2011. december 29., csütörtök

Döntöttem!

Sziasztok!

Sikerült dűlőre jutnom a bloggal kapcsolatban. Abba hagyom, bezárom a blogot, DE A sors iróniáját még megírom, nem akarom befejezetlenül hagyni. Igazán sajnálom, hogy erre a megállapításra jutottam, de besokalltam és belefáradtam ebbe az egészbe.
Próbálom nem elkapkodni a végét, de már kedvem sincs hozzá, a blog megnyitása óta sokat vesztettem a lelkesedésemből.Pedig annyi ötletem volt, de ezeket mind a süllyesztőbe dobom.
Azt hiszem, így nem hagyom cserben azokat, akik esetleg olvassák a történetem, mert ismétlem, A sors iróniáját még befejezem. Igazán sajnálom, én nem így akartam, és azt hiszem mindent megpróbáltam, hogy erre ne kerüljön sor. Talán meghaladta a képességeimet, nem tudom.
Úgyhogy már csak pár fejezetre számíthattok...

2011. december 25., vasárnap

A sors iróniája - 6.fejezet


Sziasztok!
Szeretnék nektek egy kicsit kedveskedni karácsony alkalmából. Nem tudom, hogy kit mennyire érdekel, hogy a történteket Jason miként élte meg, de gondoltam próba szerencse, megírom.



A múlt börtönében

Jason szemszöge:

Tíz hosszú év. Eltelt már tíz gyötrelmesen hosszú év, és még nem tudtam feldolgozni, hogy nincs többé. Épp hogy visszakaptam életem szerelmét, és elválasztottak tőle. Elválasztottak, mert hagytam, hogy megtegyék. Ezt sosem fogom megbocsátani magamnak.

Áttértem a vegetáriánus életmódra, mert tudtam, Ő ezt szeretné. Nincs ellenemre ez a része sem, hamar hozzászoktam az állatvérhez. Talán azért, mert bizonyítani akartam. Mindig is reméltem, hogy egyszer visszatér, és újra boldogok lehetünk. Hosszú évekig kerestük, de mindhiába. Egyszerűen csak eltűnt, minden nyom nélkül. 

Tisztán emlékszem arra a bizonyos napra, akkor sem tudnám elfelejteni, ha még mindig ember lennék. Az emlékek olyan tiszták, mintha csak tegnap történt volna.

Már emberként odáig voltam érte, valami megfogott benne. Hihetetlenül szép, vonzó, intelligens, sőt illedelmes is volt. De ami a leginkább tetszett benne, az a harciassága volt, hogy más, mint a többi lány, hogy meg kellett küzdenem a szerelméért. Azokért a pillanatokért éltem és élek még most is, ezeket semmiért sem cserélném el.

Ezerszer megbántam már a tetteimet és a szavaimat. Akkoriban azt hittem, helyesen cselekszem, de mindent tönkre tettem. Olyanokat mondtam neki, amikkel megbántottam, és amiből egy szó sem volt igaz.

Azt mondtam utálom őt, hogy már nem szeretem, és minden csak azért volt, mert bűntudatom támadt. De nem így volt. Amint megláttam, ahogy visszakaptam az emlékeimet, minden megváltozott. Bevallom, vámpírlétem kezdetén gyűlöltem, mert Christianék ezt akarták. A bábjuk voltam, akit kedvük szerint ráncigálhattak és irányíthattak. Hittem nekik, és elérték, hogy meg akarjam ölni Őt. Akkor úgy éreztem, teljes szívemből gyűlölöm, amiért elvett tőlem mindent. Pedig nem így volt, ó, mennyire nem! Minden jó és szép dolgot ő hozott az életembe. Jobb emberré tett, vele önmagam lehettem. 

Ott az erdőben, amint újra tisztában voltam magammal és a cselekedeteimmel, boldog voltam. Olyannyira, mint talán még sosem. Láttam a szemében a szerelmet, és arról is elfeledkeztem, mit akartam tenni vele. Ugyanolyan gyönyörű volt, mint amilyen mindig is.

Minden egyes négyzetcentiméterét végignéztem alaposan, az emlékeimbe akartam vésni. Újra a karjaim közt tartani, csókolni őt maga a mennyország volt. Olyannyira el voltam foglalva ezzel, hogy nem volt időm körülnézni vagy egyáltalán felfogni, elgondolkodni a történteken.

Az első vadászatom után azt hittem, tisztábban tudok gondolkodni. Hogy így lesz jobb neki, még akkor is, ha szenvedni fogok. Tudtam, hogy nem én vagyok az a személy, aki boldoggá teheti. Szörnyű dolgokat tettem vele, meg akartam ölni, és ezt nem tudtam megbocsátani magamnak. Nem voltam önmagam, ez mégsem segített bűntudatomon. Képtelen voltam a gyönyörű, zöld szemébe nézni. Látni bennük a szerelmet, undorral töltött el. Hogy szerethet egy olyan szörnyeteget, mint én? 

Eltaszítottam magamtól. 

A legszörnyűbb az, hogy nem voltam ott, amikor elrabolták őt. Meg tudtam volna védeni, erős voltam fizikailag, de szellemileg nem. Gyáva voltam, és elrohantam az érzései elől. Ő pedig még akkor is csak engem védett, nekem akart jót. Utánam küldte a Cullen fiúkat, hogy ne tegyek semmi ostobaságot, így senki sem tudta megvédeni, mikor rájuk támadtak. Miattam volt minden. 

Futottunk a ház felé. Még most is szokatlan volt a sebesség, az erő, és minden, ami a vámpír léttel kapcsolatos. De ez idő alatt most éreztem leginkább, hogy élek. Eddig fogságban voltam, Christian gondoskodott róla. A fák csak úgy suhantak mellettünk, és könnyűszerrel kerültem ki azokat, ugrottam át páfrányokat vagy kidőlt fákat. Minden olyan egyszerű és könnyű volt.

- Valami nincs rendben – kezdte hangosan Edward, és gyorsabb tempóra váltott. – Történt valami a lányokkal.

Mindenki belehúzott a futásba, szinte az életünkért futottunk.

- De jól vannak? – kérdeztük egy emberként, választ viszont csak később kaptunk. Láttuk, hogy koncentrál, majd szemöldökét idegesen vonta fel. 

- Nem tudom – felelte sokkolva, jóval előttünk járva. Edward hihetetlenül gyors volt, bármennyire is próbáltuk, nem tudtuk utolérni.

Istenem, csak Daisynek ne essen baja. Kérlek, legyen épségben!

A házba egyenesen berontottunk, és ijedten néztünk össze egy másodpercre a dulakodás nyomát látva. Körbenéztem, de őt sehol sem láttam. Még az illatát sem éreztem a házban.

- Hol van Daisy? – kiáltottam ingerülten, és egy pillanat alatt körbenéztem, de sehol sem találtam. – Hol van? – ordítottam a lányokra.

- Miről beszéltek? – kérdezte értetlenül Alice. Mi, fiúk, döbbenten néztünk össze, látva a lányok reakcióját. – Fent van az emeleten – mondta továbbra is, és úgy nézett ránk, mintha hülyék lennénk.

- De nincs ott, eltűnt! És nézzetek csak körbe, itt dulakodás folyt! – Nem értettem mi, a fene történt itt. Mi az, hogy nem tudják, hol van? Hogy mi történt vele?

Felrohantak az emeletre, és döbbenten jöttek le, amint ők is ugyanerre a meghatározásra jutottak. 

- Mi nem emlékszünk semmire – mondta Rose, és Emmett a kedveséhez sietett. Mindenki így tett. Megkönnyebbültek, hogy nekik nem esett bajuk.

Utánuk akartam indulni, tudtam, Daisy sosem menne el magától. Azt gondoltam, elrabolták, de nem éreztem semmit. Kiléptem az ajtón, mély levegőt vettem, de nem éreztem; sem őt, sem az elrablóit.

- Jason, gyerünk már! El fogunk késni! Mindenki csak rád vár. – Nagyot sóhajtva keltem fel az ágyamból, ahol egész este voltam, és csak néztem a plafont. Alice néha túl idegesítő, és mostanság ez egyre gyakoribb. Állandóan a hülye látomásaival jön, és teljesen fel van dobva tőlük. Két új csak érkezik ma az iskolánkba, és emiatt izgatott. Nem értem miért, előfordul az ilyen. Bár azt nem értem, miért pont ebbe a városba jönnek. 

Lezuhanyoztam, átöltöztem, majd a vállaimra kaptam a táskámat. Tudtam, hogy úgy sem fogunk elkésni. Edward gyorsan vezet, ezért szinte lehetetlen lenne, ráadásul Alice nem is engedné, pont a „nagy napon”.

A Volvóba beülve az ablakot kémleltem. Nem kellett csalódnom, tényleg gyorsan mentünk, bár ez a sebesség semmi ahhoz képest, amire mi képesek vagyunk. De akkor ez sem volt elég, az sem tudtuk, hol kezdjük a keresését.

- Akkor keressük fel Dimitrit Volterrában – pattantam fel ültömben, mert egy remek ötlet jutott az eszembe. Régóta kerestük mindhiába, és ez az ötlet nagyszerűnek tűnt. Láttam a szemükben, hogy elgondolkoznak, egy pillanat múlva már a helytelenítés fénye csillant meg a szemükben.– Ő képes lenne megtalálni Daisyt. Nyomkövető, bárkit képes megtalálni. 

- Nem tehetjük – felelte halkan Edward, majd lehajtotta a fejét.

- Mi az, hogy nem tehetjük? Ő az egyetlen, aki segíthet nekünk.

