Önzetlen szerelem – 10. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a frisst, remélem tetszeni fog nektek, és írtok a fejezet végére. :)

Jó olvasást kívánok!

Monya

"Milyen furcsa! Mennyi erő van az emberben addig, amíg célja felé igyekszik. És amikor végre elérte, az üresség érzése szállja meg."

Margit Sandemo

Az élet igazságtalan

Amikor reggel azt hittem, a napom már nem lehet borzalmasabb, nos, akkor minden bizonnyal ostoba és naiv voltam. Nem számoltam arra a hosszú szónoklatra, amit az igazgatói irodában kaptam, miután a felügyelő kivezetett minket az ebédlőből. Nem néztem semerre, felkaptam a táskámat, és összeszorított fogakkal, némán lépkedtem utána. Végig magamon éreztem a többiek tekintetét, sőt, Meg gyűlölködő pillantását is, de nem reagáltam rá. Próbáltam mindent és mindenkit figyelmen kívül hagyni, így volt a legkönnyebb.  Úgy haladtam el Cullenék mellett, hogy feléjük sem pillantottam, de azt azért észrevettem, hogy Alice és Jasper nem ülnek a helyükön. Egy pillanatra eszembe jutott, mennyire nem gondoltam rájuk, amikor teljes erőmből megütöttem a mostohatestvéremet. A vér szaga biztos csábító volt mindannyijuk számára.

 Az igazgatóban töltött majd’ egy óra maga volt a pokol. Ugyan lekorholt minket, főként engem, sőt, szinte teljes egészében én voltam figyelmének központja, elálmosított a szónoklata. Eleinte figyeltem rá, de miután csak mondta és mondta, elvesztettem a türelmemet. Miért én kapom meg a fejmosás nagy részét? Nem én voltam a ludas.

- De ő kezdte, direkt öntötte rám – kiáltottam fel indulatosan, és olyan lendülettel pattantam fel ültemből, hogy a székem hangosat koppant a padlón. 

- Azonnal üljön vissza a helyére, Miss Gardner – dörrent rám az igazgatónő, és egy hosszúnak tűnő pillanatig farkasszemet néztünk, végül megadóan felállítottam a székemet és visszaültem a helyemre. – Nem tűrök ilyen viselkedést sem az iskolámban, sem az irodámban – mondta, mire kedvetlenül bólintottam egyet, és azon gondolkoztam, milyen remekül nézne ki kopaszon.

Meg ismét nagyot alakított, elsírta magát, elmebetegnek nevezett, amitől kedvem lett volna ismét megütni őt, de nem akartam tovább rontani a helyzeten. Az igazgatónő a történtek után hazatelefonált, és mivel Meg orra valóban eltört, a fejmosás rövidített részét kapta meg, engem meg a nap hátralévő részére büntetőbe küldtek, és egy hétre elzártak a suliból. Már akkor sejtettem, hogy ez nem lesz egyszerű menet, amikor a felügyelőtanár vörös arccal közeledett felénk. Tudtam, hogy ezt egy intővel nem fogom megúszni. 

A büntetőben töltött másfél óra felért a pokollal. Kissé féltem belépni a terembe, de a tudat, hogy a paradicsomszósz már nem látszik annyira a felsőmön, megnyugtatott. Fonákára fordítottam, miután nem sikerült kiszednem a foltot. Megalázva éreztem magam, ahogy az iskola mosdójában próbáltam eltüntetni azt, sikertelenül. 

Amikor megláttam, milyen arcok vannak ott a teremben, nagyot nyeltem. Nem voltam közéjük való, de azt nem akartam, hogy ezt észre is vegyék. Felhúztam a kardigánom cipzárját, s nagy levegőt vettem, becsuktam magam mögött az ajtót, és határozott léptekkel haladtam el diákok között, hogy a tanár felé nyújtsak egy cédulát. Gyanakodva és rosszallóan pillantott fel a nő az újságjából, elolvasta a papírlapot, és mogorván az egyik üres pad felé bökött.  

Nem bántam volna, ha nem kell részt vennem a büntető órán. Teljesen felesleges itt maradnom, mivel egy hétig ígyis-úgyis kerülnöm kell a sulit, de az igazgató remek ötletnek találta, hogy a suli rossz arcai között gondolkozzam el azon, amit csináltam. Azért mert megütöttem valakit, még nem leszek bűnöző, még akkor sem, ha családtagról van szó, vagy valami olyasmiről. 

