Sziasztok!
Meghoztam a frisst, és remélem választ kaptok a korábbi fejezetekből adódó kérdéseitekre.
Kérlek, írjatok, hogy is tetszett! Jó olvasást!
A titokzatos vadászlányok
A telefont szorongattam a kezemben, próbáltam felkészülni a Michaellel való beszélgetésre. Nem tudtam miről kéne beszélnem, és miről nem. Azt tudom, hogy Cullenékről nem szeretnék említést tenni, de a farkasokról már muszáj lenne. De ha megemlítem őket, biztos ide akar jönni, távolról figyelni, esetleg tanulmányozni őket. Kutakodna utánuk, a legendájukról. Ki tudná deríteni, hogy azért lettek farkasok, mert vámpírok élnek itt? Ha igen, és mi nem számoltunk be neki erről, iszonyat nagy probléma lenne belőle. Már előre félek tőle.
Számtalan álmatlan éjszakám volt már Cullenék miatt, kötelességemnek éreztem, hogy jelentsem, de képtelen voltam rá. És most, hogy már a farkasok is a képben vannak, tennem kell valamit. Miért kellett pont ebbe a rohadt városba jönnünk? – sopánkodtam magamban, majd nagy levegőt vettem, és megnyomtam a hívás gombot. Emma közelebb jött, a telefonhoz hajolva fülelt, hogy hallja, hogy fog reagálni.
Kicsörgött, egyszer, kétszer, és azért imádkoztam, hogy ne vegye fel, hogy még egy napot gondolkozhassunk rajta. De úgy néz ki, Isten minket nem szeret, Michael felvette a telefont, és hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Emma oldalba bökött, és elmeséltem neki, hogy mi történt. Beszéltem a farkasokról, és a vámpírról, akit sikeresen megöltem, persze csak finoman.
Hát, mit ne mondjak… egyáltalán nem repesett az örömtől, de sikerült meggyőznöm, hogy ne jöjjön ide, résen leszünk, és minden egyes dolgot jelenteni fogunk. Ő persze megnyugtatott minket, hogy alaposan utána jár a dolgoknak, nem kell aggódnunk. Elmondhatatlanul megkönnyebbültem a kijelentésétől, de bűntudatom is támadt azért, mert nem mondtam el a teljes igazságot. Én csak szabad akarok lenni. Olyan nagy bűn lenne?
Kezdtem hozzászokni az iskolában Cullenék társaságához. Úgy értem, nem akartam kitépni a hajamat, ha valamelyikükkel találkoztam az órákon vagy esetleg az ebédlőben. Ma is volt szerencsém összefutni velük, és kíváncsian puhatolóztak a tegnap történtekről. A tudomásukra jutott a tegnapi kis találkánk a farkasokkal, és próbálták kiszedni belőlem, miért viselkedtünk úgy, ahogy. Nem igazán szóltam hozzájuk, erről már tényleg nem beszélhettem senkivel, ha megtenném, egyébként sem vámpírokkal, az ellenségeinkkel osztanám meg ezt az információt.
Fontos, hogy senki se szerezzen tudomást rólunk. Már csak egy tucat vámpírvadász él a világon. Persze kiválasztottak mindig vannak, de az idők folyamán egyre kevesebb ember képes kiállni a próbákat. Nem igazán emlékszem, hogy történt az én esetemben, de később mindent elmondtak. Kiválasztott voltam, megvolt bennem az erő, hogy szembeszálljak velük. A véremben, a vérvonalamban. Ez a képesség mára nagymamámban is lakozott, ő is vadász, akárcsak én. Emlékszem, gyerekként nem szerettem a közelében lenni. Mindig is olyan furcsa volt, és akárhányszor rám nézett, kirázott a hideg. Mostanra már sikerült rájönnöm, hogy miért is mondta nekem azt, hogy ne féljek semmitől, álljak ki másokért, még akkor is, ha kilátástalan a helyzet. Hogy meg van bennem az erő, hogy segítsek másokon. Akkoriban kétségtelenül őrültnek tartottam, de egyáltalán nem volt az.
