Önzetlen szerelem – 25. fejezet

Sziasztok!

 Végre valahára meghoztam a frisst. Ne haragudjatok, amiért ennyit kellett várnotok. Sok időt és energiát fordítottam erre a fejezetre, remélem ezt értékelni fogjátok kommentek vagy pipálás formájában. 

Nagyon Boldog Karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak! Kívánom, hogy töltsétek az Ünnepeket a szeretteitekkel. :)

Puszi, 

Monya

Vészhívás

Az éjjeli órára pillantottam, és nagyot szusszantottam. Hajnali kettő volt, én pedig még mindig forgolódtam. A Dylannel való randinkon gondolkoztam, és hogy közel sem olyan volt, mint amilyenre számítottam. Hajnal egy után estem haza, ez mindenképp elárulja, hogy egész jó volt. Rengeteget beszéltünk, és még többet nevettem. Korábban találkoztunk már, ha őszinte akartam lenni, még mindig tisztán élt bennem, milyen hevesen csókolóztunk a találkozásaink folyamán, de akkor nem voltam teljesen magam. Sőt!  Ez egy új kezdet volt számomra, és nem tudtam, hogy viselkedjek vele szemben. Az egészben az volt a legfurcsább, hogy ő is megváltozott. Nem tudtam volna megmondani a változás okát, vagy hogy miből vettem észre. Egyszerűen csak éreztem. 

A napok egyre csak teltek, én pedig egyre többet találkoztam vele. Eleinte furcsának találtam, hogy egy iskolába járok vele, azt hittem feszengeni fogok ettől, de nem így volt. Alig volt közös óránk, így ott tulajdonképpen nem is találkoztunk sokat. Nem lógtunk egymás nyakán, nem írogattunk egymásnak SMS-eket, de akkor úgy éreztem, így a jó. Persze nem azt mondom, hogy mindennap randiztunk, azt már nem bírtam volna, de hetente kétszer mindenképp. Persze hogy az árnyoldalról is beszéljek… nem is tudom. Volt, hogy egy egész napig nem beszéltünk egymással semmit. Tisztában voltam azzal, hogy ez így nem jó. Hogy ennek nem így kéne működnie. Dylan lazán vette a dolgokat, így próbáltam én is hasonlóan állni a dolgokhoz, de nem volt könnyű. Én sem vagyok könnyű eset, ezzel tisztában voltam. Mindig is olyan lány voltam, aki jobban szeretett egyedül lenni, és tudtam, megfulladnék egy olyan kapcsolatban, ahol a srác folyton a nyakamon lógna, és minden lépésemről tudni akarna, mert érdekli. Kezdetben örültem is, hogy Dylan nem ilyen, de átestünk a ló túloldalára, és ennek nem örültem. Úgy éreztem, teljesen más szögből látjuk a dolgokat. Még mindig nem akartam egy olyan srácot, akitől levegőt venni sem bírok, de jól esett volna, ha Dylan néha érdeklődne utánam, ha jobban figyelne rám. Számtalanszor kérdeztem tőle, hogy mit csinált, milyen napja volt, és minden alkalom után borsózott a tenyerem, hogy megüssem őt. Egyszer sem kérdezett vissza, és emiatt a tüskék egyre csak nőttek bennem. Sosem gondoltam, hogy nagy szükségem lenne a törődésre, de bosszantott, amiért ő ennek a legkisebb jelét sem mutatta. Mindezek ellenére jól éreztem magam a társaságában. 

Sokszor kérdezte Bella, hogy hányadán is állnak köztünk a dolgok, de nem tudtam válaszolni rá. Dylan túlságosan hanyag volt, de a szívem hatalmasat dobbant, amikor először megfogta a kezem, vagy gyengéden simogatta a karomat vagy a kézfejemet. Ilyenkor mindig úgy éreztem, hogy jó úton haladunk, az egészet olyan természetesnek éreztem. De ezek az ellentmondások kikészítettek és dühössé tettek. A méreg minden alkalommal elöntött, amikor a Cullen család valamely tagja kettőnkről kérdezett. Nem mertem volna kijelenteni, hogy járunk-e, hiszen azt sem tudtam, hogy hányadán állunk egymással.

Nem csak én voltam ingerült az utóbbi napokban. Február utolsó heteiben Rosalie teljesen kiakadt. Dana egész nagy pocakkal állított be a suliba, a diákok egyszerre hördültek fel, amint meglátták őt. Igazak a pletykák, mégis állapotos. Egy pillanatra tátva maradt a szám a döbbenettől, de hamar megreguláztam az érzéseim, Rose-nak azonban már közel sem ment ilyen könnyen. Meglepetten léptem egyet hátra a tekintetét látva. 

Aznap sem ő, sem Emmett nem ment be egy órára sem, és az azt követő napok is elég érdekesek voltak. Rose tekintete megijesztett, akárhányszor a lányra nézett, de valami furcsa csillogást már az első pillanatban észrevettem. Edward beavatott a Rose embergyűlöletének legfőbb okába. Utálja a vámpírlétet, és mindent megtenne, ha Dana helyébe lenne, és életet adhatna egy kis csöppségnek. Sosem gondoltam még bele igazán, mivel is jár igazából a vámpírlét, hogy mitől fosztja meg Rosalie-t. Ő nem ezt az életet választotta, és megsajnáltam. A tekintetéből áradó fájdalom a szívemig hatolt, minden alkalommal. Így már megértettem, miért is volt velem olyan elutasító kezdetben. De ha teljesen őszinte akartam lenni, gyakran még most is az volt velem. 

Ahogy teltek a hetek, egyre több nyomást éreztem magamon. Mind a továbbtanulás miatt, mind Dylan miatt, egyszerűen úgy éreztem, hogy feladom. Semmi sem úgy sikerült, ahogy akartam. Párszor megfordult a fejemben, hogyha ennyire nem alakulnak a dolgok közöttünk, szakítanunk kéne. Már ha egyáltalán jártunk…

Egyik nap a laptopommal a konyhában telepedtem le, ép azt néztem evés közben, milyen könyvvel kéne meglepnem magam. Tom és Julie a nappaliban nézték a TV-t, amikor megcsörrent a telefonom. Zoey neve virított a kijelzőn, és elmosolyodtam legjobb barátnőm gondolatára, de a boldogságomat hamar felváltotta a bűntudat. Mióta ideköltöztem, közel sem olyan a kapcsolatunk, mint amilyen volt, de ez várható. Természetesen beszélgettünk még, de már közel sem volt annyi időnk, energiánk és témánk, hogy ez a barátság olyan legyen, mint régen. Ettől függetlenül még mindig szerettem őt és fontos szerepet töltött be az életemben. Megnyomtam hát a fogadás gombot, és lepattantam a székemről. 

