Meglepetés!

Ezúton szeretnék nektek ismét Boldog, Békés Karácsonyt kívánni! :)

Készültem egy kis meglepetéssel, remélem tetszeni fog nektek. :) És mielőtt remény éled benneteket, nem az Önzetlen szerelemhez kapcsolódik, de bízom abban, hogy Natalie és Matt barátságának története is tetszeni fog nektek. :)

Ezennel végleg lezárom A farkas nyomábant, remélem okoztam vele nektek néhány szép pillanatot. :)

Hallgassátok kedvetekre ;) 

Elnézést kérek az esetleges hibákért, most lettem kész, és szerettem volna minél hamarabb feltölteni.

Jó olvasást!

Egy barátság kezdete

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer megérem ezt a napot. Pontosabban azt nem, hogy Matt végre elszánja magát és lép. Mindig is magányos farkasként gondoltam rá, így különösen jól passzoltunk egymáshoz. Egészen idáig. Ez a nap, mindent megváltoztat, végérvényesen. 

Ahogy ott álltam, és őt figyeltem, az emlékképek megrohamoztak, akaratlanul is visszagondoltam, mi vezetett minket idáig. Mintha egy teljesen másik világba kerültem volna, a saját mozi szobámba. Fiatal voltam, harcias, határozott, és a múltam miatt igen antiszociálissá váltam. Mégis, amikor elsőnek pillantottam meg, úgy éreztem, mintha összekapcsolódtunk volna. Tudom, ez ostobaság, de így volt és így is van a mai napig. 

Épp az ebédlőben voltam, ahol a nagy adag rántott szeletemet rágcsáltam, amikor megszólalt a riadó. Olyannyira váratlanul ért a hang, hogy összerezzentem, és majdnem leejtettem a késem, de hála gyors reflexeimnek, időben elkaptam. Az amúgy néma étkezőben, kitört a káosz. Úgy értem, nekünk az volt, tekintetbe véve a helyzetünket. Katonák voltunk, nem futkároztunk fel-alá és sikoltoztunk, mint ahogy az emberek tennék, csak nyugodtan felálltunk, betoltuk a széket, és gyülekezni indultunk. Ez nálunk már a káosszal is felért. Szervezett csoport voltunk, egymás mögött haladtunk, míg el nem értük a Vezérlőt.

Sosem tudtam, honnan kaptuk a fülest, vagy hogy értesültek a vámpírok portyázásáról, de ha a riasztó megszólalt, az a küldetésünk kezdetét jelentette.  Aznap sem volt másképp, amikor először találkoztam Mattel. 

Alakot váltva futottunk, a falkám kíváncsian várta az utasításaimat, testem pedig fürdött az adrenalinban, pedig még a vámpír közelében sem voltunk. Éjszaka volt, így könnyen és észrevehetetlenül haladtunk a sötétségben, bár nem gondoltam volna, hogy bárki is észrevenne minket. Aznap egy harmincéves nő tettemét találtuk meg, és követtük a vámpír illatát, több száz mérföldön keresztül, megállás nélkül.

A falkatársaim elszántak voltak, veszélyesek, és kiszámíthatatlanok, amilyen egykoron én is. De akkor, amikor Mattel először találkoztam, végérvényesen megváltoztam. Egy régebbi rajtaütés során a szemünk előtt haldoklott egy kislány, akire egy vámpír támadt. Az érzéseim az ösztöneim elé kerekedtek, és védelmezően a kislány elé álltam, hogy a falkámtól megvédjem. Ugyan embereket nem öltünk, mégis úgy éreztem, meg kell védenem a gyermeket, és nem hagyhatom ott egyedül. Nem akartam ott hagyni a lényt. A falkám visszavonult, én pedig a kislány karját nyalogattam. Nem tudtam mit kéne tennem, a szívverése egyre lassult, és nem mertem egyedül hagyni, hogy segítségért rohanjak. A ruháját a fogaim közé szorítottam, és óvatosan kezdtem húzni magam felé, de láttam a lányon, hogy szenved, és hamarosan meg is halt. Ez volt az első alkalom, hogy megingottam, és nem a küldetésemre összpontosítottam. De a Matt-tel való találkozás hagyott rajtam igazán mély nyomokat.

