hogy tekintete az arcomra siklott, a monoklim helyére. Sokat pöpöcöltem vele, hogy úgy nézzen ki, valóban ott van, és hogy azt higgyék, valójában eltüntetni akartam. 

- Nézd, ha ez az egész arra megy ki, hogy kiengesztelj vagy vezekelj, nem érdekes. Már ezerszer mondtam, hogy semmi bajom – feleltem egy kicsivel durvábban, mint szerettem volna, és a kesztyűtartóhoz nyúltam, hogy kivegyem a napszemüvegem.

- Nem, nem, félreérted. Ma érkezett meg a testvérem, Rachel és szeretném, ha megismernéd – mosolygott kedvesen, nekem pedig egy oh csúszott ki a számon. Erre nem számítottam, de beleegyeztem.

- Jacob – kiáltottam utána, miután megbeszéltük a részleteket. – Én csak beugrok pár percre, még rengeteg dolgom van. Rendben? – kérdeztem, mire bólintva ismét hátat fordított. Nem sok kedvem volt hozzá, mégis így illett. Ráadásul tudtam, hogy a fiúk – köztük Paul is – mennyit fáradoztak azon, hogy itthon érezze magát. Ez volt a legkevesebb, amit megtehettem. 

Hamar végeztem, mindent megvettem, amit szerettem volna. Elmondhatatlanul vártam, hogy Matt végre itt legyen, szerettem volna a kedvében járni, így ez a vásárlás neki szólt. Még a kedvenc édességét is beszereztem. Tudtam, hogy számára ezek nem fontosak, csak hogy engem láthasson, mégis így éreztem helyesnek. Ha már nem tudtam főzni, valamivel a kedvében kellett járnom… 

Bepakoltam a hűtőbe, és egy kis sütivel a kezemben – amit szintén vettem – megindultam a Black házhoz. Bekopogtam, és körbepillantottam. Valami furcsa érzés kerített hatalmába, de nem tudtam volna megmondani, hogy miért.

- Natalie – köszöntött hirtelen Jacob, és meg volt döbbenve, mintha elfeledkezett volna rólam. Gyorsan kilépett és behúzta maga mögött az ajtót. – Micsoda meglepetés – mondta, és a kezemben tartott tányérra meredt.

- Annyira nem az, te hívtál meg – emlékeztettem őt, és amolyan te most hülye vagy nézéssel illettem, ami le is jött neki, de nem reagált rá.

- Igen, tényleg így van – felelte, és megtörölte a homlokát, és egyik lábáról a másikra állt. Azt súgta a szimatom, valami baj van. – Nos, az a helyzet, hogy… hát, közbejött valami. – Összehúzott szemöldökkel meredtem rá, de nem nézett rám, a cipője valahogy jobban lefoglalta.

- Rendben – válaszoltam egy kis habozás után, és a kezébe nyomtam a sütit – Jó étvágyat hozzá.

Már épp készültem volna eljönni, amikor bentről nevetés szűrődött ki. Jacob halkan elmormolt egy káromkodást, és visszafordultam. Nem úgy tűnt, hogy valami problémájuk van, ami azt illeti, bent nyilvánvalóan elég jó hangulatban telt a délután. 

- Mi folyik itt? – faggattam, és közelebb léptem. – Itt van Paul? – a tény nem lepett meg, hiszen mondta, hogy itt lesz, segíteni kell Jacobnak, de idegesített, hogy a nevetését hallottam, engem pedig nem akarnak beengedni. Ez nem farkas ügy volt, csupán csak kirekesztettek.

- Sajnálom – sóhajtott fel, és kitárta az ajtót. – Előbb-utóbb úgy is megtudtad volna.

Nem értettem, hogy miről beszél, de azért besétáltam a házba, és köszöntem a többieknek. A levegő hirtelen fagyott meg, a tekintetem pedig megakadt a barátomén. Vagyis, hogy a volt barátomén, a pillantásából tudtam, már nem az enyém. Körbefordultam a kis lakásban, mindenki engem nézett, sajnálkozva. Paul hirtelen pattant fel, és lépett felém egyet, mire önkéntelenül is, de hátrébb léptem. A mellette lévő lány rám nézett, és beharapta az ajkát. Gyanítottam, hogy ő Rachel, hiszen nagyon hasonlított a testvérére.

Senki sem szólt semmit, Paul sem próbálta megmagyarázni, de nem is tudta volna hogy. Nem történt még köztük semmi, de ez csak idők kérdése volt. Nem akartam arra várni, hogy mikor dob ki, vagy hogy mit fog hazudni. Hallottam a bevésődésről, és azzal is tisztában voltam, nem avatnának bele, nem mondanák el, hogy mi folyik itt. 

Paul ismét rápillantott a lányra, és láttam, ahogy a tekintetük találkozott. Ilyen erős rajongást és szeretet azt hiszem, még sosem láttam. Rachel elpirult, ahogy Paul őt nézte, majd a földet kémlelte, de nem bírta sokáig, pillanatokon belül már ismét a tekintetét kereste. Kívülállóként még mondhattam volna azt is, hogy cukik voltak, de a keserű érzések erősebben tomboltak bennem. Igazából magamra voltam mérges. Hogy hagytam, hogy valaki ennyire közel kerüljön hozzám, szinte teljesen kitárulkoztam előtte, el tudtam volna képzelni, hogy egyszer, majd a távoli jövőben felfedem előtte a kilétem. De már másodjára rontottam el. Már másodjára gabalyodtam olyanba, akibe nem lett volna szabad. Nem voltam elég jó egyiküknek sem. Bár tudtam, hogy a bevésődés az egyik legerősebb dolog az Univerzumban, és ennek így kellett lennie. Azonnal eldöntöttem, hogy nekem bizony elegem van a farkasokból, nem akartam többet miattuk szívni.

Hirtelen ötlettől vezérelve indultam el feléjük, a szememet végig a lányon tartottam, mindenki megfeszülve, idegesen nézett engem, azonban figyelmen kívül hagytam őket, egytől egyig.

- Örvendek – mondtam, és kezet nyújtottam a lánynak, amit habozva bár, de elfogadott. Egy szó nélkül léptem le onnan, és indultam haza. Rájöttem, hogy ennek így kellett lennie, még épp időben történt. Elfeledkeztem a legfontosabb dolgokról, annyira boldog voltam, hogy nem gondoltam a következményekre. A kapcsolatot nem nekem találták ki, nem egy szökésben lévő farkasnak. Tudtam, hogy így lesz a jobb. Ostoba voltam, átkoztam magam, hiszen az én helyzetemben nem szabadna kötődnöm senkihez sem, nem is értettem, miért jöttem össze vele. Képesnek kell lennem azonnal lelépni, érzelmek és fájó búcsúzkodás nélkül. 

Hatalmas hibát követtem el, hogy kitártam a szívem, már amennyi maradt belőle. Megkedveltem Pault, a farkasokat, Cullenéket, még Davidet is. A lökött Claire-t már ne is említsük. Rádöbbentem, hogy hatalmas űr keletkezne a szívembe, ha csak úgy lelépnék. Tartanom kell a távolságot, úgy ahogy eddig is tettem. Én harcolok az életemért, és mások életéért, nekik pedig… megmarad a szerelem.

A körmeim belevájtak a karomba, olyan szorosan, amennyire csak bírtam. Valahogy muszáj volt kiadnom a haragot, amit önmagam iránt éreztem, a gyűlölet szinte megrészegített, felkavarta a gyomrom. Az egyetlen mód arra, hogy lecsillapodjak, a bunyó volt. Szombat lévén szerencsém volt, és alig vártam, hogy besötétedjen. Úgy éreztem, ezzel mindent kiadhatok magamból, kívántam, hogy hatalmas pofonokat kapjak, remélvén, az kitisztítja a fejem.

Nem is tudtam, hogy süllyedhettem idáig, anélkül hogy észrevettem volna. Láthatatlanul, észrevétlenül ragadott meg az érzelmek indája, és minél inkább ki akartam szabadulni belőle, annál erősebben tartott, míg meg nem változtatott. Így is bőven elég hiba volt az, hogy közel engedtem magamhoz Mattet. A szívem több fájdalmat nem bírt volna elviselni.

A cuccaimat bepakoltam a táskámba, és bedobtam az anyósülésre. Erősen markoltam a kormányt, féltem, kárt teszek az autómban, így nagy levegőt vettem párszor, és bekapcsoltam a rádiót. Az eső eset, mi több, szakadt, mintha dézsából öntötték volna, így lassan haladtam Seattle felé. Bőven volt még időm, így beugrottam a McDonaldsba is, és vettem egy epres shaket, amit az egyik kinti padon szürcsöltem el. Egy hónapja pontosan itt ücsörögtem, várva a vadászatra. Akkor hallottam meg az egyik járókellőtől, hogy éjszakánként milyen bűnös is ez a város.

Amint beléptem a régi raktárépületbe, a szívem hevesebben dobogott, az izgalom hatalmába kerített. A szokásos helyemre sétáltam, és miközben bemelegítettem, a ringen tartottam a tekintetem. Egy a húszas évei végén járó nő bunyózott, épp gyomorszájon rúgta a férfit, és mosoly szaladt az arcomra. Tudtam, hogy itt jó helyen vagyok, hogy majdnem önmagam lehetek. Persze sosem engedhettem el magam teljesen, mindig ügyelnem kellett, nehogy túl erősen üssek vagy rúgjak, de az évek folyamán már ki tudtam tapasztalni. 