- Szia – köszöntem bele nagy vidáman, de leolvadt a mosoly az arcomról, amikor meghallottam, hogy sír. Közel öt éve voltunk legjobb barátnők, de még sosem láttam őt sírni. Persze láttam már őt szomorúnak, de kemény fából faragták. Néha arra gondoltam, talán ő nem is képes sírni. Mindig is úgy gondoltam, hogy ő a legerősebb lány, akit csak ismerek. A rossz érzés azon nyomban úrrá lett rajtam, és habár a lábam megremegett, a kijárati ajtó felé mozdultam. – Mi a baj? Minden rendben? – követeltem választ, és leemeltem a kabátomat a fogasról. 

- Nincs – zokogott bele a telefonba, és könnyek gyűltek a szemembe.  Soha többet nem akarom őt sírni látni vagy hallani. A keserves zokogása fizikai fájdalmat okozott nekem. Mintha kitépték volna a szívem, miután egy elefánt csorda a földbe taposta. 

- Zoey, mondj valamit, az isten szerelmére! – emeltem fel a hangom, hogy észhez térítsem. 

- Én… itt vagyok a… a kórházban vagyok – nyögte ki végül, és nagyot dobbant a szívem.  Jaj, ne!

- Mi történt?

- Apa… Rosszul lett apa.

A lábaim elgyengültek, megremegtek, muszáj volt leülnöm, mielőtt elveszítem az egyensúlyomat. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ez velük történik. Tudtam, hogy Jimmynek problémái voltak a szívével, de sosem gondoltam bele, mi lenne, ha… Talán csak nem mertem belegondolni. Zoey és a családja mindig nagyon kedvesek voltak velem, úgy szerettem őket, mintha a saját családom lettek volna. 

Zoey-val váltottuk még pár szót, de már alig tudtam figyelni rá. Aggódtam értük. Nem csak Jimmyért, de legjobb barátnőmért, és az édesanyjáért, Susie-ért is. Tudtam, hogy szükségük volt rám, és bármit megtettem volna, hogy könnyítsek a helyzetükön. Velem voltak minden nehéz pillanatomban, az a minimum, ha én is ugyanígy teszek. Amint letettük a telefont, már ki is néztem egy járatot, egyenesen Párizsba.

Nem volt könnyű feladat tálalni mindezt Tomnak, de nem tágítottam az igazam mellől. Megingathatatlan voltam a célomat illetően, és pár perc múlva már az utazótáskámba hajigáltam a fontosabb holmijaimat. Remegő kézzel nyúltam egy kék blúz felé, és nagyokat kellett pislognom, hogy visszanyeljem a könnyeimet. Ijedten rezzentem össze, és bevertem a szekrénybe a könyököm, amikor egy hideg érintést éreztem meg a vállamon. Döbbenten meredtem az aranyszín szempár tulajdonosára, aki megpróbált nem csak az érzéseimben, de a gondolataimból is olvasni; utóbbit több-kevesebb sikerrel. 

- Jasper, te mit keresel itt? – kérdeztem, és hogy távolabb kerüljek tőle, kihúztam a konnektorból a telefon töltőt.

- Elköltözöl? 

- Mi? – meglepetten meredtem rá, de a tekintete semmit sem árult el. Pillantása az ágyamra esett, abban a pillanatban esett le, miért is kérdezi. 

- Nem, dehogy.  Én csak… látogatóba megyek. Barátnőmnek most szüksége van rám, oda kell mennem. 

- Talán történt vele valami?

- Nem vele, az édesapjával, Jimmy-vel. Most kórházban van. Végső stádiumú szívelégtelenségben szenved, szívátültetésre van szüksége – remegett meg a hangom, és meg kellett köszörülnöm a torkomat, nehogy elsírjam magam. Felkerült ugyan a várólistára, de nem lehetett tudni, hogy időben találnak-e megfelelő donort. – Oda kell mennem – magyaráztam talán magamnak, talán neki, de nem állhattam meg egy pillanatra sem. Lehasaltam a földre, benyúltam az ágyam alá, és kihúztam alóla a zenélő gorillás plüssömet. Kihúztam a zipzárt a háta mentén, és kivettem az összes dugi pénzem. Az sem érdekelt volna, ha koldulnom kellett volna az utcán, hogy eljussak hozzájuk. Bevágtam a pénzt a farmerem zsebébe, és összehúztam a táskám cipzárját.  – Nem tudom, hogy mikor jövök haza, de majd telefonálok – fordultam felé, majd tekintetemet körbefutattam a szobámban, felmérve, mire lehet még szükségem.

Kivágtam az ajtóm, a lépcsőn lefele menet azonban eszembe jutott a második legfontosabb dolog a pénz után: az útlevél. Kihúztam az asztalom fiókját, földre borítottam a tartalmát, és győzedelmesen kiáltottam fel, ahogy megláttam.  – Meg vagy!

Egy fekete cipő jelent meg a látóteremben, közvetlen előttem állt meg. Csak ekkor tűnt fel, hogy Jasper még mindig a szobámban van.  – Veled megyek – jelentette ki, és hitetlenkedve szisszentem fel. 

- Köszönöm, kedves tőled, de semmi szükségem rá. Egyedül is boldogulok.

- Azt látom – vágta rá tőle szokatlanul, kissé öntelten, és meglobogtatta előttem a kinyomtatott beszállókártyámat. Ingerülten kaptam ki a kezéből, legszívesebben tökön rúgtam volna. Nem volt se kedvem, se energiám ezt hallgatni. Érezhette a feszültségemet, mert nagy levegőt vett, és keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt. Az izmok megfeszültek a karján, a szám teljesen kiszáradt, kényszeríteni kellett magam, hogy félrenézzek, de egyre csak a karját, és a mellkasát stíröltem. Nem tudtam volna megmondani, hogy  mi ütött belém. 

- Veled megyek, teljesen szét vagy esve, azt sem tudod, merre vagy arccal.  

- Nem lehet. Sietek, oda kell érnem időben Seattle-be – kezdtem bele nyafogva, de Jasper leintett. 

- Két perc alatt kész vagyok, hidd el. Ráadásul van egy titkos fegyverem, hogy odaérjünk a repülőtérre. 

Az órámra pillantottam, és nagyot szusszantottam.  –  Legyen. 

Mire felpillantottam, Jaspernek csak hűlt helye maradt. Kirohantam a szobámból, de mielőtt lementem volna a földszintre, Meg szobája előtt megálltam, és bekopogtam. Mielőtt még bármit is mondhatott volna, benyitottam. Mosolyogva köszöntött az ágyában fetrengve, a homloka azonban ráncba szaladt, amikor meglátta a táskámat. 

- Talán mész valahova?

- Európába – mondtam zavartan, és a hajamat a fülem mögé túrtam. Nem volt idegzetem most ilyenekről beszélni. – Nézd, egy szívességet szerettem volna kérni tőled. Fogalmam sincs, hogy meddig leszek távol, és mivel nem vihetem magammal Mayát, nos… megtennéd, hogy vigyázol rá?

- Persze – felelte egy pillanatnyi habozás nélkül, és megkönnyebbültem. Egy gonddal kevesebb. 

