A sors iróniája - 7.fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a frisst, remélem tetszeni fog nektek.  Örülnék, ha írnátok, hogy mi a véleményetek.

Jó olvasást kívánok!

"Ne add át magad a fáradtságnak! Az erőd meg fog felelni a vágyaid mértékének." 

Az emberek védelmezői

A napok gyorsan teltek, rengeteget gyakoroltunk Emmával. Az iskolából haza jövet a képességeit fejlesztettük, és megpróbáltuk összehangolni az enyémekkel. Meg kell tanulnunk csapatban dolgozni, és baj esetén egymás segítségére sietni.

Az egyik ilyen délutánunkat is az erdőben töltöttük. Az idő egyre hűvösebb volt, a harc hevében mégsem éreztük meg.

- Újra! Gyerünk, állj talpra! – kiabáltam rá indulatosan, és felé tornyosultam. Vártam, hogy álljon fel a földről, kaparja össze magát, és támadjon. De szemeiből már kihunyt a küzdeni akarás, kimerült.

- Nem bírom, adj egy kis időt!

- Nem adhatod fel! – léptem közelebb hozzá mérgesen. Igazából sajnáltam, mert tudtam, hogy mennyire megviseli, de ezt az ő érdekében teszem. És nem láthatja rajtam, hogy nem akarom ezt tenni vele, nem láthat megtörni. Ha most engedek neki, végleg ezt teszem. Így hát próbáltam magamra erőltetni a legmogorvább és legkomolyabb arckifejezésemet. Lassan emelkedett fel a földről, izmait megacélozta, mégis láttam, hogy lábai alig bírják megtartani, remegnek a súlya alatt. Pedig nem volt kövér lány, sőt… Mégis megterhelő volt ez a kis mozdulat is a rengeteg edzéstől. Biztos voltam abban, hogy elküldött magában a jó fenébe. Én is ezt tettem anno…

Hirtelen kaptam a fejemet oldalra, és léptem Emma elé. Valaki közeledett felénk, hihetetlen gyorsasággal. Majdnem biztos voltam abban, hogy nem nomádok, hiszen arról tudnunk kéne, azt hittem, Cullenék lesznek azok, de tévedtem.

Mancsok dobbanását hallottam, csaholás és lihegés verődött vissza a fákról. Éreztem, hogy nem egy hétköznapi farkassal találom majd szembe magam, tudtam, hogy nem vadállatok; annál sokkal rosszabbak. Valami mintha megsúgta volna, hogy különleges, természetfeletti lények közelednek felénk.

Emma is oda kapta a fejét, amerre én, és bátran mellém lépett, nem törődve a ténnyel, hogy védelmezni akartam, és hogy legyengült. Elszántan pásztázta a környéket, izmai megfeszültek a támadás lehetőségétől. Most fogja felemészteni a tartalékját, de végre megérti, miért kell mindig készen állnunk.

Nem szabad alul maradnunk, már így is kevesen vagyunk. A számunk egyre csak csökken az emberek, a kiválasztottaink gyarlósága miatt.

Éreztem az adrenalint végigáramlani a testemen, a szívem eszeveszetten vert, megpróbáltam felkészülni minden eshetőségre.

Azt hiszem az állam a padlón koppant, amikor megláttam a hatalmas farkasokat. Még soha az életben nem láttam ilyet. Milyen ördögi városba csöppentünk mi?

Felkészültem a támadásra, az érzékeimet kiszélesítettem, vártam, hogy nekünk ugorjanak. Éreztem, hogy Emma tanácstalan, mégis elszánt. Valóban, egy pillanatra én is hasonlót éreztem. Még sosem harcoltunk velük hasonlókkal, más módszerekkel kell megbirkózunk, de elbírunk velük, tudtam. Azonban a farkasok nem mozdultak, leültek és minket néztek. A szemükből értelem sugárzott, még sosem láttam ilyet. Ha léteznek ilyen akármik, nekünk tudnunk kéne róluk, de az oktatásunk során fel sem merült a szó ezekről. 

Aztán egy félmeztelen indián srác lépett ki a fák közül, halvány mosollyal az arcán. – Hagyd szegény lányt, így is alig bír a talpán maradni. – A srác mély hangjától kirázott a hideg.

- Mik vagytok ti? – léptem közelebb felé, de erre a kis reakcióra már a farkasok is reagáltak. Ettől az egy lépéstől talpra ugrottak, és követték minden egyes mozdulatomat. 

