A sors iróniája - 14.fejezet

Sziasztok!

Úgy éreztem, az előző fejezet nem tetszett nektek, amit sajnálattal vettem tudomásul. De remélem a friss az ellenkezőjéről fog tanúskodni. :)

Kérlek titeket, hogy írjatok, osszátok meg velem a véleményeteket.

"Évek kellenek a bizalom kiépítéséhez, de elég néhány másodperc a lerombolásához."

A tökéletes terv

Mérgesen csaptam le a vekkert, hogy mihamarabb abbahagyja a szörnyű, dobhártyaszaggató csipogást. Egy újabb szörnyű iskolanapnak néztünk elébe, így nehezen, de kikeltem az ágyból, és készülődni kezdtem. Ebben közrejátszott az a felvillanyozó gondolat, hogy ma lesz a nagy nap. Végre eljött az ideje annak, hogy Colinnal beszéljek, és nagy reményeket fűztem a találkozáshoz. Lementem a földszintre, az ebédlőasztalra raktam a müzlivel telerakott tányérom, kivettem a hűtőből a tejet, és helyetfoglaltam, hogy végre megreggelizhessek. Míg főtt a kávé, bekopogtam Emma szobájába, hogy ideje lenne kibújnia az ágyból. Meglepetésemre már első figyelmeztetésemre kiszállt onnan. Így biztos nem fogunk elkésni a suliból – fújtam ki a levegőt nyugodtan.

Leült a székre, indulásra kész öltözetben kortyolgatta a kávéját. Tegnap jött haza, és amint belépett a lakásba, a nyakába ugrottam. Megkönnyebbültem, hogy visszajött. Magam is meglepődtem a viselkedésemen, és nem tudtam eldönteni, miért reagáltam ennyire hevesen az érkezésére. Talán a magány miatt, hogy napokig egyedül éltem, és nem voltam hozzá szokva, lehet, hogy csak bűntudatom volt azért, ahogy bántam vele. És persze örültem, hogy elmondhatom neki, mi is történt velem szombaton, amikor Jason itt járt. Azt hiszem, mindhárom dolog közrejátszott.

Hajnalig fent voltunk, ódákat zengett Colinról. Elmesélte, mit tudott meg róla, hogy mi történt az erdőben, és miként érzett, amikor megpillantotta. Közölte, mi mindent tudott meg a farkasokról, és megnyugtatott, semmit sem mondott rólunk. Vagyis semmi olyat, amit eddig ne tudtak volna.

Örömmel hallgattam a beszámolóját, de a Jasonnel történtekről képtelen voltam beszélni. Egyrészről, mert folyton mondta a magáét, másrészt pedig nem mertem elmondani. Azért akkor is jobb egy alakváltó farkasba beleszeretni vagy képzelegni, mint egy vámpírról, főleg a mi helyzetünkben. Így hát nem mondtam semmit, csak hallgattam, hogy Colin olyan jófej, Colin így-úgy. Bevallom, jólesett boldognak látni Emmát, és elgondolkodtam, hogy lehet nem kéne az útjukba állnom. Ki vagyok én, hogy eltiltsam tőle? A boldogsága forrásától? Megérdemli a srácot, és egy gondtalan életet. Fordított helyzetben, azt hiszem ő is ezt tenné. De mivel én vagyok a mentora, nehezebb helyzetben vagyok. De hiszem, hogy ki lehetne játszani a Tanácsot. Ezekkel a gondolatokkal mentünk az iskola felé. Agyaltam, mit és hogyan kéne. Vajon sikerülne megoldanom a helyzetet?

Matek óráról kijövet még odaszóltam Emmának, mielőtt tovább indult volna.

- Akkor ma edzés – figyelmeztettem, s ő bólintva elfogadta a hírt. Ma szeretnék egy kis színt vinni az órákba, és megtanítani olyan dolgokra, amikre eddig még nem került sor, vagy képtelen volt rá.

Alice és Jasper már bent voltak a teremben, pedig a szünet még javában tartott. Előbbi vidáman kalimpált nekem, míg utóbbi csak egy halvány mosollyal üdvözölt.

- Sziasztok – köszöntem, amikor az asztalomhoz értem, és amint helyet foglaltam, hátra is fordultam, mert éreztem, hogy valamit mondani szeretnének. De csak hallgattak, minden bizonnyal meggondolták magukat.

