A sors iróniája - 6.fejezet

Sziasztok!
Szeretnék nektek egy kicsit kedveskedni karácsony alkalmából. Nem tudom, hogy kit mennyire érdekel, hogy a történteket Jason miként élte meg, de gondoltam próba szerencse, megírom.

A múlt börtönében

Jason szemszöge:

Tíz hosszú év. Eltelt már tíz gyötrelmesen hosszú év, és még nem tudtam feldolgozni, hogy nincs többé. Épp hogy visszakaptam életem szerelmét, és elválasztottak tőle. Elválasztottak, mert hagytam, hogy megtegyék. Ezt sosem fogom megbocsátani magamnak.

Áttértem a vegetáriánus életmódra, mert tudtam, Ő ezt szeretné. Nincs ellenemre ez a része sem, hamar hozzászoktam az állatvérhez. Talán azért, mert bizonyítani akartam. Mindig is reméltem, hogy egyszer visszatér, és újra boldogok lehetünk. Hosszú évekig kerestük, de mindhiába. Egyszerűen csak eltűnt, minden nyom nélkül. 

Tisztán emlékszem arra a bizonyos napra, akkor sem tudnám elfelejteni, ha még mindig ember lennék. Az emlékek olyan tiszták, mintha csak tegnap történt volna.

Már emberként odáig voltam érte, valami megfogott benne. Hihetetlenül szép, vonzó, intelligens, sőt illedelmes is volt. De ami a leginkább tetszett benne, az a harciassága volt, hogy más, mint a többi lány, hogy meg kellett küzdenem a szerelméért. Azokért a pillanatokért éltem és élek még most is, ezeket semmiért sem cserélném el.

Ezerszer megbántam már a tetteimet és a szavaimat. Akkoriban azt hittem, helyesen cselekszem, de mindent tönkre tettem. Olyanokat mondtam neki, amikkel megbántottam, és amiből egy szó sem volt igaz.

Azt mondtam utálom őt, hogy már nem szeretem, és minden csak azért volt, mert bűntudatom támadt. De nem így volt. Amint megláttam, ahogy visszakaptam az emlékeimet, minden megváltozott. Bevallom, vámpírlétem kezdetén gyűlöltem, mert Christianék ezt akarták. A bábjuk voltam, akit kedvük szerint ráncigálhattak és irányíthattak. Hittem nekik, és elérték, hogy meg akarjam ölni Őt. Akkor úgy éreztem, teljes szívemből gyűlölöm, amiért elvett tőlem mindent. Pedig nem így volt, ó, mennyire nem! Minden jó és szép dolgot ő hozott az életembe. Jobb emberré tett, vele önmagam lehettem. 

Ott az erdőben, amint újra tisztában voltam magammal és a cselekedeteimmel, boldog voltam. Olyannyira, mint talán még sosem. Láttam a szemében a szerelmet, és arról is elfeledkeztem, mit akartam tenni vele. Ugyanolyan gyönyörű volt, mint amilyen mindig is.

Minden egyes négyzetcentiméterét végignéztem alaposan, az emlékeimbe akartam vésni. Újra a karjaim közt tartani, csókolni őt maga a mennyország volt. Olyannyira el voltam foglalva ezzel, hogy nem volt időm körülnézni vagy egyáltalán felfogni, elgondolkodni a történteken.

Az első vadászatom után azt hittem, tisztábban tudok gondolkodni. Hogy így lesz jobb neki, még akkor is, ha szenvedni fogok. Tudtam, hogy nem én vagyok az a személy, aki boldoggá teheti. Szörnyű dolgokat tettem vele, meg akartam ölni, és ezt nem tudtam megbocsátani magamnak. Nem voltam önmagam, ez mégsem segített bűntudatomon. Képtelen voltam a gyönyörű, zöld szemébe nézni. Látni bennük a szerelmet, undorral töltött el. Hogy szerethet egy olyan szörnyeteget, mint én? 

Eltaszítottam magamtól. 

A legszörnyűbb az, hogy nem voltam ott, amikor elrabolták őt. Meg tudtam volna védeni, erős voltam fizikailag, de szellemileg nem. Gyáva voltam, és elrohantam az érzései elől. Ő pedig még akkor is csak engem védett, nekem akart jót. Utánam küldte a Cullen fiúkat, hogy ne tegyek semmi ostobaságot, így senki sem tudta megvédeni, mikor rájuk támadtak. Miattam volt minden. 

Futottunk a ház felé. Még most is szokatlan volt a sebesség, az erő, és minden, ami a vámpír léttel kapcsolatos. De ez idő alatt most éreztem leginkább, hogy élek. Eddig fogságban voltam, Christian gondoskodott róla. A fák csak úgy suhantak mellettünk, és könnyűszerrel kerültem ki azokat, ugrottam át páfrányokat vagy kidőlt fákat. Minden olyan egyszerű és könnyű volt.

- Valami nincs rendben – kezdte hangosan Edward, és gyorsabb tempóra váltott. – Történt valami a lányokkal.

Mindenki belehúzott a futásba, szinte az életünkért futottunk.

- De jól vannak? – kérdeztük egy emberként, választ viszont csak később kaptunk. Láttuk, hogy koncentrál, majd szemöldökét idegesen vonta fel. 

