A farkas nyomában - 4. fejezet

Sziasztok!

Hát, mint ahogy ígértem, itt a friss. Remélem tetszeni fog nektek, és írtok majd pár sort, nem úgy, mint az előző fejezethez. Sajnálattal láttam, hogy egy komment sem érkezett oda. :(
Nagyon örülnék neki, ha ez most megváltozna! :)
Valamint kérlek titeket, hogy nézzetek be erre az oldalra: Az érzelmek hálójában. Amolyan társszerkesztő vagyok ott, és ma került fel oda is az első fejezetem. :)
Jó olvasást!

"Olyan makacs a természetem, hogy nem tűri az ijesztgetést, akárhogyan is próbálkoznak vele. Minél inkább meg akarnak félemlíteni, annál jobban nő a bátorságom."

Jane Austen

Az új edző és a külön óra 

Úgy gondoltam, felesleges lefeküdnöm egy órára, utána csak ezerszer rosszabb felkelni, így feltettem a kávét főni. Nem tudtam, mit csináljak, nem akartam tévét nézni, takarítani nem volt kedvem, így ismét arra vettem az utam, mint tegnap. Felmentem a sziklára, ahonnan korábban már leugrottam, csakhogy ne kelljen az őrült srác közelében lennem. A nap még csak most kelt fel, a táj pedig egyszerűen lélegzetelállító volt. Próbáltam megjegyezni, belevésni az emlékeimbe, hogy sose felejtsem el. Az ég csodálatos színekben pompázott, de a legjobban az tetszett, ahogy visszatükröződött a víz felszínén a nap sugara. Gyönyörűen fodrozódott a víz, színek kavalkádja tárult szemeim elé.  Órákig képes lettem volna nézni ezt a csodás jelenséget.  A nappal kezdetével megindul az óra kereke, és ébredeznek az emberek, ez az élet rendje.

Hideg volt, a felsőmet összébb kellett húznom magamon, de élveztem, ahogy a hűvös reggeli szellő az arcomat csípi. Mosolyogva kezdtem bele a már berögzült mozgásformába. Olyan lassan mozogtam, amennyire csak bírtam, mozdulataim lágyak voltak, és könnyedek. Teljesen kizártam a külvilágot, semmi más nem létezett számomra, összhangban volt a lelkem és a testem, s a hullámok morajlására, a szél süvítő hangjára táncoltam. Sok idő volt mire megtanultam, mégis mára már tökéletesen ment.  Eleinte haszontalannak és nehéznek találtam a tai chi-t, de mára már teljesen megváltozott róla a véleményem. 

Az órám csipogása rángatott vissza a való életbe, így kénytelen voltam abbahagyni, de lezártam az utolsó mozdulataimat, majd egy utolsó pillantást vetve a tájra, visszaindultam.

Időben beértem az iskolába, szokásomhoz híven. Ismét a hatos terem épülete előtt heveredtem le, és mivel reggel sietnem kellett, nem volt időm bevenni a gyógyszeremet. A fejem pedig iszonyatosan hasogatott, már-már elviselhetetlen volt. Abban az idegállapotban ki mertem volna jelenteni, jobban örülnék, ha egy téglát csapnának a fejemhez. A vámpírkák ezt biztosan megtennék – állapítottam meg kelletlenül, amikor lenyeltem a fájdalomcsillapítót, majd ingerülten vettem tudomásul, hogy gondolataim merre járnak. Mérges voltam. Dühös voltam magamra, amiért csak úgy rámásztam egy vadidegen pasira – de mentségemre szóljon, hogy… nem is tudom. Erre nem volt mentség, egyszerűen csak elragadtattam magam. Valami megmagyarázhatatlan okból vonzott a férfi, és ha nincs az a vámpír, biztos nem tudtam volna uralkodni magamon.  Még pont időben jöttem el.

Hajnalban csak az ösztöneim vezéreltek, hála a farkas géneknek, valamilyen szinten ösztönlénnyé váltam. Ez néha jól jött, de többször volt szar. Most azonban tiszta tudattal, nem értettem mit keresett itt ennyi vámpír. Két nomád egy helyen, soknak tűnt. A korábbi nyugalmam alább hagyott, és egyre rosszabb ötletnek találtam a pénteki bulit. Nem tudtam, hány vámpír kóvályoghat még a környéken, áldozataik vérére szomjazva, és ebből kifolyólag féltem. Meg akartam őket állítani, de nem tudtam, képes leszek-e rá, és ez a tudat rettegéssel töltött el. 

Amint megpillantottam Cullenéket, egy őrült pillanatomban arra gondoltam, hogy mi van, ha ők is benne vannak. De amint felém fordultak, tudtam, hogy ez lehetetlen. Nem csak a szemük színe győzött meg erről, hanem az ösztöneim, amelyek sosem csaltak – csak bajba sodortak; a kettő között pedig volt némi különbség.  A megérzéseim eddig mindig helyesnek bizonyultak.

Elkaptam róluk a tekintetem, és inkább bementem a terembe, ahol előre nem látott kínokat kellett átélnem a kedves Jefferson által, akit ha képes lennék, a szememmel zúztam volna porrá. Ilyenkor irigyeltem ám Supermant! De mielőtt teljesen elmerülhettem volna a nem létező előnyeiben és hátrányaiban, ki is csengettek.

A napom egész tűrhető volt, nem akartam senkit sem leüvölteni, lecsapni vagy csak melegebb égtájra küldeni. Ilyen napom is rég volt, így hát kifejezetten örültem neki, de természetesen a csodás ebéd volt a napom fénypontja. 

Meglepő módon Emmettel sem vitatkoztunk – bár fél szemmel feltűnt, hogy néha-néha felém pislant –, de ettől eltekintve csak némán leültünk egymás mellé, és a közelsége eszembe juttatta a legfontosabb problémám. Lehetnek még újszülött vámpírok a közelben? Végig ezen agyaltam, de nem jutottam dűlőre, és nem tudtam, mit tegyek. Örültem volna, ha Cullenék kiveszik a részüket a piszkos munkából, és megtisztítják helyettem a terepet, de nem láttam rá nagy esélyt. Az egyetlen megoldásom az volt, hogy őrjáratozzam a környéken a biztonság kedvéért. Mindennap!

Ezzel az elhatározással indultam meg a tesi terem felé, miközben Claire áradozását hallgattam az összevont órákról. Nagy mókának tartotta, de gyanítottam annak örül ennyire, hogy a Cullen fiúk is részt vesznek rajta. Engem teljesen hidegen hagyott, pár hülyével több a teremben már igazán nem oszt, nem szoroz. Egyenesen az öltőzőbe mentem, ahol sikerült átöltöznöm „barátnőm” csacsogását hallgatva. Én csak néha hümmögtem és bólogattam egyet, amikor úgy tartotta kedvem, de egyébként mondandója az egyik fülemen bement, a másikon ki. Nem tartoztunk egy világba, és nem voltam kíváncsi az ő átlagos és hétköznapi gondjaira. 

A terembe érve feltűnt, hogy Bella szokatlanul csendes és rosszkedvű. Ez persze rögtön elterelte a figyelmem, mert kezdett szörnyen idegesíteni Claire csicsergése és fülsüketítően hangos vinnyogása, és szinte vágytam a csendre. Így hát felé sétáltam, nem foglalkoztam a szőkeség döbbent tekintetével.

- Szia, Nat vagyok – mutatkoztam be kedvesen, amikor elé értem. Meglepődött, de halványan viszonozta mosolyomat. 

- Én pedig Bella – felelte, és idegesen tekergette hosszú, barna fürtjeit. 

- Hé, minden rendben van? – kérdeztem rá, képtelen voltam megállni a kérdést, csak úgy kibukott belőlem az arckifejezését látván.

- Igen, igen – nézett rám zavartan, majd ajkát beharapva elfordult. Követtem tekintetét, és mosolyogva vettem tudomásul, hogy Edwardot nézi, aki pedig minket figyelt. Úgy méregetett, mintha bármelyik pillanatban előránthatnék egy kést, és leszúrnám vele barátnőjét. Kis híján elnevettem magam, de rendeztem arcvonásaimat, és bájosan integettem felé. 

- Azt ne mond, hogy legszívesebben letépnéd róla itt és most a ruháit. Figyelj csak, ha akarod, falazhatok nektek – kezdtem bele poénkodva, és pajkosan meglöktem a vállát, amire persze nem számított, és majdnem eldőlt, mint egy zsák. Azonnal felé kaptam, és a mosoly leolvadt az arcáról.

