Önzetlen szerelem – 13. fejezet

Sziasztok!

Ezúton szeretnék nektek Békés, Boldog Karácsonyt kívánni! Nagyon szeretlek titeket, és örülök, hogy már ennyi ideje velem vagytok! Érezzétek jól magatokat a szeretet ünnepén. :)

Jó olvasást!

Rossz napok

A Cullen házban voltam, egy számomra eddig ismeretlen szobában. Annyi sokk érhetett a mai nap, hogy arra sem emlékszem, hogy kerültem ide.  Teljesen kábult voltam, Carlisle kérdéseire is csak alig bírtam válaszolni. Az irodájába vitt, és ellátta minden egyes sérülésemet. Eltört pár bordám, kificamodott a vállam és elég durva égési sérüléseket szereztem, ami sajnos örökre nyomott hagyott rajtam, emlékeztetve hibáimra, és Alice halálára. Barátnőm elvesztését azt hiszem, sosem fogom tudni feldolgozni és megbocsátani magamnak. Ismét könnyek szöktek a szemembe, pedig annyit sírtam az elmúlt pár órában, hogy azt hittem, már képtelen vagyok rá.

Ha nem lettem volna jelen az erdőben, egyszerűen nem hittem volna el, hogy ezt történt, hogy Alice végleg elment. De ott voltam, láttam az egészet, éreztem a szenvedését és a félelmét, hiszen láttam rajta. 

Komótosan ballagtam le a nappaliba, miután megágyaztam és úgy hagytam a szobát, mint ahogy beléptem. A történtek után nem akartam itt lenni, nem akartam, hogy engem lássanak. A személyt, aki miatt meghalt a lányuk, testvérük, nagynénjük, vagy a szerelmük. Nem érdemeltem meg a történtek után, hogy törődjenek velem. 

Ugyan folyton azt mondogatták, nem az én hibám, ami történt, nem hittem nekik. Csak azt akarják, hogy ne érezzem rosszul magam, de hazudnak saját maguknak. Minden miattam volt, és csak Jasper merte megmondani a véleményét. Akkor, ott az erdőben, megtört bennem valami. Egy utolsó féregnek, egy gyilkosnak éreztem magam az ő szemén keresztül. 

Mindenki felém kapta a fejét, ahogy leértem a lépcsőn. Esmé tekintetét látva összeszorult a mellkasom. Ha tehetné, órákig bőgne, és most kisírt szemmel nézne rám, de hát a vámpírok képtelenek rá. De akkor, ott az erdőben, mégis úgy tűnt, hogy Alice sír…

Kinyitottam a számat, hogy elköszönjek tőlük, hogy még egyszer bocsánatot kérjek, hogy bármit is mondjak, de nem tudtam. Képtelen voltam egy értelmes mondatot, vagy akár egy szót is kinyögni. Könnybe lábadt a szemem, és elnéztem róluk. A házat egészen rendbe pofozták, de alig volt bútor a földszinten. Amikor idejöttem, hogy segítsek nekik, láttam a véres csatát, de itt hagytam őket. Alice egyedül volt, neki kellett volna segítenem. Nem tudtam, hogy mennyire fognak boldogulni, de nekik mégis csak több esélyük volt. Amikor idehoztak, minden romokban állt, úgy nézett ki a villa, mintha kitört volna a harmadik világháború. Amíg én önmagamat sajnáltattam, ők rendbe pofozták a házat. Szánalmas vagyok.

- J… Jasper? – hangom rekedt volt, halk és erőtlen. Nem tudtam miért ez volt az első kérdésem, de ez csúszott ki ajkaim közül.

- Nem tudjuk. Azt hiszem elment valamerre, hogy kiszellőztesse a fejét és feldolgozza… feldolgozza Alice halálát – mondta Edward, és megköszörülte a torkát. Tudtam, hogy mennyire közel állt Edward és Alice egymáshoz, és a mellkasomban még nagyobb fájdalmat éreztem. Miért nem öltek meg? Hiszen elvettem az életét. 

