A sors iróniája - 13.fejezet

Sziasztok!

Rettenetesen boldog voltam, hogy az előző fejezethez is írtatok. Nem tudom elmondani, mennyire!! :) 

Remélem tetszeni fog ez a fejezet is, és írtok. Bár szeretnék mindenkit figyelmeztetni, egy enyhe 18-as jelent azért lesz benne...

"A látható és a láthatatlan közötti hidat úgy a legkönnyebb lerombolni, ha megpróbáljuk megmagyarázni az érzelmeket."

Egy barátság kezdete

Fáradtan nyitottam ki szemeimet, ugyanis nem aludtam sokat. Hajnalokig forgolódtam az ágyamban, furcsa volt teljesen egyedül lenni. Nem szoktam hozzá, hiszen oly régóta együtt töltöttük Emmával minden napunkat. Korábban azt hittem, élvezni fogok minden percet, amikor egyedül lehetek. Hogy nyugodtan vehetek egy forró fürdőt, anélkül, hogy ne dörömbölne az ajtón, hogy siessek, mert ő is szeretne készülődni. Olyankor mindig azt kívántam, bár lenne két fürdőszobánk. Reméltem, hogy évek múltán erre is sor kerülhet, hogy egy nagyobb lakásba költözhetünk, ahol mindkettőnknek nagyobb tere van, de jelenleg erre esélyt sem láttam. Résnyire nyitott szemekkel néztem az éjjeliszekrényen álló vekkere, és meglepődtem, hogy ilyen későre járt. Délután három volt, mégsem akartam kimászni az ágyamból. Lerúgtam a takarómat, és percekig csak nyújtózkodtam és ásítoztam. Ezért is szerettem a hétvégéket, ilyenkor megengedhettem magamnak, hogy lustálkodjak, anélkül, hogy sietnem kellett volna, vagy esetleg Emmát sürgetni. Néha úgy éreztem, szinte én vagyok az anyja. Minden reggelem az ébresztésével telt, de hamar elfogyott a türelmem, és ehhez méltón keltettem fel. De még így sem volt mindig édes és gyors a győzelmem.

Miután Sarah meghalt, egyedül éreztem magam, csak bolyongtam a Tanács épületében. Michael volt az egyetlen, akivel beszélgetni tudtam, még mamám, Julia néni sem törődött túlságosan velem. Elfoglalt volt, folyton a tanácskozó teremben töltötte a napjait különböző ügyek intézésével és elsimításával, vagy esetlegesen az olyan ritka pillanatok foglalták le, mint az új lányok érkezése – ami nem mindennapi esemény volt. Még ma is tisztán fel tudtam idézni azt a napot, amikor Emma megérkezett. Emlékszem, milyen kétségbeesett, és törékeny volt. Első látásra megfogadtam, segíteni fogok neki mindenben, amiben csak tudok. Szerettem volna könnyebbé tenni a dolgát, nem akartam, hogy olyan élete legyen, mint nekem. Sok időt töltöttünk együtt, edzettünk, beszélgetünk vagy akár csak némán ültünk egymás mellett. Könnyen engedélyezték a felügyeletét, hiszen volt már benne tapasztalatom, évek óta vadász voltam, ismertem minden csínját-bínját.

                              

Edzéstervet készítettek, amihez eleinte minden pontjához ragaszkodnom kellett. Az épület kapuit csak engedéllyel hagyhattuk el, fontosnak tartották, hogy minden mozdulatunkat figyelhessék. Mindig ezt teszik az újoncoknál, de akkor én sem voltam kivétel alóla. Az ügyem körüli vizsgálódások javában folytak, és csak nemrég zárták le őket. Senkinek sem mondtam el a tiszta igazságot, még Emmának sem. Gyanították, hogy nem voltam teljesen őszinte, de nem tudták kiszedni belőlem, mit rejtegettem magamban. A Tanács fejében megfordult, eltüntetnek örökre, mert nagyobb erőm volt, mint nekik, de Michael kiállt értem. Életben hagytak, de minden lépésemről tudni akartak. A hónapok lassan teltek, és ahogy egyre jobban bíztak bennem, úgy kaptam nagyobb mozgásteret. Ezért is engedélyezhették, hogy ide jöjjünk. Megengedték, de minden nap jelentenem kellett, amit már több alkalommal meg is szegtem. Hazudtam ismét, és megint nem saját akaratomból. Nem azért tettem sem akkor, sem most, mert féltem elmondani, hanem a környezetemben élőket féltem a Tanács hatalmától. Megtapasztaltam több ízből a kegyetlenségüket, talán én kaptam belőle a legtöbbet, és nem akartam, hogy más is szenvedjen.