- Sajnálom. Minden rendben? – Nem válaszolt, csak bólintott, én pedig tovább folytattam a mentegetőzésemet. – Tényleg nem akartalak ilyen erősen meglökni, nem is éreztem annak – kezdtem bele ijedten, mikor láttam mindjárt elsírja magát, de ő csak a fejét rázta, és arrébb vonult. Szó nélkül követtem, és tekintetemet végig futattam a termen. Edward még mindig minket nézett, és gyanítottam csak testvérei figyelmeztetése miatt nem jött ide.

- Ne haragudj, nem te tehetsz róla. Az én egyensúlyérzékem a pocsék, olyan béna vagyok. Én csak… már az összevont órák gondolatát is utálom, nem akarom, hogy Edward lássa, mennyire két ballábas vagyok.

Egy hatalmas szikla esett le a szívemről szavai hallatán, hogy nem én bántottam vagy sértettem meg, így hát barátságosan rámosolyogtam. Vagyis próbáltam úgy megtenni ezt a gesztust, hogy ne nézzek ki úgy, mint egy baltás gyilkos. – Figyu, szerintem ezen felesleges aggódnod. Nem lehet mindenki jó mindenben, olyan egyszerűen nincs. Neked ez kevésbé megy, és a tesi kicsit nehezebb, mint a többi. És akkor? Mások is vannak ezzel így. Én például töriből vagyok sík hülye, egyszerűen nem megy bele a fejembe az a sok évszám. Na mindegy, nem is ez a lényeg – folytattam, amikor észbe kaptam, hogy eltértem a témától. – Azt gondolod, hogy Edward emiatt kinevetne? – néztem rá nagy szemekkel, mert nem igazán értettem. Mármint sajnáltam szegény lányt, és átéreztem a helyzetét, a farkas gének nélkül én sem lennék ilyen ügyes, mégsem tudtam felfogni teljesen, ez miért is olyan nagy baj.

Nem válaszolt, csak csüggedten megrázta a fejét, és visszafordult. Nem sértődtem meg a faképen hagyás miatt, sejtettem, hogy emögött valami sokkal nagyobb dolog állt, így hát nem nyaggattam. Különben sem nekem mondaná el. 

A helyettesítő tanárral bemelegítettünk, de nem igazán értette a dolgát, mégis egész vicces volt, ahogy próbálta elmagyarázni a gyakorlatokat, és itt a hangsúly a próbálni volt. Lefogadtam volna, hogy egész este az interneten böngészett, mit is kell ilyenkor csinálni. Mégis szó nélkül tettem, amit kért.

- Jól van gyerekek – kezdett bele a – mint később kiderült – franciatanár. – Nagyon ügyesek voltatok, ezért az óra hátralévő részében játszhattok. – Így hát felosztotta a társaságot két csoportra, és elmagyarázta a kidobós szabályait. Majdnem röhögő görcsöt kaptam, amikor meghallottam, mit ért a játék szó alatt, és minden erőmmel azon voltam, nehogy elröhögjem magam a tanár látványától. Szerencsétlen fószer ezt is a füzetéből olvasta fel, pedig valljuk be, a kidobós nem valami ördöngös játék, és aminek a lényegét és szabályait már az ovisok is tudják. 

Bella, Rosalie és Jasper velem egy csapatban voltak, míg a Cullen család többi tagja a másikban, többek között Claire-rel együtt. 

Az osztály nagy része mulatságosnak tartotta a játékot, én pedig nem szóltam közbe. Nem voltam semmi jónak sem az elrontója. Az viszont eléggé érdekelt, hogy Cullenék hogy viselkednek majd közben. Vajon nekik is annyira vissza kell fogniuk magukat, mint nekem? Ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben egészen addig, míg az első labdát felénk nem hajították. 

Az biztos volt, hogy ha nem kéne visszafognunk magunkat, döntetlen lenne a játszma. Csak azon múlt volna a valódi győzelem, hogy ki adja fel először vagy hogy ki unja meg. Habár emberi alakban nem voltam olyan erős és gyors, tudtam, biztos nem adnám fel, még akkor sem, ha csak egy játékról lenne szó.  

