Az utolsó esély- 9.fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet, remélem tetszeni fog nektek és elmondjátok a véleményeteket. Illetve szeretnék minden hölgy olvasómnak Boldog nőnapot kívánni! :)

Egy képet is mellékelek Daisy volt barátjáról.

Örök szerelem

Jasper szavai sokkoltak, és egyben meg is rémisztettek.

Amikor a videót néztem, annyira meglepődtem, hogy eszembe sem jutott, honnan lehet a felvétel. Most, hogy tudom, félek, de ugyanakkor hatalmas nagy dühöt is érzek. Több éven keresztül figyeltek engem… Minden egyes boldog és szomorú pillanatomat láthatták? Ettől a gondolattól a hideg is kirázott.

Bele sem merek gondolni, hogy milyen felvételt kapok legközelebb. Ez egyáltalán nem vicces. A magánéletemmel szórakoznak.

Sosem gondoltam volna, hogy valóban vannak ilyen elmebeteg emberek, vagyis ebben az esetben vámpírok, akik abban látják örömüket, hogy másokat figyelnek, és örülnek a szenvedésének.

Egy dolgot biztosan tudtam… nem akarok vámpír lenni. Egyszerűen undorodtam tőlük. A Cullen család ez alól kivétel volt, ők tényleg kedvesek velem, de én nem akarok ilyen életet. Őszintén? Inkább meghalnék, mint, hogy én is egy legyek közülük.

Az örök élet is csak akkor jó, ha van kivel eltöltened. Az idő múlása nem jó dolog. Életem számtalan pontján megállítottam volna, hogy ne kelljen keserűségben élnem. A boldog pillanatok egy csapára elmúltak; míg a hosszú, keserves pillanatok egy örökké valóságnak tűntek. Ez szívás.

És biztos vagyok abban is, hogy a Cullen család tőlem szeretné hallani az életemet, és azt, hogy jutottam ide. A felvétel biztos felkeltette az érdeklődésüket, és azt gondolhatják, hazudtam nekik. De erről szó sincs, csupán úgy gondolom, vannak olyan dolgok, amikről nem kell tudniuk. Én sem ismerem az egész életüket.

Csak ültem az ágyamon és gondolkoztam, arra sem emlékszem, hogy jöttem fel ide.  S folyton csak azon járt az eszem, hogy miért ennyire nehéz minden?

Ismét a gyűrűmet nézegettem, felidézvén a szép emlékeket Jasonnel, de az álom hamar elnyomott. Egészen addig nem éreztem, mennyire kimerültem, míg le nem feküdtem. A szemeim hamar lecsukódtak, de halkan még hallottam egy hatalmas nagy koppanást a padlón, majd az álmok világába merültem.

Lassan ébredeztem és nyújtózkodtam, de a szememet még nem akaródzott kinyitnom. Olyan jó volt, csak úgy lenni egy kicsit. De furcsa hangokra lettem figyelmes, és kíváncsi természetem révén rögtön felkeltem, és halkan kimentem az ajtón, majd megálltam a lépcsőfordulójánál.

Nem láttak meg engem, de én tökéletes rálátást kaptam a hangok forrására.

- Már az elején megmondtam nektek, hogy nem jó ötlet befogadni. Elmebeteg vámpírok üldözik őt, és mi fogjuk megszívni. Hát nem értitek? - nézett körbe kétségbeesetten, mégis dacosan a szőkeség, hogy meggyőződjön igazáról. - Csak bajba kever minket, és titkolózik. Mi lesz a következő? Talán kiderül, hogy ő maga ölte meg a családját? Még nem késő magára hagynunk. Hamarosan úgyis tovább kell állnunk, hát itt az alkalom. Hagyjuk itt. - Rosalie ellenszenvére számítanom kellett volna, de azért tőle is túlzás azt állítani, hogy én öltem meg a családomat. Már készültem volna felfedni magam, és leordítani a fejét, de Alice fojtott hangon megszólalt

- Ezt azonnal hagyd abba! Komolyan mondom, hogy nem vagy normális. Mégis hogy a fenébe mondhatsz ilyet? Egyébként is tudod, hogy okkal voltak a látomásaim. Te is jól tudod, hogy milyen régóta voltak róla vízióim. Ez egy jel volt, hogy segítenünk kell neki. Nem fogom magára hagyni. Ezek a vámpírok teljesen tönkre akarják őt tenni, azt szeretnék, ha beleőrülne ebbe az egészbe. Én kedvelem, és nem fogom hagyni, hogy bármi baja essen. És mi van Lissával? Őt képes lennél magára hagyni? Képzeld el, milyen lenne neki az egyetlen rokona nélkül, ha meghalna Daisy. Vagy őt magaddal vinnéd? Jézusom, milyen anya lenne belőled? - sziszegte dühtől eltorzult arccal Alice. Annyira felhúzta magát, hogy Jaspernek a képességét is be kellett vetnie. A vállára rakta a kezét, és valamit még a fülébe is súgott. Hiába hegyeztem a fülem, tudtam, hogy úgysem hallhatom meg.