- Nagyon szépen köszönöm – válaszoltam, és kihátráltam a szobájából. 

- Mindig is szerettem volna hátizsákkal bejárni Európát – szólalt meg ábrándozva, majd mintha egy emléket vagy álmot verne ki a fejéből, megrázta a fejét. – Nos, érezd jól magad. Maya miatt meg ne aggódj. Jó kezekben lesz nálam a kislány. 

- Köszönöm, leköteleztél. Tartozom neked, de tényleg.

- Ugyan! – magamra erőltettem egy mosolyt, és becsuktam magam mögött az ajtót. 

Lerohantam a lépcsőn, felkaptam a kabátom, és megsimogattam Mayát. Már most hiányzik a kis manó…

Mielőtt kinyithattam volna az ajtót, Tom jelent meg a hátam mögött. – Nagyon vigyázz magadra, Ariadne – mondta, és bólintottam. A slusszkulcsomért nyúltam, amikor félszemmel láttam, hogy a pénztárcájáért nyúl. – Tessék. – Azzal felém nyújtott egy rakat pénzt, és heves fejrázásba kezdtem. Nem akartam elfogadni a pénzt, nem akartam, hogy úgy érezze, kihasználom.

- Nem kell, van nálam pénz – feleltem, és megpaskoltam a zsebemet. 

- Nem baj, tedd csak el. Nyugodtabb lennék, ha lenne nálad egy kis vésztartalék. 

- Köszönöm, apa! – mondtam lassan artikulálva, és még ép időben láttam, ahogy megvillan a tekintete. Most először mondtam neki ezt a szót. 

- Ha bármire szükséged lenne, csak szólj. Utalok pénzt a számládra, ha…

- Köszönöm – ismételtem, és karjaimat a nyaka köré fontam. Meglepődött, de ő is átölelt, szorosan volt magához. 

- Nem akarlak elengedni. Tudom, hogy nincs jogom ezt mondani, hiszen nem voltam melletted, amikor kicsi voltál. Nem voltam ott, amikor szükséged lett volna rá, ők azonban igen. Ezért kívánom, hogy jöjjön rendbe mihamarabb a barátnőd édesapja. 

- Minden rendben lesz, ne aggódj miattam. Tudok vigyázni magamra.

- Tudom, tudom – kibontakozott az ölelésemből, és megköszörülte a torkát. – Szeretném, ha tudnád, hogy… remek lány vagy. Büszke vagyok rád – mondta, és végigsimított az arcomon. – Na, menj, mielőtt lekésed a gépet.

- Jó – válaszoltam, és kivételesen egyetértettem vele. Ha tovább maradok, nem csak az ő szeme könnyezik be, de az enyém is. Így engedtem, hogy az ajtó felé taszigáljon, és miután kinyitottam az ajtót, egy gyors puszit nyomtam az arcára, majd a felhajtón parkoló kocsi felé rohantam. 

- Mondtam, hogy időben elkészülök. – Jasper az anyósülésről nézett hátra rám, de én le nem vettem a tekintetemet Tomról. Ahogy Edward elhajtott a házunk elől, furcsa érzés kerített hatalmába. Most először éreztem úgy, hogy talán ide tartozok. Hogy talán beilleszkedhetnék és boldog lehetnék ebben a családban. Amikor ideérkeztem, úgy gondoltam, itt élni Forksban olyan lesz, mintha a pokolba száműztek volna. Sok tekintetben éreztem így, de most az alagút végén láttam egy halvány fénysugárt, ahol Tom, Meg, és Cullenék vártak rám. 

Akkor tértem magamhoz, amikor Edward balra fordult a földes kikötőútról. – Mit csinálsz? Itt jobbra kéne mennünk, egyenesen a főútra.

- Tudom, de jobb ötletünk támadt.

- Edward! – emeltem fel a hangom, mire meglepetten pillantott bele a visszapillantó tükörbe. – Nincs időnk erre, a repülőtérre kell érnünk legkésőbb negyed tízre.

- Tudom, de van egy gyorsabb módszerünk.

- Talán már magángépetek is van? Vagy megtanultatok teleportálni? – kérdeztem a szememet forgatva, mire Edward felnevetett. 

- Ne haragudj, tudom, hogy nem vagy jó kedvedben, de higgy nekünk, és lazíts egy kicsit. Nehéz napod lesz, rád fér a pihenés. 

Nem reagáltam semmit, tekintetemet a tájra szegeztem. Úgy szerettem volna már barátnőm mellett lenni. Egyszerre éreztem izgatott várakozást, hogy végre láthatom, és szörnyű fájdalmat, amiért így kell látnom Zoey-t és a családját. Nem tudtam mihez kéne kezdenem, ha előttem fakadnak sírva. Jasperre pillantottam, és a fejemet neki támasztottam az üvegnek. Talán nem is volt olyan rossz ötlet, hogy velem jön.  

Kíváncsian néztem körbe, amikor tíz perc kocsikázás után lassítani kezdtünk, és végül megálltunk egy egyszerűnek tűnő ház előtt. Égett a lámpa a teraszon, és a lakásban. Nem értettem, hogy miért álltunk itt meg, de amikor a Cullen srácok kiszálltak, én is követtem a példájukat.

A táskámat vállamra kaptam, de Jasper azonnal érte nyúlt, én pedig hagytam, hadd cipelje helyettem.

- Hol vagyunk?

- Üdvözöllek titeket – fordultam a hang felé, és meglepetten léptem egyet hátra.

- Tessa?

- Szia, Ariadne! Hogy vagy?

- Én, öhm… Meglepetten?

- Kerüljetek beljebb – szólt mosolyogva, tekintetét azonban egy pillanatra sem vette le rólam. Talán nem bízik bennem? Kérdőn Jasperre, majd Edwardra pillantottam, és amikor biztatóan bólintottak, beléptem a házba. Zavartan néztem körbe, olyan törékenynek és esetlennek éreztem magam abban a pillanatban. Mindent megadtam volna, ha visszakapom az erőmet.

Egy idős, ősz hajú hölgy lépett be a nappaliba, s a sétálóbotján támaszkodva megállt előttem.  

- Jó estét kívánok – köszöntem udvariasan, ő azonban válaszra sem méltatott. A kurva anyád! – gondoltam magamban ingerülten, és nagyot szusszantottam. Utáltam a bunkó embereket. Mi baja történne, ha köszönne nekem? A neheztelésem azonban nyomban elszállt, ahogy még közelebb lépett hozzám. 

- Ő az? – intézte a kérdést Tessa felé, aki nyomban mellette termett. 

- Igen, anyám. Ő az – felelte, és meglepetten pillantottam rá. Tekintetem ide-oda cikázott, de a hasonlóság legkisebb jelét sem láttam közte és az anyja között. A sétabot hangosan kopogott a nappali kövén, és bent tartottam a levegőt, ahogy közvetlenül előttem megállt. Ráncos kezét felemelte, arcomra simította, majd minden finomkodás nélkül körmeit a bőrömbe vájta. Felszisszentem az éles fájdalomtól, és láttam, ahogy a fiúk közelebb mozdulnak, de semmit sem tettek. A pillanatban az volt a legabszurdabb, hogy az első gondolatom csak akörül forgott, hogy anyám, életemben nem láttam még ilyen ráncos nénit. 