- Nem tudom – felelte sokkolva, jóval előttünk járva. Edward hihetetlenül gyors volt, bármennyire is próbáltuk, nem tudtuk utolérni.

Istenem, csak Daisynek ne essen baja. Kérlek, legyen épségben!

A házba egyenesen berontottunk, és ijedten néztünk össze egy másodpercre a dulakodás nyomát látva. Körbenéztem, de őt sehol sem láttam. Még az illatát sem éreztem a házban.

- Hol van Daisy? – kiáltottam ingerülten, és egy pillanat alatt körbenéztem, de sehol sem találtam. – Hol van? – ordítottam a lányokra.

- Miről beszéltek? – kérdezte értetlenül Alice. Mi, fiúk, döbbenten néztünk össze, látva a lányok reakcióját. – Fent van az emeleten – mondta továbbra is, és úgy nézett ránk, mintha hülyék lennénk.

- De nincs ott, eltűnt! És nézzetek csak körbe, itt dulakodás folyt! – Nem értettem mi, a fene történt itt. Mi az, hogy nem tudják, hol van? Hogy mi történt vele?

Felrohantak az emeletre, és döbbenten jöttek le, amint ők is ugyanerre a meghatározásra jutottak. 

- Mi nem emlékszünk semmire – mondta Rose, és Emmett a kedveséhez sietett. Mindenki így tett. Megkönnyebbültek, hogy nekik nem esett bajuk.

Utánuk akartam indulni, tudtam, Daisy sosem menne el magától. Azt gondoltam, elrabolták, de nem éreztem semmit. Kiléptem az ajtón, mély levegőt vettem, de nem éreztem; sem őt, sem az elrablóit.

- Jason, gyerünk már! El fogunk késni! Mindenki csak rád vár. – Nagyot sóhajtva keltem fel az ágyamból, ahol egész este voltam, és csak néztem a plafont. Alice néha túl idegesítő, és mostanság ez egyre gyakoribb. Állandóan a hülye látomásaival jön, és teljesen fel van dobva tőlük. Két új csak érkezik ma az iskolánkba, és emiatt izgatott. Nem értem miért, előfordul az ilyen. Bár azt nem értem, miért pont ebbe a városba jönnek. 

Lezuhanyoztam, átöltöztem, majd a vállaimra kaptam a táskámat. Tudtam, hogy úgy sem fogunk elkésni. Edward gyorsan vezet, ezért szinte lehetetlen lenne, ráadásul Alice nem is engedné, pont a „nagy napon”.

A Volvóba beülve az ablakot kémleltem. Nem kellett csalódnom, tényleg gyorsan mentünk, bár ez a sebesség semmi ahhoz képest, amire mi képesek vagyunk. De akkor ez sem volt elég, az sem tudtuk, hol kezdjük a keresését.

- Akkor keressük fel Dimitrit Volterrában – pattantam fel ültömben, mert egy remek ötlet jutott az eszembe. Régóta kerestük mindhiába, és ez az ötlet nagyszerűnek tűnt. Láttam a szemükben, hogy elgondolkoznak, egy pillanat múlva már a helytelenítés fénye csillant meg a szemükben.– Ő képes lenne megtalálni Daisyt. Nyomkövető, bárkit képes megtalálni. 

- Nem tehetjük – felelte halkan Edward, majd lehajtotta a fejét.

- Mi az, hogy nem tehetjük? Ő az egyetlen, aki segíthet nekünk.

- De nem fognak. Aro nem engedné el Dimitrit csak úgy, használná rajtunk a képességét és rájönne, hogy Dasiy ember, és ami még fontosabb, hogy tud rólunk. Ezzel Lissa életét is veszélybe sodornánk.

Tudtam, hogy igaz és ésszerű, amit mondanak, mégsem tudtam elfogadni.

Több évig kerestük, Európában is jártunk, de semmi nyomot nem találtunk. Teljesen felőrölt a tudat, hogy nem tudom, mi van vele, de a szívem legmélyén éreztem, hogy nem halt meg, még ha semmi bizonyítékunk sem volt az ellenkezőjére.

Kiszálltam a kocsiból, és megindultam az első órámra, holott semmi kedvem nem volt még csak iskolába járni sem. Az emberek közelségét és vérét jól kezeltem, de idegesítettek. Hogy hallom rólam beszélnek, hogy minden mozdulatomat kíváncsian lesik, mindezzel az őrületbe kergettek. Szinte ufónak éreztem magam, és ők is természetfelettinek gondoltak minket. Ó, ha tudnák, mennyire azok vagyunk, csak úgy rettegnének tőlünk…

De őket sem kell félteni, képességemből adódóan átlátok rajtuk, olvasni tudok belőlük, és el kell ismernem, kész kis hárpiák tudnak lenni. Némelyikük velejéig romlott, a rosszindulatuk körbelengi az egész iskolát.

Unottan indultam meg testvéreimmel az ebédlő felé, miközben az új lányokról beszélgettek körülöttünk.

- Srácok, láttátok már őket? – kérdezte kíváncsian Emmett, de legfőbbképp Edwardra nézve, aki csak megrázta a fejét, rá sem pillantva. – Érdekes, hogy egyetlen órán sem futottunk össze velük. Na, gyere ide te is, babám – mondta röhögve, majd Lissa derekát is átkarolta. Ezzel be is fejezte a felesleges kérdezősködést. 

És akkor megláttam Őt.