Összeszedtem minden erőmet, és kiszálltam az ágyból. Nem ágyaztam be, azt terveztem, az egész napot ott töltöm. Már magamban ki is gondoltam, mi mindent szükséges felvinnem, hogy még csak a lépcső közelébe se kelljen mennem. Lementem a konyhába, miután eldöntöttem, kéne főznöm valamit. Nem akartam egész nap müzlit és fagyit enni, bár csábított a gondolat.

A hűtőben még maradt egy kis kaja, így örömömre csak salátát kellett csinálnom. Gyorsan és precízen vagdostam a zöldségeket zenehallgatás közben. Végül úgy döntöttem, az ebédlőasztalnál fogyasztom el az ebédemet, nem lett volna szerencsés, ha megcsúszok a forró levessel a lépcsőn, vagy bénaságomat és figyelmetlenségemet ismerve, magamra öntöm az ágyban.

Ritka pillanatok egyike volt, hogy nem voltam éhes, mégis leerőltettem minden falatot. Michael és Emma biztos nevetett volna a szenvedésemet látva, hiszen máskor reggelire be tudtam volna falni egy XXL-es pizzát egyedül. Most mégsem ment volna, még akkor sem, ha az életem függött volna tőle, így hát lassan, komótosan kezdtem el mosogatni magam után.

Már épp befejeztem, amikor hatalmába kerített az a különös érzés, ami mindig elfogott, ha vámpír tartózkodott a közelben. Most, hogy lenyugodtam a történtek után, tökéletesen működött minden érzékem. Habár már itt lakunk egy ideje, éreztem a jelenlétüket; bár közel sem olyan intenzíven. Egyre inkább kezdtem hozzászokni, hogy bármerre mentem, ők is ott voltak.

Nem kellett tévednem, így hangot is adtam a megérzésemnek, hogy tudom, itt van.

- Gyere csak be – kiáltottam el magam, s egy pillanat múlva már hallottam is az ajtó halk nyitódását. – Szia – köszöntem anélkül, hogy hátra néztem volna. Tudtam, hogy még mindig a küszöbön állt, és engem nézett.

- Szia – üdvözölt ő is, és hallottam, amint tétován belépett, és becsukta maga mögött a bejárati ajtót.

- Nem számítottam a látogatásodra.

- Nos, hát igen. Gondoltam, hogy felhívlak, de nincs meg a számod. – Nem láttam az arcát, mégis tudtam, hogy vigyorgott és engem vizslatott.

- Nocsak. A kis betörésetek során nem találtátok? – kérdeztem, és gúnyos mosolyra húzódtak ajkaim. Megfordultam, és Jason aranybarna szemeibe néztem.

- Lehetséges, hogy benne volt a mappádban – mosolyodott el, és közelebb lépett. – Bevallom, látni szerettelek volna.

- Nos, itt vagyok – mondtam, majd körbeforogtam –, és amint láthatod, minden rendben van. Nem csináltam semmi ostobaságot, sőt, kutyus vadászatra sem mentem el – folytattam vigyorogva.

- Reméltem is, hogy nem teszel semmi ostobaságot. És kérlek, ezzel ne viccelődj. Nem jó felhúzni a farkasokat, ők is veszélyesek, és minden áron védik a bevésődésüket.

- Akár embert is ölnének? – kérdeztem kíváncsian, de választ nem kaptam.

- Nem tudom, miért akarsz beszélni Colinnal, de figyelmeztetlek, ne csinálj ostobaságot. Jól gondold meg, mit teszel, és inkább számolj vissza. Nem akarom, hogy meggondolatlanul cselekedj, és kivívd a fiúk haragját. – Jason közelebb lépett, és mintha tudatosítani akarta volna szavait, szorosan megfogta vállaimat.