Kicsit furcsa volt, hogy David nem jött el, bár én sem voltam még egyszer sem Szombaton. Ami azt illeti, kevés ismerős arccal találkoztam, de nem bántam. Nagyobb kihívás volt számomra, hogy nem ismertem a képességeiket. 

Azon gondolkoztam, miközben feltekertem a bandázst a kézfejemre, hogy én vajon hogy nézhetek ki harc közben. A nő arcán, aki a ringben volt, elszántság és összpontosítás tükröződött. Az ellenfele támadását nem tudta kivédeni, és a földre került. Szerettem volna, hogy nyerjen, így életemben először közelebb sétáltam, és hangosan drukkoltam neki. Egy pillanatra rám nézett, a pillantásunk találkozott, majd a tekintete a férfira siklott, és sípcsonton rúgta. Sikerült annyira összeszednie magát, hogy kibírja az utolsó pár menetet. A bíró végül nem az ő kezét emelte a magasba, bár megérdemelte volna. Nem is értettem, hogy fordulhatott elő, hogy nem ő nyert, hiszen mindent beleadott, és nem egyszer küldte földre a pasit.

Amikor beléptem a ringbe, a régi érzések kerítettek hatalmukba. Az igazi énem könyörgött az adrenalinért, imádtam az érzést. Már attól hevesebben dobogott a szívem, hogy besétáltam a ketrecbe.

Nem volt nehéz dolgom, könnyen kiismertem az ellenfelem gyengepontját, és hamar a padlóra küldtem, mindenféle erőfeszítés nélkül. 

Ahogy kiléptem onnan, az orosz pasiba botlottam, szó szerint. A ketrecnek dőlve várt rám, arcáról lerítt, hogy gyűlöl engem.

- A következő kör a miénk lesz, királylány és levakarom ezt a hülye vigyort a képedről. Meg fogod bánni, hogy idejöttél – mondta fennhangon, és elsétált. Magamban felnevettem a béna fenyegetési kísérleten.

Leültem a padra és ittam egy kis korty vizet. A fejem hasogatni kezdett, de a napi három szem gyógyszer már így is sok volt, nem akartam egy negyediket is bevenni.

Fél óra múlva már ismét a ringben álltam, és farkasszemet néztem a benga nagy orosszal. A közönség a nevünket kántálta, és miután megkaptuk az engedélyt, nem vártam rá, azonnal nekimentem. A rúgásaim pontosak voltak és erősek, hátratántorodott, de nem engedtem, hogy ideje legyen támadni. Egyre közelebb értem hozzá, és erősen az oldalába ütöttem, majd gyomorszájon vágtam. Mosolyogva húzódtam vissza, hogy bosszantsam, amikor a bíró közénk jött, és jelezte, vége az első menetnek. Játszani akartam vele, ő volt eddig a legprofibb harcos, és ki akartam ezt élvezni. Ráadásul feltűnő lett volna, ha ismét rögtön padlóra küldöm. 

Be kellett vallanom, hogy keményfából faragták, rendkívül kitartó volt. Az ütésemtől egy kicsit meghátrált, és kezeimmel a fejemet védtem, amikor megpróbálta azt péppé verni. 

Valami furcsa érzés kerített hatalmába, nem engedett szabadulni a gondolat, hogy valaki figyel engem – úgy értem, természetesen sokan néztek minket a ringben, de ez valahogy más volt, nem bírtam volna megmagyarázni, hogy miért is. Beleszagoltam a levegőbe, és gyorsan oldalra pillantottam, hogy megbizonyosodjak arról, valóban itt vannak. Paul és a falka néhány tagja az első sorban állt, közel a ketrechez, ami kellemetlenül érintett, még túl dühös voltam. Ezek az érzelmek gyakran jelentenek hátrányt a küzdelmek során. Most sem volt másként, kizökkentem miattuk egy pillanatra, döbbenetemben leengedtem a karomat, így képtelen voltam kivédeni az ütéssorozatokat. Egy kicsit felrepedt az ajkam, de tudtam, a menet végére már nyoma sem lesz.

A hajamnál fogva ragadott meg, és nekivágott a ketrecnek, a fejemet többször belevágta, bár próbáltam tompítani az erejét, nem sok sikerrel. Az oldalam kicsit hasogatott az erős ütéstől, és épp akkor, amikor készültem volna visszaütni, ledobott a földre, és fölém kerülve fojtogatni kezdett.

A tekintetem oldalra siklott, de nem bírtam rájuk nézni. Ismét gyenge voltam, hagytam, hogy az érzéseim felülkerekedjenek rajtam, és meg lett a következménye. Az orosz állat erősen markolta a nyakamat, én pedig csak vergődtem alatta. Várta, hogy lekopogjam, de nem akartam feladni, és nem is tettem volna, soha. A bennem lakó farkas egyre nyugtalanabb lett, le akarta tépni a támadóm fejét. Át akarta venni felettem az irányítást, a fejem szinte kettéhasadt olyan erősen éreztem a jelenlétét. Egyre nehezebben kaptam levegőt, a körmeim a kezébe mélyedtek, és féltem, hamarosan karmokká változnak, ha nem szabadulok ki.

Nem igazán észleltem a körülöttem zajló dolgokat. Nem kaptam levegőt, a szívverésemet a fülemben is éreztem, majdhogynem minden hangot elnyomott. Az egész lassított felvétel volt, láttam az ijedt tekinteteket magam körül, a bíró határozott arcát, aki a jelemre várt, hogy lefújja a mérkőzést, és az aranylószempárokat a kicsi lelátón. Cullenék jelenléte talán még jobban zavart, mint a farkasoké, hiszen így első kézből szerezhettek volna tudomást arról, ki is vagyok, ha a dolgok esetleg rosszra fordultak volna.

Minden maradék önuralmamat összeszedtem, hogy megállítsam az átváltozást, megragadtam a karját és a lábamat sikerült annyira felemelnem, hogy ellenfelemet arrébb taszítsam, és egyik lábamat a nyakára szorítottam, a másikat pedig a hasára emeltem, ezzel padlóra szögeztem. Erősen toltam le a földre, és feszítettem a kezét egészen addig, amíg a bíró jelezte, ennek a menetnek is vége. Ez volt a kedvenc technikám, bár tudtam, milyen szörnyű érzés. Nem volt még olyannal dolgom, aki ne kopogta volna le, a feszítés szinte elviselhetetlen. 

Idegesen sétáltam a ketrec másik felére, és gyilkos szemekkel meredtem rájuk, mindjükre, utalván arra, hogy mennyire mérges vagyok azért, hogy itt vannak. Semmi joguk nem lett volna követni engem. Most már csak ahhoz volt kedvem, hogy szétverjem a barom fejét, és hazamenjek. Ez az én titkom volt és Davidé, nekik nem lett volna joguk idejönni, mindent tönkretettek.

Indulatosan estem neki, ott ütöttem, ahol csak értem, nem foglalkoztam semmivel, csak ki akartam ütni.  Egy balhorgos után a térdemmel bordán rúgtam, amitől megtántorodott, de nem hagytam, hogy feleszméljen. Éreztem, hogy felszakadt a bőre, a vér illata megcsapta az orrom, de amíg nem adta fel, nem hátráltam meg. Hátralökött a vállaimnál fogva, és sikerült időben elhajolnom, de az én ütéseimet nem bírta elkerülni. Nem tagadom, erős ütéssorozatot vittem be, legalábbis a bordái erről árulkodtak, amik hangosan adták meg magukat. Felkiáltott fájdalmában, és térdre roskadt, akkor adtam meg neki a kegyelemdöfést, és megtérdeltem. Az orrából ömlött a vér, ekkor már láttam, hogy ennyi, vége a menetnek.

Mindenféle mosoly nélkül jöttem ki onnan, ökölbeszorított kezekkel sétáltam Paulék felé, miközben azért fohászkodtam, nehogy átváltozzak. 

- Nem lett volna jogod idejönni – mondtam ingerülten, és meglöktem a mellkasát, amitől nekiesett Jacobnak. – Mi a faszt csinálsz egyáltalán itt? – kérdeztem, és kezdtem úgy beszélni, mint egy kocsis. De akkor nem érdekelt, az érzelmeim csak úgy tomboltak. – Miért kellett követned?

- Beszélni szerettem volna – mondta halkan, és a csalódottság, ami a szeméből tükröződött, nos… nem érintett valami jól.

- Nincs miről. Már nincs miről beszélnünk, és örülnék, ha békén hagynál. 

- Ami ma történt… – kezdett bele, de félbeszakítottam. Erre volt a legkevésbé szükségem... Hogy magát hibáztassa.

- Nincs szükség magyarázatra, a tekinteted mindent elárult – vágtam rá indulatosan, és készültem volna elmenni, de úgy látszik, nem tudtam befogni azt a hatalmas nagy szám. – Visszavonultam te barom, de miattad majdnem veszítettem. Hagyj békén, nem akarom, hogy többet ide gyere, még csak beszélni sem szeretnék veled. Kerülj el messziről, a te érdekedben… és az övében – tettem hozzá, bár közel sem gondoltam így. Való igaz, megfenyegettem Rachelt, de szükséges volt. Nem engedhettem, hogy Paul bűntudatában utánam loholjon és lebuktasson. Így is elég nehéz feladat, hogy fedezzem magam.