 Egy hosszú pillanat múlva elengedett, és mélyen a szemembe nézett. - Hmm – dörmögte végül, és hátat fordítva ott hagyott minket. Értetlenül néztem utána, aztán Tessára.

- Ne haragudj emiatt – intett a háta mögé, majd a konyhába sietett, amikor a kávéfőző hangos sípolásba nem kezdett.

- Miért vagyunk itt? – fordultam Edward felé, és bármennyire is próbáltam lehalkítani a hangomat, nem jártam sikerrel.

- Én, és a húgom segíteni fogunk neked, hogy mihamarabb eljuss oda, ahova szeretnél.

Önzetlen szerelem – 24. fejezet

Sziasztok!

Végre megjött a friss, remélem írtok pár szót kommentben vagy chaten. :) Nagyon örültem az előző fejezethez érkezett megjegyzéseknek, ezúton is köszönöm!

Hoztam volna korábban is ezt a fejezetet, de technikai nehézségekbe ütköztem, nem mentette el a mentéseimet, és kezdhettem előröl... A lényeg a lényeg, hogy most végre befejeztem és remélem tetszeni fog nektek.

Oldalt van pár közvélemény-kutatás, örülnék, ha szánnátok rá egy kis időt és szavaznátok, ha még nem tettétek meg.

Sok puszi

Bizalom játék

Nem tudnám megmondani, hogy a történtek milyen mértékben befolyásolták az életem, de egyértelműen hatással volt rájuk. Amint megállt a kocsi a feljárón, görcsbe rándult a gyomrom. Még azt is kinéztem volna Julie-ból, hogy megvádol, én löktem Meget a kocsi elé, az a nő teljesen hibbant. El sem tudtam képzelni, hogy apám boldog egy ilyen skizofrén hárpia mellett. Legnagyobb meglepetésemre azonban a dolgok mégsem úgy alakultak, ahogy gondoltam. 

Tom kivette a slusszkulcsot, és nagy levegőt vettem. 

- Minden rendben lesz – mondta, mintha tudná, mi jár a fejemben. Barátságosan megpaskolta a kezemet, majd a hátsó ülésre nyúlt, hogy magához vegye a táskámat. 

Kiszálltam az autóból, és Tom úgy kísért be a lakásba, mintha az egyik lábamat levágták volna. Kész hadirokkantnak éreztem magam. Ugyan próbált segíteni, de a kedves gesztus mögött megéreztem, ő is legalább ugyanannyira kényelmetlenül érzi magát, mint én. Hiába, mindkettőnknek új volt ez az egész apa-lánya dolog. 

Beléptem az ajtón, és hirtelen azt sem tudtam, mit kéne csinálnom. Tanácstalanul álltam meg a nappaliba vezető folyosón, és végig magamon éreztem családom tekintetét. Irtó kellemetlen volt. Amikor Megre pillantottam, elmosolyodtam. Maya ép az ölében bóbiskolt, és ahogy Tom becsapta a bejárati ajtót, felriadt. Fáradt szemekkel nézett rám, és leguggoltam, hogy magamhoz hívjam. Maya megpróbált leugrani mostohatestvérem öléből, úgy kellett visszafogni, nehogy fejre essen. Amint a kis tappancsai földet értek, dülöngélve ám, de felém futott. Felkaptam, és felnevettem, ahogy az arcomat próbálta összenyalni. Meg kellett támaszkodnom az egyik bárszékben, hogy feltudjak állni.

- Amíg nem voltál itthon, vigyáztam rá és megengedtem neki, hogy velem aludjon – szólt Meg, és elmosolyodtam. Hálás voltam neki ezért. 

- Köszönöm szépen, igazán kedves tőled – válaszoltam, mire szerényen legyintett egyet, minta semmiből sem ártott volna neki. Holott tudtam, hogy mennyi feladat van egy apró kölyökkutyával. 

Tom a lábam mellé tette a táskámat, kezét a hátamra tette, és megköszörülte a torkát. Julie kelletlenül felkelt a kanapéról, és ügyelve, hogy ne érjen a kutyához, megölelt. – Köszönöm, hogy megmentetted a lányom életét. Őszintén hálás vagyok érte – mondta, és mielőtt hozzászokhattam volna karjai ölelésének, már el is engedett. 

Carly követte anyja példáját, és megmerevedtem. Hogy lehetséges, hogy Tom nem látta az igazságot? Büszkén pillantott a lányára, de számomra azonban egyértelmű volt, még mindig gyűlöl engem. Lerítt a tekintetéről. Amikor Ryan felállt a fotelből, és felém közeledett, végig futott rajtam a rettegés, és semmit sem tehettem ellene. Hol van még este hét óra, hogy Tessa végre gondoskodjon erről az egészről egyszer s mindenkorra? Pár lépésre volt csak tőlem, de nem tudtam hova menekülni. Csípőmet bevágtam a konyhapultba, és szorosabban fogtam Mayát, mintha ő képes lenne megvédeni tőle. A levegő a mellkasomban rekedt, képtelen voltam bármit mondani, vagy tenni. A helyiség hirtelen borult sötétségbe, de képtelen voltam elfordítani a szememet. Túl közel volt hozzám. Hallottam magam körül a többiek hangját, a lámpa hol felkapcsolódott, hol leoltódott, és furcsa zizegés csapta meg a fülem, de minden csak háttérzaj volt. Egy hosszúnak tűnő pillanat múlva Ryan elfordult tőlem, és az égőre fókuszált, ekkor pillantottam meg Jaspert, a konyha kellős közepén. A nyugalom hirtelen árasztott el, mintha fejbe vágtak volna.

- Mit keresel itt? – kérdeztem, és ahogy közelebb értem hozzá, a feszültségem egyre csak párolgott.

- Kopogtam, de mivel nem jött válasz, bejöttem. Nyitva volt az ajtó – mondta, és tekintetét a családomra fordította, akik még mindig a konyhában álltak, és egymást túlkiabálva elemezték, mi történhetett az előbb a világítással. Engem nem érdekelt, csak mielőbb el akartam tűnni innen. 

- Igen, tényleg, mondtad is hogy jössz és elviszel a suliba– ragadtam meg az alkalmat, és Mayát a földre tettem, majd Jaspert magam után húzva az emeletre indultam.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, ha iskolába mennél – sietett utánam Tom, és aggódva nézett rám. – Egy napot még igazán megengedhetsz magadnak, hogy pihenj. Nem dől össze a világ, ha itthon maradsz. 