A haragom egy pillanat alatt elszállt. Ledermedtem, az idő mintha lelassult volna, úgy éreztem, nem is ebben a világban vagyok. Csak én és Jason voltunk, senki más – egy számomra idegen, mégis ismerős helyen.

- Gyönyörű vagy. – A hang irányába fordultam, és mosoly kúszott ajkaimra. Azonnal leraktam a szeleteléshez használt kést, és nekitámaszkodtam a mosogatógépnek. Csak néztem az előttem álló férfit, aki kezeit lassan a derekamra helyezte, és lágy csókot nyomott ajkaimra. Érzékien kóstolgatott, miközben úgy éreztem, szárnyalok. A kezdeti lágy, puhatolózó csók hamar vált szenvedélyessé és vaddá, de mégis gyengéd maradt. Nem értettem, hogy csinálta mindezt.

- Még jó, hogy a szüleid nincsenek itthon – kuncogtam, s levettem róla a pólóját, majd a földre dobtam. – Mit is mondtál mikor jönnek? – kérdeztem, miközben lágy csókokkal borítottam be felsőtestét.

- Ne izgulj, még bőven van időnk.

A vágy végig zakatolt a testemben, amint karjait derekam köré csavarta, s ezt az érzést fokozta, amikor ajkai a nyakamhoz értek. Halk sóhaj tört fel belőlem a lágy kényeztetésre. Ujjaimat a felsőtestére simítottam. Többet akartam, nem bírtam betelni a látványával. Ajkaim végigsiklottak a hasán, majd felfelé a mellkasán, s körmeimmel végigszántottam gyönyörű hátán. A szám végül rátalált az övére, és szenvedélyes, vad játékba kezdtek. Felültetett a konyhapultra, s egy pillanat múlva már az ingje sem volt rajtam. Én sem tétlenkedtem, sietve toltam le róla az alsógatyáját. Jason nekem feszült, s széttárta lábaimat.

Amikor magamhoz tértem, pár pillanatig csak döbbenten pislogtam. Nem értettem, mi a franc történt az előbb. Jason még mindig ugyanúgy állt, mint a különös emlékképek előtt. Furcsán nézett rám.

Elléptem mellőle, és karjai lehullottak a vállamról. Nem bírtam tovább csak állni ott, és érezni magamon az érintését, ezek után nem. Túl friss és eleven volt minden. Nem értettem, mi ez az egész, minden annyira valóságszerű volt, mintha tényleg megtörtént volna.

- Mi a baj? – kérdezte, és óvatosan közelebb lépett – Olyan furcsa vagy. Történt valami?

Nem válaszoltam, nem tudtam. El kellett fordulnom, képtelen voltam ránézni. Levettem a polcról egy poharat, és megittam egy pohár vizet. A szám teljesen kiszáradt.

- Minden rendben – feleltem szűkszavúan, majd nagy levegőt vettem, és ismét megfordultam.

A szeme gyönyörű aranybarna volt, mint a kavargó méz. Kényszerítenem kellett magam, hogy elnézzek. Nem tudtam, mit csináljak. Kísértett a gondolat, hogy jól megbámuljam. Így hát próbáltam nem ránézni.

- Szóval, miért is jöttél?

                                                                     

Láttam, amint összevonta szemöldökét, majd belekezdett.

- Csak szólni szerettem volna, hogy mit sikerült intéznem. Személyesen ugyan nem beszéltem Colinnal, mert a határon nem léphetek át, de Jacob és Seth azt mondta, eljön.

- Milyen határ?

- Ö, nos. Rövidre fogva ez egy szerződés. Cullenék kötötték a la push-i farkasokkal, a Quileute indiánokkal. Az alku úgy szól, hogy nem léphetjük át a területük határát, így ők nem mondják el, mik vagyunk. Ha megszegjük, felbomlik a szerződés és a szövetség.

- Értem. Köszönöm, hogy elintézted.

- Nincs mit, szívesen segítettem. Viszont csak felügyelettel beszélhetsz vele. Bízom abban, illetve tudom, hogy nem teszel semmi ostobaságot, de azért szeretnének szemmel tartani. Csak gondoltam szólok…

- Persze, természetesen. Ez teljesen érthető.