- Hallottam milyen kreatívan jutottatok hozzá az aktámhoz – kezdtem bele, hogy végül megtörjem a csendet. Válaszolni azonban nem volt idejük, mert a tanár belépett, és rögtön belecsapott a lecsóba, s ezzel megkezdődött a szenvedésem.

Az állampolgári ismeretek órám után izgatottan mentem be az ebédlőbe, hogy ott gyorsan bekapjak valamit. Leültünk a menzán Emmával a szokásos asztalunkhoz. Én persze már jó úton voltam ahhoz, hogy besózzak, folyton az órát vizslattam, vártam a percet, hogy Colin megérkezzen. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy kisgyermek karácsonykor, amikor alig bírja kivárni, hogy végre kibonthassa az ajándékait. Nem tagadom, önös érdekek is vezéreltek, na meg persze a bosszú. Megfogadtam, hogy elfogadom a kapcsolatukat, de meg kellett leckéztetnem a srácot.

- Dolgom van – álltam fel az asztaltól, és Emma kíváncsi tekintetét figyelmen kívül hagytam. Nem kezdtem el magyarázkodni, később úgyis megtudja. – Órák után kint várlak a kocsinál – szóltam még vissza, majd megszaporáztam a lépteimet, és kisiettem az ebédlőből. A kocsim felé tartottam, és éreztem, hogy Cullenék a nyomomban vannak, szerettek volna szemmel tartani. Nem elleneztem, azt csinálnak, amit akarnak. Az idő nem volt kellemes, rajtunk kívül egy diák sem volt a parkolóban, s ahogy megérkeztem, Colin is felbukkant.

Nagy léptekkel közeledett felém, mindennemű félelem nélkül. Bátor, bár a terep biztosítva volt. Kiszúrtam a farkasokat a fák rejtekében, és Jacob emberalakban ki is merészkedett közénk. Megállt tőlünk pár méterre, és szigorú tekintettel vizslatott.

Mielőtt belekezdtem volna, végigfutattam Colinon a pillantásomat, az erdőben ugyanis nem igazán volt alkalmam megtenni. Elkellett ismernem, Emma szerencsésnek mondhatja magát, a srác irtó helyes volt. A fekete póló tökéletesen kiadta izmait, egy pillanatra azt hittem, szétfeszül rajta. A bőre makulátlan volt, szemei sötétek és nyíltak, a haja pedig rövid és erős. Szívesen beletúrtam volna a tincsekbe. A szája puha és telt. Minden porcikáján átfuttattam a tekintetemet, és kihúztam magam. Nem akartam törékenynek tűnni az izomkolosszus előtt.

- Örülök, hogy eljöttél – mondtam negédesen, majd a kezemet nyújtottam felé, amit habozva, de elfogadott. – Daisy Corps vagyok, bár gondolom, teljesen feleslegesen mutatkoztam be.

- Valóban sokat hallottam már rólad – mondta egy igen halovány mosoly kíséretében. Nem félt, mégis tartotta az egy lépés távolságot. Nem tudtam, hogy fordított helyzetben miképp reagáltam volna, de az biztos, hogy nem lettem volna ilyen nyugodt. – Colin Littlesea – mutatkozott be ő is.

- Nos, most hogy ennyire összeismerkedtünk, vágjunk bele a közepébe, felesleges a mellébeszélés. Mit gondolsz?

                           

- Egyetértek – felelte, és türelmesen hallgatott.

- Hálás vagyok, amiért eljöttél, és Jacobnak is, hogy elhozott téged. De valami fontosabbról szeretnék beszélni veled. Azt akarom, vagyis szeretném – javítottam ki gyorsan, amikor az arcán egy furcsa fintor futott át –, hogy ma délután ötkor gyere el az erdőbe. Edzeni fogunk Emmával, és szükségem van a segítségedre. – Alig bírtam ki, hogy ne húzzam gonosz vigyorra ajkaim, vagy ne nevessek fel vidáman. Persze nem mondtam el a teljes igazságot.

- Ö, oké. Miért is ne? De mégis mit kell csinálnom?