Muszáj volt valakinek elmondanom, hogy mi történt velem, így előkaptam a telefonom, és óvatosan, a padom alatt kezdtem el pötyögni egy SMS-t Zoey-nak. Vagyis, csak szerettem volna, amíg be nem köptek. Ki gondolta volna, hogy ezek ilyen áruló kis suttyók?

A tanárnő csak egy pillanatra nézett fel az újságjából, és mutatóujjával jelezte, menjek ki és adjam oda a telefonom. Nagyot sóhajtottam, végül kivittem.

Végül elővettem a táskámból egy Agatha Christie regényt, és jobb dolgom híján olvasni kezdtem. Még az első oldalon sem tartottam, amikor valaki lökdösni nem kezdte a székemet. Ingerülten fordultam hátra, hogy kiderítsem ki az a vadbarom, akinek nincs jobb dolga, mint hogy engem szekáljon. Egy szőke, göndör hajú lány volt, aki teli szájjal rágózott, nem zavartatva magát, hogy éppenséggel órán ül. Idegesítő, flegma mosoly kúszott a szájára, és nagyot nyeltem. Kicsit ijesztő volt a csaj, ezt be kellett vallanom.

- Mit csináltál? – kérdezte, és mosolyogva összenézett egy punk, kék hajú sráccal. Jobbnak láttam, ha nem jártatom a számat, így ismét előre fordultam, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy figyelmen kívül hagyjam a lány lökdösődését, de képtelen voltam rá. Az ötödik alkalommal mérgesen fordultam hátra.

- Örülnék, ha abbahagynád – förmedtem rá halkan. Magam is meglepődtem azon, hogy hangom milyen fenyegetően hangzott. Szemmel láthatóan kissé őt is meglepte.

- Mert? Különben mi lesz? – röhögött fel hangosan, és nem foglalkozott a felügyelőtanár éles tekintetével.

Ne akard tudni - vetettem oda gondolatban, és legszívesebben kiéltem volna a haragomat rajta, de helyette lenyugtattam magam, amennyire csak tudtam. Nincs az az Isten, hogy felfedjem magam előttük. – Különben a te orrodat is eltöröm – néztem farkasszemet vele, végül elfordultam. Nem fogok félni tőle. Még az erőm nélkül is erősebb vagyok nála, egy igazságos küzdelemben lenyomnám. Ha nem így lenne, nekem itt a varázserőm. 

Az idő lassan telt, az utolsó fél óra volt a legszörnyűbb. Ilyenkor már rég végeztem volna a suliban, de hála az igazgatónőnek, valószínűleg késve fogok az uszodába érni. Mert hogy eszem ágában sem volt egyenesen hazamenni. Nem akartam Meg nyafogását hallani, és azt, hogy tehettem ilyet ezzel az ártatlan lánnyal. Még nem voltam felkészülve rá, szükségem volt arra, hogy valamivel lenyugtassam magam és eltereljem a gondolataimat. Ezért is akartam úszni menni, hiszen az elkövetkezendő néhány napban vagy hétben úgy sem mehetek sehova.

A cuccaimat elpakoltam, a kabátomat felvettem, és a táskámat a kezemben tartva hol a tanárra, hol az órára pillantottam. Idegesen doboltam a lábammal, egyszerűen nem bírtam már tovább, mehetnékem volt. Annak ellenére, hogy a telefonomat is magamhoz kellett vennem, elsőnek startoltam ki a teremből. Úgy éreztem magam, ahogy kiléptem a suliból, mint egy frissen szabadult rab.

A kocsim felé vágtattam a szakadó esőben, és az ülésen áttanulmányoztam a térképet, amit hajnalban nyomtattam ki. Nem volt különösebben messze a sulitól, de azért tövig nyomtam a gázt, nem akartam még jobban elkésni. Magamhoz ragadtam a cuccaimat, és miután kifizettem a belépőt, átöltöztem. Kicsit féltem, de nem tudtam volna megmondani, hogy miért. Talán Connor reakciójától, ha megtudja, megütöttem a saját testvéremet, de hát mindegy. Ami történt, megtörtént, és már nem lehet visszafordítani, és őszintén szólva nem is akartam. Megérdemelte, amit kapott.

