A sors iróniája - 3.fejezet

Sziasztok!

Hát, a harmadik fejezettel is megérkeztem, remélem tetszeni fog nektek. :)

Kérlek szépen titeket, írjatok, hogy is tetszett, mert higgyétek el, nagyon fontos nekem. Sok munkám van egy-egy fejezetben, és nagyon jól esne, ha megosztanátok a véleményeteket, legyen szó rossz vagy jó megjegyzés formájában. Szeretnék olyat írni, ami tetszik nektek, és élvezitek az olvasását, de ez csak úgy sikerülhet, ha elmondjátok mit gondoltok. Mert én ebből tanulok!!

Ne felejtsetek el szavazni, hogy szeretnétek-e Jason szemszögéből is olvasni a történetet. Chat alatt megtaláljátok. :)

Nem is húzom tovább a szót! Bár tudom, hogy nem is olvassa el mindenki a bevezetőt, aki igen, annak meg köszönöm. Jó olvasást! :)

ui: Köszönöm Lizzy, hogy írsz nekem, nagyon hálás vagyok neked. :) Szóval a te kedvedért felteszem...

Pusztító erő

Szavaimat majd’ egy percre néma csend követte, tisztán látszott rajtuk, megdöbbentek.

- Hogy mondod? – kérdezte sokkoltan egyikük. – Te akarod megszabni és eldönteni, hogy maradhatunk-e?

- Jól hallottad. Azt hittem, a vámpírok értelmesebbek… – mosolyogtam a szőke lányra kedvesen.

- Elég legyen! – lépett előrébb egy középkorú férfi, még időben közbeavatkozva, hogy visszaszóljon a gúnyos megjegyzésemre – Azt hiszem, kezdjük az elején. Hadd mutassam be a családom. A nevem Carlisle Cullen, ő pedig a felességem, Esme Cullen – mutatott egy gyönyörű, barna hajú nőre. Szép arca volt és kedves mosolya majdnem engem is erre a gesztusra késztetett. – Ő itt Emmett – pillantott a nagydarab srácra, aki ezer wattos vigyorral nézett rám – és a felesége, Rosalie – nézett a lányra, akivel majdnem vitába szálltam. Szép volt, meg kell mondanom, nagyon is. Olyannak tűnt, aki tisztában van ezzel a ténnyel. – A másik fiam, Jasper. – követtem a családfő pillantását, és döbbenetemben a levegő is bent rekedt a tüdőmben. Az egész karja tele volt harapásnyomokkal, sőt, még a nyakán is. El sem tudtam képzelni, honnan szerezhette ezeket, de azt rögtön meg tudtam állapítani, hogy ő a legveszélyesebb mindközül. 

Zavartan kaptam el a pillantásom, hogy végül a földet kezdjem el tanulmányozni.

- Ő itt Alice – folytatta végül a bemutatást, és egy alacsony, koboldszerű lányra mutatott. Barátságosan integetett, míg másik kezével a magas, izmos fiúba, Jasperbe karolt. – Bella és Edward. – Egy gyönyörű, barna hajú lányra, és egy bozontos, vörös srácra mutatott. – Ő pedig Jason, családunk legifjabb tagja. -  Már a legelejétől fogva tudtuk, hogy minden vámpír gyönyörű, hogy ezzel csalják magukhoz áldozataikat, de ezt a srácot valahogy még szebbnek és különlegesebbnek találtam. Ilyet nem szoktunk férfiakra mondani, de ő nem szimplán helyes volt. Tisztában voltam vele, hogy kell kezelni a fajtájabelieket, és hogyan kell ellenállni a „varázserejüknek”, most mégis csak dadogni tudtam.

- Öö, örvendek! – mondtam zavartan, és hirtelen elfelejtettem minden ellenszenvet, amit korábban éreztem irántuk. Képtelen voltam levenni a tekintetem róla, az az édes mosoly pedig még inkább megnehezítette a dolgom. Minden erőmet össze kellet szednem, hogy mégis megtegyem.

- A ti nevetek pedig? – kíváncsiskodott Carlisle, és éreztem mellettem Emmát megfeszülni. Nem akarta, hogy eláruljam, ami kész ostobaság. Csupán illedelmességből kérdezte meg, hiszen az egész iskola, sőt, az egész város tudja a nevünket.

- Én Daisy Corps vagyok, ő pedig a húgom, Emma. – feleltem óvatosan

- Most az igazat, ha kérhetem. – Jasper szavaitól megdöbbentünk mindketten.

- Tessék? Ezt nem igazán értem.

- Mind tudjuk, hogy nem azok vagytok, akiknek ti mondjátok magatokat. – Azt sem tudtam, hogy mérgemben legszívesebben leharapnám-e a fejét, vagy szégyenemben elsunnyognék onnan. Kíváncsivá tettek, hogyan lehetnek benne ennyire biztosak.

A következő pillanatban minden felbolydult. Nem figyeltem kellőképpen, és nem láttam, hogy húgomnál elszakadt a cérna. Teljesen felhúzta magát.

- Esme! – kiáltotta valaki a nő nevét, de túl későn… Emma addigra már előreugrott, és egy tűzgolyót hajított el, egyenesen felé. Eltalálta a nő karját, és ő ijedten sikoltott fel, szemeiben, mint minden vámpírnak, félelem lobogott.