Megdobbant a szívem, amikor egy szellem körvonalát pillantottam meg magam előtt. Ajkam kissé elnyílt, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Azt akartam, hogy hagyjon békén.

- Adne – hallottam meg anyám hangját, és a sírás mintha a torkomat is összeszorította volna. Ijedten kezdtem hátrálni, amikor felém közeledett. Hallottam, hogy a többiek a nevemet szólongatják, de képtelen voltam reagálni rájuk. – Adne – szólított meg ismét lágyan, és elszakadt a cérna.

- Menj el. Tűnj el innen és hagyj békén – ordítottam magamból kikelve, le sem véve a szememet anyámról. 

- Ariadne kincsem, ne csináld ezt. Beszéljünk róla, beszéljük meg. 

- Nincs miről beszélnünk. Már nincs. Kértelek, hogy áruld el, kértelek, hogy beszéljük meg, de nem engedted. Megint cserbenhagytál. Ha elmondtad volna, ha elmondtad volna mi… – A hangom elcsuklott, és heves remegésbe kezdtem, ahogy közelebb lépett felém, kinyújtott karokkal.  – Hagyj békén, tűnj el innen és az életemből is – kiáltottam, és kiviharoztam a lakásból. Nem akartam egy légtérben lenni az anyámmal. Ha segített volna, nem történt volna meg mindez, nem halt volna meg Alice, és most nem gyászolnánk mindannyian. 

Az erdőbe vetettem magam, és egyenesen futni kezdtem, abba az irányba, amelybe a házunkat sejtettem. Nem voltam jó állapotban, ötven méter után lihegni kezdtem, mintha tíz kilométert futottam volna, de nem álltam le. A könnyeim patakokban folytak, és folyton elvágódtam vagy megbotlottam, de talpra álltam, és ismét rohanni kezdtem. Úgy éreztem, a belsőm mindjárt felrobban, feszített, mintha satuba szorították volna. Hirtelen fékeztem le, és néztem körbe. Az erdő sötét volt, a madarak csicsergése zihálásommal párosult, az egész egy horror filmbe illő jelenet volt. Felordítottam a fájdalomtól, amit éreztem. Olyan hangosan üvöltöttem, amennyire csak tudtam, s éreztem, hogy az erőlködéstől a fejem is elvörösödött, és kidagadtak az erek a homlokomon. Ki kellett adnom magamból a fájdalmat, amit éreztem. 

Hangosan lihegtem, és az erdő elnémult körülöttem. Legszívesebben lerogytam volna a földre, és magzatpózban hevertem volna az erdő közepén, órákig, magányosan. De erőt vettem magamon, megtöröltem könnyáztatta arcomat és hazafelé futottam. Nem érdekelt, hogy a többiek otthon vannak-e vagy sem, nem érdekelt, hogy észrevesznek-e és lebukok. Semmi sem érdekelt. Felvágtattam a lépcsőn, hangosan csaptam be magam mögött az ajtót, s miután elfordítottam a kulcsot a zárban, a sötétítőt is elhúztam. Eszembe jutott, hogy alig pár órája Alice a szobámban keresett. Itt volt utoljára, mielőtt meghalt volna.

A szatyrokba, és a dobozokba rúgtam bele, amit nemrég kaptam tőle. Levertem mindent az asztalomról, egyszerűen csak törni, zúzni akartam. Kirántottam az ágy matracomat, és megpróbáltam olyan messzire hajítani, amennyire csak tudtam, ám az nehezebb volt, mint számítottam, s a lendülettől előre estem, de még idejében sikerült megtámaszkodnom. Felszisszentem a csuklómat ért fájdalomtól, és a szobám sarkáig hátráltam. Felhúztam lábaimat, átkaroltam őket, és idegesen ringatóztam előre-hátra, mintha megőrültem volna. És talán nem is álltam tőle olyan messze. Újra-és újra lejátszódott előttem minden, ami az erdőben történt. Amit Eric mondott, amit a vámpírok tettek a barátnőmmel, a félelem a szemében, majd a beletörődés. Hirtelen ötlettől vezérelve álltam fel, és léptem a ládámhoz. Gyakorlott mozdulattal nyitottam fel a tetejét, és pakoltam ki belőle mindent, ami kellhet. 

