A sors iróniája - 4. fejezet

Sziasztok! 

Remélem írtok néhány szót, rettenetesen örülnék neki. És szavazzatok a fejezetek végén illetve a chat alatt található közvélemény-kutatásban! Remélem tetszeni fog! 

"Néha azt sem tudjuk, hogy mit miért csinálunk. Bármelyik bolond lehet bátor, de a becsület más. Az az igazi oka annak, hogy valamit megteszünk vagy nem; megmutatja, kik vagyunk, és talán azt is, kik akarunk lenni."

Váratlan látogató

Amint Emma elaludt, úgy gondoltam, felkeresem a Cullen családot, és személyesen kérek tőlük bocsánatot. Nem akartam ezt az egészet az iskolában lerendezni. Hagytam egy kis cetlit húgom éjjeliszekrényén, ha esetleg felébredne, ne aggódjon, hogy hol is vagyok. Tudtam merre kell mennem, éreztem, merre vannak. Az erdőn keresztül indultam el a házukhoz, futottam, így hamar odaértem. Még csak időm sem volt átgondolni, hogy mit mondjak, már az ajtójuk előtt ácsorogtam idegesen. Az ajkaimat rágcsáltam, és ropogtattam az ujjaimat. Végül nagy levegőt vettem, és bekopogtattam. 

Továbbra sem volt ötletem mit is mondjak nekik, de nem számított, sosem görcsöltem ilyeneken, gyakran meggondolatlanul cselekedtem, és ami a szívemen, az a számon. Majd elsül valahogy…

Tudtam, hogy már tudják egy ideje, hogy itt ácsorogtam az ajtajuk előtt, mégis megvárták, míg rászánom magam, hogy felfedjem ittlétemet. Ezek után hamar jöttek ajtót nyitni, és félszegen, de rájuk mosolyogtam.

- Jó estét! – Mindannyian előttem álltak, ami nem könnyítette meg a dolgom.

- Neked is Daisy. Gyere csak be – szólt kedvesen a családfő, amin őszintén meglepődtem. Majdnem az életüket vesztették miattunk, a feleségét külön támadás is érte, ő pedig ilyen kedvesen fogadott engem a történtek után is. Ők tényleg mások, most már száz százalékosan tudtam.

- Köszönöm – feleltem, majd beléptem az ajtón. 

- Mi járatban erre? – kérdezte, miután lecövekeltem az előszobában, és meg sem mukkantam, csak néztem ki a fejemből... vagyis a padlót vizslattam. Valamiért zavarba jöttem.

- Izé, én csak…. ami ma történt… Nos, hát… én – beszéltem összevissza, amit halványan, de megmosolyogtak. 

Jól van, csak bökd ki, nem szégyen bocsánatot kérni. Nagy levegőt vettem, majd kimondtam:     

- Sajnálom! Nem volt szándékunkban bántani önöket, csupán tisztázni szerettünk volna pár dolgot, de megígérhetem, hogy többet ilyen nem fog előfordulni. Én magam kezeskedek róla. – A kezdeti nehézségek után belemerültem a sajnálkozásba. Mindenkire rápillantottam futólag, de utolsó szavaimat Esméhez intéztem – Őszintén sajnálom!

- Köszönöm, hogy eljöttél, és hogy bocsánatot kértél. Nem haragszunk rád. Vagyis rátok – mosolyodott el zavartan, mégis gyengéden, majd közelebb jött, és óvatosan megfogta a kezem. Jéghideg és kőkemény volt a bőre, egy pillanatra olyan őrült érzésem támadt, hogy egész kellemes, és valamiért jól is esett ez a gesztus. – Gyere csak beljebb. Kérsz valamit enni vagy inni?

Azt hiszem döbbenetemben még a számat is eltátottam. Valami olyasmire számítottam, hogy ordibálni kezdenek velem, netán valamelyikük rám támad. És erre teázni akarnak velem? Ez annyira szürreális és megdöbbentő!

- Öö, nem köszönöm – mondtam még mindig zavarban, majd óvatosan kihúztam a kezem az övéből. – Nagyon kedves önöktől, tényleg, de ideje mennem – mosolyodtam el halványan. Nem kerülte el a figyelmemet Esme csalódott tekintete, amint visszautasítottam az ajánlatát, és kihúztam a tenyerem az övéből. Nem értettem ezt a nőt…

- Tudod, ha most elmész, édesanyánkat megbántod. Legalább egy üdítőre maradj itt, és garantáltan mindenki elfelejt mindent – mondta csicseregve egyikük, azt hiszem a kis kobold, Alice volt az.

Kikerekedett szemekkel fordultam vissza az utolsó lépcsőfokról. Ez nem ér… érzelmileg zsarol. Kelletlenül, de újra elindultam a ház felé, és beléptem a bejárati ajtón. A kis zsarnok pedig elégedetten vigyorgott.

