A sors iróniája - 16.fejezet

Sziasztok!

Azt hiszem, ez az eddigi leghosszabb fejezet, szóval örülnék, ha írnátok. Az eleje nehezen indult, azt hiszem ez érezhető is rajta, de a vége már gördülékenyebben ment. Remélem tetszeni fog nektek. :)

"Amikor bánatos vagy, magadat kicsinek, a világot hidegnek érzed. Kevés az energiád, mert a bánat felemésztette. S mivel a rád irányuló figyelemmel tudsz életerőt nyerni, fájdalmadat kikiáltod a világba. (...) Amikor szenvedsz, elvárod, hogy a másik együtt szenvedjen veled. Amikor elé tárod a fájdalmadat, lesed az arcát, hogy mennyire szomorodik el. Ha veled sír, megnyugszol, hogy nem vagy egyedül. Azt hiszed, a másik ilyenkor szeret és támogat téged, de valójában nem történt más, mint hogy őt is magaddal rántottad a gödörbe."

A. J. Christian

Korlátok közt

Rögtön a fürdőbe mentem, és vettem egy hideg zuhanyt. Muszáj volt lenyugodnom az álmom miatt. Az, hogy Jasonnel együtt voltam, olyan fantasztikus és ismerős érzés volt. Még most is megremegtem, ha csak arra gondoltam, hozzám ér. Vágytam az érintésére, de ez ostobaság. Nem szabad ilyenekre gondolnom! – adtam ki az utasítást magamnak, majd kezeimet ökölbe szorítottam, és beleütöttem a csempébe, amik azonnal megadták magukat az erőmnek, és a lábaim elé estek. Felrepedt a bőröm, és a vért a vízsugár lemosta, pirosra festve ezzel a vizet, ami a lefolyón pillanatokon belül eltűnt. Óvatosan léptem ki a zuhanykabinból, hogy ne sértsem fel a talpamat, de felesleges volt az aggodalmam, hiszen már a kezemnek sem volt semmi baja. Ezt szerettem a képességeimben. A sérüléseim hamar begyógyultak. Nyoma sem volt a hirtelen dühömnek, ezt egyedül a fürdő állapota mutatta meg.

Törölközőbe csavart testtel megálltam a fürdőszobai tükör előtt. Ujjaimat lágyan az ajkaimra helyeztem, és lassan végigsimítottam rajta. Még most is éreztem Jason lágy csókját és érintéseit a testem minden porcikáján. Kirázott a hideg, akárhányszor csak visszagondoltam arra a napra, amikor utoljára meglátogatott. Ha a csókja annyira finom volt és érzéki, el sem tudtam képzelni, hogy milyen lehet egy kicsit messzebb elmenni, vagy még annál is tovább. Már az álmom is nagy hatással volt rám. 

        

Miután valamennyire összeszedtem magam, a szobámba siettem, és magamra kaptam a legelső göncöt, ami a kezem ügyébe került. Majd ismét visszamentem a fürdőbe, és bár egyáltalán nem értettem az ilyesmikhez, mégis megpróbáltam visszailleszteni a lehullott csempe darabkákat, de nem ért meglepetésként, hogy kudarcot vallottam a folyamat végrehajtásában. Így hát abbahagytam az egészet, és kidobtam a kukába a törmelékeket.

Úgy gondoltam, a legjobb időtöltés és figyelemelterelés az edzés lenne. A padláson pár napja egy kisebb átalakítást végeztem, edzőteremnek rendeztem be. A plafonra szereltem pár boxzsákot, és az egész helyiséget puha szőnyeg fedte. Azért mégsem kellemes a kemény földre esni, ha lehetett, mindig megkíméltem magam a felesleges kellemetlenségektől.

Bekapcsoltam egy kis zenét, és a nyújtások után a zsákot püfföltem. Nem fásliztam be a kezem, kesztyűt sem vettem fel, nem volt rá szükségem. Próbáltam kiadni magamból a felgyülemlett feszültséget, de vissza kellett fognom magam. A zsák nem volt hozzászokva az erőmhöz, mint ahogy a lánc sem, ami a plafonhoz rögzítette. Mégis rettenetesen jólesett.

Emma ma sem volt itthon, amin már nem is kéne meglepődnöm. Minden szabad percét Colinnal élvezi ki. Azt hiszem, az ebédeken és edzéseken kívül nem is töltünk el egymással sok időt.

Jasont pedig én kerültem el, amennyire csak tudtam. Nem igazán beszéltem vele azóta, hogy meglátogatott és csókolóztunk. Tudtam, hogy megbántottam a viselkedésemmel, és nem értette, mi ütött belém. Őszintén szólva, én meg azt nem értettem, hogy miért csókoltam meg. Nem volt helyes, amit tettem, és ez egyike volt a leggyengébb pillanataimnak. Nem éreztem iránta semmit, bár a csók fantasztikus volt. Mégsem helyes, hogy ilyet tettem egy vámpírral. A helyzet annyira szürreális volt, és szégyelltem a történteket. Senkinek sem beszéltem róla, féltem a véleményüktől. Egy vadász nem tehet ilyet, és undorodtam magamtól, mert engedtem a csábításának. Úgy éreztem, egy vagyok az áldozatokból, akiket teljesen elbűvölt a vámpírok szépsége.

Délután meglátogattam a bevásárlóközpontot, és bevásároltam. Mindent megvettem, egy jó darabig nem akartam messzebbre utazni semmiért sem. Négyszer kellett fordulnom, hogy mindent be tudjak vinni a lakásba, és miután az összes élelmiszert elpakoltam, az erdő felé vettem az irányt. Megbeszéltük Emmával, hogy a szokásos helyünkön fogunk találkozni, és meglepetésemre ők már ott voltak. Colin farkas alakban állt előtte, és szorosan a földhöz lapult, miközben a farkát csóválta. Nem mentem közelebb, megálltam jó pár méterre tőlük, hogy ne zavarjam meg őket, és egy fáról néztem végig az edzésüket, amiről később kiderült, csak bolondozás volt. Pedig igazán kíváncsi voltam, hogy milyen lehet egy farkas ellen harcolni, hiszen erre még nem volt lehetőségem. De ők csak hülyéskedtek, és Emma nevetését hallva leugrottam az ágról, amin még egy perccel ezelőtt figyeltem őket. Lassan indultam meg feléjük, de még így is túl korán értem oda.

- Emma – köszöntem neki, majd gúnyosan a farkasra pillantottam, és köszönés nélkül fordultam vissza vadásztársam felé. – Látom, még mindig elvagytok a kis korccsal. – Nem reagáltam a morgásra, még Emma dühkitörésére sem. Csak túl akartam esni a mai napon is, és bebújni a pihe puha ágyba, és egy évig aludni. Azt kívántam egy pillanatra, bár medve lehetnék és téli álmot alhatnék. Ebben több minden volt lehetetlen, kezdve hogy sajnos képtelen vagyok medvévé válni, és lekéstem a folyamatról, hogy tele tömjem magam kajával, így nyugodtan aludjam át a telet mindenfajta éhezés nélkül.

Az edzés során átvettünk pár új dolgot, és Emma egész hamar belejött. Ügyesebb volt, és egyre többször képes figyelmen kívül hagyni Colin jelenlétét. Persze néha kihasználtam ezt a gyengeségét, és a földre küldtem. Jólesett azzal ijesztgetni, hogy neki akarok menni Colinnak. Persze ők már nem igazán értékelték a humoromat. De azt hiszem, rájöttek, hogy nincs szándékomban valóban bántani őt, vagy bármelyik farkast, legalábbis ezt a következtetést vontam le abból, hogy a la push-i fiúk nem figyelik minden mozdulatomat. Vagy csak tudják, hogy Emma gondolkodás nélkül érte állna ki, ha úgy adódna. Ez a tudat még mindig szörnyen bántott, de próbáltam kiverni a fejemből. Igazán nehéz feladat, hiszen otthon az esetek többségében egyedül voltam, ahol nem tudtam mást tenni, mint gondolkodni vagy takarítani.

A ház minden pontja ragyog a tisztaságtól. Sosem voltam igazán rendmániás, de most az egész házat katonás rend uralja, csillog-villog minden. Anya biztos örülne, ha láthatta volna, hogy erre is rá tudom szánni magam. Sajnáltam, hogy a családom már nem lehet velem, pedig úgy éreztem, most igazán szükségem van a társaságra. Gyengébb pillanataimban még Jasonnek is örültem volna.

Emma meglepetésemre hazajött velem, de fél óra múlva már el is hagyta a házat. Ekkor döntöttem úgy, hogy én sem maradok itthon, nem fogom magam sajnáltatni. Elmegyek valamerre, talán egy szórakozóhelyre. Ki tudja, talán valamelyik osztálytársam is ott lesz. Nem ártana emberekkel is kapcsolatot teremtenem. Ettől az ötlettől vezérelve, mintha visszatért volna a régi életkedvem, és azonnal készülődni kezdtem. Ugyan még rengeteg időm volt, ez sem vette kedvem. Forró fürdőt vettem és relaxáltam. Mikor a víz már teljesen kihűlt, lassan, de gondosan láttam neki a készülődésnek. Az idő tél közeledtével egyre hidegebb volt, mégis jobban bírtam, mint az átlagemberek. Bár azt nem mondanám, hogy szeretem is, így úgy döntöttem nem ártana vastagabban felöltözni.

Hajszárítás után nekiálltam a sminkelésnek. Nem kentem fel sokat magamra, nem szerettem túlzásba vinni. Csak épp annyit használtam, hogy látszódjon, és hogy kiemelje a szememet. Egy piros spagetti pántos felsőt vettem fel, ami szorosan tapadt a testemre és hozzá egy fekete nadrágot. Nem vittem túlzásba ezt sem, mégis csinosnak éreztem magam, amihez hozzájárult a magassarkú cipőm is. A táskámba beraktam pár dolgot, és útnak indultam.

Nem akartam annyit futni, így kocsival tettem meg az utat Seattle-be. Nem igazán ismertem ki magam a környéken, de könnyű volt követnem a fiatalokat és a zaj forrását. Leparkoltam, és bevágódtam az előttem álló csapathoz. Csak akkor kezdtem el érezni, talán nem a legnagyobb ötletem volt, hogy egyedül jöjjek el. De miután meghallottam a lüktető zenét, minden kétség kiszállt a fejemből, és csak arra koncentráltam. Önfeledten táncoltam a tömegben, és ringattam a csípőm az ütemre. Persze felfigyeltek arra, hogy egyedül voltam, láttam, ahogy legeltették rajtam a szemüket a fiúk, és kifejezetten élveztem. Rég voltam már szórakozni, vadásszá válásom óta nemigen volt lehetősem rá, és most elmondhatatlanul élveztem. Egy helyes sráchoz simulva mozogtam a zenére, és minden gondom-bajom kiment a fejemből. Végre igazán boldog és önfeledt voltam.

A srác kezei a csípőmről lefelé indultak, és az izgalom végig áramlott a testemen. Vágytam arra, hogy valaki csak rám figyeljen és velem törődjön. Aztán a semmiből megjelenve észrevettem egy aranyszempárt. Megmerevedtem, mire a srác értetlenkedve pislogott rám, majd követte tekintetemet.

Egy pillanat alatt elöntött a düh. Egyrészt, amiért itt felbukkant, másrészt pedig, mert nem éreztem a jelenlétét. Hibát követtem el, hogy nem voltam elég figyelmes. Őrültség lenne még egy vámpírtól is, ha itt nyitna támadást, de én még egy ilyen apró hibát sem engedhettem meg magamnak.

- Tűnj innen – jött az utasítás, cseppet sem kedves hangnemben. A srác megpróbált ellenkezni, ami nagy bátorságra vall, tekintve, hogy minden ember viszolyog tőlük, aztán mégis eltűnt a szemem elől.

- Emmett? Mit keresel itt? – néztem rá kérdőn, felhúzott szemöldökkel, amikor karjait a derekamra rakta, és megpróbált újra mozgásra bírni. Nem húzódtam el tőle, de szemeimet nem vettem le róla, minden rezzenésére úgy figyeltem, mintha azon nyomban ki akarná szívni a vérem.

- Nem hagyhatok egy ilyen gyönyörű lányt egy kis mitugrásszal táncolni. 

- Én meg azt nem hagyom, hogy beleavatkozz az életembe. Szegény srácra ráhoztad a frászt – próbáltam rápirítani, de hamar rájöttem, Emmettnél ez nem hatásos.

- Meg is érdemelte, a kezei olyan helyeken jártak, ahol nem lenne szabad.

- Óh – nyögtem fel elszörnyedve – De most komolyan, mi a fenét keresel itt?

- Téged – mondta egyszerűen, majd miután erősen megszorítottam a karját, folytatta. – Aú, csajszi, benned aztán tényleg van erő – mondta vigyorogva, majd tényleg rátért a lényegre. – Alice látta, hogy el fogsz jönni, és társaságra vágysz. Nagyon remélem, hogy nem arra a kis nyámnyilára gondoltál. Szóval, eljöttünk.

Tekintetemet végigfutattam a tömegen, és azonnal észrevettem Jasont. Ökölbe szorított kezekkel, dühösen nézett valamit, vagyis valakit. A srácot, akivel korábban táncoltam.

- Mi baja? – kérdeztem fejemmel felé bökve.

- Szerinted? Neki sem volt ínyére a srác taperolása.

- Nem hagyhatnánk ezt a témát? Már elegem van belőle. – Mérgesen elléptem mellőle, és a kijárat felé indultam, ahová persze azonnal követett.

- Hé, várj már! Most meg mi van? – közvetlen magam mögött hallottam a hangját, így megszaporáztam lépteimet, hátha veszi a lapot, nem akarom, hogy utánam jöjjön. Kiértem a szabadba, és úgy lélegeztem a friss levegőben, mint egy fuldokló, aki erősen küzd a kegyetlen hullámok ellen.

Pár pillanattal később az ajtó kinyílt, és Lissa lépett ki rajta. Lassan felém jött, és ő is nekidőlt az épüket falának.

- Nem tudom, mit mondott Emmett, de ne is foglalkozz vele, ő már csak ilyen. Ne tudd meg hányszor kellett nekem is hallgatni a beszólásait és a vicceit, amik még csak nem is viccesek.

- Héé – hallottam meg a bentről jövő halvány felkiáltást – igen is vicces vagyok, ugye Rose bébi?

Felnevettem a helyzeten, igazán szívből jövő nevetés volt. Tényleg értékeltem, hogy ilyen kedvesek voltak velem. Főleg most, hogy Emmával megromlott a kapcsolatom. Csal valahogy nem tudtam kimutatni, és nem is akartam. Talán azért, mert vámpírok voltak. Tíz éven át azt tanították, hogy a vámpírok rosszak, és hogy meg kell öljük őket. Az, hogy ők vegetáriánus életmódot élnek, sok mindent megváltoztatott bennem, és úgy érzem, a falak, amelyeket hosszú éveken át építettem a szívem köré, kezdenek meggyengülni, és félek, talán végleg lehullik előttük. Mind annyira szeretnivaló és kedves. Lissával azonban könnyen ment a beszélgetés, rá nem vonatkoztak az előbbiek, hiszen ember volt. Bár még most is furcsálltam, hogy velük él egy fedél alatt. Most, hogy így volt időnk beszélgetni, felmerült bennem a kérdés, vajon miért van ez így.

- Hogy kerültél a Cullen családhoz? – kérdeztem habozva, és azonnal visszakoztam, amikor láttam, tágra nyílt szemekkel fordult felém. – Nem kell elmondanod, ha nem szeretnéd. Teljesen megértem, ez tolakodó volt. Nem volt szándékomban, ne haragudj.

- Nyugi, nincs semmi gond. Csak meglepett a kérdésed. Tényleg tudni szeretnéd az igazat? – kérdezte, és miután bólintottam, folytatta. – Árva vagyok. A Cullen család fogadott be, kicsivel több, mint tíz éve. Anyát, és a testvéremet a vámpírok megölték. A másik nővéremmel sikerült túlélnünk a támadást, de hamarosan tőle is elszakított a sors. A Cullen családra mindig számíthattam, mindig velem voltak, amikor szükségem volt rá, és persze Seth is.

- Sajnálom – mondtam, és csendbe burkolóztam. Nem tudtam mit reagálni erre. Ember legyen a talpán, aki ebből is kivágja magát. Nekem nem sikerült, bánatosan meredtem magam elé, és a nyelvem mintha összeakadt volna. Egy szó sem jött ki a torkomon.

- Szeretnéd megnézni őket? – kérdezte, és lágyan végigsimított a medálján. A szeme furcsán csillogott, a bánat mellett mintha izgatottságot fedeztem volna fel vonásain. Mivel még most sem jutottam szóhoz, csak némán bólintottam. Közelebb hajolt hozzám, és kinyitotta a szív alakú medált, aminek mindkét oldalán egy-egy fényképet láthattam.

- Ez honnan van? – kérdeztem indulatosan, és kezembe fogva a nyakláncát, közelebb húztam magamhoz. Egyszerűen nem hittem a szememnek, és az indulatok pillanatokon belül felgyülemlettek bennem.

- Ajándékba kaptam a testvéremtől, Sarah-tól, mielőtt meghalt volna.

- Hazudsz! – kiáltottam rá, és éreztem, minden ízben remegek. Mérges voltam, és rendkívül csalódott. Az emlékek leperegtek a szemem előtt a családomról. Az anyukámról, a nevelőapámról, a nővéremről, Sarah-ról és a húgomról, Lissáról. De ez a lány, aki előttem állt, nem lehet ő, a testvérem. Pedig a kép… emlékszem, hogy karácsonykor készült, mielőtt az ajándékokat kinyitottuk volna. Izgatottak voltunk, de anya szeretett volna hármunkról egy képet, és vidáman vigyorogtunk bele a fényképezőgépbe.  – Élvezitek? Hogy kínozhattok engem, és fájdalmat okoztok? Alice-nek talán ezt is sikerült kiderítenie, és még a családom emlékét sem hagyjátok tiszteletben? – Torkom szakadtából üvöltöttem vele, és abban a pillanatban még az sem érdekelt, hogy megrezzent és tartott tőlem. Túl mélyen megbántottak, és éreztem, hogy a könnyek már marják a szememet. Ilyet senki sem tehet. Bemocskolták a családomat, az emléküket, és ezért gyűlöltem őket.

- Daisy – hallottam magam körül a hangjukat, de nem tudtam rájuk figyelni. Fokozatosan hátráltam, próbálva visszatartani könnyeimet és állva maradni. A látásom egyre inkább elhomályosult a kitörni készülő fájdalomtól és szomorúságtól. És akkor, újabb képek jelentek meg előttem. Hirtelen kaptam a fejemhez, úgy nézhettem ki, mint egy őrült. Erősen belemartam a hajamba, miközben előre hátra billegve próbáltam megemészteni a vérfagyasztó képeket. Villámgyorsan jelent meg előttem, és erősen koncentrálnom kellett rá, hogy a szereplők, az idő, és a helyszín tiszta legyen. Utáltam ezeket a képeket, amik szörnyű látomás formájában jutottak felszínre tudatomban.

Még mindig sokkolva ráztam meg a fejem, próbálván kitisztítani az elmém, és kitalálni egy stratégiát. Nem is törődve velük, futásnak eredtem Kanada határához. Az útvonal előttem volt, szinte beleégett a retinámba, ami újra és újra lepergett előttem. Fél úton lekaptam magamról a cipőmet. Bár nem korlátozott a futásban és nem gátolta tökéletes egyensúlyomat, mégis jobban éreztem magam, hogy megszabadultam tőle. Az idő csípős volt, főként a kabátom nélkül, amit a szórakozóhelyen hagytam. De a tenni akarás erősebb volt mindennél, még a pillanatokkal ezelőtti kiakadásomnál is. Hisz ez a feladatom.

Olyan gyorsan szaladtam, ahogy csak bírtam. Talán életemben először most futottam a leggyorsabban, hiszen tudtam, milyen kevés időm van. Nem akartam elkésni, azt képtelen lettem volna elviselni. Éreztem magamon a fáradságot, és halkan lihegtem. Küszködtem a levegőért, a bordámba fájdalom nyilallt. De nem álltam meg. Egy belső hang azt suttogta, hogy gyorsabban, ne hagyd cserben a nőt. Teljesítettem a parancsot, és próbáltam jobban figyelni a légzésemre. Folyton ott zakatolt a fejemben ez a kis hang, a kis térkép mellett, ami megmutatta, merre menjek. Olyan ez, mint a legmodernebb nyomozós filmekben, amikor az adatokat és képeket egyetlen mozdulattal egy hatalmas képernyőre irányítják. Tisztán jelent meg előttem, de az idő múlásával már nem volt szükségem rá. Már egyre közelebb voltam, éreztem a vámpír édes illatát, amitől a gyomrom felkavarodott. Tudtam, hogy közel vagyok, és azt is, hogy hamarosan megérez engem is. Bár az illatom nem olyan csábító számukra, és nem olyan erős, mint egy emberé, azért így is képesek kiszagolni. De mindenképpen előnyt jelent, ha később vesznek észre. Még egy pluszt pont a vadászképességeinknek.

Nem lassítottam, amikor már csak pár méter választott el minket. A vérivás gondolatának izgalmától nem vett észre, így teljesen váratlanul érte támadásom. Messziről rugaszkodtam el és ugrottam felé, amivel sikerült elszakítanom őt a nőtől. Gyorsan reagált, és felém akart kerekedni, de talpra ugrottam. Elkaptam a karját, amivel felém akart ütni, kiléptem, és fogást találva letéptem a balkarját. Felordított a fájdalomtól és szemei gyilkos dühről árulkodtak. Ép karjával felém kapott és a dulakodás hevében elszakadt a felsőm pántja. Nem foglalkoztam vele, nem is lett volna rá időm, teljes erejéből a fához lökött. Kezei szorosan szegeztek a fához a nyakamnál fogva, és egy pillanatra úrrá lettem rajtam a pánik. Nem kaptam levegőt, kétségbeesetten kapálóztam, úgy éreztem összeroppantja a nyakam, és a fülemben mintha a nyomás is megemelkedett volna. Feszített.

A rémület uralta a testemet, és bár könnyes szemekkel, de sikerült arra gondolnom, máskor is sikerült már ilyet túlélnem. A fulladásnál is van rosszabb halál.

Karjaimat a vámpír mellkasára helyeztem, ami abban a pillanatban lángra lobbant. Elengedte a nyakamat, de nem tágítottam tőle, annak ellenére sem, hogy megpörkölt. Utána léptem, hogy a testi kapcsolat ne szakadjon meg, bár tudtam, anélkül is menne, és azzal is tisztában voltam, ennyi elég neki a biztos halálhoz. A kiáltását visszaverte az erdő, és csak akkor tágítottam mellőle, mikor hamuvá vált. A szél elfújta maradványai javát, a többin csak átgázoltam. Nem érdemelt többet ez a vámpír.

Pillanatokon belül kitisztult a fejem, és a nőhöz rohantam. Eszméletlenül feküdt előttem, és sokként ért a hatalmas pocakjának látványa. Terhes – futott végig a tudatomon, és letérdeltem elé. Hallottam, amint Edward a nevemet kiáltotta a közelből, de kizártam mindent. Csak én voltam, és a terhes asszony. Egy másik dimenzióba kerültem, egy olyanba, ahol nem létezik más, csak boldogság. Kezemet a vérző fejére helyeztem. Az ismerős bizsergés azonnal végigjárt, ami végül a tenyeremben összpontosult. Tanácstalanul néztem rá, miután nem tért még magához, a sérülései pedig begyógyultak. Végignéztem rajta, minden karcolása eltűnt, a fejsérülései is elmúltak, beforrt. A tekintetem lesiklott a hasára, s a kétségbeesés átvette minden érzelmem helyét. Mi van, ha a babával történt valami?

Ujjaimat gyengéden a hasára simítottam, és megpróbáltam bevetni a képességem. Éreztem az erőmet, de nem tudtam mit keressek. A bizsergő érzés, mintha hangyák másznának rajtam, lassan elmúlt. Nem tudtam, sikerrel jártam-e.

Tanácstalanul néztem fel, és Edward guggolt le mellém. A nőt vizsgálta, de nem szólt egy szólt sem. Én sem mondtam semmit, még csak nem is tiltakoztam. Hagytam, hátha nagyobb sikerrel jár, mint én. Csak orvos az apja…

- El kell vinnünk a lányt a házunkba, Carlisle segíteni fog rajta – mondta elutasítást nem tűrve. Haboztam, mielőtt bólintottam volna. Tudtam, hogy a baba még nincs biztonságban. A legfontosabb, hogy minél előbb lássa egy orvos. Edward karjaiba kapta, és futásnak indult. Azonnal utána eredtem, és szorosan mögötte jöttem. Képes voltam tartani vele az iramot, de éreztem nincs annyi erőm, hogy olyan sebességgel fussak, mint ahogy ide jöttem. Visszafele menet felbukkant előttünk a család többi tagja, akik miután észrevettek minket, s elsuhantunk mellettük, utánunk eredtük. Hallottam, amint Alice beszél valakivel, de nem tudtam rá koncentrálni.

Jócskán lehagytuk őket, amikor a házhoz értünk. Carlisle már várt minket, és azonnal vizsgálni kezdte a lányt. Utasítottak, hogy menjek ki a helységből, ami úgy nézett ki, mint egy kórterem, mégsem teljesítettem. Nem tudtam magára hagyni.

- Ki kell menned – fogta meg erősen a vállam Edward, ezzel kényszerítve, hogy elszakítsam a tekintetem az ájult nőtől. – Nem fogjuk bántani, segíteni akarunk nekik. De ehhez az kell, hogy nyugodtan hagyj minket dolgozni.

Habozva helyeztem át a testsúlyomat a másik lábamra, majd megadóan bólintottam. Az lesz a legjobb, ha megbízom bennük, nem tehetek mást. Ehhez pedig az kell, hogy nyugton maradjak és lemenjek a földszintre.

Tanácstalanul álltam a nappaliban, nem válaszoltam Esmének sem, aki aggódva jött oda hozzám. Az ablakhoz sétáltam, és percekig csak az erdőt néztem. Hallottam a többi vámpír közeledését, de nem adtam jelet akkor sem, amikor beléptek a házba. Keresztbefontam karjaimat a mellkasomon, és kitartóan szuggeráltam a tájat. Próbáltam az emeletre fókuszálni, és készen állni, ha balul sülne el a dolog. Azt hiszem, gondolkodás nélkül végeznék velük, ha megölnék őt. Itt maradok addig, ameddig csak kell, csak hogy biztonságban tudjam.

- Hoztam egy kis teát – jött oda ismét Esme. Lassan ráemeltem a tekintetem, és a szemébe néztem. A tekintete tiszta és őszinte volt, szeretetről árulkodott.

- Köszönöm – feleltem, és óvatosan a csészéért nyúltam. Ekkor döbbentem rá, hogy remegek. Majdnem kiborítottam, így gyorsan igyekeztem leszürcsölni belőle egy keveset. Reméltem, talán jót tesz az idegeimnek, így szépen elkortyolgattam.

- Mi történt? – kérdezte meg pár perc múlva, és ujjait a hátamra simította. Vissza kellett fognom az ismét felszínre törő remegést, tudtam, ez csak egy barátságos gesztus.

- Megtámadta egy vámpír. Azt hiszem, nem értem oda időben. – Elfordultam, képtelen voltam a szemébe nézni. Tudtam, hogy az egész az én hibám, mert nem értem oda időben. Nem tudnám elviselni, ha a halála a lelkemen száradna.

Esme mintha csak megérezte volna gondolataimat, próbálta elterelni a figyelmemet.

- Drágám, Alice felkísér, és ad valamit, amit felvehetsz – mondta kedvesen. Összehúztam a szemöldököm, és lepillantottam a ruháimra. Mi tagadás, elég gázul néztem ki. A felsőm alig takart valamit, a pántja elszakadt, és furán lógott rajtam, az anyaga pedig elvékonyodott, és helyenként elszakadt a tűztől.

- Erre igazán semmi szükség.

- Ugyan már, ne hülyéskedj! Esmének igaza van, nem maradhatsz ebben a cuccban. Majd én adok neked valamit – mondta Alice fellelkesülve, és karon ragadva a lépcsők felé huzigált.

A szoba, ahova beléptünk egyszerűen gyönyörű volt. Tágas és elképesztő. A színek harmóniája teljesen lenyűgözött. Biztos voltam benne, Alice műve minden apró kis részlet. Egy ajtóhoz lépve megvárta, míg mellé érek. Majd benyitott a helységbe.

- Hűű! – néztem szét csodálkozva a hatalmas gardróbban – Veled aztán nem megyek vásárolni – mosolyodtam el. Életemben nem láttam még ennyi ruhát, talán még a bevásárlóközpontban sem. Ha létezik, még nagyobb is volt a szobájuknál. Jóval.

- Pedig megígérted – vigyorgott rám, és szinte belibbent a ruhák sokaságába.

- Tudod, nem szeretnék semmi különlegeset. Egy farmer, póló összeállítás tökéletes lenne.

- Te most ugye csak viccelsz? – kérdezte, és láttam, teljesen fel van háborodva. – Na, nem mintha azt gondolnám, nem öltözködsz jól, csak szerintem többször hordhatnál ilyeneket. – Mutatott fel egy mélykék színű ruhát, aminek akkora kivágása volt, amekkorát még életemben nem láttam. Semmi pénzért nem vettem volna fel. Szinte meztelennek érezném benne magam.

- Passzolom.

   

Egy pillanatra farkasszemet néztünk, majd megvonta a vállát: – Te tudod – jelentette ki ismét mosolyogva, bár a neheztelés pár másodpercig még érződött a hangján. Végül talált egy farmert – szerinte irtó nagy mázlim volt, hogy volt a gardróbban, amiért hálát kéne adnom Istennek, ugyanis ő nem szokott ilyeneket viselni – és, hogy kiengeszteljem, engedtem, hogy rám tukmáljon egy méregzöld pulcsit, egy mély v kivágással. A tükörben megszemlélve magam, elégedetten igazítottam meg magamon a ruhámat. Egész jól állt. Alice elégedetten állt mögöttem, majd egy pillanatra elvonulva visszatért a korábban lekapott magassarkúmmal. Elvettem tőle, de még nem vettem fel.

- Köszönöm a ruhákat – mondtam neki őszintén.

- Igazán nincs mit – felelte, és vidáman megölelt. Visszaöleltem, és fejemet a vállára hajtottam. Be kellett ismernem, örültem, hogy utánam jöttek, és reméltem, tényleg tudnak segíteni a nőn.

Lementünk a földszintre, és Esme azonnal belém akart tömni egy kis ételt, de nem voltam éhes most sem. Tűkön ülve vártunk a pillanatra, amikor lejött Carlisle az emeletről. Felpattantam a fotelból, ahol eddig ültem, és faggatóztam.

- Nyugodj meg, Daisy. A hölgy állapota stabil, altatót kapott, pár órán belül magához tér. – kezdett bele, és a pulzusom már az egekben volt.

- És mi van a babával? – sürgettem a válaszadással, és közelebb léptem felé. Nem volt ebben a mozdulatban semmi fenyegető, és ezt ő is tudta.

- Sajnálom, de a magzatot nem tudtuk megmenteni – felelte szomorúan, és akkor valami összetört bennem. Elpattant valami, és a könnyek kigördültek szemeimből, már nem tudtam visszatartani őket. A lábaim nem bírták tovább, feladták a szolgálatot. Egy hajszálvékony pengén táncoltam, és leestem. Szinte éreztem a szerveimet ért fájdalmat, az erős rázkódást. Rám nehezedett minden, a szívem pedig szúrni kezdett.

Féltem, hogy ezt fogom hallani tőle. Féltem, hogy szembe kell néznem a tudattal, az én hibámból történt. Egy apró gyermek élete volt a kezemben, és nem segítettem. Elvettem tőle. Egy csöppségtől, aki még meg sem tapasztalta az élet csodáit. Már a csapásokkal sem kell szembe néznie, ez az anyjára vár. Elvesztette gyermeke életét, aki a része volt.

Átkarolva térdemet, szorosan a mellkasomhoz hajtottam a fejem. Gyászoltam egy életet, aminek nem volt lehetősége szárnyalni és kibontakozni.

- Daisy, Daisy – hallottam meg halkan Carlisle hangját, ugyanis keserves zokogásom betöltötte az egész házat. Nem akartam gyengének tűnni előttük, de nem tudtam kordában tartani az érzéseimet.

              

- Megmentetted a nő életét. Nem a te hibád, ami a gyermekkel történt.

- De… de i… igen – feleltem hüppögve, és még magam sem értettem igazán, mit mondok.

- Nem, nem a tiéd. Daisy, figyelj rám! – kérte Carlisle, és az állam alá nyúlt. Csak a körvonalait láttam könnyeimtől, de az érintését még így is tökéletesen éreztem. – Nem tehetsz a történtekről. Te mindent megtettél, hogy megmentsd őket. Kockára tetted értük az életed, és használtad a képességed, hogy megmentsd őket. A magzat túl kicsi volt és gyenge, semmit sem tehettél volna. Mindent megtettél értük, és nagyon büszke vagyok rád!

Tekintetemet hirtelen emeltem rá, a szavak hatására újabb képek jelentek meg előttem. Ezúttal nem látomásom volt, nem a jövőt láttam. Nem tudtam pontosan mit, de megelevenedett előttem.

- Megmentetted.

- Eltörtem a bordáját. Csak a szerencséjén múlt, hogy életben maradt. Az én hibám - remegett meg a hangom, s közel álltam a síráshoz.

- Idefigyelj, Daisy - guggolt le elém Carlisle. - Megmentetted Claire életét, és ezt Quil is belátja majd, ha megnyugodott. Ami a bordatörést illeti, az bárkivel előfordulhat. Hidd el nekem, én már csak tudom. Alig van sikeres újraélesztés bordatörés nélkül. Leugrottál egy szikláról, csak hogy kimentsd őt a vízből. Igen, eltörted egy bordáját, de él. És ez a lényeg. Ez miattad van, te mentetted meg, neked köszönheti az életét. Ha te nem vagy ott, ő már halott lenne. – Az álam alá nyúlt, és felemelte a fejem. – Csak hogy tudd, én nagyon büszke vagyok rád!

Büszke vagyok rád – visszhangzott a fülemben Carlisle hangja. Neki is feltűnt a változás, ami végbe ment rajtam, s furcsán nézett rám, de nem foglalkoztam vele. A nyakába borultam, és a vállain folytattam a sírást, miközben ő óvón ölelt magához. 

 ***

Íme egy kép Lissa medáljáról.

A fejezet végén található idézetet Az utolsó esély 6. fejezetéből vettem. 

Valamint szeretném közölni veletek, hogy az érettségimre való készületek miatt valószínűleg ritkábban lesz friss. Azért igyekezni fogok, hogy nagyjából ilyen időközönként legyen folytatás, de ezt nem ígérhetem biztosra. Most már sajnos nem ártana tanulnom is, remélem megértitek. Bővebb tájékoztatást kaptok még, biztos fogok egy-két sort szólni róla... Remélem, azért ez a hosszabb fejezet kicsit kárpótol titeket.