Láttam, hogy az ő agya is elborult, fenyegetően közelített felém, de álltam a tekintetét és még közelebb mentem.

- Ha tudtam volna, hogy valójában ilyen lány vagy, sosem kezdtem volna veled – mondta még, és sütött belőle a harag és az undor. Áucs, ez igazán fájt! Megsértett, de próbáltam félretenni, és később foglalkozni vele. Az volt a feladatom, hogy ellökjem őket magamtól. – Most már tudom, hogy hova tűntél el mindig. Csak verekedtél vagy esetleg idegen férfiak ágyába bújtál? – kérdezte gúnyosan, és meg kellett állnom, nehogy bemossak neki egyet, úgy Isten igazából.

- Nem, de jó ötlet. Úgy sem teljesítettél valami jól. Erre hívd majd fel Rachel figyelmét is, hátha talál itt magának valaki jobbat – mondtam mosolyogva, de legbelül ordítottam. Csalódtam benne is, hogy ilyeneket mondott rólam, egyáltalán nem ismert, és ez fájt, piszkosul. – Például azt a szöszit – vágtam rá, és a ringre mutattam – úgy néz ki, Isten sokkal nagyobb szerszámmal áldotta meg.

Eljöttem mindenféle köszönés nélkül, csak hátat fordítottam, és Cullenék felé vettem az irányt, hogy az ő fejüket is leharapjam. Tisztában voltam, hogy kiérdemeltem volna az év legszemetebb díját, dög voltam velük, de ezt kellett tennem. El kellett löknöm, mindenki érdekében ez volt a legjobb döntés, amit csak hozhattam. Azt hiszem, elbírtam volna viselni, hogy egy szemét kurvának titulál, és lehord mindennek, amikor csak találkozunk.

- Sziasztok – kezdtem bele jóval csendesebben, a harci kedvem eltűnt, csak szomorúságot és fájdalmat éreztem. Hosszú idő után furcsa volt, mindig fájdalomcsillapítókat szedtem, szinte ezen élek, de ez nem olyan volt. A szívem fájt. Rossz volt hallani, hogy ilyeneket gondolt rólam, pedig ő ismert itt a legjobban. Hazudtam neki, nem voltam őszinte, de csakis az ő érdekében. – Mégis mi a fenét kerestek itt? – kérdeztem, miközben megtöröltem a homlokomat és az arcomat az egyik törölközőmbe. Muszáj volt valami mellékcselekvéssel lekötni magam.

- Hát, ami azt illeti… hallottuk, hogy miről beszéltetek múltkor Daviddel – kezdett bele halkan Alice, és rémület fogott el. – Kíváncsiak voltunk, mit is csinálsz itt, és hűűű… Be kell ismernem, állat voltál bent – mondta vidáman, bár furcsa volt ilyen dicsőítő szavakat hallani a szájából, mégis mosolygásra késztetett.

- Hát, kösz – feleltem sután, és nem tudtam mit tegyek vagy mondjak. Elfáradtam, az a kis vita minden energiámat kivette. – Mehetett volna jobban is, de elterelték a figyelmem – mondtam megrovóan, de nem vették magukra. Ugyanolyan pofátlanul mosolyogtak, mint eddig.

Elmentem a cuccaimért, és felvettem a pénzem, amit a fogadásokon nyertem, de meglepődtem, hogy Alice a nyomomban van.

- Mit akarsz? – kérdeztem, miközben a kocsi kulcsomért matattam a táskámban.

- Szeretném, ha eljönnél hozzánk – mondta, és neki támaszkodott a járgányomnak.

- Szó sem lehet róla – vágtam rá, és óvatosan arrébb taszítottam, hogy ki tudjam nyitni az ajtót.

- Már miért ne? Bella is nálunk alszik, csajos estét tartunk – mondta mosolyogva, de nem sikerült meggyőznie.

- Bocsi, erre nincs időm, sem energiám. Azért köszi a meghívást, kedves tőled – mondtam szinte monoton hangon, és bedobtam a cuccaimat.

- Oké, nem akartam ezzel jönni, de láttuk, hogy hevesen vitatkoztál Paullal. Talán jó lenne, ha ezt az estét nem töltenéd a közelében – mondta, és hallottam a hangján, hogy mosolyog, bár próbálta elfojtani. Lassan fordultam hátra, felvont szemöldökkel, ő pedig ártatlan, nagy szemekkel nézett engem. Persze, biztos hallották az egészet, hogy mekkora kurva vagyok és szemét…

Úgy gondoltam, talán nem is olyan rossz ötlet, sikerülne kiszellőztetni a fejemet és újragondolni a dolgaimat. Volt ráció abban, amit mondott, nem tudtam mi lenne, ha összefutottunk volna Paullal. Túl friss volt még az egymáson ejtett seb, és nagy esélyt láttam arra, hogy egymásnak ugrunk. Nem rá voltam mérges, saját magamra, csak könnyebb volt rajta levezetni… Egy kis kikapcsolódás kell, hogy feldolgozzam a bűntudatom, és egy nap talán képesek leszünk normálisan beszélni egymással, így végül elfogadtam Alice ajánlatát.

2012. december 24., hétfő

A farkas nyomában - 16. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a frisst, és ezúttal szeretnék minden kedves olvasómnak Kellemes Karácsonyi Ünnepeket kívánni!!! :)
Nagyon örülnék, ha Karácsony alkalmából írnátok kommentet, ez lenne a legjobb ajándék, amit kaphatnék... :)
Mint ahogy megígértem, holnap jön a meglepetés fejezet, ami nem is lesz annyira meglepő... :)
Jó olvasást kívánok, és köszönöm, hogy vagytok nekem!


“Az élet egyik legszebb jutalma, hogy miközben az ember másokon segít, egyben önmagán is segít.” Ralph Waldo Emerson

Kölcsönös segítség


Kedd este valóban elmentem a Cullen villába, és olyan jól elhaladtunk, hogy másnapra már kész is lettem a házi dolgozatommal, és a szerda délutánomat is Emmett társaságában töltöttem. Biztosított arról, hogy ő már mindent tud – ami felől egy szemernyi kétségem sem volt, vámpírként aztán nem kellett sokat készülnie rá, és mivel nekem már csak a töri tanulás hiányzott, hát, éltem a lehetőséggel. Meglepően jól magyarázott, bár tekintettel arra, hogy akár több százéves lehet, nem csoda, ha megy neki, hiszen élt abban a korban és érdekesebben és érthetőbben adja elő, mint maga a tanár. Egy percre arra gondoltam, simán mehetne tanárnak is, a nagy testalkata miatt még talán ki is néznék belőle, hogy a húszas éveiben jár, viselkedése azonban olyan, mint egy gyereké. Vagy még annál is rosszabb…

Csütörtökön szintén elmentem hozzájuk, és nagy döbbenetemre ezúttal Mr. Cullen is ott volt. Sosem találkoztam még vele, de nem csalódtam benne. Ugyanolyan rendes, mint a család többi tagja, sőt… Igazán aranyosak voltak Esmével, öröm volt őket nézni. Amikor felmentem Emmett szobájába, kissé kellemetlenül éreztem magam, ugyanis végig magamon éreztem a tekintetüket, és figyelnem kellett arra, hogy jobb lábam után a ballal kell lépnem. Szinte megkönnyebbülés volt belépni a szobájába, hangosan fel is sóhajtottam, és behunytam a szemem, miközben az ajtajának támaszkodtam. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy csapdába esett apróvad.

- Na, mi van? Magasan lakunk? – kérdezte vigyorogva, és felállt, hogy kikapcsolja az xboxt, amivel még az imént játszott.

- Ö, nem. Csak… semmi – legyintettem, és levetődtem az ágyára. Furcsán nézett rám, de nem foglalkoztam vele különösebben, elővettem a könyveket. Azért elvártam volna, hogy legalább kicsit szétszórja az övéit, mintha tanult volna ő is, így olyan fellengzősnek hatott.

Egyre izgatottabb lettem, ahogy a napok teltek. Be kellett látnom, összeugrott a gyomrom már csak az érettségi gondolatától is, de szerettem volna már túl lenni az egészen. Csak egy púp volt a hátamon, semmi szükségem sem volt ennyi felesleges stresszre. Nem sokat találkoztam Paullal az utóbbi időben, én tanultam, és ha az időmből tellett, őrjáratozni is elmentem. Ő is elfoglalt volt, Sam folyton utasítgatta, sőt, Billy is a segítéségét kérte, nem csak neki, a fiúknak is. Rendbe kellett tenniük Rachel szobáját – mint később kiderült, Jake testvéréről volt szó –, mert hamarosan hazajön, és ez teljesen lefoglalta. Ezért is örültem a hétvégének, hogy egy kis időt kettesben tölthetünk, nyugodtan. Már előre vártam, ezt találtam a legjobb dolognak, ami rám nézett az érettségi után.