- De nem fognak. Aro nem engedné el Dimitrit csak úgy, használná rajtunk a képességét és rájönne, hogy Dasiy ember, és ami még fontosabb, hogy tud rólunk. Ezzel Lissa életét is veszélybe sodornánk.

Tudtam, hogy igaz és ésszerű, amit mondanak, mégsem tudtam elfogadni.

Több évig kerestük, Európában is jártunk, de semmi nyomot nem találtunk. Teljesen felőrölt a tudat, hogy nem tudom, mi van vele, de a szívem legmélyén éreztem, hogy nem halt meg, még ha semmi bizonyítékunk sem volt az ellenkezőjére.

Kiszálltam a kocsiból, és megindultam az első órámra, holott semmi kedvem nem volt még csak iskolába járni sem. Az emberek közelségét és vérét jól kezeltem, de idegesítettek. Hogy hallom rólam beszélnek, hogy minden mozdulatomat kíváncsian lesik, mindezzel az őrületbe kergettek. Szinte ufónak éreztem magam, és ők is természetfelettinek gondoltak minket. Ó, ha tudnák, mennyire azok vagyunk, csak úgy rettegnének tőlünk…

De őket sem kell félteni, képességemből adódóan átlátok rajtuk, olvasni tudok belőlük, és el kell ismernem, kész kis hárpiák tudnak lenni. Némelyikük velejéig romlott, a rosszindulatuk körbelengi az egész iskolát.

Unottan indultam meg testvéreimmel az ebédlő felé, miközben az új lányokról beszélgettek körülöttünk.

- Srácok, láttátok már őket? – kérdezte kíváncsian Emmett, de legfőbbképp Edwardra nézve, aki csak megrázta a fejét, rá sem pillantva. – Érdekes, hogy egyetlen órán sem futottunk össze velük. Na, gyere ide te is, babám – mondta röhögve, majd Lissa derekát is átkarolta. Ezzel be is fejezte a felesleges kérdezősködést. 

És akkor megláttam Őt.

2011. december 24., szombat

Ünnepek!



Szeretnék minden kedves idelátogatónak Boldog, békés és szeretetben gazdag Karácsonyi Ünnepeket kívánni!
Valamint sikerekben, boldogságban gazdag Boldog Új Évet mindenkinek!

2011. december 22., csütörtök

Komoly gondok!!

Tudjátok, én igazán próbálok kitenni magamért. A frissítések sűrűbben jönnek, de nem érzem, hogy megérné a sietség. Ennyire nem tetszik nektek a történetem? Hogy nem írtok nekem, nem szavaztok?
Kérlek, higgyétek el, hogy nektek nem tart sokba, de nekem rengeteget számít. Sok munkám van benne, és szükségem lenne a visszajelzésekre. Az lenne az igazi karácsonyi ajándékom, ha gyakrabban írnátok nekem.
De most komolyan! Alig érkezik kommi, nagy ritkán rábukkanok 1-re, és ami a poén, hogy mindig mástól. Nem azt mondom, örülök neki, hogy rájövök többen olvassák a történetemet, csak valahogy egy komment után mindannyian eltűntök, és nem tudom miért. Tisztelet a kivételnek.
Ha valamit rosszul csinálok, mondjátok meg, hátha tudok rajta változtatni. Ha nem, azt hiszem befuccsolok én is, és a blog is...

2011. december 14., szerda

A sors iróniája - 5.fejezet

Sziasztok!
Megjött a friss egy kis csúszással, sajnálom. De nagyon örülnék, ha írnátok, hogy is tetszett nektek. Szükségem van rá, hogy tudjam!
Jó olvasást! :)


"Olyan nagyképűen, magabiztosan szoktunk ítélni! Megvan a véleményünk: ez ilyen, az olyan. Pedig dehogy tudjuk, milyen a másik ember! Egy másik életből csak a felszínt látjuk, a jéghegy csúcsát. De hogy mi is történt egy másik ember életében a születésétől kezdve mostanáig, hogy mitől lett ilyenné, milyen terheket hordoz, mennyi érték és szépség van benne, csak talán nem volt, aki előcsalogassa, észrevegye - sokszor alig-alig sejtjük!"
Székely János 


Tündérmese

Tegnap este időben hazaértem, még azelőtt, hogy Emma felébredt volna. Zuhanyozás után úgy dőltem be az ágyba, mint hulla a folyóba.

A reggelünk sokkal könnyebben és gyorsabban indult, mint előző nap. Emma időben elkészült, így nem kellett sietnünk és kapkodnunk. Bőven volt időnk az elmaradt fejmosásra, amit még a kocsiban is folytattam.