Még sosem idéztem szellemet, azonban most készen álltam rá. Beszélnem kellett Lyndsy-vel, tudnom kellett, miért történt ez az egész. Azt akartam hallani, hogy neki semmi köze ehhez az egészhez, amit Eric mondott mind hazugság volt, egytől egyik. 

Ahogy magam köré helyeztem a gyertyákat, undorodva húztam lejjebb a kardigánomat. Ugyan be volt kötözve a kezem, és nem láttam rajta a tűz okozta hólyagokat, mégis undorodtam. Rossz volt a tenyeremre, az alkalomra pillantani. Nem tudom, hogy elővigyázatosságból fogtam-e fel a hajamat, de megtettem. Az erdőben megpörkölődött, és most, hogy magam köré helyeztem a gyertyákat, kicsit féltem. Nagy levegőt vettem, behunytam a szemem, és csak akkor nyitottam ki, amikor meghallottam, hogy a kanócok lángra kaptak. Nem tudtam, hogy helyes dolog-e az, amit teszek, de már nem hátrálhattam meg.

Magam elé képzeltem vidáman csillogó kék szemét, a lágy, barna fürtöket, és a kedves hangját, amivel mindig meg tudott nyugtatni. Aztán, megijedtem és dühös lettem…

Mégsem voltam felkészülve rá, nem akartam őt látni. Eloltottam magam körül a gyertyákat, és kapkodva vettem a levegőt. Nem akarom őt látni, soha többet. Nem akartam a magyarázatát hallani.

Nagy nehezen felemelkedtem a földről, és körbepillantottam a szobámban. Kész káosz volt a kis helységben, mintha közelharcba keveredtem volna valakivel. A szatyrokhoz és dobozokhoz léptem, amelyeket Alice-től kaptam. Alice – gondoltam barátnőm nevére, és könnybe lábadt a szemem, de kipislogtam könnyeimet. Begyűrtem őket a szekrényembe, és mielőtt kiestek volna, becsuktam az ajtaját. Máris elfogadhatóbban festett a kis szobám, amely valamilyen szinten a menedékem volt, de nem volt erőm ahhoz, hogy még jobban helyre pofozzam.

Befeküdtem inkább az ágyamba, szorosan magamra húztam a takaróm, és sikerült nagy nehezen  álomba merülnöm, csakhogy közel sem voltak kellemes álmaim. Számíthattam volna arra, hogy a tudatalattim még alvás közben is kínozni fog.

Dühösen nyitottam ki a könyvemet, elővettem a ládámból egy mozsarat és néhány szárított növényt, amiről azt sem tudtam, mi mire való. De korábban láttam egy jó altató hatású keveréket, és azt gondoltam, tökéletes lesz, ha aludni is szeretnék. Részletesen leírta a könyv, miből mennyit tegyek, hogy készítsem el, és rajzokkal illusztrálták a hozzávalókat. Piskóta lesz – gondoltam magamban, és megdörzsöltem a szemem. Minden vágyam az volt, hogy végre nyugodtan alhassak.

Kamilla, fehér ürömfű, galagonya – mondtam hangosan az összetevőket, miközben a mozsárba dobtam őket, de néhánnyal ugyancsak meggyűlt a bajom. A képek annyira rossz minőségűek és régiek voltak, de a végén elégedettséget éreztem. Az első főzetemet ép az imént készítettem el, nem törtem el semmit és nem is robbant fel semmi. Leosontam a konyhába, hogy elkészítsem a főzetet, és miután megittam, bedőltem az ágyba. Nem tudom, hogy mennyi ideig aludtam, de a rémálmok most sem kíméltek. Arra gondoltam, talán több idő kell, míg érződik a tea hatása. A hétvégém nem telt másképp. Folyton teát ittam, de a rémálmok még így is a tudatomba férkőztek, mégis nyugodtabbnak éreztem magam a löttytől, fáradtnak és álmosnak. Hatott a tea, csak nem úgy, ahogy vártam. Van ennek valami értelme?

