A sors iróniája - 5.fejezet

Sziasztok!

Megjött a friss egy kis csúszással, sajnálom. De nagyon örülnék, ha írnátok, hogy is tetszett nektek. Szükségem van rá, hogy tudjam!

Jó olvasást! :)

"Olyan nagyképűen, magabiztosan szoktunk ítélni! Megvan a véleményünk: ez ilyen, az olyan. Pedig dehogy tudjuk, milyen a másik ember! Egy másik életből csak a felszínt látjuk, a jéghegy csúcsát. De hogy mi is történt egy másik ember életében a születésétől kezdve mostanáig, hogy mitől lett ilyenné, milyen terheket hordoz, mennyi érték és szépség van benne, csak talán nem volt, aki előcsalogassa, észrevegye - sokszor alig-alig sejtjük!"

Székely János 

Tündérmese

Tegnap este időben hazaértem, még azelőtt, hogy Emma felébredt volna. Zuhanyozás után úgy dőltem be az ágyba, mint hulla a folyóba.

A reggelünk sokkal könnyebben és gyorsabban indult, mint előző nap. Emma időben elkészült, így nem kellett sietnünk és kapkodnunk. Bőven volt időnk az elmaradt fejmosásra, amit még a kocsiban is folytattam.

- Tudod milyen botrány lesz, ha kiderül, Michaelnek nem mondtuk el az igazat? Nem is jó szót használtam rá. Ebből mészárlás lesz – nézett rám komolyan, és egy pillanatra a tüdőmben rekedt a levegő. Tisztában voltam vele, hogy igaza van. Az volt az utolsó dolog, amit szerettem volna az életemben, hogy rájöjjenek erre.

- Nem fog kiderülni. Megbíznak bennünk. Ha nem mondunk semmit, és jelentkezünk minden nap, nem jönnek rá. Nem fognak idejönni, hogy ellenőrizzenek minket. – Szavaim hihetőnek tűntek, majdhogynem saját magamat is sikerült meggyőznöm. De az a lényeg, hogy Emma hitt nekem. Én pedig csak reménykedtem.

Sikerült Emmával megbeszélnem mindent, amit szerettem volna. Csak az a kérdés, hogy a kis szentbeszédemnek lesz-e hatása. Bízom benne, tudom, hogy milyen nehéz helyzetben van, mert én is átéltem. Én is voltam kezdő tíz évvel ezelőtt.

Megráztam a fejem, elkerülve, hogy a képek ismét leperegjenek a szemeim előtt. Nem akartam a múltamra gondolni, semmi sem volt fontos, csak az, hogy itt lehetek.

Cullenékkel még nem igazán jutottunk dűlőre, ott vagyunk, ahol a part szakad. Kerülni akartam őket, de tudtam, ez lehetetlen. Ennek az esélye olyannyira csekély, mint az, hogy békén hagynak minket…

De nem akartam elhagyni a várost. Nem voltam még itt ugyan régóta, de valamiért tetszett.  Abban is biztos voltam, hogy a kis vámpír klán sem megy el innen egyhamar, így hát kénytelenek leszünk alkalmazkodni. Biztos voltam abban, hogy Emma képes lesz megszokni a közelségüket, csak időre és gyakorlásra van szüksége. És ehhez szükségünk lesz Cullenék segítségére is, hiszen nekik is érdekük, hogy a húgom minél hamarabb megszokja ezt a környezetet.

Az iskolában még mindig kívülállók voltunk, és akármerre mentünk, megnéztek minket. Kelletlenül ültünk be Emmával az első óránkra, méghozzá teljesen feleslegesen. Ugyanis bármennyire koncentráltam és figyeltem, semmit sem jegyeztem meg az elhangzottakból. Jegyzetelni ugyan jegyzeteltem, de hogy gőzöm sincs miről volt szó, az holtbiztos. Így hát ettől a kudarcérzettől fogva a gondolataim hamar elrepültek a matematikáról. Végül a csengő hangja és a hirtelen támadt hangzavar, amit az osztálytársaim okoztak sietségükben rángatott vissza a valóságba. Gyorsan összepakoltuk a cuccainkat, és elhagytuk a termet.

- Majd ebédnél találkozunk – köszöntünk el egymástól, és megindultam a következő órámra, spanyolra.

Amint beléptem a terembe, azt hiszem, az állam hangosat koppant a padlón. Megszaporáztam a lépteimet, és a helyemre siettem, ahol nem várt társaságom akadt Alice és Jasper személyében.

- Hát ti meg hogy kerültök ide? – kérdeztem döbbenten, majd a helyemre ülve feléjük fordultam. A kis kobold meg csak vigyorgott, bár a karót nyelt szőkeség is megengedett magának egy kis mosolyt. Biztos voltam abban, hogy nem itt van a helyük, úgy értem, hogy ezen az órán nem. Sőt, abban is, hogy tegnap nem voltak itt.

   

- Megváltoztattad az órarendedet – néztem rá vádlón, rosszallva cselekedetét.

- Nem. Csak módosítottam, egy kicsit átalakítottam.