- Tudod milyen botrány lesz, ha kiderül, Michaelnek nem mondtuk el az igazat? Nem is jó szót használtam rá. Ebből mészárlás lesz – nézett rám komolyan, és egy pillanatra a tüdőmben rekedt a levegő. Tisztában voltam vele, hogy igaza van. Az volt az utolsó dolog, amit szerettem volna az életemben, hogy rájöjjenek erre.

- Nem fog kiderülni. Megbíznak bennünk. Ha nem mondunk semmit, és jelentkezünk minden nap, nem jönnek rá. Nem fognak idejönni, hogy ellenőrizzenek minket. – Szavaim hihetőnek tűntek, majdhogynem saját magamat is sikerült meggyőznöm. De az a lényeg, hogy Emma hitt nekem. Én pedig csak reménykedtem.

Sikerült Emmával megbeszélnem mindent, amit szerettem volna. Csak az a kérdés, hogy a kis szentbeszédemnek lesz-e hatása. Bízom benne, tudom, hogy milyen nehéz helyzetben van, mert én is átéltem. Én is voltam kezdő tíz évvel ezelőtt.

Megráztam a fejem, elkerülve, hogy a képek ismét leperegjenek a szemeim előtt. Nem akartam a múltamra gondolni, semmi sem volt fontos, csak az, hogy itt lehetek.

Cullenékkel még nem igazán jutottunk dűlőre, ott vagyunk, ahol a part szakad. Kerülni akartam őket, de tudtam, ez lehetetlen. Ennek az esélye olyannyira csekély, mint az, hogy békén hagynak minket…

De nem akartam elhagyni a várost. Nem voltam még itt ugyan régóta, de valamiért tetszett.  Abban is biztos voltam, hogy a kis vámpír klán sem megy el innen egyhamar, így hát kénytelenek leszünk alkalmazkodni. Biztos voltam abban, hogy Emma képes lesz megszokni a közelségüket, csak időre és gyakorlásra van szüksége. És ehhez szükségünk lesz Cullenék segítségére is, hiszen nekik is érdekük, hogy a húgom minél hamarabb megszokja ezt a környezetet.

Az iskolában még mindig kívülállók voltunk, és akármerre mentünk, megnéztek minket. Kelletlenül ültünk be Emmával az első óránkra, méghozzá teljesen feleslegesen. Ugyanis bármennyire koncentráltam és figyeltem, semmit sem jegyeztem meg az elhangzottakból. Jegyzetelni ugyan jegyzeteltem, de hogy gőzöm sincs miről volt szó, az holtbiztos. Így hát ettől a kudarcérzettől fogva a gondolataim hamar elrepültek a matematikáról. Végül a csengő hangja és a hirtelen támadt hangzavar, amit az osztálytársaim okoztak sietségükben rángatott vissza a valóságba. Gyorsan összepakoltuk a cuccainkat, és elhagytuk a termet.

- Majd ebédnél találkozunk – köszöntünk el egymástól, és megindultam a következő órámra, spanyolra.

Amint beléptem a terembe, azt hiszem, az állam hangosat koppant a padlón. Megszaporáztam a lépteimet, és a helyemre siettem, ahol nem várt társaságom akadt Alice és Jasper személyében.

- Hát ti meg hogy kerültök ide? – kérdeztem döbbenten, majd a helyemre ülve feléjük fordultam. A kis kobold meg csak vigyorgott, bár a karót nyelt szőkeség is megengedett magának egy kis mosolyt. Biztos voltam abban, hogy nem itt van a helyük, úgy értem, hogy ezen az órán nem. Sőt, abban is, hogy tegnap nem voltak itt.
   
- Megváltoztattad az órarendedet – néztem rá vádlón, rosszallva cselekedetét.


- Nem. Csak módosítottam, egy kicsit átalakítottam.

- És tetted ezt azért, mert… – Vártam, hogy befejezze a félbehagyott mondatomat, de továbbra is csak mosolygott, amin kezdtem felhúzni magam. Nem szerettem, ha nem válaszolnak a kérdéseimre, vagy figyelmen kívül hagyják azokat.

- Csak szeretett volna több időt veled tölteni, egy kicsit megismerni téged – válaszolt kedvesen Jasper, és úgy éreztem, nem haragudhatok rájuk. Bár ettől függetlenül még nem igazán tartottam jó ötletnek.

- Értem – feleltem egy halvány mosollyal az arcomon, majd a tábla felé fordultam, ugyanis a tanár is megérkezett. Egész végig magamon éreztem a tekintetüket, és nem értettem, mire jó ez az egész. Alice képes lett volna csak ezért megváltoztatni az órarendjüket? Ekkor még nem tudhattam, hogy mennyi mindenre az. Az tuti, hogy ő sem százas. 

A következő órák folyamán sem volt nyugtom, valamelyikükkel mindig találkoztam egy-egy órán. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, amikor megindultam az ebédlő felé. Azt hittem, itt végre nyugtom lehet. Mosolyogva indultam meg Emma felé, majd a tálcánkat megpakolva már helyet is foglaltunk egy üresen álló asztalnál.