Magam köré csavartam a törölközöm, és a tükörbe pillantottam. 

Si us plau kapangyarihan alces, confereix un flotador supernatet – mormoltam magamban, és miután felfogtam a hajam, immáron magabiztosan léptem ki az öltözőből. Egy kicsit álomszerűnek tűnt az egész. Hiányoltam a hangos sípszót és az uszoda zaját, nem említve az édes klór szagát. Mélyet szippantottam a levegőből, és elmosolyodtam. Újra a régi Adne lettem egy pillanatra.

- Hé, ott álldogálsz még néhány percig vagy ide is jössz végre? – hallottam meg egy éles, mégis ismerős hangot, mire a szemem felpattant. Elmosolyodtam, és a rajtkőhöz sétáltam. 

- Szia – köszöntöttem Connort, és körbepillantottam. Öt pályát foglaltak le, az egyik srác ép a mi oldalunkon bukófordulózott, mire önkéntelenül is, de hátrébb léptem, nehogy összefröcsköljön.

- Azt hittem már nem is jössz, és komolyan, meg sem lepődtem volna, ha így lenne. Hallottam mi történt ma az ebédlőben – kezdett bele, és kíváncsian méregetett, amitől zavarba jöttem. 

- Hadd ne kelljen a történtekről beszélnem, rendben? Hol voltál? Nem láttalak az ebédlőben – kértem őt számon, és kibújtam a papucsomból, hogy ne kelljen a szemébe néznem. 

- Dolgom volt – vágta rá, mire döbbentem meredtem rá. Mire fel ez a nagy hév? Láthatta rajtam, hogy mennyire meglepődtem, ugyanis kimászott a medencéből, és barátságosan átkarolt. – Na, készen állsz a vereségre?

- Ezt inkább én kérdezném tőled – húztam gonosz vigyorra a számat, és meglóbáltam magam előtt az úszófelszereléseimet.

- Király! Az edzőnk most úgy is elfoglalt, neki is vághatunk – felelte, és maga köré zúdította a haverjait, akiket sorba bemutatott nekem. Kissé megszeppentem, nem szerettem ennyire a középpontban lenni, de ezzel Connor is tisztában volt, ugyanis megkímélte az életem, és elvezetett tőlük.

A mellkasom felé nyúlt, és kioldotta a magam köré csavart törölközőmet. Döbbentem néztem rá, annak ellenére, hogy teljesen baráti szándékból tette, ebben biztos voltam. Mintha észre sem vette volna mit tett, úgy dobta azt le a padra hanyagul, és indult el a víz felé. 

- Mi legyen? – kérdezte tőlem, és az úszószemüvegét felhelyezte.

- Tőlem akármelyik lehet, csak a pillangótól kímélj meg – nevettem el magam, és felvettem az úszósapkámat. Éppen azon voltam, hogy minden hajszálat alá tuszkoljak, amikor körénk gyűltek a haverjai. 

- Mit szólnátok a gyorshoz? – kérdezte az egyikük, akinek a nevét már elfelejtettem, és nevetve fordultam Connor felé.

- Aha, a specialitásod – néztem rá kissé megrovóan. – Jól van, benne vagyok. Legalább így élvezetesebb lesz ebben a számban legyőzni téged – nevettem el magam, és én is felhelyeztem az úszószemüvegemet, egyelőre csak a homlokomra tolva.

Láttam a többieken, hogy szánakozva néznek engem. Bármennyire is úgy mutatott be Connor nekik, mint egy régi, igazán tehetséges úszót és vetélytársat, nem hitték, hogy győzhetek anélkül, hogy a haverom ne hagyná magát. Ez kissé rosszul esett, de igaz volt. Ő volt az úszócsapat kapitánya, én pedig évek óta csak lustálkodtam. De nekik ezt nem kell tudni…

Lehajoltam, hogy megnézzem a vizet, és magamra fröcsköljem azt. Connor nem követte a példámat, ép bemelegített, és rágyúrt a versenyre.

- Uh, jó hideg a víz – néztem oldalra, mire hangosan, jóízűen nevetett fel.

- Akkor fel is adhatnád.

