A sors iróniája - 2.fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a második fejezetet, remélem tetszeni fog nektek. Nagyon szeretném, ha elmondanátok a véleményeteket, és pipálgatnátok a végén, sajnáltam, de csakúgy mint a többihez, az első fejezethez sem érkezett nagyon semmi.

Jó olvasást!

Ultimátum

Reggel késésben voltunk, aminek az okát komolyan nem értettem. Nem tudtam, hogy lehet Emma ilyen hihetetlenül lassú. Ez csak egy iskola, de a fél szekrényét felpróbálta, mondván nem tudja, mit is vegyen fel. Direkt megmondtam neki tegnap este, hogy válassza ki a ruháját, hogy elkerüljük ezt a helyzetet, de kinevetett, azt állítván, nem lesz semmi probléma. 

Szerencsére gyorsak voltunk, és még időben értünk be az iskolába, ahol a tanulmányi irodában eligazítottak minket, és megkaptuk az órarendünket. Ms. Cope kedves nő volt, mindenben készséggel segített, ami egy kicsit nyomasztott is. Vörös haját szoros kontyba fogta, és hevesen magyarázott arról, mit hol találunk, hogy írassuk alá a papírjainkat a tanárokkal, és hogy iskola után vigyük vissza. Sok szerencsét kívánt, és miután jól nevelten megköszöntünk mindent, szinte kimenekültünk az irodájából. 

Összehasonlítottuk az órarendjeinket, és rá kellett jönnünk, jó néhány külön töltött pillanatunk lesz, amit azt hiszem egyikünk sem bánt igazán. Rengeteg mindenben hasonlítottunk, mégis sokban különböztünk egymástól.

Zavart minket a többiek bárgyú tekintete, ahogy minden mozdulatunkat kíváncsian lesték. A kínos elhallgatások, amikről pontosan tudtuk, hogy rólunk szóltak, egyenesen az idegeinkre mentek, de türtőztettük magunkat, legalábbis erősen próbálkoztunk vele. Csak reménykedhettünk az újdonság varázsában, hogy hamarosan mindenki elfelejtkezik rólunk. De első nap erre nem igazán számíthattunk.

- Olyan furcsa érzésem van, neked nincs? Tudod, mint amikor… – szavaimat a csengőszó félbeszakította, és sietve indultunk meg az első közös óránkra, matekra.

Utáltam ezt a tantárgyat, mindig is hülye voltam hozzá, ellenben velem Emmának gondot sem okozott. Ezért irigyeltem is. Leültünk az utolsó előtti padba, hiszen csak ott volt hely, és beszélgettünk Mr. Varner megérkezéséig. Nem volt szimpatikus, főként azért nem, mert matektanár. Mindent utáltam, ami ehhez a tárgyhoz kapcsolódott.  

Miután átadtuk a papírjainkat, visszaküldött minket a helyünkre. Örültem, hogy nem kellett bemutatkoznunk, de még így sem emelkedett fel a ranglétrámon. A többiek úgy kísérték figyelemmel minden mozdulatunkat, mintha terroristák lettünk volna. Ettől kirázott a hideg, és egy kicsit megijesztett. Ennyire elszoktam volna az emberektől?

A többi órát külön töltöttük egymástól, csak szünetekben futottunk össze. Mr. Mason óráján sikerült rivaldafénybe kerülnöm, ugyanis kihívott a tanári asztalához, hogy mutatkozzak be. Nem értettem, miért nem lehetett volna az asztalomnál, és hogy miért nem elégedett meg azzal, ahogy bemutatkoztam. Ugyanis szinte faggatott, hogy hol éltem és meddig. Persze ezek a kérdések nem okoztak nehézségeket, hiszen kívülről fújtuk az egészet. Nem hazudtunk sokat, tulajdonképpen egész sok valóságalapja volt a történetünknek.

- Daisy Corpsnak hívnak, tizennyolc éves vagyok. Tegnapelőtt jöttünk haza Európából a húgommal, Emmával. A szüleink állása megkövetelte tőlük, hogy rengeteget utazzanak, így mi is velük tartottunk, de belefáradtunk a folytonos költözésbe, és szüleink is úgy látták jónak, ha letelepszünk, és egy helyen járjuk ki az iskolát.

Ennyivel lezártam a témát, de még el kellett mondanom, hogy a korábbi iskoláimban milyen kötelező olvasmányokat vettünk. A kis monológom után egy hosszú listát nyomott a kezembe, miszerint ezeket a könyveket minél hamarabb szerezzem be és olvassam el. 

Az órák hamar elteltek, és azon kaptam magam, hogy már ebédidő van. Az étkezőbe beérve farkaséhesen vettük az irányt a különféle ételek felé, és hirtelen el sem tudtam dönteni, hogy mit is szeretnék enni. Emlékszem, hogy sosem szerettem a menzás kaját, de most bármit felfaltam volna. Az első kezünkbe kerülő ételeket a tálcára raktuk, és haladtunk tovább a sorban, míg meg nem hallottunk egy vékony és döbbent hangot. 