Ellentmondásos, mégis nagyon élveztem a kidobóst, utáltam veszíteni, így mindent megtettem, hogy ez ne fordulhasson elő. Egy számomra idegen srác felém hajította a labdát, de könnyűszerrel elkaptam azt, és felé dobva kiejtettem.  Próbáltam magam mögé tolni Bellát, vagy elé ugrani, és kivédeni a felé repülő labdákat, de néha nehéz dolgom volt. Claire feltett szándéka volt, hogy kidobja Bellát; játék közben sem kerülte el a figyelmem, ahogy minden erejét beleadva folyamatosan felé hajította a labdákat.  Kezdett felidegesíteni, így erővel fejen találtam – persze azért nem olyan erősen, hogy vérezzen az orra vagy bármi, de akkor úgy gondoltam, simán megérdemelné, talán még többet is. Ezután a játékosok csak úgy potyogtak, és nem meglepő módon csak mi maradtunk. Mármint én, Bella, és Cullenék – de amint a gondolat megfogalmazódott a fejemben, Alice már ki is ejtette védencemet – mintha megkegyelmezett volna neki. Kétségkívül, a lány megkönnyebbült, hogy nem kell elhajolnia labdák elől, hogy nem őt figyeli az egész osztály, és nem kell azon aggódnia, hogy megbotlik a saját lábában ennyi ember – főleg Edward – előtt. 

A reflexeimnek hála sikerült időben elhajolnom vagy éppenséggel elugranom minden lövés elől, de amikor Edward felé lendítettem a kezem, egy váratlan ütést éreztem a gerincem mentén. Egyet képtelen voltam hárítani, egyet, amire nem számítottam. Döbbenten fordultam hátra, hogy egy csapattársam ejtett ki a játékból. Rosalie arckifejezését látván düh fogott el, ártatlanul mosolygott, és elrebegett egy bocsit, de tudtam, hogy direkt csinálta. Ha nem lett volna közönség, a bennem élő farkas darabokra szaggatta volna, és kitépte volna az összes haját. Legalább száz módon képzeltem el, hogy is támadok rá, de ő minden eshetőségben csak por és hamu lett. Összeszorítottam fogaimat, végül megindultam a pad felé. Gyűlöltem azt a ribancot!

A végeredményre már nem is voltam kíváncsi, direkt nem néztem a pályát, mert tudtam, képtelen lennék uralkodni magamon. Úgy gondoltam, a legjobb mindenki érdekében, ha mással foglalom el magam, így Bella mellé ültem, és beszélgetni kezdtünk. Persze kifejtette véleményét Rosalie szabálytalan tettéről, de másra tereltem a szót. Az hiányzott, hogy olajat öntsön a tűzre, ez esetben rám. 

Claire egész végig úgy méregetett, mintha próbálna zavarba hozni, illetve megfejteni, mit miért tettem, és miért küldtem számára hadüzenetet. Semmi ilyesmit nem küldtem, ha esetleg mégis ezt tettem volna, az sokkal durvább lenne. Nem pártoltam én át senkihez, nem volt kitől, és hova. Nem is akartam, klikkesedni meg pláne nem. Nem volt szükségem barátokra – próbáltam győzködni magam, több-kevesebb sikerrel. Csak szórakozni szerettem volna, élvezni az életet.

Néhányan a padon ülve várták azt a híres-neves edzőt, páran pedig kosaraztak, vagy elszórtan beszélgettek a teremben. Jobb dolgom híján ismét bemelegítettem, bár ez teljesen felesleges volt. Egyrészt mert már tesin elvégeztük, másrészt, ami a legfontosabb, hála a farkasomnak, nem tudtam semmimet sem meghúzni, pláne nem egy piti kis tanár önvédelmi óráján. Amit csak jó indulattal lehet annak nevezni…  

Eleinte ez volt a véleményem, de jobban meggondolva, minden szavamat visszaszívnám. Ennél hatalmasabbat nem tévedhettem volna.

Amikor a férfi belépett, azt hittem elájulok. Először nem is hittem a szememnek, azt gondoltam, ez valami ócska tréfa, és valaki jól meg akar szívatni. De tudtam, ez mégiscsak igaz, hiszen csak nekem lehet ekkora pechem. A férfi nem más volt, mint a tökéletes kockahasú pasi tegnapról, aki úgy verekedett, mint egy gladiátor, vagy mint egy Isten.

A torkom azon nyomban kiszáradt, ahogy eszembe jutottak a sikátorban történt események. El akartam futni, nem akartam a szemébe nézni, egyszerűen képtelen lettem volna anélkül a közelében lenni, hogy ne öntsön el a pír az emlékek hatására. Sosem voltam pironkodós fajta, vagyis fehér bőröm révén tökéletesen hasonlítottam egy paradicsomra azon ritka pillanatok egyikében, amikor valahogy mégis megtörtént, de nem lehetett zavarba hozni egykönnyen. 

A terem hátuljába mentem, és minden erőmmel azon voltam, hogy megbújjak a tömegben.