Csütörtök este úgy éreztem, kész, az agyam egyszerűen képtelen több információt befogadni, egyszerűen besokalltam. Sokak szerint nem kell utolsó nap tanulni, mert csak összezavarodik tőle az ember, de nekem muszáj volt. Világ életemben minden elintéznivalót az utolsó pillanatra hagytam, aztán majd belehaltam, hogy sikerüljön véghezvinnem. Csak Alicenek és Emmettnek köszönhettem, hogy ennyi időt fektettem a töri tanulásba, hiszen folyton nyaggattak, hogy milyen fontos, hogy jól sikerüljön, s végül úgy láttam a legjobbnak, hogy megpróbálom összeszedni magam. Az utolsó napokban már csak az adott erőt, hogy sosem kell ismét ilyen szörnyűségekkel vacakolnom, sosem lesz rá szükségem.

Este gyomorgörcsöm volt, alig bírtam elaludni, és habár tulajdonképpen ateista voltam, elnyomtam egy halk imát, sok szerencsét kérve másnapra. Alig bírtam pihenni, még az ágyban is magamban ismételtem az eddig tanultakat, ami hajnal kettőkor elég idegesítő, de végül sikerült elaludnom. A biztonság kedvéért két ébresztést állítottam be, de sikerült felkelnem már az első csörgésre is. Az a kellemetlen rándulás a gyomromban ismét visszaköszöntött, olyan ideges voltam, hogy a vezetés is alig ment.

- Szia – köszönt vidáman Alice, és felém szökdécselt. Nem értettem, hogy mitől lehet olyan jó kedve, én épp a kivégzésemre készültem, majd meghaltam félelmemben és izgalmamban. Elég gáz lett volna megbuknom…

- Szia – üdvözöltem én is, és lassítottam, hogy utolérjen. Mindenki itt volt, és Bella is legalább annyira ideges volt, mint én. Ezzel sikerült megnyugodnom, és egy mosolyt és kierőszakoltam magamból.

- Itt vagy? – kérdezte hirtelen, miközben a karomat rázogatta.

- Persze, figyeltem – vágtam rá, és idegesen az órámra pillantottam.

- Akkor mit mondtam?

- Öhm, a buliról volt szó, nálatok – vágtam rá gondolkodás nélkül.

- Szerencséd van, hogy ilyen kiismerhető vagyok – mondta mosolyogva, és fenyegetően megrázta a mutatóujját. Nem volt nehéz dolgom, Alice folyton csak erről beszélt.

- Bocs, erre most nincs idegzetem – mondtam, hogy enyhítsek a helyzeten, bár tudtam, hogy nem haragszik rám.

- Felesleges, tök jól fog menni – mondta, majd hirtelen elhallgatott. – Úgy értem, rengeteget tanultál, biztos menni fog, ne izgulj te se.

Ez volt életem leghosszabb napja, de amikor kijöttem a teremből, madarat lehetett volna fogatni velem. Mintha sosem éreztem volna magam ennyire felszabadultnak és boldognak. Alig bírtam elhinni, hogy végre túl vagyok a szörnyű megpróbáltatásokon, és már őszintén nem érdekelt, hogy hogy sikerült, és nem is értettem, miért paráztam ennyire ettől az egésztől. Túlreagáltam, és eldöntöttem, ilyen többet nem fog előfordulni velem. Amint végeztem, és kellőképpen kiünnepeltem és kiugráltam magam, felkerestem Davidet, hogy megbeszéljem vele a vacsorát, és nagy kő esett le a mellkasomról, hogy nem kell ajándékvásárlással szenvednem, bár jobban belegondolva, nem is ismertem őket, tőlem aztán senki sem várhatta volna el, hogy valamivel előrukkoljak. Még Mattnek sem tudok mit venni, általában valami ostoba kuponnal lepem meg, vagy addig nyaggatom, míg el nem mondja, mit szeretne. Nem is értettem mire ez a nagy készülődés és nyüzsgés, elvégre én teszek szívességet Davidnek, akkor is örülnie kellett volna, ha valami csöves göncben jelenek meg. Egy rossz szava sem lehetett volna, ám én csak azzal voltam elfoglalva, hogy mit vigyek. Pezsgőt vagy bort? Nehéz választás volt, de végül az egyik boltban az utóbbira beszéltek rá. Szó szerint a nyakamba varrták.  Ami Pault illeti, nem akartam az orrára kötni, hogy hova is készülök majd Vasárnap, így vettem még egy üveg bort magunknak, hogy enyhítsem a bűntudatom. Titkon persze azt is reméltem, hogy leitatom, és nem fog kérdezősködni.

Úgy éreztem, szinte felszabadultam. Még a levegővétel is könnyebb volt, a fák is zöldebbnek tűntek, ami kész ostobaság, de mindent annyival szebbnek láttam. Mattet is felhívtam, hogy tájékoztassam a jó hírről, aztán úgy döntöttem, megmártózom a vízben. Hideg volt, senki sem fürdött benne rajtam kívül, mégis élveztem. Felfeküdtem a felszínére és csukott szemmel élveztem, hogy a napfény melegíti a bőrömet, de mivel a víz nem tartott meg sokáig, nem fáradoztam vele többet. Egy matrac igazán jól jött volna!

A ruháimmal a karomban futottam a házamig, és meglepődve vettem észre, hogy Bella ott ült a lépcsőn. Megszaporáztam lépteimet, és már nyúltam is a kulcsaimért, hogy betessékeljem.

- Haza tudnál vinni? – kérdezte rögtön, ahogy észrevett, és felpattant. Nem kérdeztem semmit, csak kinyitottam az ajtót, és hátrapillantottam. Meglepődtem, hogy nálam van. Egy kicsit úgy tűnt, mintha mondani akart volna valamit, de közben meggondolta magát. Szomorúnak tűnt, de nem akartam faggatni.

- Persze – válaszoltam rögtön, és bementem a kocsi kulcsért. Kérsz addig egy üdítőt? – hátrafordultam, és döbbenten vettem észre, hogy a kezét szorongatja, ajkai keskeny vonallá préselődtek.

- Mi a fészkes fene történt veled? – kérdeztem, és óvatosan megfogtam a karját.

- Azt hiszem, eltört – válaszolta, és halkan felszisszent, pedig épphogy hozzáértem. – Megütöttem Jacobot – mondta még, amikor látta, ennyivel nem elégedtem meg. Majdnem elnevettem magam, de mégis sajnáltam. Nem jó ötlet megütni egy vámpírt vagy egy vérfarkast, azt hittem ezzel tisztában van, ha ilyen nagy puszipajtások.

Felkaptam egy pulóvert a még vizes fürdőruhámra, és kinyitottam neki az ajtót. Láttam, hogy nem tetszik neki, hogy besegítem a kocsiba, tényleg nem volt hadirokkant, de mentségemre szóljon, én csak segíteni próbáltam neki.

- Szeretnél beszélni róla? – kérdeztem, ahogy beültem a volán mögé.

- Nem igazán – mondta, és kinézett a kocsi ablakon. Láttam, hogy fáj neki, kezét szorosan a mellkasához emelte és beharapta ajkait.

- Akkor a kórházba?

- Nem – kiáltott fel rémülten, amivel a frászt hozta rám. – Most inkább Edwardot szeretném látni. – Biztos láthatta, hogy tiltakozni akarok, ugyanis gyorsan hozzátette, hogy Carlisle otthon van, ott is el tudja látni.

Még meg sem érkeztünk, már láttam, hogy Edward idegesen járkál fel s alá, miközben a kocsimat kémleli. Biztos azt kívánta, bárcsak egy Porschém lenne, amivel gyorsabban száguldoztam volna egészen feléjük, és mi tagadás, elfogadtam volna. Habár tulajdonképpen jogsim sem volt… Nem volt lehetőségem letenni, s bár jól vezetek, mit szerénykedek, piszok jól, ez nem változtatott a tényen, hogy hamis jogosítványom volt.

Edward szinte feltépte a kocsim ajtaját, és pedig legszívesebben leordítottam volna a fejét, hogy fogja vissza magát, nekem nincs pénzem újat venni és legyen olyan kedves, de becsülje az enyémet is.

A kocsi feljárójukon megfordultam, és indulni készültem, amikor a visszapillantó tükörben megpillantottam Alice-t, aki ugrált és összevissza integetett, hogy észrevegyem. Nagyot sóhajtva letekertem az ablakomat, mire oda futott hozzám, és megkért, maradjak náluk.

- Nézd, ez nagyon kedves tőled, de nem maradhatok. Mennem kell.

- Mégis mi dolgod lenne? – kérdezte, és arcára nézve összefacsarodott a szívem. Túl kedvesen mosolygott, amitől mérges is lettem. Ez a kis törpe hatással volt rám. Sosem voltam ilyen érzelgős. Mivel kicsit hirtelen jött a kérdés, én csak tátogtam, mint egy partra vetett hal.  Nem gondoltam volna, hogy rákérdez.

- Hát, izé. Ki kell takarítanom a lakást meg főznöm is kéne – hirtelenjében elkezdtem hablatyolni, de igazából semmi programom sem volt a punnyadáson és a TV nézésen kívül. Ami azt illeti, a takarítás még nem igazán esedékes nálam, úgy értem, még nincs halott katona sehol sem, már amennyire láttam, főzni pedig nem tudok, és nem is akarok, de neki erről nem kell tudnia.

- Jaj, ugyan már! Mindketten tudjuk, hogy hazudsz – vágta rá, és kihűlt a vérem.