- Jól vagyok – mondtam, és mosolyt erőltettem az arcomra. – Már így is rengeteget hiányoztam, nem engedhetem meg magamnak, hogy a mai napot is itthon töltsem – folytattam, és lopva Ryanre pillantottam. Levegőért kaptam, és csak akkor tűnt fel, hogy szorításom erősödött Jasper karján, amikor óvatosan megsimította a kézfejemet. Bárhol jobb lenne, mint itthon. Egyszerűen képtelen lennék egy levegőt szívni a mostohatestvéremmel. El kell tűnnöm innen, minél hamarabb. 

- Rendben. De ha nem lennél jól, menj el az orvosi szobába, és hívj fel. Érted megyek – kérte Tom, és meghatottan bólintottam, majd felrohantam az emeletre, és becsaptam magam mögött az ajtót. Mély levegőt vettem és Jasperre emeltem a tekintetem.  Nem kellett semmit mondanom, szavak nélkül is tudta, hogy mit érzek.

- Gyere ide – szólt. Nem kérdeztem, felé sétáltam, és hagytam, hogy Jasper körém fonja a karját. Pillanatokon belül csillapodtak az érzéseim, és szégyenlősen húzódtam el tőle. Kissé elhátráltam tőle, szükségem volt egy kis térre, hogy belevágjak az aggodalmaim lajstromába. 

- Láttad mi történt lent? – halkítottam le a hangom, mintha bárki meghallhatott volna minket.

- Igen, igazából elég ijesztő volt. A lámpa alig pislákolt, az a sercegés pedig… Azt hittem felgyullad az egész konyha. – Leült az asztalom előtt álló székre, és rám pillantott.  Tudom, miről beszélt. Attól a hangtól még most is égnek áll a karomon a szőr. 

- Szerinted… Lehetséges, hogy én csináltam valamit? – kérdeztem, s követve példáját, én is leültem az ágyamra.  – Létezik, hogy valami félrement és nem fosztottak meg az erőmtől? Vagy ez az egész csak valami félreértés? Zárlat lett volna? Nem volt semmi szikra, sercegés, semmi?

- Tessa és a többi boszorkány biztosított minket a felől, hogy a varázslat során minden úgy történt, ahogy kellett. Nem tudom, Ariadne. Több évtizede élek, sok mindent láttam már, de még sosem találkoztam boszorkányokkal ezelőtt. Még csak a létezésetekről sem tudtam. Ugyanannyira tanácstalan vagyok, mint te. De kifogjuk deríteni – mondta, és rámosolyogtam. Nincs miért aggódnom.

Az órámra pillantottam, és felsóhajtottam. Lassan iskolába kéne mennem.

- Tényleg jönni akarsz? Szerintem sem ártana, ha itthon maradnál – kezdett bele, de nem voltam kíváncsi rá. Magamhoz vettem egy kék pulcsit és kikukucskáltam a szekrényem ajtaja mögül. Jasper éppen az egyik könyvemet vette szemügyre, majd visszatette a helyére.  

- Elhiheted, hogy nem fűlik hozzá a fogam, de nem akarok itt maradni és az egész álló napot egy légtérben tölteni, vele... Tom hazaút alatt megemlítette, hogy ma itthon marad Ryan. Ha ő marad, én megyek. Ilyen egyszerű ez.

- Nem tudod elképzelni, milyen nehezen álltam meg, hogy ne rontsak rá – szólt halkan, és elkerekedett a szemem. Jasper az esetek döntő többségében maga volt a nyugalom, ezt hallani az ő szájából, felért egy gyomorszájon vágással. Soha, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy Jasper bántani akarja Ryan-t. Úgy értem, komolyabban. És most, ahogy őt néztem, ebben már közel sem voltam olyan biztos. 

- Jól vagyok – feleltem határozottan, és abban a rövid pillanatban, tényleg így éreztem. Nem tudom, hogy magam miatt vagy Jasper miatt mondtam. Talán csak őt akartam megnyugtatni, de valamennyire sikerülhetett. 

- Megvárlak az ajtó előtt. – Jasper felkelt a székemből, a pulcsira mutatott és behúzta maga mögött az ajtót. Nem kellett kétszer mondania, azonnal átcseréltem, és a földre hajítottam a kórház szagú pólómat. Nem akartam, hogy Jasper és Ryan összefussanak, így olyan gyorsan szedelőzködtem össze, ahogy csak tudtam. 

- Nem kell ennyire aggódnod értem, tényleg jól vagyok már – förmedtem rá kissé Jasperre, aki majdhogynem a karjában vitt le a lépcsőn. „Csak” egy autó ütött el, nem haltam meg, nem vesztettem el a lábamat. Teljesen jól voltam, a fejfájást leszámítva. De ez volt a legkisebb bajom. 

- Nem érdekel, Tomnak igaza van. Pihenned kellene. És ha tovább ellenkezel, egyenesen vele fogok beszélni erről – mordult rám, amivel sikerült elhallgattatnia. Némán, szó nélkül szálltam be a kocsijába és engedtem, hogy körül ugráljon. A Cullen család többi tagja már várt ránk, együtt léptünk be az épületbe, és fellélegeztem a meleg helyiségben. Mindig is utáltam a nyarat, de szükségem lett volna már egy kis napsütésre. 

Kellemetlenül éreztem magam, amiért mindenki engem nézett, és rólam beszélt. Az egész olyan volt, mint az első napomon, csak még annál is rosszabb. 

Tudtam, hogy nincs erőm, de a reggel zajlott események eredményeképpen egész állónap arra fókuszáltam, hogy megmozdítsak egy krétát, egy széket, bármit, amit sikerülhet, de egyetlen egyszer sem jártam sikerrel. Így minden egyes óra kínszenvedés volt számomra és csak akkor lélegezhettem fel, amikor elérkezett az ebédidő. Ép az ásványvizemért nyúltam, amikor Dylan felém tartott. Intett, mire elmosolyodtam és elfogadtam a felém nyújtott palackot. Bella és a többiek az asztaluknál ülve néztek minket, amitől még inkább kellemetlenül éreztem magam. Már ők is kezdik?

- Nem gondoltam volna, hogy ma már jössz.

- Hát, igen, de muszáj volt. Már így is rengeteget hiányoztam.

- Szerintem senki sem bánta volna, ha a mai napot még otthon töltöd. De nem bánom, így legalább láthatlak. Mit csinálsz ma este? – tért rá rögtön a tárgyra, és nagyot nyelve pillantottam az asztalunk felé. 

- Semmi különöset. – Így történt hát, hogy egy újabb randit beszéltünk meg. A téli szünet és a tény, hogy a sötét mágiától bekattantam, nem jelentett túl sok jót ránk nézve, de nem veszíthettem semmit, ha még egyszer esélyt adok magunknak. 

Szó nélkül ültem le Cullenék asztalához, minden figyelmemet a tányéromra összpontosítottam, és megpróbáltam Emmett megjegyzéseit figyelmen kívül hagyni a randim kapcsán, de nem volt könnyű feladat.  Az asztal alatt sípcsonton rúgtam őt, mire játékosan feljajgatott. – Ha meglenne az erőm, ennél nagyobbat is kapnál. Most érd be ezzel és a gyilkos tekintetemmel – mondtam, vigyorral az arcomon, mire olyan jókedvűen nevetett fel, hogy az egész ebédlő az asztalunk felé fordult. 