Oldalra pillantva észrevettem Cullenéket, akik minket néztek, méghozzá elég feltűnően. Természetesen a falat cigányútra ment, krákogtam, a szemeim már könnyeztek is. Szinte láttam magam előtt leperegni az életemet. 

- Ezek meg mit bámulnak? – kérdezte Emma indulatosan, miután helyrerázkódtam. 

- Hát, nos… szerintem csak kíváncsiak.

Gyanakodva pillantott át a vállam felett, és én is követtem a pillantását.

- Ez integet! – mondta döbbenten, óvatosan Alice-re mutatva.

- Látom – feleltem hallgatagon, majd mégis elmeséltem neki, hogy mi történt mind a mai nap folyamán, mind tegnap este. – A kiscsaj megváltoztatta az egész családja órarendjét. Ez olyan bizarr! – A hangom egyre halkabb lett, nem akartam, hogy meghallják, miről beszélünk, de egyszerűen nem bírtam ki, hogy csak otthon meséljem el neki.

- Nem furcsa, ez a csaj egy megszállott. Csak rá kell nézni – intett felé a fejével.

- Ne mondj ilyeneket, ne ítélkezz elhamarkodottan.

- Bocsi, de azt hiszem nem csak én tehetek arról, hogy ilyen képet alkottam róluk.

- Azt hiszem ők is hasonlóan gondolják. Mi sem tettünk valami jó benyomást bennük – vágtam vissza, habár nem bántásnak szántam, láttam, mégsem estek jól neki a szavaim. – Sajnálom, nem úgy értettem.

- Te, ezt nem hiszem el – kezdte pár perc után Emma, erre ránéztem. – Szerintem azt akarja, hogy menj az asztalukhoz. – Ismét hátrafordultam, és láttam, hogy Alice azt mutatta, menjünk oda hozzájuk.

- Hát, azt hiszem, igazad van. Mit csináljunk? Oda kéne menni, nem?

- Egy nagy frászt! Én nem megyek a közelükbe.

- Nem csinálhatod ezt örökre, hiszen egy városban élünk. Nem tehetsz úgy, mintha nem ismernéd őket…

- Pontosan, és úgy sem tehetek, mintha nem tudnám, mik ők – vágott közbe ingerülten, és tekintete szinte villámokat szórt.
 
- Azt hittem, ezt már megbeszéltük – sóhajtottam fel ismét gondterhelten. Hogy lehet ennyire önfejű? – És különben is, tudod jól, ahhoz hogy ne történjen olyan egy nyilvános helyen, mint a múltkor, hozzájuk kell szoknod, egy kis időt velük kellene töltened. Persze csak fokozatosan – mentegetőztem hirtelen. – Én tényleg szeretnék itt maradni – néztem rá szomorúan, és láttam rajta, minden rendben lesz. Vonásai ellazultak, halványan elmosolyodott.

- Én is. Akkor menjünk? – Bólintottam, majd lassan felálltunk, és megindultunk feléjük. Most jobban kell figyelnem rá, mint bármikor máskor. De tudtam, hogy minden erejével azon lesz, ne történjen semmi. Erős lány volt, és nem csak fizikailag. Mi mind erősek vagyunk, ezért is lettünk azok, akik vagyunk.

- Helló! – köszöntünk egyszerre, majd elvettünk a szomszéd asztaltól két széket, és mi is csatlakoztunk. Most aztán tényleg mindenki minket nézett. Pompás! Így is azon voltunk, hogy kerüljük a feltűnést. Hát, mit ne mondjak, nem jött össze.

- Sziasztok! – köszöntek ők is, és feltűnt, többen vannak az asztalnál, mint amennyien tegnap voltak az erdőben.

Emma is észrevette, amit én, erre természetesen Cullenék is felfigyeltek, és magyarázkodni kezdtek.

- Nem volt alkalmunk bemutatni nektek az egész családot. Ő itt Renesmee, Edward és Bella lánya, illetve Lissa.

- Várj, várj! – Emeltem fel a kezem, ezzel jelezvén, lemaradtam. – A vámpíroknak nem lehet gyerekük, nem igaz? – kérdeztem tőlük döbbenten, és szememet hol a lányon, hol az állítólagos szülein járattam. Tudtam, hogy ez egyszerűen képtelenség, de a hasonlóság elképesztő volt. 

Ha ez valóban igaz, elég sok mindent megváltoztat azokról a dolgokról, amit róluk tanultunk. Alapjaiban rombol össze mindent. 

- Egészen addig, mi is így hittük. Bella még ember volt, amikor teherbe esett – mondta Edward, és azt hiszem még jobban meglepődtünk. Ez lehetséges, nem hallottunk még soha semmi ilyesmiről. Egy ember és egy vámpír egymásba szerethet? Miért ne?