- Ösztönöznöd Emmát. Nem tudom, mennyit tudsz rólunk, és a birtokunkban lévő tehetségeinkről, de arról biztos hallottál, hogy képesek vagyunk a gyógyításra. Emma még nem sajátította el ezt a képességet, pedig szüksége lenne rá, hogy az ereje kiteljesedjen. Az ő érdekében minél hamarabb meg kéne tanulnia.  – Végül úgy döntöttem, több információt adok neki. És persze volt képem belekeverni Emmát, és hogy ez mindazért van, hogy később ne jusson bajba. Bedobtam az aduászt. Erre sehogy sem tud majd nemet mondani, mindent meg akar majd tenni, hogy segítsen.

                     

- Rendben van, segítek, de csak Emma miatt. – szögezte le gyorsan – Cserébe viszont szeretném, ha beavatnátok a dolgaitokba.

- Cserébe? – kérdeztem vissza, és hangosan felnevettem. – Drágaságom, semmivel sem tartozunk neked. – Azt hiszi, hogy ezzel kiszedhet belőlünk mindent. Tisztában vagyok azzal, hogy ha Emma érzései ilyen erősek, el kell mondanunk mindent. De ha ő megtudja, mindenki megtudja. Edward gondolatolvasó, egy pillanat alatt az egész családja tudomást szerez róla. Ha közölnénk, és kitálalnánk, egyszerűbb lenne velük is megosztani mindent. De nem tudom, ennek milyen következményei lehetnek. – Akkor fogunk beavatni, amikor úgy érzem. Bizonyítanod kell, hogy méltó vagy Emmához.

Hosszú pillanatokig farkasszemet néztünk, majd némám bólintott. – Akkor számíthatok rád? Az erdőben ötkor – ismételtem meg az időpontot. Nem görcsöltem a pontos tájékoztatás miatt, úgyis tudni fogja, hogy merre vagyunk. – Mi már várni fogunk rád.

- Ott leszek – felelte határozottan.

- Ők jönnek? – kérdeztem, és fejemmel az erdő felé böktem.

Colin hátra pillantott, szavak nélkül kommunikáltak. – Igen, velem tartanak.

- Felőlem – mondtam unottan egy vállrándítás kíséretében. – Ja, és még valami – fordultam vissza, amikor megindultam az iskola felé. – Szeretném, ha Emmát nem tájékoztatnád, miről is beszéltünk az előbb. – Úgyis meg fogja tudni, de nem akartam, hogy feleslegesen azon aggódjon, miről beszéltünk, és hogy miért.

- Azt akarod, hogy hazudjak neki? – kérdezte felháborodottan.

- Dehogy. Különben sem fogtok ma már találkozni egészen az edzésig. Csak arra kérlek, ne gyere el hozzánk, vagy hívd fel, hogy elújságold a híreket. Az erdőben úgyis kiderül majd.

- Rendben – adta be a derekát, majd elbúcsúztunk egymástól. 

Mielőtt még elhaladtam volna a bejáratnál ácsorgó Cullenék mellett, vidáman megpofozgattam Jason arcát. – Mondtam én, hogy nem lesz itt semmi gond. Nem csináltam semmi ostobaságot. – Elmosolyodtam, majd megindultam a biológia terem felé. A kis megbeszélésünk nem tartott tovább pár percnél, így időben beértem én is, és Belláék is.

Óráim végeztével a parkolóba mentem, ahol Emma már ott ácsorgott, így azonnal hazafelé vettük az irányt. Gyorsan megebédeltünk, majd lassan készülődni kezdtünk az edzéshez. Kényelmes melegítőt vettem fel, és a szokásos palack ásványvízzel megindultunk. Óvatosan besétáltunk az erdőbe, és mikor meggyőződtünk arról, hogy senki sem lát minket, futásnak eredtünk. Hamar megérkeztünk, az erdő megint csak káprázatos volt, mindenegyes alkalommal magával ragadott. Emmának azonban közel sem volt ilyen jókedve. Folyton azt ecsetelte, mennyire hiányzik neki Colin, és hogy már látni szeretné.

Persze nem mondtam semmit erre a vágyálmára, csak ledobtam a cuccaimat a földre. Egy kicsit megropogtattam a nyakam, nem volt szükségem arra, hogy bemelegítsek, de azért pár alapmozdulatot elvégeztem.