- Vettem, abbahagyom – mondta még a fejét csóválva, aztán komolyabbra vette a szót. – Viszont tényleg nem értem, miért mentetted meg a kiscsajt. Nem érdemelte meg egyik sem, hogy miattuk elüttesd magad. Irtó nagy szerencséd van, hogy ennyivel megúsztad.

- Emmett, már megkaptam párszor ezt a fejmosást, még egyet nem szeretnék kapni, főleg tőled nem – mondtam, és ittam egy kortyot a vizemből. 

- Én csak azt mondom, nem érdemelik meg a jóindulatodat. Nézz csak rá, úgy néz ki, mint egy hálás nővér? – kérdezte, és fejével óvatosan Carly felé bökött. Követtem a pillantását, és még időben észrevettem mostohatestvérem arckifejezését. Mindig is tudtam, hogy utál engem, mégis megrázott a szeméből áradó gyűlölet. 

- Carly véleményét már sosem fogom tudni megváltoztatni magamról, de úgy érzem, Meggel jó úton haladunk. 

- Azért, mert bement hozzád a kórházba? Ne nevetess már! Még szép, hogy megtette, hiszen megmentetted az életét. 

- Mit akarsz Emmett? – tettem fel fáradtan a kérdést, és letettem a villát. Elment az étvágyam.

- Csak figyelmeztetlek. Nem szabad megbíznod bennük. Ennek a Carlynak még a szeme sem áll jól, és ha Meg kicsit is hasonlít a testvérére, ő se különb. Tudod, hogy van ez… Az alma nem esik messze a fájától. – Tudtam, hogy Emmettnek igaza van, de más szájából hallani ezt, teljesen más. Megerősítést kaptam tőle, hogy mindig legyek éber, ha a közelükben vagyok. 

Bellával együtt indultunk meg az utolsó óránkra, miközben alaposan kikérdezett a mai programomról. Tudtam, hogy csak jót akar nekem, mégis kellemetlenül éreztem magam. Sosem szerettem az érzéseimről beszélni. – És, tetszik neked? – kérdezte, mire körbekémleltem. Senki sem volt a közelünkben, én mégis halkabbra fogtam.

- Nem is tudom. Nem ismerem még annyira, hogy erre könnyen válaszoljak. Tetszik, és jól érzem magam a közelében, de ez még…

- Nagyszerű – nézett rám mosolyogva, és megcsóváltam a fejem. 

- Ez nem jelent semmit, de tényleg. Ne éld bele magad túlzottan – vetettem oda félvállról, és fellélegeztem, amint beléptem az épületbe. Nem tudtam hány fok lehetett kint, de az alig fél perces séta alatt is teljesen átfáztam. Forksnak sikerült megutáltatni velem a telet. 

 Dany közvetlenül testnevelés óra előtt támadott le, a női öltöző előtt, és nem győzött bocsánatot kérni, amiért elütött. Nem haragudtam rá, de szegény srác annyira próbált kiengesztelni, hogy felment bennem a pumpa. Nem azzal volt a bajom, hogy oda jött hozzám, fordított helyzetben akkora bűntudatom lenne, amit ép ésszel képtelen lettem volna elviselni, de kezdett elegem lenni, hogy ennyire a figyelem központjában legyek. Tesin majdhogynem egész órán a kispadon ültem. Nem bántam, jól esett kicsit pihenni, és rendes volt Clapp edzőtől, hogy kímélni akart, de ha azzal elkerülhettem volna a pletykálkodást, hogy aktívan részt veszek az órán, megtettem volna. Nem volt olyan szuperhallásom, mint Cullenéknek, de egyfolytában magamon éreztem diáktársaim tekintetét, és ez mindennél jobban zavart. Láttam Carly bíráló pillantását, és felment bennem a pumpa. Erős késztetést éreztem, hogy varázslathoz nyúljak. Egész testemben remegtem, talán a vágytól, talán a koncentrálástól, de mindhiába. Nem éreztem magamban az erőt, a forrást, amihez mindig nyúltam, ha szükségét éreztem. A düh átjárta minden porcikámat, amiért megfosztottak lényem egy részétől. Ha ezt sosem kapom vissza, nem bocsájtok meg Tessáéknak, soha. 

Kedvtelenül szálltam be Edward kocsijába, egész visszaúton meg sem szólaltam. Csak bezárkóztam a szobámba Mayával, és egészen addig zenét hallgattam, amíg Jasper be nem toppant, szó szerint. Az ablakon keresztül.

Ijedten ugrottam fel az ágyról, és a szívemhez kaptam. Jasper elmosolyodott, és lehajtotta a laptopom, hogy a zene abba maradjon.

- Mit csinálsz itt? – kérdeztem, és visszaültem az ágyra, ujjaimat Maya bundájába túrtam, hogy megnyugtassam. 

- Gondoltam, átugrok és rád nézek. Még ilyen távolságból is érzem az érzéseidet. Mond csak el, mi nyomja a lelked.

- Semmi, semmi. Jól vagyok – mondtam, és összefogtam a hajam, csak hogy valamit csináljak.

- Adne – szólt rám, és nagyot nyeltem. 

- Tényleg jól vagyok, csak… Sok volt ez a mai nap.

- Mondtam neked, hogy itthon kéne maradnod, hogy pihenj.

- Nem ezzel volt bajom. Csak elgondolkoztam Emmett szavain. Miért van olyan érzésem, hogy Carly forral valamit? Tudom, hogy igaza van, és nem bízhatok bennük, de ők a testvéreim. Ha apa meg tudott változni egyik pillanatról a másikra, akkor Meg miért ne tudna? Mit akart mondani Emmett ezzel az egésszel? Hogy nem bízhatok meg bennük? Még Tomban sem? Az alma nem esik messze a fájától – suttogtam a szavakat, amik korábban, az ebédlőben hangoztak el. Talán jobb volna, ha mindenkivel tartanám az egy lépés távolságot.

- Adne, nyugodj meg. Emmett túlreagálta a dolgot, a helyzet közel sem ilyen rémes. Ugyan sem én, sem Edward nem tudjuk, mi is zajlik a családod fejében, de érzem, hogy apukád nem ilyen. Szeret téged, csak idő kellett, hogy meg tanulja kezelni ezt az egészet – mondta, és halványan, de elmosolyodtam. Jasper értett ahhoz, hogy megnyugtassa az embert, függetlenül a képességétől. Már bántam, amiért korábban úgy akartam keresztbe tenni Cullenéknek, hogy blokkoltam a képességeiket a családomon és a barátaimon. Mennyivel egyszerűbb lenne csak úgy megkérni Edwardot, hogy mondja el, mire készül Carly vagy hogy mi jár Ryan fejében. Hogy kell-e tőle tartanom vagy sem.

- Ne félj, résen leszünk és nem hagyjuk, hogy bármi történjék veled.