- Álmaidban – vágtam vissza, és miután bemelegítettem, felálltam a rajtkőre. – Száz méter? – kérdeztem, és miután bólintott, letoltam az úszószemüvegem. A szívem a torkomban dobogott, teljesen átjárt az adrenalin, pedig még el sem kezdődött a versenyünk. Az izgalom hullám teljesen megszédített, és eszembe jutottak a versenyeim, amiken kiskoromban vettem részt. Mindig is imádtam úszni, egyszerűen élveztem. Anya az első sorokban drukkolt a barátaimmal együtt, és vigasztalt a tudat, hogy mindig ott voltak és értem izgultak. Ugyan a víz alatt sosem hallottam a kiáltásukat vagy úgy általánosságban úszás közben, de erőt adott a tény, hogy ott voltak.  – Ne hagyd magad – kértem, és a hangom szokatlanul magabiztos volt. Bíztam magamban és a képességeimben. El sem tudtam képzelni, hogy mi lenne velem, ha hirtelen cserbenhagyna. Megráztam a fejem.

- Soha – jött a halk válasz, és a barátai jelzésére vártam. Lehajoltam, izmaim készenlétben álltak, és az utolsó hangjelzésre elrugaszkodtam. Az izmaim összehúzódtak, élveztem, hogy végre igazán megmozgathatom őket. A vízbe csobbanás adta meg az igazi löketet. 

Végig éreztem, ahogy az adrenalin végigáramlik a testemben. Fej-fej mellett haladtunk, és örültem, amiért olyan jól sikerült elrajtolnom. Mindig is ez volt az egyik kedvenc részem benne, hiszen sokszor egy jó rajton múlhat minden, egy tökéletes fejesen. Connor előttem bukófordulózott, de szorosan a nyomában voltam. A hosszú végtagjaival könnyebb dolga volt, szerencséjére legyen mondva, hogy ilyen magas gyerek. Teljes erőmből rúgtam el magam a faltól, és eredtem utána. A lábfejem még jobban megfeszítettem, és még gyorsabb tempóra összpontosítottam. A szemem sarkából láttam, hogy egyre inkább feljövök, a szívem a torkomban dobogott, és bár ő is rákapcsolt, nem tudott lerázni, végül egyszerre nyúltunk be, és érintettük meg a falat. Lihegve vettem le az úszószemüvegemet, és pillantottam rá.

Láttam az arcán a döbbenetet, amitől még szélesebb lett a mosolyom. 

- Na, mi az? – kérdeztem tőle kissé nehezen, még most is levegő után kapkodva. – Csak nem elfáradtál? – ugrattam őt, és melléúsztam, mire lenyomott a víz alá. Nem volt időm levegőt venni, de azonnal elengedett és felúsztam a felszínre. – Hülye gyerek – morogtam rá, és szembefröcsköltem őt, majd kimásztam a vízből.

A haverjai ujjongtak körülöttünk és az edző figyelmét is felkelthettük, ugyanis felénk tartott.

- Nem azt mondtad, hogy kijöttél a gyakorlatból? – kérdezte Connor, mire cinkosan elmosolyodtam.

-  Mondani sok mindent lehet. Most mit vártál? Ne nézz így rám – figyelmeztettem, és levettem az úszósapkámat is. – Árultam volna el, hogy simán le tudnának nyomni? Nem volt így sokkal nagyobb meglepetés? – kérdeztem, és felnevettem az arckifejezésén. Meg volt lepődve, minden bizonnyal sértette az önérzetét, hogy az úszócsapat kapitányát majdnem legyőztem, lány létemre. – De, uh… ez kemény menet volt. Még a belemet is kiúsztam – mondtam, mire végül elmosolyodott.

Nem volt utána sok időnk együtt, hiszen Nora – a fiúk úszóedzője visszaterelte őket a vízbe. A srácokat néztem egy ideig, amikor meghallottam magam mögött a hangját. 

- Nagyon tehetséges vagy – mondta, mire mosolyogva pillantottam fel rá. Ja, tehetséges boszorkány és csaló – szögeztem le magamban, de nem engedtem, hogy ez megtörje a jókedvem. – Nem gondoltál még rá, hogy te is csatlakozz az iskola úszócsapatához? Biztos vagyok abban, hogy a lányokkal töretlen sikereket érhetnétek el, akár váltóban is. 