Miután barátnőm is elvégezte ezeket, hozzáláttunk a szokásos programunkhoz. Terveimben volt, hogy pár órát szánjak arra is, miképp tud teljesen az érzékszerveire hagyatkozni, de elnapoltam, hiszen most fontosabb dolgaink voltak.

Kezdtem egyre izgatottabb lenni, és azon kaptam magam, hogy egyre többet kémlelem az erdőt. Teljesen felesleges volt, hiszen jóval hamarabb hallanám a közeledésüket, mégsem tudtam megállni a késztetést.

Nem sokkal később azonban mancsok dobogására lettem figyelmes, s miután ezt Emma is észrevette, nem tudott másra koncentrálni. Izgatottan fürkészte a fákat, egy bárgyú mosollyal az arcán. Alig bírt magával, hogy ne szaladjon eléjük.

Engem azonban lesújtott a farkasok száma. Rengetegen voltak, de ember alakban csak hárman. Colin, Jake, és mint később kiderült, Sam. Ők voltak a falkavezérek, és majdnem az összes farkas elkísérte őket, hogy biztosítsák a védelmet és engem szemmel tartsanak. Meglepődtem, mert erről nem volt szó, s egy sanda pillantást vetettem barátnőm bevésődésére, de több figyelmet nem szenteltem nekik.

Talán jót fog tenni Emmának a nézőközönség, jobban ösztönzi majd arra, hogy teljesítsen – törekedtem magamban, hogy a dolgok jobb oldalát lássam.

- Micsoda meglepetés! – Próbáltam minél döbbentebb arcot vágni, bár volt egy sanda gyanúm, hogy erősen túljátszottam a szerepemet. 

                                                                         

- Hogy kerülsz ide? – kérdezte Emma kedvesétől a karjai közt.

- Ami azt illeti, én hívtan ide. Arra gondoltam, talán többet beleadnál, ha lenne egy kis néző közönséged. Készen állsz? – kérdeztem, és kihúztam magam. Tudtam, hogy ezért otthon kapni fogok, nem is beszélve arról, amit a fejemben tartogattam. Colin habozva, de mégis elengedte barátnőmet. Láttam, hogy aggódik érte. – Titeket meg kérlek, ne avatkozzatok közbe – néztem rájuk határozottan.

Egészen belelendültünk a harcba, Emma fáradhatatlannak tűnt, de sokszor hibázott. Egy-egy ütésemnél Colin mindig elborzadt, és Emma önkéntelenül, de a farkas felé kapta a fejét. Ezt a figyelmetlenséget pedig mindig kihasználtam, és a földre küldtem. Nagy örömömre Cullenék is megérkeztek, csodálkoznom kellett volna, ha nem így tesznek. Nem zavartattam magam, tovább folytattam az ütések hárítását, illetve a támadást. Gyorsabban mozgott, de az ütéseiben nem volt erő. Egyszer sem okozott komolyabb sérülést a támadásai során, ami kizökkentett volna akár csak egy pillanatra is engem, az ellenfelét. Azonban Emmett szurkolását már nem értékeltem annyira. Állandóan közbe kiáltott, beceneveket aggatott ránk, vagy alkalom adtán egy hangos húú-val adta tudtunkra, mit is gondolt. 

- A gyorsasággal és a pontossággal semmi problémám nem volt, de az ütéseidben nincs erő, erősebben tedd. És ne feled, csak a támadódra koncentrálj. Figyelned kell a harcok folyamán a külvilágra is, de ne hagyd, hogy elteljék a figyelmedet. – Megosztottam vele a hibáit, majd úgy éreztem, itt az ideje elkezdeni azt, amit már régóta szerettem volna.

Így magam mellé hívtam Colint, aki először meglepődött, majd mellém sétált. Emma gyanakodva méregetett, de nem jött közelebb. Mivel Colin megígérte, hogy segít – bár gyanítom nem pont erre gondolt –, már majdnem lehajoltam a bicskámért, hogy őt is megvágjam, mint magamat korábban, amikor egy jobb, és örültebb ötlet jutott az eszembe. Butaság lett volna megtennem, hiszen pillanatokon belül hibátlanul beforrt volna a heg, és gyanítottam, többször nem lett volna alkalmam, hogy megvágjam. Egyébként is, elsőre közel sem volt biztos, hogy sikerült volna Emmának magától meggyógyítania. Így hát kénytelen voltam drasztikusabb módszerhez folyamodni, és villámgyorsan, még mielőtt megakadályozhattak volna benne, a karjáért nyúltam, s kicsavartam egészen addig, míg meg nem adta magát a csont, és eltört. Az első amit észrevettem, a döbbent tekintetük volt szerte körülöttem. Colin torkából egy fájdalmas kiáltás tört elő, és a farkasok azonnal támadásba kezdtek. Emma arckifejezése szörnyű kínokról árulkodott, és lábai a földbe gyökereztek.