Önzetlen szerelem – 23. fejezet

Sziasztok!

Tudom, tudom. Kicsit elvagyok tűnve, de nem felejtkeztem ám el rólatok. Végre valahára meghoztam a frisst, és remélem azért érkezik majd némi visszajelzés. Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást kívánok mindenkinek!
Ui: Juppy, ez a 150. bejegyzésem :) :)
Millió puszi

Egy meggondolatlan cselekedett és annak következményei

Furcsa volt újra visszarázódni a suliba. Legszívesebben még otthon töltöttem volna pár hetet, ez minden diák álma, de sajnos nem volt rá lehetőségem. Miután megsétáltattam Mayát, gyorsan összeszedtem a cuccaimat, és öt percen belül már a bejárati ajtónál álltam. Meg és Carly természetesen már nem volt itthon, megint elmentek nélkülem, de ezen már meg sem kellett volna lepődnöm. Edward szürke Volvója már a ház előtt várt, mosolyogva csaptam be magam mögött a bejárati ajtót, és ültem be melléjük. Bella jókedvűen fordult hátra az anyósülésről, és miután látta, hogy vacogok, feltekerte a fűtést a kocsiban. Az elmúlt pár napban igazi sarkvidéki hideg lett, a hó folyton szakadt, az utak csúsztak, és azt sem tudtam, hogy mit vegyek fel ilyen időben…

Edward biztos kézzel, nagy magabiztossággal vezette a kocsit, egyáltalán nem féltem mellette, habár simán megbüntették volna gyorshajtásért. Jasper mondott valamit, de olyan korán volt még, hogy csak értetlenkedve pislogtam rá. Hangosan elnevette magát, és inkább az ablakon keresztül kémlelt kifelé, hát, én is követtem a példáját. Közvetlenül az iskola előtt álltunk meg, Emmett Jeepje már a parkolóban volt. Tulajdonosa lazán a kocsinak dőlt, Rosalie fülébe suttogott valamit, és a lány arckifejezését látva, gyanítottam, mocskos dolgokat mondott…

A parkoló már majdnem tele volt, mindenki futva közelítette meg az iskola bejáratát, egy elsős srác pedig hatalmasat taknyolt a lépcső előtt, még nekem is fájt, akkorát esett. Ijedten szisszentem fel, de egy arra járó srác hamar talpra rántotta, és beszélgetve mentek be a fűtött épületbe. Elmosolyodtam, ahogy a srác a fenekét dörzsölgette.

Végül mi is együtt léptünk be az épületbe, és miután külön váltunk, Bellával indultam meg a 3-as épület felé, ahol minden bizonnyal Nessie már várt minket.

- Milyen? – kérdeztem tőle, értetlen arckifejezését látva egyből tudtam, hogy nem voltam érthető. – Milyen, hogy Renesmée már nem lakik nálatok? Hogy minden idejét Jacobbal tölti?

- Nehéz – mosolyodott el, de ez a mosoly közel sem volt őszinte. – Annyi mindenen mentünk keresztül az utóbbi időkben, ő pedig olyan hamar felnőtt. Fáj, hogy nincs már annyit velünk, de örülök, hogy végre boldog. Mert Jacob azzá teszi, tudom. Nincs egy szülőnek nagyobb boldogsága, minthogy lássa, a gyermeke is az.

Elmosolyodtam, és miközben az irodalom tanár járatta a száját, azon gondolkoztam, milyen jó volna újra beszélni anyával. Hiányzott, és jól esett volna a lelkemnek, ha válthattam volna vele pár szót.

A napom egész gyorsan telt, de megdöbbentem, amikor Dylan a semmiből bukkant fel előttem. Tegnap érkeztek haza Kanadából, és állítása szerint azért nem keresett az egész téli szünet alatt, mert nem volt térerő, ráadásul a mobilja töltőjével is volt valami gubanc. Mérges voltam rá, de egész álló nap olyan erősen próbált kárpótolni, hogy nem tudtam haragudni rá, ezt persze el nem árultam volna neki. Érezze csak rosszul magát. Kezdetben próbáltam felvenni vele a kapcsolatot, de a telefonja mindig hangpostára kapcsolt, végül lemondtam róla. Egyébként is olyan zűrösek voltak a heteim, hogy igazán nem hiányzott volna a magyarázkodás, egy púp lett volna a hátamon, minden egyes telefonbeszélgetésünk. Az ebédszünet alatt volt csak egy kis nyugtom tőle, és miközben a Cullen asztalnál ültem, végig magamon éreztem a tekintetét. Magamban elmosolyodtam. Ha nem velük ebédelnék, biztos egész nap szórakoztatott volna…

- Dylan újonnan nagyon rád van kattanva – hozta fel végül Bella a témát az asztalnál, miközben unottan tologatta az ételt a tányérjában. Elpirulva néztem rá, a tekintetem azonban egy pillanat töredékéig összeakadt Jasperével. Hamar elpillantottam tőle, és hogy zavarom csökkenjen, hajamat a fülem mögé túrtam.

Hát, azt azért nem mondanám. Nem beszéltünk semmit a téli szünet alatt, szóval… nem nagy ügy – feleltem nem törődöm módon, de éreztem, hogy az egész arcom lángol. Miért kell mindig rólam beszélni?

- Akarod, hogy elbeszélgessünk vele? – kérdezte Emmett, és játékosan beleütött a tenyerébe, hatalmas vigyorral az arcán.

- Inkább nem – nevettem fel jókedvűen, és hitetlenkedve ráztam meg a fejem. Komolyan nem értettem, hogy tud Emmett minden egyes alkalommal megnevettetni és felvidítani. Ez a család jó hatással van rám, a lelkemre…

Ezt követően már nem volt nehéz kibírni a mai napot, tekintettel arra tényre, hogy a két kedvenc tantárgyam maradt a nap végére: a töri és a tesi. Alapjáraton nem szerettem a történelmet, sosem szerettem, de a tanárunk olyan nagyszerű volt, olyan átéléssel adta elő az anyagot, és viccesen, hogy nem tehettem róla. Egyszerűen alig vártam, hogy az óráján lehessek. Gáz, mi? Pedig nem voltam stréber, sőt, még azt sem mondhattam, hogy Mr. Waltz helyes vagy szexi pasi lett volna.

Nevetve indultam ki az öltözőből, és kicsivel nagyobb erővel löktem meg az ajtót, amikor egy kéz váratlanul az enyémre fonódott. Meglepetten fordultam hátra, és a mosoly az arcomra fagyott egy pillanatra. – Max – szóltam meglepetten, és Belláék felé néztem, akik gyanakodva mustrálgattak minket. – Menjetek csak előre, nem soká megyek is – mondtam, és miután bólintottak, Maxra fordítottam minden figyelmem. – Mi újság? – kérdeztem, és arrébb kellett sasszéznom, nehogy felkenjenek a falra. Carly és Meg jöttek ki vigyorogva az épületből, egy pillantásra sem méltattak, az azonban nem kerülte el a figyelmem, hogy a tekintetük igencsak megakadt a velem szemben álló srácon. Karomat összébbfűztem a mellkasomon, és felvettem a sapkámat is, a hidegre való tekintettel.

- Nincs semmi különös. Én csak azért jöttem, hogy… megbeszéljük a múltkorit. Kicsivel talán többet ittam a kelleténél, és szeretnék elnézést kérni, ha valami olyat mondtam vagy tettem, amivel esetleg kellemetlen helyzetbe hoztalak volna.

- Semmi baj, tényleg – mondtam kissé elképedve, és a karom automatikusan felemelkedett, hogy egy baráti gesztussal megcsapkodjam a vállát, de tekintve a szerelmi vallomását, nem tartottam jó ötletnek semmilyen fizikai érintkezést. Kicsivel talán többet ivott azon a bizonyos házi bulin, de nem viselkedett bunkó módjára, egyáltalán. – Ne haraudj, nekem most mennem kell. De holnap még beszélünk, megígérem – folytattam mosolyogva, mire ő megértően bólintott.

- Rendben. Szia – köszönt el kedvesen, és a lépcső aljáról még visszaintettem neki. Nem akartam lerázni, de szörnyen fáztam, és egyszerűen csak nem tartottam megfelelő időpontnak, hogy pont most beszéljünk erről. Nagy léptekkel indultam meg a parkoló túloldalára, a többiek már a kocsiban ültek, így még gyorsabb tempóra váltottam, nem akartam még jobban megvárakoztatni őket. Nem tudnám pontosan megmondani mi történt ekkor, habár minden lelassult körülöttem. A kerékcsikorgásra oldalra kaptam a fejem. Nem gondolkoztam, az egész olyan volt, mintha nem én uraltam volna a saját testem. A lábaim automatikusan indultak meg, hogy félrelökjem Őt az útból, amikor hatalmas ütést éreztem az oldalamon. Fejemet oldalra fordítottam, és ott a földön, magam előtt láttam Meg döbbent tekintetét. A látásom aztán elhomályosult, hallottam, hogy a nevemet kiabálják, de elnyelt a sötétség, bármennyire is küzdöttem ellene.

***

Fáradt voltam, a fejem túlzottan fájt, és hogy őszinte legyek, pocsékul voltam, de haza akartam menni. Elegem volt abból, hogy a kórterem falát nézzem, még úgy is, hogy valaki folyton nálam volt. Nem vágytam másra, csak a saját ágyamra és a laptopomra, hogy megnézzek egy jó filmet, aztán elolvassak egy könyvet. Sosem gondoltam volna, hogy sikerül elüttetnem magam, de lám, csodákra vagyok képes.  Az egészben pedig az volt a legmegdöbbentőbb, hogy mindezt Megért tettem, a mostohatestvéremért, aki teljes szívéből gyűlölt. A Cullen család mellettem volt, amikor magamhoz tértem, és Emmett őrültnek titulált a tettemért. Meg is értettem őt… De abban a pillanatban úgy éreztem, meg kell mentenem őt. Ész nélkül rohantam a bajnak…

Legnagyobb szerencsémre nem sérültem meg súlyosan. Vagyis, ez így nem egészen pontos. Pár bordám eltört az ütközéstől, agyrázkódást kaptam, és kiugrott a vállam a helyéről. Tessa hozott rendbe, ugyanis jól ismerte a srácot, aki elgázolt. Dany bűncselekményt követett el, amiért egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntethették volna, mivel gondatlanságból súlyos testi sértést, azaz nyolc napon túl gyógyuló sérülést okozott. De így, hogy a sérüléseim nagy része „elmúlt”, megússza egy szabálysértési eljárással. Tudtam, hogy nem direkt csinálta, az utak szörnyen csúsztak, tekintettel az időre... Hiszem, hogy ez bárkivel előfordulhatott volna. De a lényeg az volt, hogy senki sem halt meg. Így is szörnyen érezheti magát. Sosem beszéltem vele, de együtt jártunk matekra, és nem csak azért voltam hálás Tessának, mert elmulasztotta a fájdalmam nagy részét, hanem mert segített egy fiatal fiúnak visszatérni a számára kijelölt ösvényre. Rendbe hozta az életét, és ez jó érzéssel töltött el.

Jasper sokat volt velem, és legnagyobb döbbenetemre még Meg is bejött meglátogatni, hozott egy tábla csokit. Elképedtem és majdnem félrenyeltem. Tessék, ha nem közúti balesetben halok meg, megfulladok egy pohár víztől… Egyre jobb. Nem maradt bent nálam sokáig, és habár nem igazán tudtunk miről beszélni, jól esett, hogy meglátogatott. Titkon könnyeket is csalt a szemembe, és figyelmeztetnem kellett magam, hogy ne kerítsek nagy dolgot a történteknek. Az emberek nem változnak meg csak úgy – gondoltam, aztán eszembe jutott Max. Ép a minap mondtam neki az ellenkezőjét.

Kopogás szakított ki a gondolataimból, és az ajtó felé fordultam. Dylan göndör, barna fürtjeit láttam meg magam előtt, és elmosolyodtam.

- Szia – köszönt, és könnyed, lágy csókot nyomott ajkamra. Leült az ágyam szélére, tenyerét az enyémre helyezte, és simogatni kezdte. Egy rövid pillanatra lehunytam a szemem, és visszafojtottam a torkomból feltörekvő sóhajt. – Hogy vagy? – kérdezte, és tekintete aggódva mért végig. Furcsa, még sosem láttam őt ennyire aggódni. Hogy őszinte legyek, még ennyire törődőnek sem.

- Jól. A fejem még fáj kicsit, de már jól vagyok. Holnap reggel már haza is mehetek – feleltem, és a fülem mögé igazítottam a hajamat. Nem is értettem miért kell a mai napot itt töltenem, de nem akartam ellenkezni és fesztivált csinálni. Bárhol jobb, mint a suliban.

Dylan bent volt még jó darabig, végül a nővéreknek kellett őt elküldeniük, este tízkor. Nem bántam, nem akartam egyedül lenni.

Másnap reggel már hatkor készen álltam, hogy a hátam mögött hagyjam az épületet – én, aki ha tehetné, egész délelőtt ki sem mozdulna az ágyából. Hála Carlisle-nak, hamar megkaptam a zárójelentésemet, és Tony hazavitt. A kapcsolatunk egyre jobban alakult, és amikor felhívtam őt, hogy kiengedtek, szó nélkül értem jött. Kérni sem mertem volna ilyen nagy szívességre, és amikor magához ölelt, a könnyeim kicsordultak. Végre úgy éreztem életemben először, hogy normális gyerek vagyok, egy normális, szerető apával. Ennél jelenleg nem kellett több.Vagyis egyetlen egy dolog, de ahhoz szükségem volt Tessa segítségére... Így fel is hívtam, hogy este jöjjön át hozzánk és intézkedjen Ryannel kapcsolatban.