- Köszönöm, Nora, ez nagyon kedves öntől, de attól tartok, nem férne bele az időmbe – válaszoltam illedelmesen, de összeszorult a szívem. Szívesen igent mondtam volna, de nem akartam csalással nyerni versenyeken, nem beszélve a tényről, hogy nincs rá sem pénzem, sem időm. – Ami azt illeti, ép munkát keresek, és nem hiszem, hogy valóban beleférne a pénztárcámba vagy akár az időmbe. – Megértően bólintott, és egy pillanatra csalódást véltem felfedezni a szemében, amitől eszembe jutott a régi edzőm arca. Bátyám és én mindketten úsztunk, de abba kellett hagynunk, anyagi okok miatt. Anyának nem volt elég pénze, hogy finanszírozza, mi pedig lemondtunk róla. Akkoriban azt mondta az edzőnk, hogy csak az uszoda belépőjét kell kifizetnünk, neki nem kell, egyszerűen elállt tőle, de anyának így sem lett volna rá pénze. És most, úgy éreztem, ugyanabban a helyzetben vagyok, de ez valahogy most sokkal rosszabbul esett. Nem akartam senkitől pénzt kérni, én pedig már kezdtem felélni a tartalékaimat. Amikor ideköltöztünk, valóban azon voltam, hogy munkát keressek, és még tartom is magam hozzá, de amíg nem vagyok túl azon a katasztrófán, amit anya tárt a szemem elé, nem akartam ezzel a kérdéssel foglalkozni. 

Visszacsúsztam a vízbe, és mivel kifizettem a belépőt, az egyes pályán eluszogattam az időt, távol a többiek szeme elől, egyébként sem akartam feltartani őket. Másfél óra múlva szálltam ki, és csavartam magam köré a törölközőmet. Némán intettem Connornak és a csapattársainak, amikor Nora újabb utasítását várták, az edzőre pedig barátságosan mosolyogtam rá. 

Lassan készülődtem, talán még sosem tököltem ennyit azzal, hogy magamra kapjam a ruháimat. Nem akartam haza menni. Furcsa szorítást éreztem, ahogy az otthon szó jutott az eszembe. Nem, nem éreztem magam otthon velük, vagy akár itt a városban. Kívülálló voltam, és ezt a családom mindennap érzékeltette velem. Felvettem a sapkám, alágyűrtem hosszú, szőke hajamat, ráhúztam a kapucnit, és kisétáltam az épületből. 

Remegő kezekkel halásztam elő a kulcsomat, és léptem be végül a lakásba. Néma csend volt, ezt pedig nem vettem jó jelnek. Halkan és óvatosan vettem le a kabátomat, felakasztottam azt a fogasra, és miután lerúgtam magamról a cipőmet, az emelet felé tartottam. Mozgást érzékeltem oldalt, és földbe gyökerezett a lábam. Szerettem volna felfutni a szobámba, de azzal az égvilágon semmit sem értem volna el. Letettem a táskám, és lassan fordultam jobbra, a nappali felé. Körbepillantottam, és megjegyeztem, hogy az egész család ott volt Meg és Julie kivételével – állapítottam meg, és a lépcső felé kaptam a tekintetem, amikor nyikorgást hallottam. Az emlegetett szamár… Ép mostohaanyám lépkedett felénk, minden bizonnyal a kis lányát ápolgatta. 

- Hát itt vagy – förmedt rám, és akaratlanul léptem egyet hátra. 

- Büntetőben voltam – feleltem halkan, és kerültem a pillantását. 

- Helyes, bár én szívesebben látnálak egy javítóintézetben – mondta, és felé kaptam a fejem. 

- Ezt nem gondolhatod komolyan – fakadtam ki, és magam is kihallottam a kétségbeesést a hangomban.  – Egyetlen pofon miatt odaakarsz küldeni? Ez nevetséges – mondtam, de valójában nem találtam annak. Nagyon nem. 

- Mindig is tudtam, hogy egy kis senki bűnöző leszel, és látom, már jó úton is vagy felé. Csak rád kell nézni – folytatta, és tisztán láttam a szemében a megvetést, amitől összeszorult a torkom. 

- Julie, elég legyen – szólt közbe végre az apám is, és határozott léptekkel lépkedett felém. Amióta velük élek, egy kezemen meg tudtam volna beszélni, hányszor beszélgettünk, vagy éppenséggel szólt hozzám. Elém ért, és egy pillanatra láttam, mennyire tanácstalan.