- És tetted ezt azért, mert… – Vártam, hogy befejezze a félbehagyott mondatomat, de továbbra is csak mosolygott, amin kezdtem felhúzni magam. Nem szerettem, ha nem válaszolnak a kérdéseimre, vagy figyelmen kívül hagyják azokat.

- Csak szeretett volna több időt veled tölteni, egy kicsit megismerni téged – válaszolt kedvesen Jasper, és úgy éreztem, nem haragudhatok rájuk. Bár ettől függetlenül még nem igazán tartottam jó ötletnek.

- Értem – feleltem egy halvány mosollyal az arcomon, majd a tábla felé fordultam, ugyanis a tanár is megérkezett. Egész végig magamon éreztem a tekintetüket, és nem értettem, mire jó ez az egész. Alice képes lett volna csak ezért megváltoztatni az órarendjüket? Ekkor még nem tudhattam, hogy mennyi mindenre az. Az tuti, hogy ő sem százas. 

A következő órák folyamán sem volt nyugtom, valamelyikükkel mindig találkoztam egy-egy órán. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, amikor megindultam az ebédlő felé. Azt hittem, itt végre nyugtom lehet. Mosolyogva indultam meg Emma felé, majd a tálcánkat megpakolva már helyet is foglaltunk egy üresen álló asztalnál.

Oldalra pillantva észrevettem Cullenéket, akik minket néztek, méghozzá elég feltűnően. Természetesen a falat cigányútra ment, krákogtam, a szemeim már könnyeztek is. Szinte láttam magam előtt leperegni az életemet. 

- Ezek meg mit bámulnak? – kérdezte Emma indulatosan, miután helyrerázkódtam. 

- Hát, nos… szerintem csak kíváncsiak.

Gyanakodva pillantott át a vállam felett, és én is követtem a pillantását.

- Ez integet! – mondta döbbenten, óvatosan Alice-re mutatva.

- Látom – feleltem hallgatagon, majd mégis elmeséltem neki, hogy mi történt mind a mai nap folyamán, mind tegnap este. – A kiscsaj megváltoztatta az egész családja órarendjét. Ez olyan bizarr! – A hangom egyre halkabb lett, nem akartam, hogy meghallják, miről beszélünk, de egyszerűen nem bírtam ki, hogy csak otthon meséljem el neki.

- Nem furcsa, ez a csaj egy megszállott. Csak rá kell nézni – intett felé a fejével.

- Ne mondj ilyeneket, ne ítélkezz elhamarkodottan.

- Bocsi, de azt hiszem nem csak én tehetek arról, hogy ilyen képet alkottam róluk.

- Azt hiszem ők is hasonlóan gondolják. Mi sem tettünk valami jó benyomást bennük – vágtam vissza, habár nem bántásnak szántam, láttam, mégsem estek jól neki a szavaim. – Sajnálom, nem úgy értettem.

- Te, ezt nem hiszem el – kezdte pár perc után Emma, erre ránéztem. – Szerintem azt akarja, hogy menj az asztalukhoz. – Ismét hátrafordultam, és láttam, hogy Alice azt mutatta, menjünk oda hozzájuk.

- Hát, azt hiszem, igazad van. Mit csináljunk? Oda kéne menni, nem?

- Egy nagy frászt! Én nem megyek a közelükbe.

- Nem csinálhatod ezt örökre, hiszen egy városban élünk. Nem tehetsz úgy, mintha nem ismernéd őket…

- Pontosan, és úgy sem tehetek, mintha nem tudnám, mik ők – vágott közbe ingerülten, és tekintete szinte villámokat szórt.

 

- Azt hittem, ezt már megbeszéltük – sóhajtottam fel ismét gondterhelten. Hogy lehet ennyire önfejű? – És különben is, tudod jól, ahhoz hogy ne történjen olyan egy nyilvános helyen, mint a múltkor, hozzájuk kell szoknod, egy kis időt velük kellene töltened. Persze csak fokozatosan – mentegetőztem hirtelen. – Én tényleg szeretnék itt maradni – néztem rá szomorúan, és láttam rajta, minden rendben lesz. Vonásai ellazultak, halványan elmosolyodott.

- Én is. Akkor menjünk? – Bólintottam, majd lassan felálltunk, és megindultunk feléjük. Most jobban kell figyelnem rá, mint bármikor máskor. De tudtam, hogy minden erejével azon lesz, ne történjen semmi. Erős lány volt, és nem csak fizikailag. Mi mind erősek vagyunk, ezért is lettünk azok, akik vagyunk.

- Helló! – köszöntünk egyszerre, majd elvettünk a szomszéd asztaltól két széket, és mi is csatlakoztunk. Most aztán tényleg mindenki minket nézett. Pompás! Így is azon voltunk, hogy kerüljük a feltűnést. Hát, mit ne mondjak, nem jött össze.

- Sziasztok! – köszöntek ők is, és feltűnt, többen vannak az asztalnál, mint amennyien tegnap voltak az erdőben.

Emma is észrevette, amit én, erre természetesen Cullenék is felfigyeltek, és magyarázkodni kezdtek.

- Nem volt alkalmunk bemutatni nektek az egész családot. Ő itt Renesmee, Edward és Bella lánya, illetve Lissa.