- Üdvözlök mindenkit, a nevem David Farrell. Öt éve szereltem le a haditengerészettől, azóta önvédelmi órákat tartok, és azért jöttem ide az önök iskolájába, hogy megismertessem magukkal a harcművészet szépségeit, és hogy mutassak néhány hasznos mozdulatot, amit nem árt, ha tudnak. Bizonyára mind tudják, milyen tragédiák történtek a közelmúltban a térségben, így arra kérem önöket, amíg a rendőrség nem kapja el a tettest, ne mászkáljanak éjszaka egyedül, felelőtlenül. Kerüljék a sötét, kihalt utcákat – monoton hangon tovább folytatta, csak beszélt és beszélt, én pedig ki-kilestem búvóhelyem mögül. Gyávának éreztem magam, pedig sosem volt az, most mégis ezen járt az eszem. Idiótán meghúzódtam, mert… Nem tudtam pontosan megmondani miért.

Hánynom kellett ettől a beszédtől. Minek magázott minket? Diákokat? Ezzel képes lenne az őrületbe kergetni – gondoltam, miközben úgy méregettem, mintha bármelyik pillanatban rám vethetné magát. Az izmaim megfeszültek, miközben beleélte magát a magyarázásba.

- Gyerünk, fiatalok – tapsolt hirtelen a levegőbe, én pedig a hirtelen hangtól összerezzentem. – Mindenki válasszon magának egy párt, a hölgyek a hölgyeket, az ifjú fiatal emberek pedig valaki olyat, akik hasonló testfelépítéssel rendelkeznek, mint önök.

Az utasítás kiadása közben fel alá járkált a teremben, nézte a diákokat, a lábam pedig a földbegyökerezett, és kétségbeesésemben a teremben kutattam a legnagyobb dolgot, ami mögé elbújhatnék. Vagyis, aki mögé. 

- Rejts el, kérlek – nyögtem Emmettnek, és a háta mögött meghúzódtam. Nem foglalkoztam a döbbent tekintetével, próbáltam minél kisebbre húzni magam. Nem tudtam mire számítottam, talán egy kis jóindulatra, de amikor David – akinek immáron a nevét is tudtam – felénk közeledett, Emmett szó nélkül lépett arrébb, és farkasszemet nézhettem az új edzőmmel. Megdöbbent, még ajkai is szétnyíltak, de hamar rendezte vonásait, így nagyot nyeltem, és volt bennem annyi tartás, hogy büszkén kihúzzam magam, s összeszorított szájjal Claire felé sétáltam. Végig magamon éreztem a tekintetét, ami nem könnyítette meg a dolgomat, végig arra koncentráltam, hogy tegyem egyik lábamat a másik elé. Csak most jutott el a tudatomig, hogy majdnem lefeküdtem a tanárommal. Totálisan elborzadtam.

Próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, lazán beálltam Claire elé, és minden erőmmel azon voltam, hogy valami kommunikációfélét hozzak össze. Jobb ötlet híján szóbahoztam a péntek estét, és szerencsémre a szőkeség rögtön rácsapott a témára. Figyeltem, nagyon akartam figyelni arra, amit mond, de túl nagy volt a csábítás, hogy felé nézzek. Koncentráltam, megpróbáltam hallgatózni, de hevesen dobogó szívemen kívül nem igazán hallottam mást. Lassan fordultam hátra, oda, ahol korábban állt, de addigra csak Emmett és társai ácsorogtak ott. A nagydarab vámpír rám nézett, és elvigyorogta magát, bennem meg felment a pumpa, és beintettem neki. Ezen még jobban röhögött, és kezdtem úgy érezni, elveszítem magam fölött az irányítást. Minden vágyam az volt, hogy rávessem magam, és belémártsam a fogaimat.  Még sosem volt velem ilyen, hogy ilyen hamar, ennyire bepöccenjek, nyilvánvaló, hogy ez a város tette ezt velem – köztük az itt élő emberek és nem emberek –, akik teljesen összezavartak és bolonddá tettek, rossz hatással voltak rám. 