- Gondolom, Meg szép kis mesével állt elő – kezdtem inkább én, és kíváncsian pillantottam rájuk. 

- Tom, csinálj már valamit. Neveld meg a lányodat – mondta, és habár nem mondta ki, mindannyian tudtuk, hogy fejezte volna be. Neveld meg őt, vagy az utcán végzi. 

- Nem én kezdtem – folytattam gyorsan, valamiért szükségesnek éreztem, hogy ezt közöljem velük. – Meg direkt rám öntötte az ebédjét, és megalázott az egész iskola előtt. Hallanotok kellett volna mit mondott. – Apámra néztem, de semmit sem láttam a tekintetében. 

- Hogy hihetsz neki? – kérdezte Julie a férjétől, és vádlón nézett rám. Ujját fenyegetően emelte fel, és mutatott rám. –  Hogy mondhatsz ilyet Megről? Carly ott volt, látta az egészet – kezdett bele nagy hévvel, és az állam is leesett. Mi van? Ő aztán nagyon nem volt ott, még csak a közelben sem láttam. Hitetlenkedve pillantottam a lány felé, és amikor teli szájjal rám vigyorgott, gonoszan és felsőbbrendűen, szédülni kezdtem. Még szép, hogy ezt rajtam kívül senki sem látta. – Neki estél, csak úgy. Te voltál az, aki megalázta őt. Az egész iskola erről fog beszélni, arról, ahogy elbántál vele.

- Tudjátok mit? Akkor beszéljenek is! Megérdemli, amit kapott – még többet is. – Ne higgyetek nekem, szívetek joga, és tudom, semmit sem mondhatok, hogy a pártomra álljatok. De akkor is direkt tette, tudom.

Julie kikerekedett szemekkel meredt rám, és idegességében nagyot dobbantott a lábával. Ez volt a jelzés, hogy végre a férje is szóljon bele a vitába.

- Csalódtam benned – kezdett bele, remélve, hogy megteremti vele a helyzet komolyságát, de pont az ellenkezőjét érte el vele. Majdnem felnevettem.

- Ahhoz, hogy csalódj bennem, először ismerned kellene. De sosem érdekeltelek eléggé annyira, hogy meg is próbáld. Ne gyere nekem ezzel a dumával – vágtam rá akaratlanul, és ökölbe szorult az öklöm.

- Most… most nem erről van szó – szólt döbbentem, és kellett neki egy-két pillanat, hogy összeszedje a gondolatait. – Nem tudom honnan vetted ezt, de ne terelj, kisasszony. Súlyos hibát követtél el. Nem ütheted meg a testvéred. Egy család vagyunk – mondta, és láttam, befejezettnek tekinti a beszélgetést, de Julie szigorú tekintetére folytatta. – Büntetésben leszel, egy hónapig ki sem teheted a lábad a házból. Nincs se telefon, se TV, se internet – folytatta, és elégedetten nézett feleségére, de az csak nem volt megelégedve. – Jól van, akkor a könyveidet is elkobzom – mondta még, és megint oldalra pillantott. Nem bírtam türtőztetni magam. 

- Nem veheted el ezeket tőlem. Egyszerűen nincs jogod hozzá. 

- De igenis van, az apád vagyok – förmedt rám, és szavaival mintha magát is meglepte volna. 

- Ez érdekes, mert sosem viselkedtél úgy. Ne most kezd el, kérlek. Nincs jogotok megbüntetni azért, mert végre kiálltam, és megvédtem magamat. 

- Akkor sem verekedhetsz – kiáltotta, és ijedten léptem hátrébb. 

- Jó, ha azt akarjátok, hagyni fogom, hogy lábtörlőként viselkedjenek velem. Ha téged ez tesz boldoggá, legyen – mondtam, és mielőtt félbeszakíthatott volna, tovább folytattam. – Vállalom a szobafogságot, és mindent, de csak akkor, ha végre egyszer az életben őt is megbüntetitek. Nem fogom egyedül elvinni a sarat.

- Fogd be a szádat. Nem fogom olyan dologért megbüntetni, amit el sem követett. Carly megmondta…

- Teszek rá magasról – szakítottam félbe. – Én vagyok a lányod, nekem kellene hinned, nem nekik.

- Ők is a lányaim – förmedt rám idegesen, és éreztem, kezd könnybe lábadni a szemem. 

- Jól van. Higgy csak nekik. Az ő szavuk az enyémmel szemben, tiszta sor. Csak hogy tudd – néztem végül Julie-ra, és gúnyos mosoly kúszott a számra, – életemben nem esett még semmi sem olyan jól, mint megütni Meget, és hallani, ahogy eltörik egy csont az orrában. A legszebb hang a… – Egy pofon belém fojtotta a szót. Nem akármilyen pofon volt. Éreztem az erejét, és mivel váratlanul ért, a földön kötöttem ki. Sajgott az egész arcom, és könnybe lábadt a szemem. Döbbentem néztem apámra, majd körbe a lakásban. Carly mosolya volt az utolsó csepp a pohárban. 

Nagyot nyeltem, és az utolsó erőmet is beleadva, méltóságteljesen álltam fel. Olyan közel álltam ahhoz, hogy előttük sírjam el magam, de nem tettem. Körmeimet az alkaromba mélyesztettem olyan erősen, ahogy csak tudtam. – Tudod, ez eléggé vicces, és őszintén szólva szánalmas is. Arról papolsz itt nekem, hogy milyen helytelenül cselekedtem, nem üthetek meg senkit, és lám mi történt. Véletlenül meglendült a kezed. Pont az arcomon. Igen, biztos vagyok abban, hogy ez a helyes, és következetes nevelés. Bárki tanulhatna tőled – mondtam megvetően, és ahogy ránéztem, már csalódottságot sem éreztem. Üres voltam, s feladtam a próbálkozást, hogy megfeleljek neki. Felvettem a földről a táskám, és a szobám felé indultam. – Nem véletlenül vagyok apám lánya. Egy vér vagyunk, bármennyire is tagadod – szóltam még, és felsétáltam az emeletre. Legszívesebben felfutottam volna, de nem akartam, hogy lássák rajtam, mennyire megbántott. 

Ahogy beértem a szobámba, úgy éreztem, végre nyugalomra leltem. Bezártam a szobám ajtaját, és végre nem kellett tovább színészkednem. Egyszerre éreztem, hogy leesett egy hatalmas kő a mellkasomról, és szakadt meg a szívem. Lecsúsztam a földre, hátamat az ajtónak vetettem, és kicsordultak az első könnycseppek. Senkinek sem kellek, senkinek sem vagyok elég jó.

Egész testemben remegtem, a heves sírástól alig kaptam levegőt. Olyan mélyre zuhantam, ahonnan azt hittem, sosem szabadulok ki. Nem láttam fényt az alagút végén.

A Pokol legmélyebb bugyrait megjárva jöttem rá, hogy az a bizonyos fény végig előttem volt, szó szerint. Felém száguldott, akár egy sebes vonat, elvakított, és anélkül gázolt el, hogy erre rájöttem volna. 

Mozgást érzékeltem magam előtt, és a legrosszabb rémálmaim váltak valóra. Ütött az órám. Végre eljött az idő, amire már régóta vártam, a sok figyelmeztetés és készülés ide vezetett. Nekem pedig nem volt erőm harcolni. Egyszerűen belefáradtam.

Halihó!

Jelentem, hogy végre befejeztem a fejezetet, hétvégén fel is töltöm a blogra.
És mivel múltkor megígértem, hát, sorsoltam. Nem volt sok jelentkező, de úgy gondoltam, megérdemlik azok, akik írtak nekem, hogy lehetőséget kapjanak arra, hogy korábban elolvassák a fejezetet. ( Amivel kivételesen egészen elégedett vagyok, főleg a végével. :P)

A nyertes: Makena. Téged húztalak ki, szóval holnap el is küldöm neked az e-mail címedre a fejezetet, és remélem tetszeni fog.
DE!
Mivel egész jó kedvemben vagyok, és szeretlek titeket, és örülök annak a másik 2 kommentnek is, hát, úgy gondoltam, hogy kivételesen kedves leszek, és Nikiinek és Rékának is elküldöm, ha megadnak 1-1 címet. (Kivételesen, az első ilyen sorolásra való tekintettel - bár nem tudom, hogy érdemes-e ez az egész, mert úgy tűnik, rajtatok kívül senki mást nem ösztönzött. Na, majd meglátjuk. :D)
Most megyek is, még tanulnom kell a ZH-mra.
Jó éjt mindenkinek!

Puszi,
Monya