- Pont ti beszéltek? – háborodott fel húgom, és tudtam, azonnal közbe kell lépnem. – Ti sem különböztök a többi vámpírtól, bármit is hallottunk. Mind ugyanolyanok vagytok, undorító szörnyetegek! – Szavai visszhangoztak a fák között.

Láttam őt összpontosítani, és egyik pillanatról a másikra az erdő lángokba borult, körbeölelve Cullenéket. Szemeiben gonosz tűz égett, amit ha nem fékezek meg, mindent elpusztít. A fénye vakította a szemem, minden sárga és piros volt, hallottam a ropogását is, az ijedt vámpírok sikolyával együtt.

Így hát tenyeremet feléjük fordítottam, éreztem az erőt, ahogy végigáramlik bennem, majd hirtelen elaludtak a lángok, amint ökölbe szorítottam a kezem. Egy rövid pillanatra úgy éreztem, égek belülről, hogy teljesen felemészt, de nem volt időm megvárni, míg elmúlik. Eléjük álltam, védelmezően, karjaimat oldalt kitártam és vártam, hogy Emma támadjon. Próbáltam lebeszélni és megnyugtatni őt, nem akartam bántani.

- Emma, vegyél vissza! – Haragos szemeivel rám nézett, és tudtam, nem fog leállni. Előre lendült, megpróbált kikerülni, de a bal vállát megfogva megpördítettem, és ellöktem őt jó messzire – Nyugodj már le, az Isten szerelmére! Ne akard, hogy bántsalak!

Volt már ilyen nem is egyszer, nem csak vele, velem is. Eleinte nehéz volt uralkodni magunkon, néha még most is az. Le kellett őt fárasztanom, el kellett érnem, hogy kiengedje a felgyülemlett érzéseit, a dühöt, amit irántuk érzett. Csak így sikerül majd lenyugodnia.

- Menjetek haza – adtam ki a parancsot Cullenéknek, s egy gyors pillantást még vetettem rájuk. Nem volt időm az arcukat elemezni, Emma már összeszedte magát addigra. Láttam, hogy habozva bár, de elindultak, így összeszedtem magam én is. 

Tudtam, hogy nem rám fog támadni, utánuk akart menni. Hirtelen kezdtem el felé futni, szinte egymásnak ütköztünk, több fát is kitörtünk. Erősen szorítottam az egyik törzséhez, és csillapítani próbáltam, de szemei nem rám fókuszáltak. Erősen küszködött a szabadulással, de sikerült lefognom őt. Óvatosan pillantottam oldalra, hogy megnézzem, melyik hülye maradt itt.

- Tűnés! – üvöltöttem Jasonnek, aki megállt, és nem volt hajlandó tovább menni. Olyan volt, mintha végtagjai a földbe gyökereztek volna. Végül Jasper húzta el őt onnan, és rángatta magával. Sikerült annyira elvonniuk a figyelmemet ezzel a kis produkciójukkal, hogy Emma kiszabadulhasson, és bekapjak egy ütést. 

Felém lendült, és újból ütni készült, de tapasztalatom révén gyorsabb és erősebb voltam nála, így könnyedén el tudtam kerülni az újbóli csapást, és karját a háta mögé csavarni. Szorosan fogtam le őt, csitítgattam, és suttogtam a fülébe. Ő pedig küzdött ellenem, és üvöltött, hogy engedjem el.

Szinte éveknek tűnt, mire sikerült annyira lecsillapodnia, hogy lazítsak szorításomon, és miután elengedtem, keserves sírásba kezdett. Egész testében remegett. Leguggoltam mellé, és hosszú percekig csak ringattam, és simogattam a haját. 

- Miért hagytad őket elmenni? Nem az a dolgunk, hogy megvédjük őket, te mégis ezt tetted – kérdezte tőlem halkan, szinte csak suttogva.

- Nem tudom – feleltem őszintén – Valamiért úgy érzem, ők tényleg mások. Ezt szerettem volna ma kideríteni, és adni nekik egy esélyt. Az, hogy ők döntöttek így, méghozzá saját akaratukból, csodálatos dolog. Fellázadtak a sorsuk és létük ellen.

- Azért érdekel ennyire, mert te is szeretnél fellázadni, hogy békén hagyjanak minket?

Elmosolyodtam kérdésén, olyan aranyos volt, mint egy naiv kislány. Hangja tele volt reménnyel ettől a gondolattól. Romboljam le ezt az illúziót? Hiszen még magam sem tudom a választ rá.

- Talán. Idővel minden megoldódik, ne aggódj emiatt. Gyere, menjünk haza. – Felhúztam őt a földről, és miután leporoltuk magunkat, hazaindultunk. 

Láttam rajta, hogy fáradt, és ezen nem is csodálkoztam. Sok erőt kiadott magából, méghozzá teljesen feleslegesen. Hibázott, felelőtlen volt, de nem akartam most ezzel traktálni. Befeküdt az ágyába, betakartam őt, akárcsak egy kisbabát, és leültem mellé. Meg akartam várni, míg elalszik.

- Bocsáss meg – suttogta nekem már álmosan, mégis komolyan.

- Semmi baj, sosem tudnék haragudni az én kicsi húgomra – Hangosan felnevettünk, majd úgy döntöttem, ledőlök mellé.

Az erdőtűz, amit Emma okozott

Jason :)