Nem tudtam, de Vasárnap este, miután beszamárfüleztem a könyvemben a tea receptjét, bepakoltam a táskámba, és arra gondoltam, talán valamelyik összetevőből kevesebbet tettem bele. Mivel lejárt a büntetőm, az elzárásnak vége, holnap már iskolába kell mennem. Nem volt energiám a holnapon gondolkozni, beálltam a zuhany alá, meg mostam a hajam és a fogam, majd bedőltem az ágyba. Mivel az egész hétvégét átaludtam, Vasárnap már nem is mertem a főzetemből inni, féltem, hogy esetleg a volán mögött is elalszom, az álom azonban így is a szememre jött egy idő után.

A Hétfő reggelem kissé nehezen indult. Rémálmaim voltak, ismét. Azt hiszem, meg sem kellett volna lepődnöm ezen, már kezdtek természetessé válni az életemben. Majdhogynem ébren is rémálmok gyötörtek. Lezuhanyoztam, hajamat szoros kontyba fogtam, és a szobám felé vettem az irányt. Nem tudtam, hogy mit kéne felvennem. Az új ruháim folyton Alice-re emlékeztettek, legszívesebben kidobtam volna őket vagy elajándékoztam volna, de olyan nagy szeretettel kaptam őket, hogy nem volt szívem megtenni, és Alice emlékébe taposni. Egy kék hosszú ujjú felsőt vettem fel, hogy takarja égési sérüléseimet, és egy farmert. Olyan voltam, mint mindig. Egyszerű és megtört, de próbáltam elrejteni, ahogy mindig is tettem. Ahogy a tükörbe pillantottam, elfintorodtam. Eltelt több mint egy hét, és a monokli még mindig az arcomon virított. Engem ugyan nem zavart, de azért azt nem akartam, hogy a többiek lássák. Ugyan a napok teltével halványabbá vált, én még most is láttam. Leengedtem inkább a hajam, és a konyhába siettem. Elvettem egy almát a konyhapultról, hogy valami mégis legyen nálam, de nem voltam éhes, alig ettem a napokban. Egyszerűen magamra sem ismertem, a lányra, aki evett, ha szomorú volt, ha boldog volt, ha unatkozott… És most, minden falat maga a pokol volt. 

Beültem a kocsimba, és a suli felé vettem az irányt. Bekapcsoltam a rádiót, és tekintetemet előre szegeztem. Képtelen voltam az utóbbi időben az erdőre pillantani, kerültem a természet minden formáját. Kissé a műszerfal felé hajoltam, hogy állomást váltsak, ugyanis a sok hirdetés és reklám az agyamra ment. Amikor felpillantottam, bevágtam a satuféket. A szemembe könny szökött, és verejtékcsepp gyöngyözött a homlokomon. Csak egy pillanatra, de mintha őt láttam volna. Mintha Alice nézett volna engem, közvetlen közelről. A semmiből került elő, és eltűnt, minden figyelmeztetés nélkül. Nem tudtam mit gondoljak. Megráztam a fejem, és a kormányt kezdtem indulatosan csapkodni.

Csak képzelődtem. A kialvatlanság gyakran okoz ilyen hallucinációkat. Alice nem lehetett itt szellemként, nem, hiszen jó pár napja már anyát sem láttam, amit nem is bántam különösebben, még most is mérges voltam rá. Nem is tudtam szavakba önteni az érzéseimet, amit vele kapcsolatban éreztem. Minden olyan kusza volt.