- Szóval, te beleszerettél egy… vámpírba? – kérdeztem halkan, és kíváncsian pillantottam Bellára.

- Igen, bármennyire is hihetetlen, de így történt. Már az első pillanatban megtetszett – mosolygott a kedvesére, és ujjaikat összekulcsolták. 

Emmával egyszerre horkantunk fel. Még szép, hogy megtetszett neki. Minden vámpír vonzó, és ezt ki is használják.

- Edward különleges, mint ahogy a családja, vagyis a családom. Kezdetben került engem, undorodva nézett rám, és első találkozásunk után napokra eltűnt… – És ezzel kezdetét vette a mesélés, végighallgattuk szinte az egész történetüket.

Ez az egész valahogy még most is hihetetlennek tűnt. Képtelen voltam felfogni épp ésszel.

- Ha akarjátok, megmutathatom. – Renesmee közelebb csúszott, és csillogó tekintettel fordult felénk. Láttam, hogy Edward nem helyesli, egy pillanatra megfeszült az állkapcsa.

- Hogy érted?

- Majdnem minden vámpírnak van valamilyen különleges képessége. – Elhallgatott egy percre, és miután bólintottam, jelezvén erről már tudtunk, folytatta. – Nos, nekem is van. Nem valami nagy szám, de ettől függetlenül is szeretem. Képes vagyok a gondolataimat érintés által közölni másokkal. És mivel én is remek emlékezőképességgel rendelkezem, akárcsak a többi vámpír, emlékképeket és foszlányokat is képes vagyok megmutatni.

Azzal a kezét a bőrömhöz érintette, ami meglehetősen meleg volt egy vámpírhoz képest, és hirtelen valahol egészen máshol találtam magam. Az emlékképek gyorsan változtak, alig bírtam követni őket. De mindent láttam és hallottam, amit ő. Az első ilyen azt hiszem Bella hasában volt. Nem igazán tudtam megítélni, de Renesmee gondolatai erre engedtek következtetni. Hallottam, amint a magzatvízben úszkál, láttam, amikor először pillantotta meg az édesapját, láttam őt felcseperedni.

- Hát ez beszarás! – Csak ennyit tudtam kinyögni, majd döbbenten meredtem magam elé.

Az sem tűnt fel, hogy vonakodva ugyan, de Emma is megengedte, hogy a kislány megmutassa azt, amit én is láttam.

- Ez az egész olyan, mint egy tündérmese. – Kivéve, hogy vámpírokról szól, jegyeztem meg magamban epésen.

- Nem egészen – mondta szomorúan Jason, és rákaptam a tekintetem. Volt valami mély szomorúság a hangjában, de pár pillanattal később halványan elmosolyodott.

- Na, de ki ne felejtsük a sorból Lissát! – Közelebb húzott magához egy szőke lányt, és átölelte egy pillanatra. Elkaptam róluk a tekintetem, valamiért képtelen voltam őket nézni. A kapcsolatuk olyan bensőségesnek tűnt. Aztán valami feltűnt, és kitágult szemekkel néztem rá.

- Hiszen te… hiszen te ember vagy! – mondtam sokkoltan, és átkoztam magam, amiért hamarabb nem tűnt fel. Túlságosan el voltam foglalva a kis félvámpírunkkal.

- Valóban az vagyok – mosolygott vidáman, és rá kellett jönnöm, hogy nagyon szép lány volt. Olyan, mint egy angyal.

- Ezt hogy? Úgy értem, egy emberrel éltek? – néztem körbe kíváncsian – Vagy esetleg ti is… - hallgattam el, majd kettőjükre mutattam. Hiszen most hallhattuk, hogy nem ez az első alkalom, hogy egy ember és egy vámpír összejön. 

- Jaj, mi nem. Dehogy is! – nevettek fel zavartan, majd a lány folytatta – Nekem már van barátom – mondta, s szemei csak úgy csillogtak, már csak a gondolattól is. – De Jasonnek most nincs senkije, szegény szingli.

Nem tudtam, miért érintett ilyen érzékenyen a tény, hogy talán van valakije, de most, hogy tudom, tévedtem, megnyugodtam. Ettől valahogy kellemesebben éreztem magam, hiába próbáltam tagadni, hogy nem így van.

2011. december 12., hétfő

Sziasztok!

Mint láthatjátok, még nem friss fejezettel érkeztem, de szeretném megmutatni, hogy milyen csodás bannert kaptam Jesstől.
Remélem nektek is legalább annyira tetszik, mint nekem! :)


Ami pedig a fejezetet illeti, sajnos nem tudom, hogy mikorra kerül fel. Elküldtem már a bétámnak, és amint visszaküldi, garantáltan fel is teszem.

2011. december 2., péntek

A sors iróniája - 4. fejezet


Sziasztok! 
Remélem írtok néhány szót, rettenetesen örülnék neki. És szavazzatok a fejezetek végén illetve a chat alatt található közvélemény-kutatásban! Remélem tetszeni fog! 