- Már megbocsáss, de hadd tudjam már jobban, hogy mit fogok otthon csinálni – vágtam vissza dühösen, és annyira felidegesített, hogy elhatároztam, azért is meg fogom csinálni. Majd’ meg pukkadtam mérgemben, de amikor megláttam az ajtóban Esmét is, kiszálltam az autóból.

Alice szinte a nyakamba vetette magát, de mivel a felsőm vizes volt, elengedett, és sopánkodott, hogy most neki is át kell öltöznie – amit persze egyáltalán nem bánt. Lehet, direkt csinálta.

Felrángatott a szobájába, és odaadott egy farmert meg egy inget, hogy vegyem át, nehogy megfázzak. A nadrág nem volt a legkényelmesebb, épphogy bele tudtam magam tuszkolni – bár a begombolás már nem ment –, és mivel Alice-szel nem azonosak a méreteink, Jasper szekrényéből vett ki egy inget.
 
- Figy, nekem tényleg jó az a pulcsi. Hipp hopp megszárad, figyeld meg.

- Ne hülyéskedj már – mondta ellentmondást nem tűrően, így hát felvettem. Elég hosszú volt, hogy takarja, nem gondoltam be a nadrágom, ezért elég kényelmes is volt, eltekintve a ténytől, hogy úgy néztem ki benne, mint egy mackó.

Mire lementünk, Carlisle már el is látta Bellát, sőt, már nem is volt a villában, dolgoznia kellett mennie. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, mert amikor leértünk, a nevetés hirtelen halt el Emmett és Jasper szájából. Kényelmetlenül feszengtem, nem akartam őket sem kellemetlen helyzetbe hozni, már a jelenlétemmel sem, és láthatóan belerondítottam valamibe.

Meghallottam a telefonom csörgését, kint hagytam a kocsiban. Próbáltam úgy tenni, mintha semmit sem vennék észre belőle, de bántotta a fülem, és mivel kíváncsi voltam ki lehet, vagyis hogy inkább az a bizonyos személy mit akarhat – mert konkrétan alig ismerik a számom, gyanítottam, Matt lesz az, így hát ki mentem és visszahívtam. Beültem a kocsimba, ugyanis hideg volt kint, és míg beszéltünk, előkotortam a gyógyszerem a táskámból. Mindent elmondtam neki, mármint a mai nap történéseit, kíváncsi volt, hogy is sikerült az érettségim, és örömmel ecseteltem neki, mennyire jó érzés túl lenni rajta, ő pedig csak nevetett. Ezzel az egésszel az volt a gond, hogy sajnos nem velem, hanem rajtam. Ez azért nagy különbség.

De ügyeltem arra, hogy ne legyek kint sokáig, így elhadartam mindent, és megígértem, hogy este visszahívom.

- Kaphatnék egy pohár vizet? – kérdeztem, ahogy beértem, Esmé pedig azonnal a konyhába sietett, és pillanatokon belül megjelent egy kedves mosollyal az arcán, amit muszáj volt viszonyoznom.

Mindenki leült a nappaliban, így kihasználtam, és a konyhába mentem, hogy töltsek még egy pohár vizet és bevegyem végre a fájdalomcsillapítóm. Próbáltam minél halkabban kivenni, de tudtam, ez lehetetlen feladat, de azért megpróbálkoztam vele.

Betettem a poharat a mosogatóba, és kinéztem az ablakon. Beborult, és biztos voltam abban, hamarosan elered az eső. Nem tudtam, mit csináljak. Nem akartam csak úgy otthagyni a poharat, mosatlanul, de bunkónak sem akartam tűnni, hogy csak úgy elmosom. Habár mondta Esmé, hogy érezzem otthon magam, de ezek csak szavak. Egy ekkora lakásban sosem tudnám otthon érezni magam, túlságosan elit az én világomnak. És egyébként is, én is mondok sok mindent, amit igazából nem is gondolok úgy…

- Miért szedsz fájdalomcsillapítókat? – kérdezte Emmett, a hangja messziről szólt, de léptei egyre hangosabbak voltak a padlón, ahogy felém sétált. Megpróbált olvasni bennem, szinte kutakodóan vizslatta a szememet, és meglepődtem, amikor kivette a kezemből, és ujjai közt forgatta a kis dobozt.

- Semmi közöd hozzá – vágtam rá indulatosan, és kivettem a kezéből.

Egy hosszú pillanatig csak nézett engem, végül felsóhajtott, és felült a szemközti pultra, miközben elvett egy almát, és dobálgatni kezdte.

- Tudod, Carlislre orvos. Biztos vagyok abban, hogy tudna segíteni, és hogy szívesen is tenné – kezdett bele, bennem pedig elpattant valami, talán a kétségbeesettség hatására.

Oda akartam kiáltani neki, egyenesen a képébe, hogy nem tud segíteni rajtam, hogy senki sem tud. De nem tettem. Csak ott álltam előtte, és erősen küzdöttem az érzelmeimmel és az emlékekkel.

- Ezt nagyra értékelem – bólintottam végül kimérten, és megindultam a nappali felé, de elkapta a karom.

- Komolyan mondtam, Nat. Ha meggondolnád magad, vagy bármi, nyugodtan keresd fel őt – mondta, mire némán bólintottam. Nem igazán tudtam mit reagálni rá. – Ha tartasz ettől az egésztől, tudod, őt köti az orvosi titoktartás – mondta nagy sokára, és láttam rajta, hogy zavarban van, és hogy nem szívesen beszél róla. Hát én sem hallgattam őt szívesen.  Az első gondolatom az volt, hogy szó sem lehet róla. Nem leszek senki kísérleti patkánya!

Nem volt időm válaszolni, és őszintén szólva nem is akartam, mert Edward hirtelen tépte fel az ajtót, és nézett az erdő irányába. Követtem a tekintetét, és bepillantva a nappaliba láttam, hogy a többiek teste megfeszült. Beleszimatoltam a levegőbe, és megéreztem Jacob illatát. Bella kivételével mindenki tudta, hogy ide tart, és hogy nem fog jól végződni. A feszültség szinte tapintható volt.

- Mi ütött belé? – kérdeztem Emmettől, és az ablak felé intettem, ahonnan tökéletesen láttuk, hogy Jacob kilép az erdőből.

- Megcsókolta Bellát – mondta halkan, és összeállt a kép. Hogy miért volt ennyire kiakadva Bella, és hogy mi történt a kezével… Ami pedig Edwardot illeti, én sem tűrtem volna szó nélkül, ha a pasimat valaki megcsókolja.

Kisiettem az ajtón, próbálva csillapítani az indulatokat, leginkább Jake-t. Valahogy úgy éreztem, mivel ő is farkas, az én feladatom, hogy megfékezzem őt, vagy inkább a száját. Tény, hogy én is pofán vertem volna, mert akkora vigyorral sétált a ház felé, miközben kihívóan nézte Edwardot, hogy azt hittem, be sem férne vele az ajtón. Mit ne mondjak, még nekem is idegesítő volt.

Az egész család kijött, de hirtelenjében senki sem tudta, hogy mit kéne tenni. Esmé próbálta a fiát jobb lelátásra bírni, de az nem reagált rá. Jasper Bella elé állt, mintha attól tartana, itt bármelyik pillanatban fák és autók repkedhetnek.

- Fiam, vendégeink vannak – próbálta még egyszer Esmé, de még ekkor sem reagált. Jobbnak láttam, ha tényleg közbelépek, nem szerettem volna, ha felfedik magukat előttem. Tulajdonképpen őket is védtem, vagyis szerettem volna.

Az egész olyan furcsa volt, csak némán nézték egymást, egyikük sem szólalt meg, mégis izzott köztük a levegő.

- Jól van srácok, ebből elég – álltam be közéjük, és mindkettőjükre ránéztem, hogy felfogják, mit is mondok. Láttam, hogy Emmett közelebb lépett, és le sem vette a tekintetét a számukra ellenszenves kis indiánról.  Te – néztem Jake-re, és megragadtam a karjánál fogva – most szépen velem jössz, beülsz a kocsiba, és hagyod, hogy hazavigyelek.

Tétován ugyan, de utánam eredt, ám Edward meg indult felénk, amit Jake egyértelműen támadásként fogott fel – bár nem volt az. Visszarántottam őt, erősen, és ahogy a vámpír egyre közelebb ért, Jacob ütésre emelte a kezét, de mivel ellöktem Edwardot, én kaptam be a jobb horgost. Könnyen el tudtam volna hajolni, de csak így érhettem el, hogy befejezzék a kis csatájukat. Különben sem akartam leleplezni magam, és ők sem akarták volna magukat.

A levegő megfagyott egy pillanat alatt, Emmett és Jasper indulatosan lökött félre mindenkit, hogy megnézzék, hogy vagyok. Szerencsére nem vérzett semmim, nem is fájt különösebben, de ezt már végre megéreztem. Gyanítottam szép kis monoklim lesz, de nem aggódtam túlságosan. Hamar el fog múlni, a vacsorán már semmi sem fog látszani, nem is beszélve a diplomaosztóról. Holnapra már hűlt helye lesz.

Alice persze már el volt szörnyülködve és felajánlotta, hogy eltünteti nekem a nagy napomon, amitől rémület fogott el. Nem a sminkelés gondolatától, bár nem örültem neki túlzottan, inkább attól szörnyedtem el, hogy is nézhetek ki, ha neki már ezen jár az esze.