- Hm, ezek szerint még nem tudsz rólunk. – Könnyeden jelentette ki, és arcán egyre szélesebb mosoly jelent meg – Feltételezem, nem hallottál még a Quileute törzsről. – Mielőtt válaszolhattam volna, már folytatta is. Szerencsére nem hagyott időt idegeskedésre, rögtön a közepébe csapott, nem kis hitetlenkedést keltve bennem. – Mint láthatod, képesek vagyunk farkassá változni, alakváltók vagyunk. De nyugi, nem harapunk – mondta vidáman, és a társai furcsa hangot adtak ki, mintha röhögnének.

Annyira ledöbbentem, hogy képtelen voltam az epés visszaszólásra. Ilyen is létezne? Lehetséges, hogy róluk sem tudtunk? Aztán az eszembe ötlőt, miért is ne? Elvégre mi is létezünk, vámpírok is vannak, sőt vérfarkasok is léteztek korábban. Ennek is megvan a valószínűsége.

- Szóval, azt akarod mondani, hogy farkasok vagytok? És bármikor át tudtok változni? – haboztam. Valahogy még most sem állt össze a kép. – Miért? Hogy lett belőletek az, ami?

- A La Push-ban élő indiánoknak meg van a képességük erre, ha a környéken vámpírok tartózkodnak – könnyedén ejtette ki azt a bizonyos szót, arcvonásai meg sem rezzentek. – Ők az ellenségeink, azért vagyunk mi, hogy megvédjük az embereket tőlük, a hidegektől.

Hidegek? Micsoda ósdi elnevezés ez?

- Ha ennyire ellenük vagytok, miért élnek még Cullenék? Ők is közéjük tartoznak.

- Egyezséget kötöttünk velük. Nem léphetik át a határt, és nem ölhetnek embereket, ha ezeket megszegik, halál vár rájuk.

- Szóval kivételeztek, mert ők vegák? – húztam gonosz mosolyra ajkaim, és láttam, nem tetszett nekik, amit mondtam. – Nincs ebben semmi rossz, biztos puszipajtásokká váltatok az idők folyamán. Ez felelőtlenség volt tőletek, akik állítólag a védtelen népet véditek. – Micsoda álszentek!

- Már megbocsáss, de nem vagyunk olyan jóban, csak megélünk egymás mellett. Ezt a döntést még az őseink hozták meg, nem fogunk változtatni rajta, amíg nem szükséges. De most ti jöttök, rajtatok a sor. – Láttam, hogy komolyan azon van, ne kiabálja el magát, eleinte sikerült rendesen felhúznom. Arra viszont nem számítottam, hogy minket is számon kérnek. Azt várhatják, hogy bármint is mondjunk… Bevallom, sunyítottam, és nem jelentettem mindent Michaelnek, de nem vagyok áruló, nem fedem fel magunkat.

- Anyukánk azt tanította, hogy nem állhatunk szóba idegenekkel. – Majd hátat fordítottam, és Emma is a nyomomba eredt. De mielőtt elmehettünk volna, villámgyorsan képek peregtek le a szemem előtt. Szörnyű, vérfagyasztó képek. Ha tehetném, kitörölném őket a fejemből, hogy éjszakánként ne ezek kísértsenek. Valóra fognak válni, ha nem teszek semmit, meg nem történtté tehetem, de ahhoz gyorsnak kell lennem. Tudtam merre kell mennem, és hogy mennyi időm van.

Éreztem magamon a farkasok tekintetét, de nem foglalkoztam velük. A legfontosabb, hogy Emma biztonságban legyen, nincs felkészülve, hogy velem jöjjön. Az érzékeim kifinomultabbak, mint az övéi, ezáltal a látomásaim is hamarabb törnek rám. Számára még csak most jön a neheze. Minden egyes ilyen vízió mintha kitépne egy darabot a szívünkből. Minden olyan tiszta és erőteljes. Kapkodta a levegőt, amikor ugyanazokat a képeket látta, mint én. A légzése nem akart csillapodni, a szemeibe könnyek szöktek, és kétségbeesetten nézett rám.

- Nincs semmi baj, nem fog megtörténni. Gondoskodom róla. Menj haza, és várj meg! – mondtam, majd elfordultam tőle, de ijedten kapott utánam.

- Hadd menjek én is, már jól vagyok.