Rosalie arckifejezésére már szavak sincsenek. Életemben nem láttam még ennyi fajta érzelmet egyszerre. A lélegzetem is elakadt, levegőt venni sem mertem. A hangulat annyira megtelt feszültséggel teli várakozással, dühvel, és számtalan sötét érzéssel, hogy megsajnáltam Jaspert. Ennyi negatív érzelemtől nem csoda, hogy befordul az ember, és depressziós lesz. A helyzet viszont eléggé úgy állt, hogy itt egy komoly csajbunyó lesz.

Nem akartam, hogy miattam vesszenek össze. Itt is bajt hozok mindenkire - sóhajtottam fel a kelleténél hangosabban, mire rám szegeződött a szobában levők tekintete.

- Tessék, még hallgatózik is - horkant fel dühösen Rose.

- Sajnálom, én nem akartam. Csak hallottam valami zajt és… - kezdtem bele a magyarázkodásba, de Alice hirtelen előttem termett, karon ragadott, és visszavezetett a szobámba.

- Annyira kiállhatatlan ez a nőszemély. Nem tudom, hogy bírja mellette Emmett! Ezért valamilyen díjat kellene kapnia - mondta dühösen, de a végére megengedett egy mosolyt is magának.

- Ugyan már, ne túlozd el. Érthető, hogy nem szereti, hogy itt vagyok.

- Ebbe inkább ne menjünk bele - szakított ismét félbe, majd felült törökülésben az ágyamra, és megpaskolta a vele szemben levő helyet. Felmásztam mellé, s ő barátságosan elmosolyodott. – Kérdezhetnék valamit? De őszintén válaszolj rá! - nézett rám komolyan.

Nem tartottam jó ötletnek, de mégis belementem. Alice-t nagyon kedvelem, és szoros barátságba kerültünk, így hát vártam, mire is ilyen kíváncsi.

- Csupán azt szeretném tudni, hogy miért is olyan fontos neked ez? - kérdezte, majd a zsebébe nyúlt. Nem láttam, mire is céloz, de ahogy a tenyerét kinyitotta, rájöttem, mi is érdekli. Rögtön felé nyúltam, elvettem tőle, és egy mély lélegzettel felkészültem a kitálalásra.

- Ezt - simítottam végig gyengéden a Claddagh gyűrűmön - a barátomtól kaptam. - Vagyis, a volt barátomtól - néztem fel rá ismét.

- Helyes pasi lehetett - tűnődött el egy mosollyal az arcán, s helyeslésemre vigyorrá vált. –Kérlek, meséld el, hogy ismerkedtetek meg.

- Hát, hol is kezdjem? - tettem fel magamnak a költői kérdést, s próbáltam összeszedni a gondolataimat.

- Talán az elején - kacsintott rám vidáman.

- Mindjárt gondoltam - mosolyodtam el én is.

- Tizenhat voltam, mikor megismerkedtem Jasonnel. A legjobb barátnőmmel moziba mentem, mint minden héten egyszer, és épp elénk ült a haverjaival. Már akkor kiszúrt magának - mosolyodtam el gyengéden az emlék miatt. – Próbáltam a vászonra figyelni, de nehezen ment, mert egész végig magamon éreztem a tekintetét. Eléggé idegesítő volt! Amint véget ért a film, odajött hozzám és megpróbált randira hívni, de én elküldtem őt a fenébe. Pár nappal később ismét elmentünk a moziba, és legnagyobb meglepetésemre ő is ott volt. Barátnőm a film kezdése előtt lelépett egy számomra átlátszó, de számára fontosnak beállított dologra hivatkozva. Rettenetesen mérges voltam rá, de úgy döntöttem, ha már kifizettem a jegyet, megnézem. Ahogy vége lett a filmnek, felhúztam a nyúlcipőmet, és szinte elmenekültem előle, de hiába. Könnyedén utolért. Haza akart kísérni. Én bunkó voltam vele, és azért imádkoztam, hogy minél hamarabb kopjon már le rólam. De nem tette, nem tudtam levakarni magamról - feleltem savanyúan.

Szörnyű belegondolni, hogy így bántam vele. Ha vissza tudnám tekerni az időt, nem tettem volna ezt. Minden egyes vele töltött percet élveznék, talán úgy, mintha az lenne az utolsó.

- Aznap csókolóztunk először – merengtem el, s minden pillanatot részletesen kezdtem ecsetelni Alice-nek, aki minden szavamat úgy hallgatta, mintha valami tündérmese lenne.