A nő teteme nyomokat hagyott hátra, és nem volt nehéz dolgunk a vámpírok megtalálásával. Igen, többes számban. Nem sokszor fordult elő velünk, hogy egy alkalommal több vámpírral találjuk szembe magunkat, ugyanis köztudott, a vámpírok nomádok, és általánosságban egyedül élnek, és vadásznak. Akkor még nem is hallottam Cullenékről, el sem tudtam képzelni, hogy valaki olyan életmódot éljen, mint ők.

Amikor először megpillantottam őt, éreztem, hogy sosem fogom elfelejteni. Messziről éreztem a vér szagát, így társaimmal még gyorsabb tempóra váltottunk,s amikor lövés hangja csendült fel, mi figyelmeztetően vonyítani kezdtünk. Már messziről láttam, hogy ketten a földön fekszenek, mozdulatlanul, és egy férfi mindent megtesz, hogy a vámpírokat távol tartsa. Ijedt volt, és meg tudtam érteni, hogy miért. A vámpírok felénk fordultak, és neki ugrottam a hozzám legközelebb állónak. Szétváltunk, és egységesen ostromoltuk az ellenségeinket. Nem volt esélyük velünk szemben, ezt ők is tudták. Túl erőben voltunk…

A vörös hajú vámpír lábára mentem, fogaimat erősen vájtam a húsába, és sikerült annyira elterelnem a figyelmét, hogy Peck 8 Alfa elkaphassa, és megragadja a torkát. Furcsa késztetést éreztem, hogy a férfire pillantsak, és ahogy pillantásunk összekapcsolódott, megváltozott bennem valami. Akkor még nem tudtam, hogy a szemében magamat láttam, a saját torz tükörképem, akit megpróbáltam eltemetni, vagyis, akit megpróbáltak eltemetni. Talán ez volt az a pillanat, amikor magamra találtam, nem tudom biztosra. De éreztem, hogy egyek vagyunk, ezért nem tudtam elszakítani róla a pillantásom. Ugyanolyanok voltunk… Nem tudom ő mit látott bennem, a döbbeneten és a félelmen kívül, de meghúzta a ravaszt, és alig maradt időm arrébb ugrani. Figyelmeztetően felvontam az ínyem, hogy megmutassam neki éles fogaim, és amikor Fray 5 Gamma felnyüszített, a figyelmem a másik vámpírra összpontosítottam.

Wood 6 Echo – szólítottam meg a falkám egyik tagját, és megparancsoltam neki, maradjon Fray 5 Gammával. Megsebesült, és habár folytatni akarta a harcot, megtiltottam neki. Alfa voltam, kötelessége volt teljesíteni azt, amit mondtam. Körbevettük a vámpírt, aki kétségbeesetten pillantott körbe, valami kiutat keresve. Elrugaszkodott, és megpróbált felugrani az egyik fára, hogy elszökhessen előlünk, de Grey 3 Béta gyorsabb volt, fogait a lábába mélyesztette, és egy határozott mozdulattal rántotta le a földre, a falkánk közepébe. Egyszerre estünk neki, mint éhező ragadozók az elesett állatra. Ott téptük, ahol tudtuk, fogaink hangosan csattogtak a húsa körül.

Ijedten kaptam fel a fejem a zongoraszóra, és egy gyors pillantásra elszakítottam a tekintetem Mattről. A jól ismert indulóra halványan elmosolyodtam, és hálás voltam Edwardnak, hogy segít tökéletessé tenni legjobb barátom esküvőjét. Amanda felénk sétált, határozott léptekkel haladt előre, mosollyal az arcán. Gyönyörű fehér ruhát viselt, ami kihangsúlyozta darázs derekát, és dekoltázsát, szőke haja pedig szép csigákban hullott a vállára, szabadon. Amikor elsőnek láttam, nem tudtam mit gondoljak a lányról. Kedvesnek tűnt, de ugyanakkor ellenszenvesnek is. Úgy éreztem elveszi tőlem Mattet, és nem igazán örültem a kapcsolatuknak. Tudtam, hogy nem vagyok jó barátja, amiért ilyen dolgok jártak a fejemben, de nem tudtam mit tenni ellene. Azzal nyugtattam magam, hogy ez biztos a farkas énem miatt van, és hogy ebből kifolyólag mindent birtokolni akarok, de tudtam, hogy emögött kicsivel több áll. És most, ahogy Mattre pillantottam, összefacsarodott a szívem. Talán még életemben nem láttam ekkora mosolyt az arcán, ahogy leendő feleségét figyelte felé közeledni. Sugárzott az örömtől, kis szarkalábak terültek el az arcán, és a kis gödör az arcán, ami akkor jelent meg, ha mosolygott, engem is erre késztetett. 

Féltékeny voltam, bevallom. De nem tudtam mire. Szerettem Mattet, de nem szerelemmel. Nekem ott volt Emmett, aki a mindent jelentette nekem. Sosem gondoltam, hogy valaha egyszer ezt fogom gondolni, de megtörtént. A hónapok alatt valahogy egyre jobban beleestem. És ugyan még most sem szerettem volna férjhez menni, mégis irigykedve figyeltem azt a gyönyörű ruhát, a fátylat, és a gyomrom összezsugorodott, amikor Amanda édesapja lányára nézett, és csókot nyomott az arcára, miután az leemelte fejéről az átlátszó, fehér anyagot. 

Tekintetemet barátom felé fordítottam, és kissé meghökkentem könnyes szemeit nézve. Elbűvölte mennyasszonya szépsége, és azt kívántam, bár rám is így nézne egyszer Emmett. Megráztam a fejem, oldalra pillantottam, és barátom átható tekintetével találtam szemben magam. Elmosolyodtam, és rákacsintottam, majd ismét Mattékre fókuszáltam. Meglepődtem, amikor engem kért fel tanújának, és el sem tudtam volna mondani, mekkora megtiszteltetés is ez a számomra. 

Miután legyőztük a vámpírokat, a többiek Fray 5 Gamma segítségére siettek, én pedig biztosítottam őket, hogy gondoskodok a tetemekről. Pedig igazából csak arról szerettem volna meggyőződni, hogy a férfi jól van. Megrémülve nézett engem, és gyanítottam, hogy kifogyott a tára, fegyvere ugyanis a földön hevert, hasznavehetetlen volt. Miután megbizonyosodtam arról, hogy társaim kellően messze vannak, közelebb mentem, óvatos léptekkel. Lefékeztem, amikor hátrálni kezdett, és olyat tettem, amit még soha eddigi életemben, amire ha fény derült volna, likvidálnak. Alakot váltottam egy halandó előtt.

Tekintetemet a földre szegeztem, és még így is hallottam, ahogy a tüdejében rekedt a levegő. Felpillantottam, és álltam a tekintetét. Legalább nem kiabált, már ezt is értékeltem.

- Sajnálom a veszteségét – mondtam, s hangom szokatlanul karcos volt, mintha hónapok óta egy szót se szóltam volna. Igazából azt sem tudtam, hogy mi ütött belém, mintha önálló életre keltem volna. Nem akartam átváltozni előtte, beszélni sem, mégis megtettem, ennél sokkal többet is.

Összeszorította az ajkát, és bólintott, mintha itt sem lenne. Éreztem a fájdalmát, és nem tudtam mit tegyek. Mit mond vagy tesz ilyenkor az ember?

- Van öngyújtód? – kérdeztem inkább, és rájöttem, biztosan nem ezt, de szavaimat már nem tudtam visszaszívni…

Megrázta a fejét, és hangosan felsóhajtottam. Pedig mennyivel könnyebb lett volna! A kiképzésünk alapja arra épült, hogy bármilyen közegben megálljuk a helyünk, így semmilyen nehézséget nem okozott, hogy tüzet csiholjak, és mivel száraz tűzifa dögivel volt az erdőben, hamar máglyára vetettem a vámpírok maradványait, még mielőtt életre keltek volna. Sosem láttam még megtörténni, el sem tudtam képzelni, hogy is működik, de nem akartam kockáztatni. 

Tanácstalanul pillantottam körbe, és megköszörültem a torkom.

- Jól vagy? – tettem fel a számomra fontos kérdést, mire bólintott, és felém nyújtotta az ingét. Csak akkor döbbentem rá, hogy eddig meztelenül tébláboltam előtte, bár engem ez cseppet sem zavart. Alakváltó voltam, ez része az életemnek. Azért mégis elvettem tőle, és begondoltam. Leültem mellé a földre, tisztes távolságban, és magam alá húztam lábaim. Akkor tűnt fel, hogy a bal combom vérzik, de nem foglalkoztam vele. Letöröltem a vért az ingem ujjával, és figyeltem, ahogy egyre kisebb-és kisebb lesz. Nem volt teljesen igazam, amikor a férfi meglőtt. Elugrottam, de a töltény még így is súrolta a lábamat. 

Óvatosan a férfi felé pillantottam, aki megütközve nézett engem. S később is, teljes nyugalommal hallgattam végig a kiborulását. Azt hiszem, pár évvel ezelőtt én sem hittem volna a természetfeletti létezésében. 

Ezek a gondolatok száguldoztak végig az elmémben, ahogy őket figyeltem, és Matt felé nyújtottam a gyűrűt. A szemembe nézett, és eszembe jutott az összes közös emlékünk, a barátságunk kezdete. Elmosolyodott, de észrevettem egy pillanatra a szomorú csillogást a szemében, de úrrá lett rajta, és amolyan baráti gesztussal végigsimított a karomon. Erőnek erejével próbáltam a pap szavaira koncentrálni, nem sok sikerrel.

Szó szót követett, és mivel muszáj volt valahogy megmagyaráznom a történteket, kiböktem az igazságot. Elmondtam, hogy alakváltó vagyok, és hogy akik rátámadtak, vámpírok voltak. Ezt a hírt senki sem kezelné jól… Akkor vesztette el az édesanyját, és a húgát, ez senkinek sem lehet könnyű. Vagyis, ezt hallottam. Én már arra sem emlékeztem, milyen érzés volt, amikor árvaházba kerültem, nem hogy arra, milyen az, ha elvesztek valakit. 

- Igen – hallottam meg a bűvös szót, és felkaptam a fejem. Létezik, hogy lemaradjak az egészről úgy, hogy jelen voltam? A legjobb barátom esküvőjéről? Segélykérően pillantottam körbe kamerák után kutatva a szememmel, és megnyugodva tapasztaltam, bármikor visszanézhetem ezt a fontos eseményt.

***

Idegesen tördeltem a kezem a pohárköszöntők alatt. Tudtam, hogy illik nekem is mondani pár kedves szót az ifjú pár számára, és bármennyire próbáltam megírni egyet, képtelen voltam rá. Emmett a megmondhatója hány álmatlan éjszakám volt emiatt, és hány piszkozat landolt végül a kukában. Egy fél erdőt biztos kiirtottam…

Végül erőt vettem magamon, és arra gondoltam, majd lesz valahogy. Mattnak azt is értékelnie kéne, hogy megpróbáltam.

- Azt hiszem, mindenki tudja rólam, hogy nem vagyok a szavak embere, és habár rengeteget gondolkoztam, semmi frappáns nem jutott eszembe, ezért rögtönözök, és szeretném megemlíteni megismerkedésünk pillanatát. – Matt egy pillanatra megdermedt, és szorosabban markolta a pezsgős poharat, de nem foglalkoztam vele, ebben profi voltam. – Akkoriban más világban éltem, sok mindent nem érettem magam körül. Magányos voltam, anélkül, hogy erre ráeszméltem volna. Aztán megismertelek, és minden megváltozott.  Minden magam köré emelt fal megingott, és megkérdőjeleztem a sorsom, az életem. Te tettél igazi harcossá, egy túlélővé. Értelmet adtál az életemnek, amit nem tudok kellően megköszönni neked. Itt vagyok most, olyan emberekkel körülvéve, akiket tisztaszívemből szeretek, és akik viszont szeretnek engem, vagyis merem remélni – pillantottam huncut mosollyal Emmett felé, majd ismét Mattre néztem. – Megváltoztattál, megtanítottál arra, hogy jobb ember legyek. Vagyis, csak próbálkoztál, útközben talán felhagytál vele, és nem is hibáztatlak érte, de sokat köszönhetek neked – folytattam, és kissé megkönnyebbültem, ahogy a vendégsereg elnevette magát. – Ott voltál, amikor szükségem volt rád, és én is mindig ott voltam, ha kellettem neked, hogy visszatérítselek a helyes útra, hiszen ez a testvérek dolga, nem? A lényeg a lényeg, hogy örülök a boldogságodnak, a boldogságotoknak – pillantottam Amanda felé, és sűrűbben kellett pislognom, hogy visszafojtsam könnyeimet. – Én… - megköszörültem a torkom, és türelmetlenül pillantottam oldalra, arra várva, hátha valaki félbeszakít és megkegyelmez nekem, de mindenki kíváncsian nézett. – Én csak szeretném, ha tudnád, hogy te vagy a legjobb dolog az életemben, mert ha te nem lennél, én… sehol sem lennék. Nem találtam volna barátokra, és szerelemre – mondtam, és jólesően bújtam bele Emmett ölelésébe. – Tudod jól, hogy nem vagyok vallásos, de ha rád gondolok, mindig az jut eszembe, milyen bőkezű volt velem Isten, és milyen kinccsel adományozott meg. Mindig melletted leszek, és bármit megtennék érted, kerüljön az akármibe. – Az életembe, fejeztem volna be, de tudta jól, hogy mit akarok mondani. – Szóval, én csak hálás vagyok mindenkinek, és neked is Amanda – pillantottam rá, és halkan szipogni kezdtem. – Boldoggá teszed Mattet, ami nekem több mint elég. Tudom, hogy a családja örömmel itt lenne ezen a napon, de… én… itt vagyok helyettük, és gratulálok nektek, teljes szívemből – csuklott el a végére a hangom, bármennyire igyekeztem uralkodni magamon. – Az ifjú párra, vagy mi a szösz! – emeltem fel a poharam, s az utolsó szavakat csak suttogtam. A filmekben mindig ezt mondják, de még sosem voltam igazi esküvőn, talán ezért volt rám ilyen nagy hatással ez a mai nap. 

Matt meghatódva pillantott rám, mire zavartan legyintettem és fordultam el tőle. Szó szerint bőgtem, és ehhez nem voltam hozzászokva.

- Sosem láttalak még sírni – suttogta a fülembe Emmett, kissé hökkenten, mire vállon csaptam. 

- Jaj, hagyj már – morrantam fel, miközben könnyeimet törölgettem, és mély lélegzetet vettem, hogy megnyugtassam magam. – Jól jegyezd meg ezt a pillanatot, mert soha többet nem fogsz tőlem ilyet látni – szóltam kissé vidámabban, és játékosan a bordái közé túrtam az ujjam.

- Tudod jól, hogy nem vagyok csikis – mondta vidáman, de azért lefogta ujjaimat, és másik kezét a derekam köré helyezte.

- Mindig megér egy próbát – vágtam rá, és tenyeremet készségesen a vállára helyeztem, és táncolni kezdtünk, megfeledkezve a külvilágról. A számomra oly fontos szemekbe néztem, és felforrósodtam. A tekintete égetett, és jóleső bizsergés járta át a testem az érintésétől. Ő vezetett a lágy ütemre, és készségesen közelebb simultabb hozzá, fejemet a mellkasára hajtottam, és biztonságban éreztem magam. Ha tehettem volna, sosem mozdultam volna el tőle, olyan tökéletes volt ez a pillanat. A mi pillanatunk.

Nem tudom hány számot táncoltunk végig, teljesen elvesztem Emmett pillantásában és csókjaiban, ám amikor egy ismerős, meleg érintést éreztem meg a karomon, mosolyogva szakadtam el tőle, hogy Mattre pillantsak. 

- Felkérhetem egy táncra? – kérdezte illedelmesen Emmettől, aki mosolyogva pillantott, és a következő pillanatban már a táncparkett közepén volt, és határozott léptekkel haladt az ara felé, hogy jól megpörgesse. Ez az én Emmettem. 

- Jól nézel ki – dicsértem meg mosolyogva, és való igaz, fantasztikusan festett. Jól állt neki a fekete öltöny, de a mosolya tette tökéletessé.

- Te pedig gyönyörűen festesz. A barátod egész nap, le sem tudta venni rólad a tekintetét – felelte, és elnevettem magam. Alice választotta ki nekem ezt a vérvörös színű ruhát, mély V kivágással, és jól éreztem benne magam. 

- Köszönöm – válaszoltam, és közelebb simultam hozzá. – Ne haragudj a köszöntőm miatt, kicsit érdekesre sikeredett. Sosem csináltam még ilyet, nem tudtam mit kellene…

- Ne butáskodj, tökéletes volt, ez volt a legjobb köszöntő, amit valaha hallottam – szakított félbe, és egy pillanatra elengedte a derekam, hogy egy kósza hajtincset a fülem mögé túrjon. Nem hittem neki, de nem érdekelt. – Tudod, te is sokat jelentesz nekem. A barátságunk, és nagyon hálás vagyok, amiért itt vagy ma velem, életem egyik legfontosabb eseményén.

- Bármikor – kacsintottam rá, és szorosan magamhoz öleltem, nem akartam, hogy észrevegye, bekönnyeztem. – Egyébként, minden szavamat komolyan gondoltam. Nélküled nem lennék itt, még most is olyan lennék, mint a többiek…

- Nem lennél olyan. Tudod, sosem beszéltem neked arról, honnan jött a bátorság, hogy egy farkas lánnyal barátkozzak. Amikor megpillantottalak titeket, téged és a falkád, arra gondoltam, most meghalok, és nekem végem. De amikor rám néztél, megdöbbentem a szemedtől, amelyből sugárzott az élet, az értelem, és még valami más, amit nem tudtam megfejteni. Már a pillantásodból tudnom kellett volna, hogy több vagy.  Más voltál, mint ők, ezt már az elején láttam. És megmentettél engem, annak ellenére, hogy rád lőttem – elmosolyodtam az emléktől, és letöröltem egy könnycseppet. Megmentettél minden létező módon, és velem voltál a legsötétebb pillanataimban, osztoztál a gyászomban, és ezt sosem fogom elfelejteni.  Az, hogy akkor megismertelek, az egyik legjobb dolog volt az életemben. És habár voltak hullámhegyek és völgyek a kapcsolatunkban, mindig kitartottunk egymás mellett.

- Ki – suttogtam, és ismét a múltba merengtem. Nem tudtam elszakítani a gondolataimat Mattről, a férfiról, akinek megmentettem az életét. Féltem, hogy elárulja a titkom. persze tudtam, hogy senki sem hinne neki, de rendőr volt, és a vezetőség minden rendőrségi jelentést figyelemmel kísért. Szerettem volna teljes mértékben bízni benne, de ez nem olyan dolog, ami azonnal kialakul. Lépésről lépésre építettük fel.

Sokszor találkoztunk, a küldetéseim végeztével mindig felkerestem, hogy megnézzem, hogy van.

- El akarok szökni – nyögtem ki egyszer, amikor a sötét lakásban ücsörögtünk. 

- Mi tart vissza? Farkas vagy, a szabadság és az élet előtted áll – mondta, és zavartan pillantott rám. – Mi az? – kérdezte, és elmeséltem neki mindent. A múltam, hogy hogyan lettem farkas, és hogy mire neveltek minket. Talán ez fűzött össze minket még jobban. Ezután mindig a segítségemre volt, együtt terveltük ki a szökésemet…

 Felrohant az emeletre, és egy régi telefont nyomott a kezembe, mire értetlenül pillantottam rá.

- Hogy el tudjalak érni, és hogy meg tudjuk osztani a fejleményeket akkor is, ha nem vagy a közelben – mondta, és furcsa grimaszt vághattam, mert elnevette magát.

- Nem lehet telefonom, nem lehet semmilyen személyes tárgyam, te is jól tudod. Ha megtalálják, kapcsolatba hozhatnak veled. Matt, nem derülhet ki, hogy ismerjük egymást. Nem derülhet ki, a te érdekedben sem – vágtam rá, és kezemet az övére simítottam, hogy meggyőzzem igazamról.

Rendőr vagyok, tudom, mit csinálok. Ami pedig téged illett, te vagy a legravaszabb nő, akivel valaha találkoztam. Keress neki egy jó rejtekhelyet, és ne mond el senkinek – felelte, azzal a kezembe adta a töltőjét is. Habozva bólintottam, és úgy szorítottam magamhoz a telefont, mintha az életem múlna rajta. 

- Nem fogom hagyni, hogy bármi bajod essen. Kiszöktetünk, és soha nem kell miattuk aggódnod. De egy kicsit még ki kell tartanod, nem kapkodhatjuk el, érted? – kérdezte, és határozottan bólintottam. 

Ha elkapnak, mindkettőnkkel végeznek – mondtam volna legszívesebben, de tudtam, neki is ez jár az eszében. Valamit azonban muszáj volt elmondanom, nem fojthattam vissza.

- Biztos vagy benne? Nem akarlak veszélybe sodorni, nem akarom, hogy miattam mindent elveszít s – mondtam, és a szemébe néztem, a jelet kutatva, ami a legkisebb habozásra utalna, de nem találtam.

- Mindig téged választalak, sosem hagylak magadra – mondta akkor, és megcsókolt. Annyira ledermedtem, hogy egy hosszú pillanatig csak mozdulatlanul ültem, végül utat engedtem neki, és visszacsókoltam. Ez volt az első, igazi csók az életemben, hiszen miután kikerültem az árvaházból, katonának neveltek, minden érzelem vagy testi vágy nélkül.

Életem egyik legszebb pillanata volt, mégis elhúzódtam tőle. Ezt nem tehettük.

- Mennem kell – szóltam megtörten, és kinyitottam a szemem. A tekintete perzselt, és legszívesebben itt maradtam volna, de nem tehettem. – Nem jöhetnek rá, hogy itt vagyok – folytattam, és levettem a Mattől kapott göncöket, és alakot váltottam. A lábamhoz erősítette a telefont és a töltőt, és még egyszer utoljára hozzádörgölődtem, majd elfutottam.

Hosszú időn keresztül tervezgettünk, végül csak a szerencse állt a mi oldalunkra, és segített megszöknöm. Első dolgom az volt, hogy Matthez menjek, de tudtam, nem maradhatok ott. Sokszor jártam küldetés során azon a környéken, és tudtam, kerestetni fognak. Minél messzebbre kellett mennem, távol a társaimtól, akik megtalálhatnak. 

Ezt követően a kettőnk között kialakulóban lévő románc megszakadt, és külön éltük az életünk, mégis mindennap beszéltünk. Örültem, hogy a baráti kapcsolat nem szakadt meg, talán erősebb is lett, s boldog voltam, hogy nem léptük át azt a bizonyos határt, pedig akkoriban minden vágyam az volt, hogy vele lehessek. De azt hiszem, mindketten rájöttünk, ez nem lenne helyénvaló. Mindig a segítésemre volt, akárhányszor a nyomomra bukkantak, ő készen állt segíteni, bármiben. És az idők folyamán a kapcsolatunk szorosabb, belsőségesebb lett, mindent megbeszéltünk…

- Na, állj be a sorba. – Matt hangja hirtelen szokatlanul élesnek hatott, de sikerült visszaterelnie a gondolataimat a jelenbe. – Amanda mindjárt elhajítja a virágcsokrot. Van egy olyan érzésem, hogy Emmett szeretné, ha megkaparintanád – mondta vidáman, és óvatosan Emmett felé sandítottam. Tisztában voltam azzal, hogy hallotta mindegy egyes szavát, mégsem nézett ide, de tudtam, most még jobban hallgatózik…

- Ha lehetne, inkább külső szemlélőként szeretném nézni ezt az egészet. Tudod, kicsit még mindig antiszociális vagyok, ráadásul nem fogok egy nagy rakás gazért harcolni. Ez az első esküvőm, és szerezném… szeretnék szemlélődni – mondtam mosolyogva, és huncut mosoly jelent meg az arcán. Nem bírtam ki, hangosan felnevettem.

- Mi van? – kérdeztem tőle, és szemöldökömet gyanakodva vontam össze. – Mi jár a fejedben? Mit tervezel?

- Semmit, semmit – mondta nevetve, és elengedett. Hátrébb léptem, és felsóhajtottam.

- Tényleg sok boldogságot kívánok nektek. – Ujjaimmal megengedtem magamnak, hogy óvatosan végig simítsak az arcán. Behunyta a szemét egy rövid pillanatra, és amikor kinyitotta, láttam rajta mennyire szeret. Sugárzott a tekintetéből. 

- Mindig téged választalak, sosem hagylak magadra – szólt, és egy rövid pillanatra a torkomra fagyott a szó, azok a fránya könnyek megint megjelentek az arcomon, semmit sem tehettem ellenük. Annyival másabb volt a jelentése, mint amikor először mondta, és megdöbbentett, hogy emlékszik rá. Igen, ez a tökéletes barátság. 

- Ezek az esküvők nem tesznek nekem jót, inkább menj – löktem arrébb gyengéden, és tekintetemmel Emmettet kerestem. Felragyogott a szemem, ahogy megpillantottam, és egyszerre indultunk el egymás felé. Szorosan a karjaiba bújtam, lehelete csiklandozta a nyakam, és egész testem libabőrös lett. Alig vártam, hogy végre kettesben lehessünk a szobánk magányában. – Szeretlek – suttogtam a fülébe, és szorítása még erősebb lett a derekam körül. 

Nagy női sereg támadt a Cullen villa kertjében, és igyekeztem minél távolabb kerülni, de Emmett kérésére közelebb araszoltam, és Bellával úgy néztünk ki, mintha mi is a virágcsokorra pályáznánk. A lány legalább annyira zavarban volt, mint én, és erről akaratlanul is, de eszembe jutottak a régi tesi órák. 

Még most is ember, de kitűzték már az esküvőjük időpontját, és tudtam, Bella hamarosan vámpír lesz. Furcsa volt arra gondolnom, hogy a lány, akit ügyetlenségéről ismertem meg, hamarosan olyan reflexekkel fog rendelkezni, mint az összes többi vámpír. Az biztos, hogy hozzá kell majd szoknom.

Amanda hangosan számolt vissza, és idegesen fordultam körbe. A Cullen lányok is beálltak a sorba, és láttam rajtuk, ők is igyekszenek elkapni, mint az összes többi lány, rajtam és Bellán kívül. Oldalra fordultam, Emmett mosolyogva nézett engem, és én is elmosolyodtam.

- Három, kettő, egy… – kiáltották a nők, és Amanda erőből hajította el a virágcsokrot, ami tőlem alig pár lépésnyire landolt, szinte az orrom alatt hevert. Bellával megilletődve pillantottunk egymásra, aztán ismét Emmett tekintetét kerestem. Éreztem a pillanat súlyát, és szívem sebesebben dobogott. Mit akarok? Szeretnék valaha hozzámenni Emmetthez? – kérdeztem magamtól, és amikor egy nagy darab nő a virágom felé lendült, hirtelen léptem én is előre, és ragadtam meg. Egy pillanatig farkasszemet néztem vele, aki majdhogynem meghunyászkodva hátrált el tőlem. Nem akartam megijeszteni. Vagyis, ennyire…

Csak akkor döbbentem rá, hogy a csokor a kezemben van, amikor a többiek éljenezni kezdtek. Az ajkamba haraptam, és mosolyogva pillantottam Emmettre. Az arckifejezése meggyőzött, hogy helyesen cselekedtem, nekem pedig nem kellett több. Ha Emmett itt helyben megkér, igent mondanék neki – döbbentem rá, és a karjaiba vetettem magam, hogy megcsókoljam. 

- Szeretlek – suttogtuk egyszerre, és ajkamat az övére tapasztottam.

The End