- Várj, várj! – Emeltem fel a kezem, ezzel jelezvén, lemaradtam. – A vámpíroknak nem lehet gyerekük, nem igaz? – kérdeztem tőlük döbbenten, és szememet hol a lányon, hol az állítólagos szülein járattam. Tudtam, hogy ez egyszerűen képtelenség, de a hasonlóság elképesztő volt. 

Ha ez valóban igaz, elég sok mindent megváltoztat azokról a dolgokról, amit róluk tanultunk. Alapjaiban rombol össze mindent. 

- Egészen addig, mi is így hittük. Bella még ember volt, amikor teherbe esett – mondta Edward, és azt hiszem még jobban meglepődtünk. Ez lehetséges, nem hallottunk még soha semmi ilyesmiről. Egy ember és egy vámpír egymásba szerethet? Miért ne?

- Szóval, te beleszerettél egy… vámpírba? – kérdeztem halkan, és kíváncsian pillantottam Bellára.

- Igen, bármennyire is hihetetlen, de így történt. Már az első pillanatban megtetszett – mosolygott a kedvesére, és ujjaikat összekulcsolták. 

Emmával egyszerre horkantunk fel. Még szép, hogy megtetszett neki. Minden vámpír vonzó, és ezt ki is használják.

- Edward különleges, mint ahogy a családja, vagyis a családom. Kezdetben került engem, undorodva nézett rám, és első találkozásunk után napokra eltűnt… – És ezzel kezdetét vette a mesélés, végighallgattuk szinte az egész történetüket.

Ez az egész valahogy még most is hihetetlennek tűnt. Képtelen voltam felfogni épp ésszel.

- Ha akarjátok, megmutathatom. – Renesmee közelebb csúszott, és csillogó tekintettel fordult felénk. Láttam, hogy Edward nem helyesli, egy pillanatra megfeszült az állkapcsa.

- Hogy érted?

- Majdnem minden vámpírnak van valamilyen különleges képessége. – Elhallgatott egy percre, és miután bólintottam, jelezvén erről már tudtunk, folytatta. – Nos, nekem is van. Nem valami nagy szám, de ettől függetlenül is szeretem. Képes vagyok a gondolataimat érintés által közölni másokkal. És mivel én is remek emlékezőképességgel rendelkezem, akárcsak a többi vámpír, emlékképeket és foszlányokat is képes vagyok megmutatni.

Azzal a kezét a bőrömhöz érintette, ami meglehetősen meleg volt egy vámpírhoz képest, és hirtelen valahol egészen máshol találtam magam. Az emlékképek gyorsan változtak, alig bírtam követni őket. De mindent láttam és hallottam, amit ő. Az első ilyen azt hiszem Bella hasában volt. Nem igazán tudtam megítélni, de Renesmee gondolatai erre engedtek következtetni. Hallottam, amint a magzatvízben úszkál, láttam, amikor először pillantotta meg az édesapját, láttam őt felcseperedni.

- Hát ez beszarás! – Csak ennyit tudtam kinyögni, majd döbbenten meredtem magam elé.

Az sem tűnt fel, hogy vonakodva ugyan, de Emma is megengedte, hogy a kislány megmutassa azt, amit én is láttam.

- Ez az egész olyan, mint egy tündérmese. – Kivéve, hogy vámpírokról szól, jegyeztem meg magamban epésen.

- Nem egészen – mondta szomorúan Jason, és rákaptam a tekintetem. Volt valami mély szomorúság a hangjában, de pár pillanattal később halványan elmosolyodott.

- Na, de ki ne felejtsük a sorból Lissát! – Közelebb húzott magához egy szőke lányt, és átölelte egy pillanatra. Elkaptam róluk a tekintetem, valamiért képtelen voltam őket nézni. A kapcsolatuk olyan bensőségesnek tűnt. Aztán valami feltűnt, és kitágult szemekkel néztem rá.

- Hiszen te… hiszen te ember vagy! – mondtam sokkoltan, és átkoztam magam, amiért hamarabb nem tűnt fel. Túlságosan el voltam foglalva a kis félvámpírunkkal.

- Valóban az vagyok – mosolygott vidáman, és rá kellett jönnöm, hogy nagyon szép lány volt. Olyan, mint egy angyal.

- Ezt hogy? Úgy értem, egy emberrel éltek? – néztem körbe kíváncsian – Vagy esetleg ti is… - hallgattam el, majd kettőjükre mutattam. Hiszen most hallhattuk, hogy nem ez az első alkalom, hogy egy ember és egy vámpír összejön. 

- Jaj, mi nem. Dehogy is! – nevettek fel zavartan, majd a lány folytatta – Nekem már van barátom – mondta, s szemei csak úgy csillogtak, már csak a gondolattól is. – De Jasonnek most nincs senkije, szegény szingli.

Nem tudtam, miért érintett ilyen érzékenyen a tény, hogy talán van valakije, de most, hogy tudom, tévedtem, megnyugodtam. Ettől valahogy kellemesebben éreztem magam, hiába próbáltam tagadni, hogy nem így van.