- Elbírok vele, és nincs szükségem arra, hogy rád kelljen vigyáznom közben, vagy arra vesztegessem az időt, hogy bevárjalak. Csak pihend ki magad otthon, kérlek – pillantottam rá, és miután bólintott, azonnal futásnak eredtem. Nem érdekelt akkor, hogy magára hagyom azokkal a farkasokkal Emmát, tudtam, hogy kezelni tudja a helyzetet, és biztos voltam abban is, hogy csak feltartott volna, ha magammal hozom. Ezt nem engedhettem meg.

Teljes erőmből futottam, olyan gyorsan, ahogy csak tudtam. A levegőt egyenletesen vettem, és tökéletesen észleltem körülöttem mindent, még ilyen sebességgel is. Az erdőből hamar kiértem, de eldugottabb helyeken futottam még Forkson kívül is, nem akartam, hogy meglássanak.

Féltem, hogy mégsem érek oda időben, hogy elkések. Azt nem tudtam volna elviselni, így próbáltam még gyorsabban futni. Már csak pár percem van hátra, de már így is vagy félórája futottam.

A környék kezdett ismerős lenni, egyre sötétebb volt, de így is tisztán láttam mindent. A kétségbeesett lány arcát, ahogy támadójára néz, és ennyi épp elég volt. Nem tököltem, azonnal közbe léptem. 

A lányt arrébb löktem, próbáltam visszafogni magam és az erőmet, ügyeltem, hogy ne essen baja az eséstől, és rögtön a vérszomjas vámpírnak mentem. Meglepődött a felbukkanásomon, amit sikerült ki is használnom. Meglendítettem a karom, amitől több métert repült hátra, de mielőtt felállt volna, már előtte is álltam. Nem számított ekkora erőre és gyorsaságra tőlem, de hamar összeszedte magát, és ezt ki is használta. Egy másodperc erejéig oldalra fordultam, hogy megnézzem a lányt, és arra eszméltem, hogy fájdalom nyilallt a sípcsontomba, amitől megremegett a lábam, és összegörnyedtem, de talpon maradtam. Nem sikerült ezzel a földre kényszerítenie.

Maradj talpon! – visszhangzott a fülemben Samantha hangja, amikor egy ütés érte az arcomat. Mi tagadás, piszkosul fájt. Egyáltalán nem esett jól, de sikerült összeszednem magam, átvettem az irányítást, és támadásba lendültem. Egy ütéssorozatot mértem az áldozatomra, aki képtelen volt ezt elkerülni, majd egy jól irányzott mozdulattal gyomorszájon rúgtam. 

Nem volt kedvem játszadozni, minél előbb haza akartam menni. A háta mögé kerültem, és letéptem a fejét. Nem akartam, hogy szenvedjen, gyors halált halt. Arrébb sétáltam, a földön heverő vámpírra gondoltam, aki abban a pillanatban lángra kapott. Nem lett volna szép tőlem, ha élve égetem el. Ezzel minden bizonyítékot eltüntettem, így a lány felé vettem az utat. Nem volt még magánál, aminek nagyon örültem, nehéz lett volna kimagyaráznom magam ebből a szituációból. És a lány is örülhet, nem csak azért, mert megmentettem egy őrült vámpírtól, de egy rettenetes szenvedéstől is. Vagyis, hogy Michael szavaival éljek, „kezeléstől”. Jobban szerette ezt a szót használni a képességére illetve annak hatására.

A lány lassan ébredezett, és mielőtt teljesen magához tért volna, távolról figyeltem. Zavarodottan nézett szét, nem értette mi történt körülötte. Legjobb esetben azt hiszi, beverte a fejét, és csak egy őrült képzelgése volt az imént. Amint elhagyta a helyet, én is futásnak eredtem, de közel sem olyan gyorsasággal, mint ahogy ide siettem. 

Az biztos, hogy ma egy kellemes beszélgetést kell túlélnem Michaellel, el kell mondanom, hogy vámpírtámadás történt, amit sikerült megakadályoznom. Nem fog neki örülni, hogy sor került erre, biztosítanom kell, hogy minden a helyén ment, tökéletesen kezeltem a dolgokat. Remélhetőleg ezek után nem fog idejönni hozzánk.  

De nem tehetek róla, ez a munkám, a munkánk. Vámpírvadászok vagyunk, és az a dolgunk, hogy megvédjük az embereket.