Bevezettek a konyhába, és leültettek egy nagy ebédlőasztalhoz, ahol mindenki helyet foglalt, és egy rövid időre kínos csend telepedett ránk. Senki sem tudta mit is kellene mondania, minden olyan szokatlan volt, mégis meghitt. Egy nagy és boldog családnak tűntek, olyannak, aminek mindig is részese akartam lenni, de nem igazán volt rá lehetőségem.

- Mit szeretnél inni? – Ez jó kérdés volt, hiszen én magam sem tudtam. Elbizonytalanodva néztem fel Esmére. Mijük lehet itthon? Úgy értem ők vámpírok… Zacskós vérre talán nem kell számítanom, de ki tudja, mi van náluk? Elvégre nem esznek, és nem isznak semmit.

- Öhm… – haboztam a válaszadás előtt, de nem is kellett befejeznem a mondatot, más válaszolta meg helyettem, mintha csak a saját gondolataim lettek volna.

- Meggylevet kér.

- Honnan tudtad? – pillantottam döbbenten Jasonre egy félmosollyal az arcomon. Akárhányszor a szemébe néztem, valami megfogott benne, és erőt kellett vennem magamon, hogy elnézzek róla. Így inkább próbáltam kerülni a vele való szemkontaktust.

- Nem is tudom. Csak olyan típusnak tűnsz, aki szereti… – mondta, s aranybarna szemei csak úgy csillogtak. Ha egy tizenéves kis fruska lennék, elvesztem volna azokban a gyönyörű, karamell szemekben. Mindegyiküknek ilyen színű volt, de az övé különlegesebb. Tetszett az, amit láttam bennük.

Lassan kortyolgattam az üdítőt, és magamban nyugtáztam, nincs semmi baj vele. Egy őrült ötlet merült fel bennem, hogy talán mérget tettek az italomba, de mivel láttam kitölteni a poharamba, nyugodtan kezdtem el fogyasztani.

Beszélgetni kezdtünk, de valahogy kerültük azokat a témákat, amik miatt nézeteltérésünk támadt egymással szemben.

Miután közöltem a többiekkel, hogy szeretnék néhány szót váltani Esmével, egy kicsit arrébb vonultak. Természetesen nem azt vártam, hogy bemenjenek az erdőbe, hogy semmit se halljanak, csupán szerettem volna kíváncsi tekintetek nélkül beszélni vele. Bár gyanítottam, lopva felénk néznek majd, és meg sem próbálnak majd nem ide figyelni. Carlisle esetében bizonytalanabb voltam, olyannak tűnt, aki tiszteletben tartja mindezeket, de csak a feleségéről volt szó.

- Nézd, Esme – kezdtem, miután a lelkemre kötötte ő, és a férje is, hogy tegezzem őket – őszintén sajnálom, ami az erőben történt. Tényleg nem ez volt a szándékunk, még csak rátok ijeszteni sem szerettünk volna. Többet nem fog ilyen történni.

Csak kedvesen elmosolyodott a sokadik próbálkozásomra, és ismét elmondta, hogy nem haragszik rám, azaz ránk. Csupaszív nő volt.

- Fáj? – mutattam közben a karjára, ahol leégett a bőre. Gyanítottam, a korábbi felsője beleégett a sebbe. Eléggé csúnya látvány volt. 

- Á, már nem – legyintett könnyedén, és egy tincset a füle mögé tűrt. – Holnap elmegyek vadászni, és meglátod, kutya bajom sem lesz. – Miután befejezte, hirtelen belé fagyott a szó, és tágra nyílt szemekkel nézett rám. Kellett egy pár másodperc, míg megértettem, miért reagált így. Vagyis ő nem tudta, hogy én hogy fogok reagálni a vadászatra.

Elmosolyodtam, majd közelebb húztam hozzá a székemet. 

- Talán segíthetek. Szabad? – kérdeztem, s óvatosan a jobb karjáért nyúltam.

Készségesen engedte, és éreztem, hogy a többiek mocorogni kezdenek mögöttem.

Mély levegőt vettem, és éreztem, ahogy a tenyereim bizseregnek. Végigáramlott ez a kellemes érzés az egész testemen, hogy végül a karjaimon összpontosuljon az erő. Behunytam a szemem, s óvatosan a sebhez nyúltam. A melegség egy pillanat alatt átjárt, úgy éreztem, szinte izzok. Pár másodperc múlva elengedtem a kezét, és a poharam után nyúltam, hogy megihassam az italom az utolsó cseppig.

Esme megdöbbent, teljesen és látványosan. Kereste a korábbi égési sérülését, de az egyszerűen csak eltűnt, mintha sosem létezett volna.

- Hogy csináltad? – hitetlenkedett, és egy pillanat alatt itt termett mindenki, és megrökönyödve néztek hol rám, hol Esme karjára.

- Az legyen titok. A varázslók sem fedik fel a trükkjeiket – kacsintottam egyet vidáman, majd megindultam az ajtó felé. – Ne fáradjatok, kikísérem magam.