- Ti tényleg ezt akarjátok megenni? De hisz ez tocsog a zsírban – nézett ránk döbbenten egy hosszú, barna hajú lány.

Mosolyogva néztünk össze Emmával, és válaszra sem méltatva leültünk egy szabadon álló asztalhoz. Mindenki minket nézett és rólunk beszélt, de nem zavartattuk magunkat.

A pizza isteni finom, habár egy kicsit tényleg zsíros volt. Amint befejeztük, vagyis befaltuk, kimentünk a teremből.

A kijáratnál megtorpantam, és döbbentem meredtem előre, még a tüdőmben is bent rekedt a levegő. Egyszerűen nem hittem a szememnek. Emma nem értette a reakciómat, de pillantása végül rájuk esett.

Képtelen voltam felfogni azt, ami a szemem elé tárult, egyszerűen szürreális volt az egész. Hát mégis léteznek? Több évig csak meseként tekintettem rájuk, és most mégis itt voltak.

Ránk néztek aranybarna szemeikkel, és megálltak közvetlenül előttünk. Döbbent arckifejezésüket felváltván hatalmas mosoly jelent meg arcukon, és közelebb léptek.

Éreztem Emma testét megfeszülni mellettem, és halványan, de észleltem azt is, hogy remegni kezd. Minél hamarabb el kell mennünk innen, mielőtt felfedne minket mindenki előtt. Figyelmemet a fiatalabb Corpsra fordítottam, de fél szemmel még így is láttam, hogy egyikük ide akart jönni. 

Megragadtam Emma kezét, és elsétálva mellettük halkan odasuttogtam nekik, tudtam, hogy úgyis tökéletesen meghallják, mit mondok. – Este hatkor legyetek az erdő nyugati részén, a tisztásnál!

 Kiviharzottunk az udvarra, és leültünk egy padra.

- Meg kell nyugodnod, tudod jól, hogy nem fedhetjük fel magunkat. Gondolkozz, és uralkodj magad felett! Csak lélegezz mélyeket! – Tudtam, hogy most egy kis friss levegőre lesz szüksége, így hazaindultunk, máris ellógva két óráról, rögtön az első napon.

- De ezek vérszívók! – csattant fel dühösen a kocsiban

- Észrevettem, de te is láthattad volna, hogy a jó vámpírok közé tartoznak.

- Nincs olyan, hogy jó és rossz vámpír. Mind ugyanolyan!

- Akkor miért állatokkal táplálkoznak?

Halkan szusszantott egyet, és kérdésre kérdéssel felelt. Meglepődött, akárcsak én.

- Mit fogunk csinálni? És ha nap mint nap találkozni fogok velük? Azt nem fogom elviselni.

- Még nem tudom, arra az eshetőségre is kitalálunk valamit – feleltem őszintén. – Tisztázzuk a dolgokat. Ma hatkor elmegyünk, beszélünk velük, és szót fogadsz nekem. Megértetetted?

- Meg – mondta már nyugodtabban – És jelenteni fogjuk?   

       

- Egyelőre nem. Majd kigondoljuk, hogyan tovább.

A délutánt a tévé előtt töltöttük, de nem beszéltünk sokat. Mindketten a gondolatainkba merültünk. Sokat hallottunk már róluk, de nem gondoltuk, hogy valóban léteznek. Ezek után én is tanácstalan voltam. Addig, amíg nem beszélek velük, nem akarom megemlíteni Michaelnek. Ha elmondanánk, felborulna minden. Vagy ismét el kéne mennünk, vagy rosszabb…

Elintéztem egy telefont, majd nekiláttam főzni, hogy valamit enni tudjunk. Próbáltam kikapcsolni, de valamiért egész délután ők jártak az eszemben. Az aranybarna szemeik – amik mintha a retinámba égtek volna – teljesen elvarázsoltak, elvesztem bennük. A viselkedésük megzavart. Kedvesnek tűntek és mosolyogtak ránk, rám… ez nem vall a fajtájukra, ők tényleg mások.

Azon agyaltam, mit fogok tenni, miután beszéltünk. A kötelességemet, vagy netán engedek a szívemnek?

Az idő hamar eltelt, s kilépve a házból, a hátsó udvar felől az erdőbe vetettük magunkat. Időben értünk oda, de ők már ott vártak minket. Legalább nem késtek, ez is jó pont. Sokan voltak, még sem féltem tőlük. Valahogy olyan barátságosnak és ártatlannak tűntek, ami kész ostobaság. Ha megtudják, hogy ilyeneken jár az eszem, bele sem mertem gondolni, hogy mit tennének velem.

Szorosan Emma mellé álltam, és határozottságot sugározva rájuk emeltem a tekintetem.

- Tudjuk, hogy mik is vagytok igazából, és ahhoz, hogy itt maradhassatok, feltételeink vannak!