Jacob szó nélkül beült a kocsiba, amikor rámeredtem, villámokat szóró tekintettel. Megcsóváltam a fejem, és én is úgy tettem, mint ő. Alig akartak elengedni, azt mondták, várjam meg Carlisle-t, hiszen nem ártana, ha megvizsgálna. Kaptam már ezerszer rosszabbat, de ezt nem akartam nekik megemlíteni, nem tartozott rájuk.

Egész úton nem is szóltunk egymáshoz, de amikor leparkoltam a házuk előtt, kirobbant belőle, és nem győzött bocsánatot kérni. Tényleg nem haragudtam rá, hiszen nem engem akart megütni, ami azt illeti, én vetődtem elé, és ha akarta sem tudta volna abbahagyni a mozdulatot.  Mindig is elítéltem azokat, akik védtelen nőket bántottak, de ez nem tartozott egyik kategóriában sem.

- Nem gond, nem haragszom. De ha megfogadsz egy baráti tanácsot, hagyd abba. Ezzel csak azt éred el, hogy összekuszálod a dolgokat és ellököd magadtól Bellát. Nem ér ennyit az egész – mondtam, és barátságosan integettem, amikor kinyitotta az ajtót.

Amint hazaértem, a fáradtság elemi erővel csapott le rám, így bementem a fürdőbe, hogy felfrissítsem magam. Nem dőlhettem ki pont most. Beérve a kis helyiségbe, nem kellett csalódnom. Pocsékul festettem, a szemem alatt hatalmas, és sötét monokli éktelenkedett, mire akaratlanul is, de egy sóhaj tört fel belőlem. Eszembe jutott, mit fognak szólni a többiek, ha csak úgy eltűnik, szinte egyik pillanatról a másikra.  Talán mégis jó ötlet a smink, bár épp ellenkező értelemben használnám. Nem eltűntetném, megteremteném. Nem hagyhattam, hogy ilyen kis piti dolgon kapjanak el. Nem, ha rajtam múlik. Beálltam a zuhany alá, és próbáltam időre elkészülni. Jól esett a hideg víz a felhevült bőrömnek, a sampon egy kicsit csípte a sebet, de nem foglalkoztam vele. Egy farkasnak ez meg sem kottyan.

Amint elkészültem, átmentem Paulhoz. Az ajtó nyitva volt, így nem haboztam belépni, egyenesen a szobájába mentem. Meglepődtem, mert nem szűrődött ki onnan semmi fény, olyan volt, mintha itthon sem lett volna. Pedig ő kért meg, hogy jöjjek át hozzá.

Mielőtt lenyomhattam volna a kilincset, kinyitotta az ajtót, és egy csókkal fogadott. Mosolyogva öleltem át a nyakát, bár nem értettem miért tette. Mármint szó se róla, örültem neki, de nem tudtam mire ez a nagy hűhó.

- Szeretnék mutatni neked valamit – mondta, és nem is törődve a válaszommal, mögém lépett, és befogta a szememet. Ez nem igazán nyerte el a tetszésemet, szerettem tudni, mi történik körülöttem, és az, hogy megfosztottak a látásomtól, még ha csak ideiglenesen is, éberré tette a bennem szunnyadó vérfarkast.

Hallottam, ahogy halkan kinyitódik az ajtó, és óvatosan beterelt a szobájába, de a padló nyikorgása szinte sértette a fülem. Felkaptam a fejem, amennyire csak tudtam, és beleszimatoltam a levegőbe, hogy megbizonyosodjak arról, amit az érzékeim már korábban a tudtomra adtak. A mosoly egy pillanat alatt leolvadt az arcomról.

- Boldog első hófordulót – mondta, és elemelte kezeit a szemem elől. A szobában mindenhol gyertyák égtek, az ágy tele volt rózsaszirmokkal, és kellemes áfonya illat terjedt a levegőben.

Döbbentem vettem le a pillantásom a kivilágított ágyról, és hátrafordultam. Izgatottan nézte a reakciómat, így elmosolyodtam. Sosem gondoltam volna, hogy valaki egyszer ilyet fog tenni értem, ezért is lepődtem meg annyira. Még csak szerelmes sem voltam soha, ez pedig váratlanul ért.

- Nem is tudtam, hogy ilyen romantikus is tudsz lenni – feleltem, és gyengéden megcsókoltam, hogy leplezzem a zavarom, és hogy megköszönjem neki a fáradozásait, hiszen igazán kitett magáért.

- Megérdemled – válaszolta, és homlokát az enyémhez érintette. – És hogy őszinte legyek, szerettem volna emlékezetessé tenni neked ezt a napot, és kiengesztelni, amiért vasárnap nem lehetünk együtt. Úgy gondoltam, előrehozom a hófordulónkat, és egész este együtt leszünk – suttogta, miközben a karomat simogatta. Ettől el kellett volna olvadnom, minden normális nő ezt tette volna, de képtelen voltam rá. A gyomrom görcsbe rándult, és legszívesebben elrohantam volna, de nem tettem.

Nem akartam megbántani, azon voltam, hogy gatyába rázzam magam, és viselkedjek úgy, ahogy bárki más tenné a helyemben, így megpróbáltam élvezni a figyelmét, ami csak is rám irányult.

Hátrébb húzódtam, hogy a szemébe pillantsak, és közben átkaroltam a nyakát.

- Köszönöm – mondtam neki őszintén, és ismét meg akartam csókolni, de elhúzódott.

- Mi történt veled? – kérdezte, és a feszültség egy pillanat alatt körbe lengett minket. Óvatosan az arcomhoz nyúlt, nem húzódtam el, hagytam, hogy megérintse a felpuffadt, kissé fájó pontot a szemem körül.

Nem akartam erről beszélni, nem akartam semmiről sem, így mosolyogva löktem le őt az ágyra, és levettem a blúzomat.

- Csajbunyó ezért a dögös fehérneműért – válaszoltam, és kihívóan pillantottam rá. Örültem, amikor mindenről elfeledkezett, ilyenkor nem létezett számára semmilyen probléma, csak mi ketten voltunk.

2012. december 14., péntek

A farkas nyomában - 15. fejezet



Sziasztok!
Meg jött a friss, remélem tetszeni fog nektek és írtok! :)
Köszönöm szépen a jó kívánságokat a vizsgámhoz, ugyan nem tudom még, hogy hogy sikerült, de irtó jó túl lenni rajta.
Nem is húzom tovább a szót, a fejezet végén úgy is folytatom. :D
Jó olvasást!



"A múltunk határoz meg minket, bárhogy szeretnénk is menekülni előle, attól, ami rossz benne, csak úgy menekülhetünk előle, ha valami jót teszünk hozzá.'


Foster 4 Delta

A sötét szoba minden egyes szeglete ismerős volt, hiszen hosszú időket töltöttem el köztük, amitől borzongás futott végig rajtam. Utáltam ezt a helyet, teljes szívemből. A fehér falak közt mindig úgy éreztem, begolyózok, és minden bizonnyal így is lett volna, ha nincs társaságom, aki ugyanolyan sorsra ítéltetett, mint én. 

Az ajtó halkan nyílt ki, a zárak kattogása betöltötte az egész helyiséget, és éles fény szűrődött be. A szemem elé kaptam a kezem, próbáltam eltakarni a vakító világosság elől, amikor hirtelen karokat éreztem meg magam körül. Megijedtem, és habár sosem voltam az a sikítozós fajta, a hangom hangosan zengett, még a folyosón is visszhangzott. Erősen kapaszkodtam meg az ajtófélfában, de az erőfeszítésem mit sem ért, erővel ráncigáltak el onnan. Halkan, de észleltem, hogy Trevor kétségbeesetten az én nevemet kiabálja, és erőteljesen dörömböl a cellájában, majd farkas vonyítás töltötte be a teret, ahogy elhaladtunk az ajtaja előtt. Megijedtem, és félelmemben szinte belebújtam a karokba, akik maguk után rángattak. Egy csapat férfi suhant el mellettünk, hangosan utasítva egymást, fegyverrel a kezükben. Nem tudtam hova keveredtem, de azzal tisztában voltam, hogy nincs semmi esélyem ellenük, így szó nélkül követtem őket a hosszú, már szinte végtelennek tűnő folyosón. Nem csak az én cellám tűnt gumiszobának, a fehér falak itt is azt az érzést sugallták, hogy egy diliházban vagyok.

Felsikkantottam, amikor egy szemüveges férfi lépkedett felém, egy hatalmas tűvel a kezében. Próbáltam kitörni a karok közül, de azok szorosan tartottak, nem tudtam hova menekülni. Egyre erősebben fogtak, éreztem, ahogy a körmük a bőrömbe vájódik, azon sem lepődtem volna meg, ha vér bukkant volna elő a kis sebből, amit akkor okoztak, s ahogy megpróbáltak erővel visszatartani, előttem minden elsötétült, miután megéreztem a szúrást a nyakamon. 