A támadásukat könnyű szerrel hárítottam a képességemnek köszönhetően, és elléptem a földön fekvő farkas mellől.

Tudtam, hogy nagyon nem szép dolog, amit csináltam, és hogy legszívesebben széttépnének, de úgy éreztem, muszáj megtennem. Lehet, hogy kegyetlennek tűntem, de őszintén nem érdekelt. Azt azonban muszáj volt bevallanom, jól esett megtennem.

- Gyerünk, mire vársz? Gyógyítsd meg! – utasítottam, és próbáltam életre kelteni a döbbent Emmát. 

    

Egy hosszú másodperc múlva azonnal odaszaladt, és a tűz rögtön alábbhagyott, csak sűrű füstöt hagyott maga mögött. A farkasok nem jöttek közelebb, szőrük a magasba meredt.

- A te érdekedben tettem. Addig, amíg nem tudsz gyógyítani, nem lehetsz teljes értékű vadász. Az erőd sem teljes. Védtelen vagy – mondtam, amikor magamon éreztem vádló tekintetét.

Szóra sem méltatott, csak leguggolt Collin mellé, s tenyerét a kezére tette.

- Sietned kell, ha nem akarod, hogy rosszul forrjon össze a csontja – figyelmeztettem, holott tudtam, tisztában van vele, mégis folytattam. – Különben ismét el kell törnünk.

Láttam, amint Emma szemeibe könnyek gyűltek, mintha érezte volna bevésődése fájdalmát.

- Koncentrálj, és sikerülni fog. Engedd, hogy átjárjon az erő. – Melléguggoltam, kezemet a vállára tettem, és próbáltam segíteni neki. Lerázta magáról a kezemet, mégis mellette maradtam. Tudtam, hogy most valószínűleg a pokolba kívánna, mégsem hárítottam.

- Mennyire akarsz segíteni neki? Elmulasztani a fájdalmát?

Láttam, hogy mennyire koncentrál és erőlködik. Késztetést éreztem, hogy félrelökjem, és meggyógyítsam helyette, de még időt kellett adnom neki. Ha ez nem válik be, semmi sem fog – gondoltam magamban keserűen, és szememet le sem vettem róluk. Nyugodtan álltam, háttal a farkasoknak, nem féltem az esetleges támadásuktól.

Az idő egyre csak telt, a szívem hevesen dobogott a történéseket várva. Nem tudtam, hogy tudnék segíteni neki, így megpróbáltam részletesen elmagyarázni, mit is kéne éreznie. Vagy százszor elmondtam neki, mást azonban nem tudtam tenni.

- Érezd az erőt, azt, amit vadásszá válásodkor is éreztél. Gondolj arra, mennyire szeretnél segíteni. Hagyd, hogy átjárjon az a bizsergő érzés a testedben, és hogy végül a kezedben összpontosuljon. Nézz a szemébe, és segíts neki!

Visszafojtott lélegzettel figyeltük, amint Colin egyre kevésbé kapkod levegő után, és hogy a kitüremkedő csont szépen visszamegy a helyére, ezzel elmulasztva a fájdalmait is.

        

Emma boldogan, könnyekkel áztatva borult Colinra, amit mosolyogva néztem végig. Csak bevált – gondoltam magamban felsőbbrendűen, amikor egy hatalmas ütést éreztem az arcom jobb oldalán. Megtántorodtam, majdnem elvesztettem az egyensúlyt, de sikerült időben visszanyernem, hogy felegyenesedve Emmával nézzek farkasszemet.

- Hé, ez szép volt – feleltem vidáman, és képtelen voltam levakarni a vigyort az arcomról. Nem támadtam vissza, jogosnak éreztem azt, amit kaptam.