Magamból kiindulva tudtam, hogy a számoljunk el tízig dolog nem fog működni, sosem vált be, de a hirtelen nyugalom úgy csapott meg, mintha fejbe vágtak volna. Intenzíven és erősen. A tekintetemet azonnal feléjük kaptam, kutakodtam az arckifejezésükben, tudtam, hogy ezt ők csinálják, hogy valamelyikük manipulálja az érzéseimet. Visszanyeltem a mérget, és hagytam, hogy vad érzéseim tovaszálljanak, mert ha ezen is felhúztam volna magam, kitör a káosz. Itt lett volna a világvége. Nem tetszett a dolog, hogy egy vámpír irányít, de itt akartam maradni. Szerettem volna legalább egy városban tovább maradni, és úgy gondoltam, ezért bármit elviselek. Erős vagyok, sok mindenen keresztülmentem,  ezt is kifogom bírni.

- Neve? – jött a hirtelen hang előttem, és zavartan léptem egyet hátra. David állt velem szemben, és kezeit összekulcsolta háta mögött.

- Natalie vagyok – feleltem kelletlenül, és kerültem a tekintetét.

- Értem, Natalie. Örülnék, ha kivennéd a piercingedet, az órámon nem megengedett a használatuk – még be sem fejezte a mondatot, máris villámló tekintettel néztem őt, és magamban elküldtem őt egy melegebb éghajlatra. Láttam, hogy jót szórakozik rajtam, de azt is, hogy az edzéseket komolyan veszi, és fél, hogy kiszakad a számból, aztán nyivákolni fogok egy sort, és mehetünk a kórházba. Nagyot nyeltem, és magamban tartottam a szitokáradatokat, de a padnál mégis kicsúszott a számon egy nem túl kedves jelző az édesanyjáról. Kivettem, és gondosan elraktam, nehogy bármi baj érje. Bizonyos szempontból megértettem miért kérte ezt, de az énem nagyobb része hevesen tiltakozott ez ellen. Utáltam, ha dirigálnak nekem, és megmondják, mit kell tennem. Az önuralmam sosem volt jó, és néha akadtak problémáim az engedelmességgel is. A harcművészet nem tanított meg rá teljesen, bár már ez a kicsi változás, amit eddig sikerült elérnem, hatalmas előrelépésnek tekinthető nálam. 

Visszasétáltam elé, és komoran megálltam tőle pár lépésnyire. – Így már megfelel önnek? – kérdeztem gunyorosan, és minden erőmmel azon voltam, hogy éreztessem vele az ellenszenvemet. Sikerült is, de különösebben nem foglalkozott vele.

- Meg, köszönöm szépen, de ragaszkodom az uramhoz, és hogy tanulj tiszteletet másokkal szemben, legfőképpen velem, a tanároddal. – Erősen haraptam rá a nyelvemre, és a kezeimet is ökölbe szorítottam. A levegő csak úgy szikrázott közöttünk, de a tekintete segített lenyugodni. 

- Igen, uram – válaszoltam könnyedén, majd halkabban hozzátettem, hogy csak ő hallja.  – A tanárommal tisztelettudó leszek és odaadó, akárcsak úgy, mint hajnalban – suttogtam halkan, és magamban kuncogva beharaptam ajkaimat.

A szemeit rám kapta, majd a számat nézte, s tekintete szinte vibrált, ahogy engem figyelt. Elfordítottam a fejem, és ismét Claire felé sétáltam.

- Nem, nem. – A hangja megállásra késztetett, és kérdőn fordultam vissza. – Neked, vagyis önnek én választok párt.  Azt hiszem, ő méltó ellenfél lenne – mondta, és Emmettre bökött. Visszanyeltem a szitokáradatot, próbáltam megfékezni hirtelen haragomat, és szorosan összezártam ajkaimat, nehogy valami nem túl illendőt vágjak David fejéhez. 

Ezzel próbált kiszúrni velem, de valójában fogalma sem volt, mekkora kihívás elé állított. Mindkettőnknek vissza kellett fognunk magunkat, és nekem, hogy tudtam, valójában mi is ő, még nehezebb feladatom volt. Ugyanakkor remek lehetőségnek találta, hogy felmérje, mire vagyok képes egy ekkora ellenféllel szemben, mint Emmett, és jól jött ki ebből az egészből, mert a többi lány ezt amolyan büntetésfélének fogta fel, és nem kivételezésnek, amiért nekem egy pasival kell „verekednem”. 

- Ezt ugye nem gondolja komolyan? – rökönyödtem meg Emmett vigyorától, de kelletlenül odacammogtam hozzá. Tudtam, hogy a válasz úgyis igen lesz. Miközben felé vettem az irányt, azon gondolkoztam mit követtem el, amiért Isten engem így büntet, és mivel egész sok dolog akadt azon a képzeletbeli listán, némán tűrtem a következményeit.