"Néha azt sem tudjuk, hogy mit miért csinálunk. Bármelyik bolond lehet bátor, de a becsület más. Az az igazi oka annak, hogy valamit megteszünk vagy nem; megmutatja, kik vagyunk, és talán azt is, kik akarunk lenni."


Váratlan látogató

Amint Emma elaludt, úgy gondoltam, felkeresem a Cullen családot, és személyesen kérek tőlük bocsánatot. Nem akartam ezt az egészet az iskolában lerendezni. Hagytam egy kis cetlit húgom éjjeliszekrényén, ha esetleg felébredne, ne aggódjon, hogy hol is vagyok. Tudtam merre kell mennem, éreztem, merre vannak. Az erdőn keresztül indultam el a házukhoz, futottam, így hamar odaértem. Még csak időm sem volt átgondolni, hogy mit mondjak, már az ajtójuk előtt ácsorogtam idegesen. Az ajkaimat rágcsáltam, és ropogtattam az ujjaimat. Végül nagy levegőt vettem, és bekopogtattam. 

Továbbra sem volt ötletem mit is mondjak nekik, de nem számított, sosem görcsöltem ilyeneken, gyakran meggondolatlanul cselekedtem, és ami a szívemen, az a számon. Majd elsül valahogy…

Tudtam, hogy már tudják egy ideje, hogy itt ácsorogtam az ajtajuk előtt, mégis megvárták, míg rászánom magam, hogy felfedjem ittlétemet. Ezek után hamar jöttek ajtót nyitni, és félszegen, de rájuk mosolyogtam.

- Jó estét! – Mindannyian előttem álltak, ami nem könnyítette meg a dolgom.

- Neked is Daisy. Gyere csak be – szólt kedvesen a családfő, amin őszintén meglepődtem. Majdnem az életüket vesztették miattunk, a feleségét külön támadás is érte, ő pedig ilyen kedvesen fogadott engem a történtek után is. Ők tényleg mások, most már száz százalékosan tudtam.

- Köszönöm – feleltem, majd beléptem az ajtón. 

- Mi járatban erre? – kérdezte, miután lecövekeltem az előszobában, és meg sem mukkantam, csak néztem ki a fejemből... vagyis a padlót vizslattam. Valamiért zavarba jöttem.

- Izé, én csak…. ami ma történt… Nos, hát… én – beszéltem összevissza, amit halványan, de megmosolyogtak. 

Jól van, csak bökd ki, nem szégyen bocsánatot kérni. Nagy levegőt vettem, majd kimondtam:     

- Sajnálom! Nem volt szándékunkban bántani önöket, csupán tisztázni szerettünk volna pár dolgot, de megígérhetem, hogy többet ilyen nem fog előfordulni. Én magam kezeskedek róla. – A kezdeti nehézségek után belemerültem a sajnálkozásba. Mindenkire rápillantottam futólag, de utolsó szavaimat Esméhez intéztem – Őszintén sajnálom!

- Köszönöm, hogy eljöttél, és hogy bocsánatot kértél. Nem haragszunk rád. Vagyis rátok – mosolyodott el zavartan, mégis gyengéden, majd közelebb jött, és óvatosan megfogta a kezem. Jéghideg és kőkemény volt a bőre, egy pillanatra olyan őrült érzésem támadt, hogy egész kellemes, és valamiért jól is esett ez a gesztus. – Gyere csak beljebb. Kérsz valamit enni vagy inni?

Azt hiszem döbbenetemben még a számat is eltátottam. Valami olyasmire számítottam, hogy ordibálni kezdenek velem, netán valamelyikük rám támad. És erre teázni akarnak velem? Ez annyira szürreális és megdöbbentő!

- Öö, nem köszönöm – mondtam még mindig zavarban, majd óvatosan kihúztam a kezem az övéből. – Nagyon kedves önöktől, tényleg, de ideje mennem – mosolyodtam el halványan. Nem kerülte el a figyelmemet Esme csalódott tekintete, amint visszautasítottam az ajánlatát, és kihúztam a tenyerem az övéből. Nem értettem ezt a nőt…

- Tudod, ha most elmész, édesanyánkat megbántod. Legalább egy üdítőre maradj itt, és garantáltan mindenki elfelejt mindent – mondta csicseregve egyikük, azt hiszem a kis kobold, Alice volt az.

Kikerekedett szemekkel fordultam vissza az utolsó lépcsőfokról. Ez nem ér… érzelmileg zsarol. Kelletlenül, de újra elindultam a ház felé, és beléptem a bejárati ajtón. A kis zsarnok pedig elégedetten vigyorgott.