A kínost hallgatást elkerülve, rákérdeztem Emmára.

- Nem tudok sokat. Annyit hallottam, hogy érdeklődött felőled. Nem tudom, hogy mi van vele, vagy hogy haza jön-e ma. Egy kicsit tart a veled való találkozástól.

Nem tudtam, hogy ennek örülnöm kéne-e vagy sem. Gőzöm sem volt arról, hogy reagáltam volna, ha beállít. Nem szólnék hozzá vagy ordítanék vele? Semmibe venném, esetleg megütném? Nem, ezt az egyet biztos nem tettem volna. Elmentem volna itthonról, hogy ne kelljen vele egy levegőt szívnom.

- Hát, egyszer kénytelen lesz visszajönni. Kérdezhetek valami személyeset? – tettem fel a kérdést, ami már foglalkoztatott egy ideje.

- Persze, mondd csak.

- Szóval, engem az érdekelne, hogy neked és a családodnak van valamilyen speckó vámpír képességetek? Úgy értem, a szokásosokon kívül.

Meglepődött a kérdésem miatt, de felelt rá. Azt hittem, választ kapok a kérdéseimre, azokra, amik már régóta gyötörtek, de nem így történt.

- Edward képes a gondolatolvasásra, Jasper az érzelmeket manipulálja, Bellának egy mentális pajzsa van, Alice a jövőbe lát, nekem pedig érzékem van ahhoz, hogy átlássak az embereken, ezáltal nyitott könyvek lesznek számomra. Nessie pedig már bemutatta mit tud.

El kellett ismernem, tehetséges család, de Jason nem nyugtatott meg. Azt hittem, hogy azokat az emlékképeket valahogy ő ültette el a fejemben, de ezt ki kellett zárnom. Bármi is történt, nem ők okozták. Csak tudnám mi, vagy ki! Teljesen meg voltam győződve, hogy ez Jason műve volt. Vagy hazudott volna, és tényleg ő csinálta?

                                           

Aztán belém hasított a tudat, hogy ez már nem az első alkalom volt. Korábban, a bevásárlóközpontban már megtörtént. Akkor Esmét láttam, és napokig ki voltam készülve. De az Emmával való edzés miatt megfeledkeztem minderről.

Most ismét megtörtént, és nem tudom hogyan. Nincs itt Esme, és akkor, első alkalommal Jason sem volt a közelben. Ez azt jelentené, hogy tényleg nem ők csinálták?

Szorosan behunytam a szemem, próbáltam koncentrálni, de biztos voltam abban, csak Jason van itt a közelben. Akkor mégis mi történik velem?

Ez nem normális, biztos, hogy nem az. Diliházba kéne mennem, vagy jelenteni Michaelnek, de nem merek szólni. Nem akarok arra gondolni, mit tennének velem emiatt. A sok vadászat biztos az agyamra ment, és ezek valami őrült képzelgések. Azoknak kell lenniük, és ha így van, gyógyszeres kezelést kell kapnom?

Megrémített a gondolat, és senkinek sem tudtam, és mertem elmesélni. Egész őszintén el tudtam beszélgetni Jasonnel, de hogy jönne ki, ha azt mondanám, hogy: Hé, az előbb azt képzeltem, épp szeretkezünk. Ugye a te képességed miatt? Valljuk be, kellemetlen lenne.

A múltkori álom érthető volt, hiszen akkor nem vagyunk magunknál, minden előfordulhat, bármilyen őrültség is legyen az. De most? A valóságban?

- Hú, hát az nem semmi – válaszoltam a családja képességét illetően, majd szépen lekoptattam. Nem volt energiám beszélni vele.

Még pár percet maradt, majd elment, magamra hagyva zűrzavaros gondolataimmal.                              

***

Szeretnék elnézést kérni, kicsit elszaladt velem a ló. Úgy terveztem, ebben a fejezetben írom meg Daisy és Colin találkozását, de írás közben valahogy ez jött ki. Azért remélem, nem bántátok... :)

És kaptok egy bónusz képet is a végére, nem tudtam megállni, hogy ne tegyem fel. :D :D