A gépek csipogásának hangja éles volt, sértette a fülem. Megpróbáltam befogni őket, hogy semmit se halljak, de képtelen voltam felemelni a kezem. Ágyhoz szíjazott testem tehetetlenül vergődött, és minél erősebben próbáltam kiszabadulni, annál nagyobb fájdalmat okoztam magamnak. 
Bepánikoltam, hogy képtelen vagyok mozogni, és ahogy oldalra fordultam, könnybe lábadt a szemem. Tőlem pár méterre különböző méretű ollók és szikék sorakoztak egy fémtálcán, veszélyesen csillogva a kis helységben. Sosem voltam hívő, de Istenhez fohászkodtam, hogy mentsen meg, hiszen még csak azt sem tudtam, hogy kerültem ide hónapokkal ezelőtt. Képtelen voltam kiabálni, a sikítás valahogy a torkomra fagyott, bármennyire is szerettem volna, egyszerűen képtelen voltam rá.  Az ajtónyikorgásra még hevesebben dobogott a szívem, a gépek csipogása tökéletesen jelezte, hogy milyen állapotban vagyok. Nem láttam kilépett be, még a fejemet sem bírtam felemelni, de a cipőtalpának kopogása egyre hangosabb lett, ahogy az illető közelebb ért hozzám. Gombóc nőtt a torkomban, még csak segítségért sem tudtam volna kiabálni. Úgy éreztem magam, mint egy rongybaba.

Egy fehér ruhás férfi lépett oda a monitorokhoz, és egy könnyed mozdulattal megnyomott rajta egy gombot, és az idegesítő csipogó hang megszűnt. Már csak a saját, heves szívdobogásomat észleltem, hallottam száguldozni a véremet a fülemen keresztül, és a fémtálca hangját, amiről leemeltek valamit.

A szemem hirtelen pattant ki, és kaptam levegő után, akár egy fuldokló. A testem még mindig remegett, és éreztem azt a mindent felemésztő félelmet, amit akkor. Abban a pillanatban azt sem tudtam hol vagyok, de minél előbb el akartam tűnni. Farkassá akartam változni, hogy meg tudjam védeni magam, de nem tehettem. El kellett mennem.

Idegesen pattantam fel az ágyból, és nem törődtem azzal, hogy levertem a rám terített paplant, a könyveimért nyúltam és tekintetemmel a táskámat kerestem. Nem bírtam volna tovább a Cullen villában maradni, csak egy jó meleg zuhanyra és egy pohár borra lett volna szükségem. Vagy talán több üvegre. Az ajtó kinyitódott, de nem pillantottam fel. Emmett bejött a szobába, és tudtam, nem távozhatok úgy, ahogy elterveztem, ezúttal kénytelen leszek az ajtót használni az ablak helyett. 

- Köszönök mindent, de mennem kell – mondtam rá se nézve, és lerohantam a lépcsőn.

Emmett utánam kapott, elkapott a karomnál fogva, és döbbenten engedett el, amikor feltűnt neki, milyen zaklatott vagyok. Az voltam, ezt kár lett volna tagadni, még képtelen voltam megálljt parancsolni a testemnek, az emlékek túlságosan intenzívek voltak, és akárhányszor erre gondoltam, még inkább remegni kezdtem.

Nem törődtem vele, lefutottam, és feltépve az ajtót bepattantam a kocsimba. Nem érdekelt mit gondol ő, vagy mit gondol rólam a családja, sokkal jobban aggasztott az álmom. Nem értettem, hogy ennyi idő után miért történt meg és hogy miért éltem át újra azt a borzalmas napot. Csak remélni mertem, hogy ez nem egy rossz előjel, egy figyelmeztetés, hogy tovább kéne állnom.

A félelem szinte megbénított a Cullen villában, és még otthon, a kanapén ülve is éreztem, még a csontjaimban is, már ha ez lehetséges. A sötét szobában gubbasztottam, egyedül, egészen addig, amíg Paul meg nem érkezett.

Neki is feltűnt, hogy valami nincs rendben velem, bármennyire is próbáltam jó kedvű lenni, nem mindig ment. Hajnal tájt lementem a konyhába egy pohár vízért, nem bírtam aludni, konkrétan a szememet sem mertem lehunyni, nem akartam velük álmodni, róluk. 

- Mit csinálsz itt ilyen későn? – jött hirtelen egy hang a hátam mögül, és ijedtemben majdnem ugrottam egyet. Paul szinte settenkedett a lépcsőn, meg sem nyikordult alatta a padló.

- Semmit. Csak megszomjaztam és megnéztem nem felejtettem-e el bezárni az ajtót – mondtam, és mikor éreztem, hogy mögém kerül, inkább elsétáltam, és a poharamat a mosogatóba tettem.

- Natalie – olyan lágyan ejtette ki a nevem, hogy döbbentem fordultam hátra, hogy a szemébe nézzek. – Mi történt veled? Mi bajod van? – kérdezte, és tenyerét az arcomra simította.

- Semmi – mondtam dacosan, és visszafordultam, hogy elmossam a poharat. Kezeit a derekamra tette és közelebb húzott magához. Jól esett, hogy mellettem van, így neki dőltem a mellkasának. – Egy kicsit félek – vallottam be halkan, suttogva. Szégyelltem még magamban is kijelenteni, nem hogy hangosan, így képtelen voltam a szemébe nézni. Csak egy törékeny nőnek tűntem, nem akartam, hogy annak higgyen, hogy bárki is ezt gondolja rólam. Megfogadtam, hogy bátran fogok szembenézni az előttem álló dolgokkal, és most mégis, rettegés fogott el, hacsak rájuk gondoltam. Undorodtam magamtól.

- Tudom. Azt hiszed, nem láttalak minden nap, ahogy az ablakokat figyeled, jól becsuktad-e? De nem kell félned, én mindentől megvédelek, és örökké veled leszek – ígérte, és lágy csókot nyomott ajkaimra. Engedtem a csábításnak, és követtem őt a hálószobámba.

Korán felkeltem, alig aludtam valamit, mindenesetre Paul karjaiban sikerült egy kicsit elszenderednem. Felültem az ágyban, és magam köré csavartam a takarómat, egy kicsit hideg volt a lakásban. Pár percig figyeltem Pault, ahogy szuszogott, végül elkalandoztak a gondolataim, a változatosság kedvéért ismét a múltamra.

Az ébresztőórám csipogni kezdett, de azonnal kinyomtam, nehogy fel kelljen, olyan békésen pihent az ágyamban. A haja szerteszét állt, és a meztelen felsőtestére tökéletesen ráláttam, mondván alig volt betakarva. Csak farkas volt a kis szent…

Hallottam, hogy ébredezik, mégsem reagáltam rá. Csak ültem, és néztem a falat. Kicsit bűntudatom volt, hogy kihagyom a reggeli tai-chit, de nem volt hozzá se idegzetem, se kedvem és energiám se, hogy kimenjek.

Halkan felült az ágyban, hallottam, hogy nagyokat sóhajtozik nyújtózkodás közben, majd közelebb jött hozzám, félresöpörte a hajamat, és megpuszilt.

- Ez mi? – kérdezte, és végigsimított a nyakamon.  – Foster 4 Delta? – kíváncsiskodott tovább Paul, s azon nyomban görcsbe rándult a gyomrom. Ujjai lágyan érintették a bőrömet, végighúzva azokat a feliraton. Az érintése nyomán libabőrös lettem, de amint megértettem mire is céloz, úgy pattantam fel mellőle, mintha megégetett volna. 

- Csak egy tetoválás, nem fontos – vágtam rá, és egy pillantásra sem méltattam.  – Mennem kell – kezdtem bele sietve, és magamra kapva az ingemet, már ki is léptem a szobámból.

Padlógázzal haladtam a suli felé, az ujjaim remegtek, miközben a kormányt szorítottam. Próbáltam elterelni a figyelmemet a történtekről, de nem jártam sikerrel. Az órákon is ezen kattogott az agyam, semmire sem tudtam összpontosítani. Igazából, még étvágyam sem volt. Az ebédlőasztalnál ültem, és minden falatot nehezemre esett lenyelni, olyan volt, mintha fűrészport ennék, aztán csak tologattam az ételt a villámmal. Így történt, hogy kivételesen több hangsúlyt fektettem a környezetemben lévőkre – máskor minden megszűnt körülöttem, csak én voltam és a tányérom. 

Kikaptam Claire kezéből az újságot, nem törődtem a felháborodott visításával, olvasni kezdtem a sorokat.

„Seattle-t újabb gyilkosságsorozat tartja rémületben

Még tíz év sem telt el azóta, hogy Seattle városában újabb és újabb áldozatra lesett Amerika történetének legtöbb áldozatot követelő sorozatgyilkosa. Gary Ridgway-nek, a Zöld Folyó-parti gyilkosnak 48 nő halála száradt a lelkén.

És most Seattle-nek azzal a csapással kell szembenéznie, hogy ebben a pillanatban egy még ennél is rémisztőbb szörnyeteg garázdálkodik a falai között.

A rendőrség mindazonáltal nem biztos benne, hogy az utóbbi időkben megszaporodott gyilkosságokért és eltűnésekért egyvalaki a felelős. Hihetetlennek tartják, hogy egyetlen ember képes lenne ilyen méretű mészárlásra. A gyilkosnak – föltéve, hogy csakugyan egyetlen személyről van szó – csak az elmúlt három hónapban 39 gyilkosság és eltűnés szárad a lelkén. Összehasonlításképpen: Ridgway a maga 48 gyilkosságát 21 év alatt hajtotta végre. Ha a mostani bűntényeket csakugyan egyetlen ember követte el, akkor az amerikai történelem legkegyetlenebb és legtébolyultabb gyilkosával van dolgunk.”  – összepréseltem a számat és tovább folytattam az olvasást. Tisztában voltam azzal, hogy csak felhúzom magam a történteken, de tudnom kellett mi áll a lapokban, még akkor is, ha közel sem jártak az igazságoz, bár azt be kellett ismerni, az elkövetők kegyetlenek és tébolyultak. 