Igaza volt mindenben. Azzal tudtam úgymond aktiválni ezt az erőt, hogy kiálltam másokért, és megvédtem egy embert egy halhatatlantól. Ilyenkor egy erőpajzs keletkezik, ami ellöki a támadót, és ez idő alatt mintha teljesen kicserélnének. Sokkal erősebbnek érzem magam, szinte szuperhősnek, akit senki sem tud leállítani és elpusztítani.
És épp ezért vagyunk olyan kevesen. Egyre kevesebb ember mer kiállni önmagáért és másokért. A nyomás alatt összeroppannak, képtelenek még csak megmozdulni is. Nemhogy másokat, még magukat sem képesek megvédeni. Pedig csak elszántság kell. Akaraterő és talán segítőkészség?
Ez a másik érdekessége a képességünknek: az életkorunk. Minden kiválasztott abban a korban ragad, amikor megkapta az erőt, hogy vadásszá válhasson. Onnantól kezdve nem öregszünk. Ha egy kislány hat évesen tenné azt, amit mi, minden bizonnyal örökre annyi maradna. Ami azért elég veszélyes, de a felmenők midig vigyáznak, hogy senki se váljon túl korán ezzé. Nagy erőkkel bírunk, amit egy ilyen kis gyermek nem tudna kezelni. Mamám az egyik legidősebb köztük, ötvenkét évesen vált vadásszá, de erejét tekintve nem ő áll a rangsor élén…
Fontosnak tartották a megfelelő képzésünket és oktatásunkat, épp azért, mert kevés vadász jár már a világon. Elszórtan, világszerte élnek, de azért mi sem vagyunk halhatatlanok. Számos módja van annak, hogy meghaljunk, a természetes halált kizáróan. A betegségek és a kórok nincsenek hatással a szervezetünkre. De például minden olyan módon végezhetnek velünk, mint a vámpírokkal. Na jó, talán a tüzet kivéve. Minden vadász tehetséges. Mindegyikünk képes a gyógyításra, hogy segítsünk és megmentsük az emberek életét, akik vámpírtámadás áldozatául estek. Nem használhatjuk felelőtlenül ezt a képességet, de nagyon hasznos adottság. Az, amikor meggyógyítunk valakit, csodás érzés. A földi nyugalom megszáll, minden olyan harmonikus és békés. Mintha belső békére lelnénk minden egyes alkalommal.
Persze van egy különbség, ugyanis nekünk szükségünk van levegőre is…
A tűz feletti hatalmunk azt hiszem, természetes, tekintetbe véve, hogy ez a leghatásosabb módja, hogy végezzünk egy vámpírral. Mindegyikünk képes használni ezt az elemet, ami sokban megkönnyíti a dolgunkat. De ezek a képességek rendkívül megterhelőek és fárasztóak, főként, ha nagy mennyiségben használjuk őket.
- Hahó, itt vagy? Figyelsz te egyáltalán? – legyintett előttem Emma az ebédlőben, és ezzel elérte, hogy újra rákoncentráljak.
- Tessék? Ne haragudj, nem figyeltem.
- Na, szép – felelte látszólag gúnyosan, majd kedvesen megkérdezte, minden rendben van-e.
- Persze, persze. Csak elgondolkoztam. Úgy mindenről. Rajtunk, rajtuk – böktem a szemben lévő asztalra, és óvatosan hátrafordult, hogy rápillantson Cullenékre. – Na meg persze a következő edzésünkön – húztam gonosz vigyorra ajkaimat, mire gondterhelten és lesújtva sóhajtott.
- Nyugi, nem lesz vészes. Visszafogom magam – kacsintottam rá, és bevált. Teljesen felhúzta magát. Magabiztosságban sosem volt hiánya, minden edzés előtt elhatározta, hogy most megver, ő fog nyerni. De eddig erre még nem került sor…
Utolsó óránk után rögtön hazamentünk. Vagyis én csak haza ugrottam. Kiraktam Emmát azzal a feladattal megbízva, hogy rakjon rendet a lakásban, míg én bevásárlok. Berohantam a lakásba, a pénztárcámat beraktam a táskámba, majd útnak indultam a bevásárlóközpontba, Port Angelesbe.
A következő sorba érve megtorpantam, de már nem volt időm visszafordulni. Észrevett…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése