Önzetlen szerelem – 12. fejezet

Sziasztok!

Először is, mindenkit arra kérnék, hogy a fejezet végén olvassa el a kis megjegyzésemet! De szigorúan csak utána! 

A napokban találtam rá erre a számra, piszkosul tetszik, végig ezt hallgattam írás közben, gondoltam megosztom veletek is: Hurts: Somebody to Die For 

Ami a fejezetet illeti, azt hiszem, illene szólnom, hogy a  18-as besorolásba tartozik. Nehezen haladtam az írással, és nem is vagyok elégedett vele, de remélem nektek tetszeni fog és...nagyon örülnék, ha megírnátok a véleményeteket! :) 

Jó olvasást!

A vég kezdete

Magamra zártam az ajtót, az ágyamon heverő zacskókat a földre helyeztem, és lefeküdtem. Még most sem hittem el, hogy Connor és Carly együtt vannak. Az a csók valahogy beleégett a retinámba, és nem tudtam kiverni a fejemből. Dühös voltam és csalódtam benne. Hogy nem látja milyen romlott is az a lány? Hogy sikerült egyáltalán behálóznia egy olyan normális és kedves srácot, mint amilyen Connor? Felfoghatatlan! 

Szó nélkül sétáltam el mellettük, és jöttem fel a szobámba. Képtelen voltam sírni, valahogy kifogytam a könnyekből. Amikor megpillantottam őt a suliban, és meggyőződtem, hogy tényleg Connor az, remény ébredt bennem, hogy ez a hely talán nem is lesz olyan szörnyű, mint amilyennek indult. Azt reméltem, hogy valamilyen szinten megváltozik az életem, és olyan lesz, mint régen, még ha csak egy kicsit is. Most pedig, minden darabjaira hullott. Elvesztettem egy újabb fontos személyt az életemben, mert tisztában voltam azzal, hogy őt választaná helyettem, ha úgy alakulna. Ez mindig is így ment, és most sem fog megváltozni.

A halk kopogtatásra összerezzentem, de nem mozdultam. Ha Carly az orrom alá akarja dörgölni új szerzeményét, az ajtón keresztül is megteheti.

- Menj el – kiáltottam végül, amikor újra kopogtatott.

- Én vagyok az, kérlek, nyisd ki – jött az ismerős hang, és majdnem felnevettem. Gondolhattam volna, hogy Connor az. Carly két kézzel püfölte volna az ajtómat, vagy visítozva ordibált volna nekem. Túl lágy kopogása volt ahhoz, hogy az övé legyen. Kikeltem az ágyból, megigazítottam a hajam, és az ajtóhoz léptem. Elfordítottam a kulcsot a zárban, és lenyomtam a kilincset. 

Az ajtó kipattant, és mielőtt feleszmélhettem volna, Connor már a szobámban is volt, farkasszemet nézve velem. 

- Meg tudom magyarázni – kezdett bele, és ingerülten a hajába túrt.  

- Igazán? Már pedig én nem vagyok rá kíváncsi. Tőlem azt csinálsz vele, amit csak akarsz. Most pedig örülnék, ha távoznál – néztem rá jelentőségteljesen, mindhiába.

- Nem tudtam, hogy ő a testvéred, esküszöm! Mégis honnan kellett volna kitalálnom? Sosem beszéltél róluk ilyen nyíltan. Nem mondtad a nevüket sem – mondta, hangja szinte vádló volt.

- Talán okkal nem beszéltem neked róluk – feleltem zavartan, és a hajamba túrtam. – Én csak azt nem értem, hogy engedhetted, hogy behálózzon. Azt hittem több eszed van, és átlátsz rajta.

- Carly aranyos lány, kedvelem őt. – A hangja határozott volt, és döbbenten pillantottam rá.

- Aranyos? Mégis milyen világban élsz? Még csak nem is ismered őt, egy kicsit sem. Mert azt a lányt mindennek lehet nevezni, csak kedvesnek és aranyosnak nem. 

- Nem nyitok vitát erről, csak szerettem volna megbeszélni veled a dolgokat. Nem akartalak megbántani, egyikőtöket sem akarlak. – Dühösen néztem félre, és az erdő szélén megpillantottam egy túlságosan ismerős, világos pacát, de mire pislogtam egyet, már ott sem volt. 

- Hazudtál nekem. – A hangom halk volt, és gyenge. Megtörtem, és akaratlanul is, de ezt engedtem, hogy érezze rajtam. Értetlenkedve nézett rám, és lépett közelebb. Láthatóan ő is kijött a szerepéből. 

- Miről beszélsz? Mondtam már neked, hogy nem tudtam, hogy ő a mostohatestvéred. És ő sem tudta, hogy ismerjük egymást, ebben biztos lehetsz – mondta, de nem értettem vele együtt. Tudta, hogy jóban vagyunk, tudnia kellett.

- Amikor ajtót nyitottam, azt mondtad, hogy hozzám jöttél.

- Mert meglepődtem. Túlságosan megdöbbentett a tény, hogy te nyitottál ajtót. De… 

- Ezért inkább a szemembe hazudtál, és megpróbáltad elhitetni, hogy törődsz velem – vágtam a szavába ingerülten. 

- Igazat mondtam, tényleg aggódtam érted – felelte, de betelt a pohár. Nem akartam tovább hallgatni. 

- Menj el – kértem, és az ajtó felé indultam. 

- Beszéljük meg, kérlek Adne.

- Nincs miről beszélnünk. De adok egy jó tanácsot, méghozzá teljesen ingyen, a barátságunk emlékére.  Jusson eszedbe, hogy amikor Carly téged is hátba támad, én figyelmeztettelek. Ne engedd, hogy túlságosan behálózzon, mert nem lesz jó vége.

Nem tudtam eligazodni az arckifejezésén, annyi érzelmet láttam rajta, pillanatok leforgása alatt. 

- Azt hittem barátok vagyunk, és örülni fogsz a boldogságomnak. 

- Persze, hogy érdekel a boldogságod, de én csak féltelek. A te érdekedben mondtam mind ezeket. Nem akarom, hogy megbántson. Fontos vagy nekem, ép ezért figyelmeztetlek. Nem leszel mellette boldog, keress magadnak valaki mást, mielőtt még nem túl késő. 

- Például kit? Téged? – nevetett fel, és a földbegyökerezett a lábam. Mintha nem is ő lett volna. A szavai leforráztak, arcon csapáskánt ért. A gúnyos nevetés meg… mintha kést szúrtak volna a szívembe.

- Tudod mit? Tévedtem. Mint zsák a foltját, úgy találtatok egymásra – mondtam mosollyal az arcomon. Úgy néz ki, egyáltalán nem kell Connort féltenem… – Most azonnal takarodj innen – szűrtem ki a fogaim közül, és ellentmondást nem tűrően kitártam az ajtót és kitessékeltem. 

Egy pillanat elég volt ahhoz, hogy a hangulatom ismét alábbhagyjon, és ugyanott voltam, mint tegnap este. Magam alatt voltam.

- Csak azt ne mond, hogy megértőbbnek kellene lennem – nyögtem fel, és édesanyámra pillantottam. – Connor hatalmas hibát követ el, és megvádolt. Olyan dolgokat mondott, olyat mondott…

- Nem volt igaza? – szakította félbe, a sehova sem vezető hadoválásomat. 

- Jézusom! Dehogy! – förmedtem rá, és kitártam az ablakomat, szükségem volt egy kis friss levegőre. Akaratlanul is eszembe jutott az a világos paca, ami Jasperre emlékeztetett. Vagyis, kizárólagos alapon ő lehetett, hacsak nem Rosalie, aki azért jött volna, hogy megöljön. – Kedvelem Connort, de nem úgy, ahogy gondolod. Mindegy is, nem fogok magyarázkodni. Azt csinál, amit akar. 

A napok teltek, és nem tudtam volna megmondani az okát, de egyre furcsábban éreztem magam. Rossz érzésem volt, és nem tudtam szabadulni ettől a gondolattól. Ezért is döntöttem úgy egyik nap, hogy kiszökök a négy fal közül, és sétálok egyet. Szükségem volt rá, így magamra kaptam egy bőrkabátot és egy sálat, amit szorosan a nyakam köré csavartam, ugyanis elég hűvös volt odakint. Tudtam, hogy nincs a házban senki, mégis lopózva surrantam ki, és minden zajra felkaptam a fejem. Fő a biztonság…

A fülhallgatót a fülembe helyeztem, és az erdőbe vetettem magam. Ahogy egyre mélyebbre mentem, úgy lett egyre sötétebb, a napfény nem tudott átszűrődni a sűrű lomlevelek között. Nem féltem attól, hogy eltévedek, a mágia velem volt, így arra mentem, amerre a lábam vitt. Néha megálltam, hogy gyönyörködjek, majd habozva nyúltam a zsebemhez. Olyan gyönyörű volt a táj, hogy kedvem lett volna egy fényképet készíteni, de nem akartam az új „telefonomat” használni, bármennyire is csábított a gondolat. Alice túlzásba vitte, nem kellett volna ilyen értékekben és ennyit vásárolnia nekem. Egy hirtelen ötlettől vezérelve mégis kivettem a kis készüléket, és kattintgatni kezdtem. Attól függetlenül, hogy nem az enyém, ideiglenesen használhatom, nem? Így mindent lekaptam, amit csak tudtam, még a legapróbb, legjelentéktelenebb dolgot is, hiszen mindenben van valami szép. Leültem egy kidőlt fa törzsére, és beletúrtam a hajamba. A levegő fülledt volt, és kezdtem nehezen lélegezni. 

A telefon csörgésére összerezzentem, de amikor megpillantottam Alice nevét a kijelzőn, azonnal felvettem.

- Hol a fenében vagy? – szólt bele ingerülten, mire elmosolyodtam.

- Sétálgatok egy kicsit. Miért? – kérdeztem, és óvatosan, egyensúlyozva dőltem hátra és terültem el a széles fa törzsén. A lábaimat két oldalt a földre helyeztem, féltem, hogy esetleg legurulok onnan.

- Itt vagyok a házatoknál, vagyis a szobádban és megijedtem. Szobafogságban vagy, nem szabadna kirándulgatnod. Szerencséd, hogy nem csináltam semmi őrültséget. 

- Nyugi, Alice. Minden rendben. Csak egy kis friss levegőre vágytam. Tudod, hogy megy ez. 

- Remek, akkor egy kis beszélgetés biztos jól fog jönni. Merre vagy? Oda megyek.

- Őszintén Alice? Fogalmam sincs. Valahol az erdő közepén, de… – A hangom elhalt, ahogy neszezést észleltem a közelben. Felpattantam ültemből, és élesen szívtam be a levegőt.  Senkit sem láttam, de a szívem így is hevesen vert.

- Ott vagy még? Mi történt? Adne! Adne! – kiáltozta a nevem. Újra körbepillantottam, és amikor meggyőződtem arról, hogy tiszta a terep, a fülemhez emeltem a kagylót. 

- Nyugi, minden rendben – nevettem bele a telefonba, bár közel sem volt olyan jó a hangulatom, mint amilyennek mutattam. – Nem kell idejönnöd. Sétálok még egy kicsit, aztán haza megyek. Majd akkor beszélünk, jó? – vázoltam fel neki a helyzetet, amikor ismét zörejt hallottam. Jó, ez nem vicces. Közel sem az. Valami vadállat lehet? Egy medve vagy talán egy farkas?

Jobb kezemet készenlétbe helyezve felemeltem, és vártam az újabb neszt. Bármi is az, nem győzhet le. 

- Ne haragudj, nem hallottam, hogy mit mondtál – feleltem, és észrevettem, hogy kissé kapkodom a levegőt. Mély levegőt vettem, nem akartam megijeszteni Alice-t a paranoiámmal. 

- Minden rendben? Furcsa vagy – jött a gyanakvó hang a vonal túlsó végéből. 

- Mindig az vagyok, tudod jól. Továbbá boszi is, nem kell aggódnod miattam.

Ismételt zajok hallatán kezdtem egyre inkább kétségbeesni, de nem akartam belekeverni Cullenéket. Ha csak egy vadállat, mint ahogy reméltem, attól nem kell félnem. Viszont ha az, amitől rettegtem, akkor… nekem talán végem.

Ahogy oldalra fordultam, édesanyám szellemét pillantottam meg, a tekintete pedig mindent elárult. A tüdőmben rekedt a levegő, a fülem zúgott, a szemem könnybe lábadt.

- Majd beszélünk, Alice. Jól vagyok, csak egy kis térre van szükségem – mondtam, s azzal habozva, de letettem a telefont. Így volt helyes, ezt kellett tennem, bármennyire nem akartam. Hiszen ők valóban meg tudtak volna menteni, bármitől. Legalábbis szentül hittem, hogy így van. De nem tehettem, nem sodorhatom őket veszélybe, már így is eléggé felfordítottam az életüket. El akartam tőle búcsúzni, felkészülve a legrosszabbra, de nem mertem, mert biztos voltam abban, hogy idejönnének. Ez nem az ő harcuk.

- Hát eljött az idő… –A szavak csak úgy kicsúsztak a számon, anélkül, hogy feleszméltem volna, valóban kimondtam őket. Anya szomorúan bólintott, bármennyire is próbálta leplezni az érzéseit. 

Levettem a kabátom, lábaimat megvetettem a földben, és tekintetemet előre szegeztem. – Legalább annyit elmondhatnál, hogy mire számítsak, ha már egyszer eljött az ideje. Egy másik boszi? Vagy valami természeti jelenség? Villám fog belém csapni? – kérdeztem, és megborzongtam. Sokat gondolkoztam már milyen veszély vár rám, de mindig a rablás és a gyilkosság jutott az eszembe. Hogy valaki késő este, egy sötét utcán kést döf a mellkasomba.

Amikor nem válaszolt, óvatosan felé pillantottam. A fejét oldalra fordította, és esdekelve, könyörgő szemekkel meredt valamerre, mintha valakit nézne, akit én nem láthatok.

 - Anya – szólítottam meg halkan, és nagyot nyeltem, hogy visszafojtsam könnyeimet. 

- Sajnálom kincsem, de mennem kell. Nem maradhatok.

- Mi? Nem hagyhatsz itt. Anya, kérlek – könyörögtem, de a szelleme eltűnt, egyedül hagyva a sötét, komor erdőben. 

Ijedten pillantottam körbe, a szívem dübörgött, és a számra szorítottam a kezem, hogy elfojtsam a feltörő sikolyt. Talán azt reméltem, hogyha csendben leszek, nem találnak rám. De tévedtem, és akkor jöttem erre rá, amikor egy sötét, kapucnis alak lépett ki az egyik fa mögül. 

A torkomra fagyott a szó, mozdulni sem bírtam, mozdulatlanul álltam, és néztem, ahogy felém közeledik. 

- Pont olyan vagy, mint ő – szólalt meg, hangja mély volt és ijesztő.

- Ki? – kérdeztem, és hangom megremegett. Hátrébb léptem, ő pedig egyre közelebb ért hozzám. Megijesztett a tudat, hogy úgy beszél rólam, mintha ismerne. – Ki? – kérdeztem ismét, és megpróbáltam egy kis határozottságot vinni a hangomba.

- Mint a nagynénéd. Lyndsy, igaz? – Nagynéném neve hallatára megtorpantam.

- Honnan ismerte őt?

- Az a kis ribanc boszi megölte a feleségemet. Akkor megesküdtem, hogy én is végzek mindenkivel, akit szeretett – felnevetett, mire megborzongtam. – Nem volt hosszú a lista, csak te szerepelsz rajta. Mégis, évek óta várok erre a pillanatra.

- Lyndsy néni nem tenne ilyet, soha. Hazudik! Biztos összekeverte valakivel, a nagynéném jó ember volt. 

- Volt? Nahát, végre egy jó hír. Feldobta a talpát? Ez megmagyaráz egy-két dolgot.

- Szívinfarktusa lett – mordultam fel idegesen. Senki sem beszélhet így a családomról. 

- Helyes, megérdemelte a halált. – Ökölbe szorítottam a kezem, legszívesebben megütöttem volna, de tudtam, nem sok esélyem lenne ellene, majd’ kétszer akkora volt, mint én. Erre kellett felkészülnöm? Hogy legyőzzek egy bosszúszomjas embert? Mit várt anya? Hogy ölni fogok? Vagy esetleg megbékítem? Nevetséges!

- Senki sem érdemli meg a halált – szóltam halkan, mire elfordította a fejét, és tanakodva, vizsgálódva nézett rám. 

- Tudod, kedvellek – mutatott rám, apró mosollyal az arcán. – Talán még bánni is fogom azt, hogy megöltelek. Csak egy kicsit – mondta, és ismét megindult felém. 

- Nem követtem el maga ellen semmit, még csak azt sem tudom, hogy ki maga.

- A helytálló kérdés itt inkább a mi lenne. Eric vagyok és vámpír. – A vér is megfagyott az ereimben. Semmit sem értettem. Mi köze volt Lyndsy néninek egy vámpírhoz?

- A felesége… ő is…?

- Igen, vámpír volt. De ez akkor sem változtat azon a tényen, hogy megölte őt. És most, hogy a nagynénéd meghalt, rád találtam. Nehéz feladat volt, az álcázó bűbáj nyoma még most is rajtad van, de már közel sem olyan intenzív a hatása, mint amikor rád tette. 

- Álcázó bűbáj? Én ezt nem értem.

- Persze, hogy nem érted. Lefogadom, hogy semmit sem mondott el neked az életéről, hogy titkolózott előtted. Amikor megölte a feleségem… – megfeszült az állkapcsa, láthatóan szerette a nőt, és tényleg bosszúra szomjazott. A véremet akarta. – Rájött, hogy vadászni fogok rá, és persze rád is, ezért megpróbálta elfedni a nyomaitokat, ami hatásosnak bizonyult, egészen addig, amíg meg nem halt. És amikor sikerült végre a nyomodra bukkannom, rájöttem, egyedül nem tudom véghezvinni. – Megborzongtam a gondolattól, és szavai értelme csak akkor jutott el a tudatomig, amikor körbemutatott.

Vámpírok bukkantak fel, méghozzá a semmiből. Ijedten sikoltottam fel, és néztem körbe segélykérően. Eric közelebb lépett, és csak most vettem észre vörös szemeit. Megdöbbentem, sosem láttam még ilyet, annyira hozzászoktam Cullenék aranybarna, meleg tekintetéhez. Ebben azonban nyoma sem volt semminek, amivel hozzájuk köthetném. 

Körbepillantottam, de nem láttam tökéletesen a többiek arcát, mégis lemertem volna fogadni, hogy ugyanolyan gonosz tekintetük van, mint Ericnek. 

Nevetve túrt bele barna hajába, és megállásra késztette a többieket, ahogy feltartotta a kezét.

- Ne is várj segítséget, a kis barátaid valami hasonlóval néznek szembe, mint te. – Megszédültem, és nem tudtam visszatartani a sírást.

- Ne bántsa őket, kérem. Nekik ehhez semmi közük.

- Dehogyis nincs. Megakadályozták, hogy megöljelek, amikor a nyomodra bukkantam. Már csak a jelenlétük is felborított mindent, így új tervet kellett kidolgoznom. De ne aggódj, drágaságom! Gyors haláluk lesz, de hogy fájdalommentes-e, nos, ezt már nem ígérhetem meg.

Az egyik vámpír olyan gyorsan rontott nekem, hogy feleszmélni sem volt időm. Erősen ragadott meg, de mielőtt bármit is tehetett volna, összeszedtem magam, és lángra lobbantottam. Ordítozni kezdett, és az avarban hempergett, azt remélve, hogy sikerül eloltania a tüzet. Remegve pillantottam körbe, és csak az járt a fejemben, hogy nekem végem. Itt fogok meghalni. A legfurcsább az egészben pedig az volt, hogy egyikük sem sietett a szenvedő vámpír segítségére, mintha semmit sem érne számukra az élete.

- Ne haragudj, az újszülöttjeim még nem engedelmesek – mosolygott rám negédesen, majd a többiek felé fordult. – Megmondtam nektek, hogy a lány az enyém. 

Ekkor jöttem rá, hogy mennyi mindent nem tudok a vámpírokról, még csak az újszülött jelentésével sem voltam tisztában. Semmit sem tudok azon kívül, amit Cullenék mondtak nekem. Cullenék! Oda kell mennem.

Behunytam a szemem, és minden erőmmel azon voltam, hogy megfeledkezzem a környezetemről. Az oly ismerős ház nappalijára gondoltam, az ott töltött időkre, és amint kinyitottam a szemem, már a Cullen villában voltam, a felfordulás kellős közepén. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit kéne tennem, de amikor felém rontott egy vámpír, ismét azt a módszert használtam, hogy megpörköljem. 

Gyorsan pillantottam körbe a helyiségben, Carlisle ép egy fekete hajú férfit rángatott le feleségéről, mindannyian összeszedetten harcoltak. Ott volt Emmett, Rosalie, Bella, Nessie, Edward és Japer, Alice-t azonban sehol sem láttam. A rettegés hatalmába kerített, a nevét sikoltoztam, de nem kaptam választ.

Vele beszéltem utoljára, ha követett az illatom alapján, most az erdőben lehet Eric-kel és a társaival, egyedül, a túlerővel szemben. 

Megfagyott a vér az ereimben, amikor az erdőben találtam magam, pont abban a helyzetben, ahogy azt elképzeltem. Igazam volt korábban. Ahogy megpillantott felém futott, de Eric gyorsabb volt, elkapott, és messzire taszított, akár egy rongybabát. Felsikoltottam a fájdalomtól, ami a hátamat érte, ahogy a fatörzsnek ütköztem. Ismét ott termett előttem, nem adva időt arra, hogy összeszedjem magam, s megragadva a karomat húzni kezdett a földön. Felordítottam a kíntól, amit a vállamban éreztem, ahogy kiugrott a helyéről, egész testemben remegtem a fájdalomtól, s fekete pontokat láttam a szemem előtt. 

Megpróbáltam ellenkezni, de minden mozdulattal csak rosszabb lett. A szorult helyzetben lévő Alice-re pillantottam, sikerült összeszednem az erőmet, s a vonszolás abba maradt, ahogy megállt az idő. Azonnal kirántottam magam Eric szorításából, és körbe pillantottam. Mindenki mozdulatlanul állt rajtam kívül. Feltérdeltem, összeszorítottam a fogam, és sikerült lángba borítanom három vámpírt, közvetlen Alice mellett, szépen sorjában. Éreztem a sós ízt a számban, a saját véremet, ez azonban még több erőt adott. Ki kell tartanom.

Egy újabb vámpírt intéztem el, amikor is a varázslat feloldódott, és ismét kibontakozott a heves harc, és az idő múlni kezdett. Alig kaptam levegőt, sípolt a tüdőm, és rúgkapálni kezdtem, amikor is karok fonódtak körém, szorosan tartva engem, gátolva bármiféle mozgásban. Lüktetett a vállam, de az adrenalin és a félelem kissé elnyomta az érzést.

- Ne nyúljanak hozzá – ordítottam teli torokból, amikor elkapták Alice-t. – Ne merjenek hozzá érni – kiáltottam dühösen, és vonaglani kezdtem fogva tartóm kezei között. A vámpírok megrohamozták, és lefogták őt. A földön feküdt, teljesen mozgásképtelenül, kétségbeesetten.  – Őt hagyják békén, neki ehhez semmi köze. Hallják? Én kellek maguknak, öljenek meg engem.

Felvisítottam, és valamiféle hiszti roham tört rám pánikrohammal keverve, amikor meghallottam barátnőm sikoltását. A legfájdalmasabb dolog volt, amit átkellet élnem. Letépték az egyik karját, és úgy hajították el, mintha egy üres Colás üveg lenne. – Engedjék el, ne merjenek hozzányúlni! Hallják? Hívd vissza őket, te szemét állat – förmedtem rá Ericre, de csak nevetve megrázta a fejét. – Dögöljetek meg – ordítottam, amikor a másik karjáért nyúltak, és ismét megpróbáltam kiszabadulni.

Barátnőm szemébe néztem, és zokogni kezdtem. Miattam történt mindez, pedig én a legjobbat akartam neki. Meg akartam védeni, meg akartam menteni őt. 

Nem tudom mi történt a következő pillanatban, de mintha meteor csapott volna a földbe, minden megremegett, és tűz ütött ki, amely gyorsan terjedt az erdőben. Mélyen legbelül tudtam, hogy én csináltam, de fogalmam sem volt arról, hogyan. Kimerültem, és bármennyire próbáltam megállítani az időt vagy segíteni neki, nem tudtam. Hasznavehetetlen voltam.

Alice rám nézett, szemeiben mintha könnyek csillantak volna meg, és egy apró mosoly félét küldött felém, talán azt jelezve, készen áll a halálra. De még mindezek ellenére is láttam a tekintetében a szeretet a félelem mellett. Mélyen a szemembe nézett, egy néma üzenetet küldve, aminek a jelentésével akkor még nem voltam tisztában.

- Sajnálom – suttogtam megtörten, azt kívánva, bár álom lenne ez az egész.

- Nem a te hibád, szeretlek, ezért jöttem ide. A legjobb barátnőm voltál. Mond meg… – kezdett bele, de nem tudta befejezni a mondatát. Ugyanabban a pillanatban sikoltottam fel, mint ahogy letépték a fejét.

- Ne, Alice! Ne! – Az egész erdő az én hangomtól remegett, a düh elárasztotta a bensőm, és éreztem, hogy valami nincs rendjén velem. Kiáltozva engedtek el, nem tudtam az indokát, nem is néztem hátra, csak az volt a fontos, hogy barátnőmhöz érjek. A tűz már teljesen belepte a testét, láttam a máglya kellős közepén, és arra gondoltam, nekem kellene ott lennem. Ez a boszorkányok sorsa. Előrevetemedtem, és felordítottam, ahogy a tűzbe nyúltam. A könnyeim záporoztak, szúrt a szívem, s a fájdalom elviselhetetlen volt. Amilyen gyorsan csak tudtam, Alice bokája köré kulcsoltam a kezem, és kihúztam onnan. Ijedten csapkodtam a levegőben, ahogy megpillantottam a lángban álló végtagomat. Bepánikoltam, és fogalmam sem volt arról, mit kéne tennem. Rémülve csapkodtam a karomat, és pánikszerűen a földre vetettem magam. Talán ez az érzés váltotta ki belőlem, hogy összeszedjem magam, és új erőre kapjak, hogy megszüntessem a tüzet. Már nem égett tovább a karom.  

Azonnal Alice teste felé fordultam, de már nem tudtam segíteni, a lángok martalékává vált, és nem maradt belőle más, csak hamu. 

Egyszerre éreztem ürességet, dühöt, fájdalmat, kétségbeesést, és mégis képtelen voltam elhinni, hogy ez a valóság, és Alice tényleg elment. Azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy a mágia magával ragadott. Anya figyelmeztetett, de nem törődtem vele. Ép azon voltam, hogy fekete mágiát használjak. Mindenkit holtan akartam látni, az agyam csak ekörül forgott. 

A következő pillanatok olyan álomszerűek voltak, mintha külső szemlélőként néztem volna magam. Az üresség, amit a szívemben éreztem, elvette az eszem és az ítélőképességem. Ahogy a vámpírokra meredtem, a harag egyre csak gyűlt bennem, úgy éreztem megfulladok, ha nem engedem ki az indulataimat. Muszáj volt megtennem. Ordítozni kezdtem, az erek megdagadtak a nyakamon és a homlokomon, s egyik pillanatról a másikra felrobbantak, hatalmas porfelhőt hagyva maguk mögött. 

Lerogytam a földre, és sírni kezdtem. Mindent elvesztettem, mindent elrontottam. Nem lett volna szabad kibékülnöm velük, nem kellett volna idejönnie. Kértem, hogy ne tegye. Miattam halt meg, miattam veszítette el a boldog életét, a családját, és a szerelmét. Jasper!

Alice és Jasper! Istenem, ez nem lehet. Nekik együtt kellett volna maradniuk, ez nem történhetett volna meg. 

Nem hallottam a kiáltozásokat, vagy a közeledő léptek hangját. Csak akkor eszméltem fel, hogy Cullenék megérkeztek, amikor pár méterre tőlem fékeztek le. Alig bírtam a szemükbe nézni, főleg Jasperébe nem, de muszáj volt.

A tekintetem mindent elárult. Némán megráztam a fejem, és újabb könnycseppek gördültek ki a szememből, ahogy Jasper ordítozni és tombolni kezdett. Az ő fájdalma mintha megduplázta volna az enyémet.

- Sajnálom – suttogtam, és még hevesebb sírásba kezdtem a pillantásától. Gyűlölt engem, láttam rajta, hogy azt kívánja, bár én haltam volna meg szerelme helyett. És abban a pillanatban ezt szerettem volna. Mindent megtettem volna, ha helyet cserélhetek Alice-szel.

***

Tisztában vagyok azzal, hogy talán túl léptem egy bizonyos határt ebben a fejezetben, de kérlek, ne mondjatok le rólam, vagy a történetről. Erre kérlek titeket. Nekem is ép elég nehéz volt kiírnom őt a történetből. :( Ne haragudjatok rám!

Annyit elmondhatok, hogy Alice nem tűnt el örökre. :)

Ez a fess fiatalember a képen pedig nem más, mint Eric - aki hála az égnek, de eltűnt a Föld felszínéről