Bevezettek a konyhába, és leültettek egy nagy ebédlőasztalhoz, ahol mindenki helyet foglalt, és egy rövid időre kínos csend telepedett ránk. Senki sem tudta mit is kellene mondania, minden olyan szokatlan volt, mégis meghitt. Egy nagy és boldog családnak tűntek, olyannak, aminek mindig is részese akartam lenni, de nem igazán volt rá lehetőségem.

- Mit szeretnél inni? – Ez jó kérdés volt, hiszen én magam sem tudtam. Elbizonytalanodva néztem fel Esmére. Mijük lehet itthon? Úgy értem ők vámpírok… Zacskós vérre talán nem kell számítanom, de ki tudja, mi van náluk? Elvégre nem esznek, és nem isznak semmit.

- Öhm… – haboztam a válaszadás előtt, de nem is kellett befejeznem a mondatot, más válaszolta meg helyettem, mintha csak a saját gondolataim lettek volna.

- Meggylevet kér.

- Honnan tudtad? – pillantottam döbbenten Jasonre egy félmosollyal az arcomon. Akárhányszor a szemébe néztem, valami megfogott benne, és erőt kellett vennem magamon, hogy elnézzek róla. Így inkább próbáltam kerülni a vele való szemkontaktust.

- Nem is tudom. Csak olyan típusnak tűnsz, aki szereti… – mondta, s aranybarna szemei csak úgy csillogtak. Ha egy tizenéves kis fruska lennék, elvesztem volna azokban a gyönyörű, karamell szemekben. Mindegyiküknek ilyen színű volt, de az övé különlegesebb. Tetszett az, amit láttam bennük.

Lassan kortyolgattam az üdítőt, és magamban nyugtáztam, nincs semmi baj vele. Egy őrült ötlet merült fel bennem, hogy talán mérget tettek az italomba, de mivel láttam kitölteni a poharamba, nyugodtan kezdtem el fogyasztani.

Beszélgetni kezdtünk, de valahogy kerültük azokat a témákat, amik miatt nézeteltérésünk támadt egymással szemben.

Miután közöltem a többiekkel, hogy szeretnék néhány szót váltani Esmével, egy kicsit arrébb vonultak. Természetesen nem azt vártam, hogy bemenjenek az erdőbe, hogy semmit se halljanak, csupán szerettem volna kíváncsi tekintetek nélkül beszélni vele. Bár gyanítottam, lopva felénk néznek majd, és meg sem próbálnak majd nem ide figyelni. Carlisle esetében bizonytalanabb voltam, olyannak tűnt, aki tiszteletben tartja mindezeket, de csak a feleségéről volt szó.

- Nézd, Esme – kezdtem, miután a lelkemre kötötte ő, és a férje is, hogy tegezzem őket – őszintén sajnálom, ami az erőben történt. Tényleg nem ez volt a szándékunk, még csak rátok ijeszteni sem szerettünk volna. Többet nem fog ilyen történni.

Csak kedvesen elmosolyodott a sokadik próbálkozásomra, és ismét elmondta, hogy nem haragszik rám, azaz ránk. Csupaszív nő volt.

- Fáj? – mutattam közben a karjára, ahol leégett a bőre. Gyanítottam, a korábbi felsője beleégett a sebbe. Eléggé csúnya látvány volt. 

- Á, már nem – legyintett könnyedén, és egy tincset a füle mögé tűrt. – Holnap elmegyek vadászni, és meglátod, kutya bajom sem lesz. – Miután befejezte, hirtelen belé fagyott a szó, és tágra nyílt szemekkel nézett rám. Kellett egy pár másodperc, míg megértettem, miért reagált így. Vagyis ő nem tudta, hogy én hogy fogok reagálni a vadászatra.

Elmosolyodtam, majd közelebb húztam hozzá a székemet. 

- Talán segíthetek. Szabad? – kérdeztem, s óvatosan a jobb karjáért nyúltam.

Készségesen engedte, és éreztem, hogy a többiek mocorogni kezdenek mögöttem.

Mély levegőt vettem, és éreztem, ahogy a tenyereim bizseregnek. Végigáramlott ez a kellemes érzés az egész testemen, hogy végül a karjaimon összpontosuljon az erő. Behunytam a szemem, s óvatosan a sebhez nyúltam. A melegség egy pillanat alatt átjárt, úgy éreztem, szinte izzok. Pár másodperc múlva elengedtem a kezét, és a poharam után nyúltam, hogy megihassam az italom az utolsó cseppig.

Esme megdöbbent, teljesen és látványosan. Kereste a korábbi égési sérülését, de az egyszerűen csak eltűnt, mintha sosem létezett volna.

- Hogy csináltad? – hitetlenkedett, és egy pillanat alatt itt termett mindenki, és megrökönyödve néztek hol rám, hol Esme karjára.

- Az legyen titok. A varázslók sem fedik fel a trükkjeiket – kacsintottam egyet vidáman, majd megindultam az ajtó felé. – Ne fáradjatok, kikísérem magam.