Beléptem az iskolába, az ismerős falak között járkáltam, mégis úgy éreztem, mintha az első napomon lennék, csak minden sokkal rosszabb volt. Elhaladtam az ismerős termek mellett, de az adminisztrációs részlegnél megtorpantam. Mr. Bourdon irodájának ajtaján megakadt a szemem, de nem léptem be, végül sietős léptekkel rohantam az első órámra. Nem tudom elmondani, hogy mi volt azon az órán, vagy bármelyik másikon. Magam elé néztem, és végig azon voltam, hogy kizárjam az elmémből azokat a szörnyű emlékképeket. Nem néztem semerre, egyszerre semmit sem fogtam fel magam körül. Olyan voltam, mint egy robot, vagy egy zombi. Bementem a terembe, a csengőszóra vártam, és miután letelt a negyvenöt perc, ismét megindultam egy másik terembe, és kezdődött minden előröl. Azt hiszem, a spanyol óra zökkentett ki ebből az állapotból. A szokásos helyemre ültem, és ahogy magam mellé pillantottam, Alice üres helyének látványa teljesen kikészített. Eszembe jutott a módszerünk, ahogy végig csevegtük az órákat, a mosolya, a hangja, a barátságos tekintete, és nem tudtam megállítani a könnyeimet. Szaggatottan vettem a levegőt, úgy éreztem, a terem egyre kisebb-és kisebb, és végül kiszorítja belőlem a levegőt, az életem. Felpattantam ültemből, a székem hangosan borult fel a lendülettől, mire mindenki rám emelte a tekintetét, de nem foglalkoztam velük. Nem volt még bent a tanár, de egyébként sem akadályozta volna meg, hogy kifussak a teremből. Olyan gyorsan haladtam a folyosón, mintha az életem múlna rajta. Tudtam, hogy hamarosan megszólal a csengő, de még most is rengeteg ember lófrált itt, akiket ingerülten löktem el magamtól. Mindenki útban volt, én pedig nem kaptam levegőt, mintha egy láthatatlan kéz szorítaná a torkomat. 

Egészen a parkolóig futottam, nem néztem sem jobbra, vagy balra, egy autó bármikor elüthetett volna, de egyszerűen képtelen voltam arra, hogy lelassítsak. Lihegtem, alig kaptam levegőt, és megtámaszkodtam a térdeimen, leheletem látszott a levegőben. A tudatra, hogy ha Alice itt lenne most velem, és mellettem teremne, még jobban sírni kezdtem, és egészen a kocsimig botorkáltam. Úgy nézhettem ki, mint egy részeg, de nem érdekelt. Az sem érdekelt, hogy szakad az eső, és bőrig áztam. Remegő kezekkel nyúltam a zsebembe a kocsi kulcsomért, és sikerült bekászálódnom a vezetőüléshez. Fejemet a kormányra hajtottam, és mélyeket lélegeztem, próbáltam lenyugtatni magam, s mikor nagyjából sikerült, gyújtást adtam. 

A levegő bennem rekedt, amikor ismét megpillantottam Alice-t. Mit akar tőlem? Mit akarsz tőlem? – suttogtam magam elé, és megráztam a fejem. Félelem hasított belém, ez egyáltalán nem olyan volt, mint amikor anya szellemét pillantottam meg. Belőle sugárzott a béke és a szeretet, Alice pedig… mintha egy horror film szereplője lenne, mintha az az ijesztő nő lenne a Kör című filmből, aki kilép a TV-ből, ő csak állt az iskola bejáratánál, és engem nézett. Egyáltalán nem volt békés, ezt még ilyen távolságból is láttam. Megdörzsöltem a szemem, és amikor ismét felpillantottam, már nem volt ott. 

El kellett tűnnöm innen minél hamarabb, így gyorsan kitolattam, és hazafelé vettem az irányt. Az ujjaim elfehéredtek, ahogy a kormánykereket markoltam, és hol a visszapillantó tükrökbe meredtem, hol oldalra, hol magam elé. Kezdtem paranoiás lenni, de magamnak is féltem ezt beismerni. 

Remegő újakkal nyúltam ismét a rádió felé, de amikor megpillantottam egy fehér tenyeret magam mellett a hangerő gombnál, fejemet automatikusan kaptam fel, és ijedten rántottam arrébb a kormányt, ahogy az anyósülésen megpillantottam őt. 

Alice velem volt, és azt akarta, hogy meghaljak.