- Elkapta a karomat és nekilökött egy falnak. Határozottan, mégis gyengéden csókolt. El akartam lökni magamtól, de nem ment. Olyan erővel szorított, hogy képtelen voltam kiszabadulni. És minél tovább tartott a csók, annál jobban párolgott el belőlem az ellenkezésem. Ha őszinte akarok lenni, tetszett a csók, nagyon is, a lelkem a legmélyén, de iszonyúan mérges is voltam rá. Utálom és megvetem az olyan férfiakat, akik visszaélnek az erejükkel. Amint véget ért a csók, egy perce le is hunytam a szemem, hogy megnyugtassam magam. Biztos nem arra számított, amit tőlem kapott, hiszen felpofoztam és elfutottam. Tudom, eléggé ellentmondásos ez, de magamat sem értettem akkor - emeltem fel védekezően a kezem, majd folytattam.

- Hazafelé egész végig a csókon járt az eszem. Azt hiszem, valamit megváltoztatott bennem. Csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jól csókolt, milyen helyes és izmos volt. Nagy nehézségek árán sikerült kivernem a fejemből azt az estét, amennyire csak lehetséges.

- Egy héttel később volt a diákolimpia. Nem akartam indulni rajta, de a tanárom kötelezővé tette. Emlékszem, amikor azt mondta „Ha nem mész el az úszóversenyre, megbuktatlak. Remélem, érthető voltam” – utánoztam a hangját is, mely olyan irritáló volt, hogy még a hideg is kirázott, ha csak rágondoltam. Még az arcomat is megpofozgatta távozása előtt. - Ó, hogy mennyire rühelltem azt a tanárt! Így hát, kénytelen voltam elmenni, és legnagyobb pechemre ő is ott volt. Kiderült, hogy egy igen tehetséges vízilabdázó.

Odajött hozzám, sugárzó mosollyal az arcán. Valóban jól nézett ki. Szőke haja rendezetlenül állt mindenfele, mintha ebben a pillanatban kelt volna fel. S nagy barna szemei fogva tartottak. Mindig is rabul ejtettek azok a mogyoróbarna szemek, melyek tele voltak érzelmekkel. A pillantása mindent elárult.

- Bocsánatot kérnék, ha megbántam volna azt az estét, de nem teszem. Nem teszem, mert őrülten tetszel, és ez volt életem eddigi legjobb csókja. Kérlek, adj egy esélyt, nem fogod megbánni!

- Arra kért, hogy adjak neki egy esélyt, és így utólag megbántam, hogy ezt tettem - néztem fel ismét Alice döbbent tekintetébe.

- Szerettem őt, mindennél jobban. Vele el tudtam volna képzelni a jövőmet. Ez nem egy diákszerelem volt. Annál sokkal több. Nem is tudom szavakba önteni a vele töltött időt. Egyik sem fejezi ki azt a boldogságot. De amikor elveszítettem őt, a szívem darabokra tört. Többé már nem voltam önmagam. Teljesen kikészültem. Anya épp emiatt úgy döntött, jót tenne nekem a környezetváltozás. Így elküldött a nagymamámhoz, mert nem bírt tovább elviselni.

A szemeim ismét könnybe lábadtak, s egy másodpercre rá minden kontrollt elvesztettem magam felett. Kitört belőlem a csendes, néma sírás.

 Lehunytam a szemem, és magam elé képzeltem őt.

A tengerparton állt, a nap megvilágította gyönyörű arcát, s azt súgta nekem, szeret. A hangja lágy szellőként simított végig a bőrömön. S ő maga ragyogott, mint egy angyal. Ő volt az én őrangyalom. Mint mindig, most is mosolygott. Ez olyasfajta volt - egy a sok közül -, amivel mindig le tudott venni a lábamról.

Hazudtam az előbb. Nem is tudom, hogy mondhattam azt, hogy megbántam a döntésemet. Sosem fogom megbánni, mert mindenegyes percét imádtam, és nem szeretném elfelejteni. Ő tett jobb emberré, ő mutatta meg, hogy egy igenis érző ember vagyok. Ő életem első, és minden bizonnyal utolsó szerelme is. Sosem fogom elfelejteni.

Rosszabb pillanataimban mindig erre gondolok, hogy kár volt megismernem, hogy aztán pár perc múlva elnyeljen a bűntudat.

Néztem a gyűrűmet, és engedtem, hogy az érzelmeim szabaddá váljanak. Emlékszem, ahogy azt mondta, a viselésének is üzenete van. Ha a jobb kezünkön hordjuk, s a szív hegyes fele kifelé néz, szabadok vagyunk. Ha befelé, egy alakuló szerelmet jelképez. Balkézen, a szintén befelé fordított szív azt jelenti, hogy foglalt a szívünk.

Gondolkoznom sem kellett, hogy vegyem fel. Szeretem őt, még mindig. Örökké!

Ő lenne Jason :)