„Bizonyos módszerbeli egyezések arra utalnak, hogy a gyilkosságok összefüggenek. Valamennyi áldozat, akinek a holtestét megtalálták, annyira összeégett, hogy csak fogorvosi karton alapján tudták azonosítani őket. Az égés hevessége valamilyen égésgyorsító, például benzin vagy alkohol jelenlétére utal, ugyanakkor egyetlen esetben sem bukkantak ilyen segédanyag nyomára. Valamennyi holttestet egyszerűen otthagyták a tett színhelyén, meg sem kísérelték elrejteni őket. 

Még ennél is hátborzongatóbb, hogy a maradványok brutális erőszakról árulkodnak – a csontok eltörve és összezúzva, mintha rettenetes erejű nyomásnak lettek volna kitéve –, és ezeket a sérüléseket az áldozatok valószínűleg még haláluk előtt szenvedtél el, bár szakértők sem mernek biztosat állítani, tekintettel a holttestek állapotára.” – Meg kellett állnom az olvasás közben, egyszerűen felfordult a gyomrom, hogy ilyen fájdalmakon kellett keresztülmenniük az áldozatoknak.  Fájt a mellkasom, az érzés szinte szétfeszítette azt. Nem tudtam, hogy ittlétem során hány embert sikerült megmentenem, de azzal tisztában voltam, hogy ehhez holmi kevés vagyok. Nem tudtam ennyi felé szétszakadni, nem csak őrjáratozásból állt az életem, tanulnom és pihennem is kellett. A tekintetem automatikusan Cullenék felé irányult, akik megérezték, hogy őket nézem, és felém fordultak. Nagy volt bennem a késztetés, hogy odamenjek hozzájuk, és kihívjam őket, hogy a segítségüket kérjem. Hogy elmondjam, ki vagyok és segítsenek. De nem tehettem, ez volt benne a legszörnyűbb. Nem értenének meg, és veszélybe is sodornám őket. Épp elég, hogy Matt tudta mi vagyok, és hogy honnan jöttem.

„Egy másik hasonlóság szintén arra utal, hogy egyetlen elkövetővel van gondunk: a gyilkos egyetlen helyszínen sem hagyott nyomot, magát a holttestet kivéve. Sem ujjlenyomat, sem keréknyom, sem idegen személytől származó hajszál sem maradt a tetthelyen. Az eltűnések esetében pedig egyetlen szemtanú sem akadt, aki gyanús személyt látott volna a közelben.”

Nem bírtam, az asztalra csaptam az újságot, és felálltam az asztaltól, teljesen elment az étvágyam. Kint álltam a folyosón, a tájat kémleltem, és az erdőt, ami szinte hívogatott. Le akartam vadászni a vámpírokat, akik ennyi fájdalmat okoztak minden hozzátartozónak. A régi falkámmal egy pillanat alatt végeztünk volna velük, de egyedül tényleg kevés voltam. Előhúztam a telefonomat, és kikerestem Matt számát. Fel akartam hívni, hogy megkérjem, ne jöjjön ide. Nem akartam, hogy bármi baja is essen, bár egy pillanatra sem engedtem volna el magam mellől. De azzal is tisztában voltam, hogy ha lemondanám, még inkább el szeretne jönni, és valami ostobaságot csinálna. Mindketten gyakran viselkedtünk meggondolatlanul, így inkább a nadrágom zsebébe süllyesztettem a mobilom.

Lepergett előttem, hogy is indult a mai napom, és ujjaimat akaratlanul is végig húztam a tetkómon. Megbélyegeztek. 

Hogy mit is jelent a Foster 4 Delta? Nem tudtam volna erre Paulnak válaszolni. Ez voltam én, bármennyire is próbáltam lerázni magamról ezt a nevet, nem tudtam. Ott virított a nyakamon, és alatta a szimbólum, amit minden farkasnak viselni kellett. Egy mancs nyom. 

Csodáltam is, hogy még nem jött rá ebből Paul, hogy ki is vagyok, bár meg is értettem. Az illatom más, nem olyan, mint az övéké. A hosszú hajam pedig úgyis eltakarta nagy részét, bár volt, amit nem tudott.

Az átváltozás fájdalmas folyamat, mintha szétrobbanna a tested ezer és ezer darabra, a farkas egyszerűen csak kiugrik a bőrödből, mintha levetkőzné az emberi külsőd. Abban a pillanatban, hogy ismét alakot váltok, a hátamon megjelenik egy tetoválás, de csak egy rövid pillanatra. Élesen felizzik, majd beleolvad a bőröm színébe. Mintha a testem és a bőröm mélyen eltemetné a bennem élő farkast, és elzárná őt, addig, amíg újra szükségem lesz rá.

- Szia – köszönt Emmett, de nem ijedtem meg, már az üvegből tisztán láttam, hogy felém közelít. 

Láttam, hogy pillantása a nyakamra tévedt, de szerencséjére legyen mondva, semmit sem mondott. Biztos nem álltam volna jót magamon, és neki estem volna, talán farkas alakban.

- Szia – üdvözöltem én is, és szembefordultam vele.

- Minden rendben? Tegnap nagyon zaklatott voltál, egy szó nélkül léptél le.

- Tudom – mondtam, és nagyot sóhajtva behunytam a szememet. – Nagyon sajnálom, de… dolgom akadt, és nem tudtam tovább nálatok maradni. Tisztában vagyok azzal is, hogy most az egész családod bunkónak tart, hogy csak úgy, egy szó nélkül léptem le, de… el kellett mennem.

- Nem egy szó nélkül – mondta vigyorogva – egy sziasztokot még kipréseltél magadból. – Nem bírtam ki, hangosan elnevettem magam. Valahogy sikerült felvidítania, és kedves volt velem, pedig nem érdemeltem meg. 

- Na, mi lesz? Ma is jössz hozzánk? Vagy nem érsz rá? – kérdezte már bizonytalanabbul, miközben megindultunk a terem felé. Eszembe se jutott, hogy ezzel fog elém állni, nem tudtam mit válaszoljak. 

- Öhm. Mi lenne, ha te jönnél hozzám? – kérdeztem, és besétáltam, amikor kinyitotta előttem az ajtót. Még senki sem volt bent, de az ablakhoz sétáltam, hogy kinyissam azokat. Nem mondhattam volna, hogy jó levegő volt bent. 

- Nem tudok La Pushba menni – válaszolt határozottan és hangosan. Elcsüggedtem. Jó lett volna, ha nem kell ismét hozzájuk mennem, a hirtelen távozásom miatt kellemetlenül éreztem volna ott magam. De mintha megérezte volna, barátságosan tájékoztatott, hogy nem lesz semmi gond, az édesanyja nagyon szimpatikusnak talált és örömmel látna bármikor. Mit ne mondjak, nem tudott meggyőzni. 

Elhűlten meredtem az ablakra, amikor megpillantottam ez erdőben egy farkast. A félelem azon nyomban végigcsúszott a gerincem mentén, reszketés lett úrrá rajtam, de próbáltam visszafogni magam. Elég időt töltöttem már itt ahhoz, hogy felismerjem az indián fiúkat. Ugyan nem láttam még mindjüket – eltekintve attól, amikor előttem száguldoztak el Victoria üldözése közben, mégis tudtam, bármikor megismerném őket. A legenda sokat segített. Megismertem a személyiségüket, így azonnal felismertem őket. Jacob volt itt, és kellett egy pillanat, hogy rájöjjek, biztos Bella miatt. Feltűnt, hogy Emmett is megremegett mellettem, és közelebb sétált, hogy jobban rálásson.

Tisztában voltam azzal is, hogy ha valóban ők lettek volna, nem várták volna ki, hogy elkapjanak, egyszerűen csak lerohantak és megöltek volna.

Akkor, és ott, rá kellett jönnöm, hogy nem szabadulhatok a múltamtól, s bármit is teszek, mindig is az maradok, aki voltam. Foster 4 Delta.

***

Hamarosan itt a Karácsony, és ugyan hétfőn még lesz egy ZH-m, a hét többi napja könnyebb lesz. Szóval, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szeretnék egy meglepetéssel készülni, ugyanakkor nem akarok felsülni, ezért kérném a véleményeteket. (Így már nem olyan nagy meglepetés, de ez van. :D) Örülnék, ha többen írnátok, mert ez értetek lenne. :) Kíváncsi vagyok, kit mi érdekelne...
Minek örülnétek jobban, 2 fejezetnek A farkas nyomábanból, vagy egy kis epilógusnak A sors iróniájából? 
Ha ez a két ötlet senkinek nem jön be, esetleg megírhatom az első fejezetét az Önzetlen szerelemnek, de jó volna időben hozzákezdeni. Szóval rajtatok áll. :)
Kívánságotokat itt vagy chaten elmondhatjátok, remélem jó ötletnek tartjátok. :)
És még hoztam pár képet a fejezethez:

Az átváltozás után megjelenő tetoválás
A tetkó, ami minden Nathez hasonló farkason megtalálható