Sziasztok!
Meghoztam az első fejezetet, és remélem írtok majd egy-két szót, és pipálgattok, ha a végére értetek. Ez természetesen csak a bevezető, a következő fejezet már sokkal izgalmasabb lesz, ezt garantálom. :)
Minden út haza vezet
Izgatottak voltunk, hogy végre kiszabadulhattunk a négy fal közül, és szabadon pihenhetünk úgy, hogy nem kell küldetésre mennünk. Eleinte nehéz volt megbirkóznom az erőmmel és az érzéseimmel, de Michael és Samantha sok mindenben segített.
Összetörtem Sam halálakor, az egyik legjobb mentorom volt, nagyon jól kijöttünk. Ő tanított meg uralkodni saját magam felett. A halála miatt lehetünk most itt, Forksban. Nem akartam átvenni a helyét, de muszáj volt.
Mindig is szerettem az esőt, imádtam az illatát, és megnyugtatott a látványa. Sosem keltett bennem bús hangulatot és gondolatokat. Bár tartok attól, hogy a folyamatos eső előbb-utóbb rám is rám nyomja majd a bélyegét.
- Tisztázzuk a szabályokat – néztem hátra a visszapillantó tükörben.
- Jaj, ne már! Ha még egyszer elmondod, esküszöm, felkötöm magam.
- Emma! – emeltem fel a hangom idegesen
- Jól van, jól van. Csupán nem értem miért van ennyi szabály, de megígérem, hogy jó kislány leszek, és betartom mindet – pillantott rám gúnyosan
Szerettem őt, de néha legszívesebben a falra másztam volna tőle. Remek érzéke volt ahhoz, hogyan borítsa ki az embereket. – Azért van annyi szabály, hogy fenntartsuk a látszatot. Ha megszeged, értünk jönnek, és mind a kettőnknek el kell hagynia a várost.
- Oké – felelte mérgesen, és karját összefonta a mellkasa előtt
- Nem érted, mennyire komoly a helyzet? Ha így van, most mondd meg és visszafordulok. Nem muszáj itt lennünk – néztem ismét hátra, és láttam, amint szemei ijedten csillannak meg. – Megegyeztünk, hogy azt teszed, amit én mondok, és betartasz mindent! Már nem emlékszel?
- De, és úgy is lesz. Te vagy a főnök. Nem akarok neked nemet mondani, és nem is tudnék.
A további utat némán tettük meg, csak a zene szólt a rádióból.
Izgatottan néztem az Üdvözöljük Forksban táblára, még egy mosolyt is megengedtem magamnak. Egyszerűen tökéletes volt ez a pillanat.
Valójában egy kicsit izgatott voltam, jó dolgokat reméltem a várostól. Valahogy úgy éreztem, végre otthon vagyok, és nyugalommal töltött el a tudat, hogy itt lehetek. Gyönyörködve néztem a tájat, az erdő teljesen elbűvölt.
- Nem működik ez a vacak – szóltam ingerülten, miközben pirosat kaptunk. – Biztos elromlott, vagy selejteset sóztak ránk.
- Nincs semmi baja, te vagy selejtes – felelte Emma vidáman nevetve, amin én is elmosolyodtam egy kicsit. Tény, hogy nem voltam nagyágyú, ami az elektronikus eszközöket illeti. – Mi a cím?
Miután megadtam, az a vacak GPS végül elvezetett minket az új lakhelyünkhöz.
Egyszerű kis családi ház volt, egy kis kerttel az erdő közelében. Leparkoltam a felhajtón, és a bőröndjeinket hátrahagyva körbenéztünk a lakásban. A konyha eléggé kicsinek tűnt, de nekünk bőven elég. A ház teljesen átlagos, csupán kétszintes. Az emeletre felérve Emma rögtön kiválasztotta a szobáját, így nekem a kisebb jutott. Nem bántam, a lényeg az, hogy külön leszünk. A falak lila színben pompáztak, és bár nem ez a kedvencem, de megfelelt. Az ablakaim az erdőre néztek, aminek kifejezetten örültem.
Az egész szombatunk takarítással és pakolással telt. Első dolgunk persze a hifi beüzemelése volt, és nyugodtan láttunk a feladathoz, hogy helyre pofozzuk a lakást. Pár berendezési tárgyat itt hagyott a korábbi lakó, de néhányat magunknak kellett hozni. Nem volt sok cuccunk, leginkább ruhákkal voltak megtömve a bőröndjeink. Az estét egy hatalmas pizzával zártuk, majd bedőltünk az ágyba.
Vasárnap nem volt más dolgunk, minthogy bevásároljunk, a hűtőnk ugyanis üres volt. Furcsa érzés volt önállónak és függetlennek érezni magamat, de nagyon felszabadító, egyszerűen imádtam. Így történhetett, hogy elfelejtettem telefonálni.
- Michael, tényleg nagyon sajnálom – mondtam már sokadszorra. – Rengeteg dolgunk volt a lakással, és el is fáradtunk. Máskor nem lesz ilyen.
- Annyira azért nem voltatok fáradtak, hogy ne terheljétek a számlátokat. – Sejthettem volna, hogy nyomon követik a hitelkártyánkon a pénzmozgást.
- Hé, azért ennünk kell! – mondtam felháborodva a telefonba.
- Nyugi, nyugi! Én csak jót akarok nektek. Az, hogy elmehettetek, nem jelenti azt, hogy nem tartoztok számadással nekünk. Csak azt kérem, hogy a ti érdeketekben ne forduljon többször ilyen elő.
- Rendben van, köszönöm.
- És milyen „szabadnak” lenni?
- Alig egy napja vagyunk itt, még nem igazán tudom. De érzem, hogy elég frankó lesz. – Egyszerre nevettünk a telefonba. – A holnappal minden rendben lesz? – kérdeztem rá a biztonság kedvéért, a megnyugtató választ hallva még egy ideig beszélgettünk, majd elköszöntünk.
- Mit akart Michael? – A goromba kérdés hallatán muszáj volt hátra fordulnom. Nem kedvelte őt, egyáltalán. Hogy őszinte legyek, senkit sem kedvelt.
- Jelentést várt. Letisztáztuk a holnapot is, minden el van intézve.
- Hurrá – jelentette ki szarkasztikusan, majd a konyhába sétált.
- Jaj, ne már! Tudod, hogy nekem sem fűlik hozzá a fogam, de ez volt az egyik feltétele annak, hogy eljöhessünk.
- Tudom, de utálok iskolába járni.
- Senki sem szeret. Szokj hozzá! – Próbáltam kedves lenni, és ösztönzően beszélni, de valljuk be, nincs sok jó oldala annak, hogy a suliban koptassuk a padot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése