Önzetlen szerelem – 11. fejezet

Sziasztok!

Nagy sokára végre meghoztam az extra hosszú fejezetet, remélem tetszeni fog nektek, és megajándékoztok pár kommenttel. :)

Köszönöm a türelmeteket, és elnézést az esetleges hibákért...

Jó olvasást!

Utolsó boldog pillanatok

A hangom remegett, amikor megszólaltam. Féltem, teljes mértékben rettegtem, s bár nem akartam meghalni a történtek ellenére sem, nem volt erőm semmihez. 

- Csak csináld gyorsan – kértem, és megtöröltem a szemem. Felpillantottam, de a sötétségben semmit sem láttam. A padló megnyikordult, és a szívem, ha lehet, még hevesebben kezdett verni. Hát eljött a vég, és anyát is cserbenhagytam. Megígértem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy túléljem és felkészüljek a katasztrófára, de kudarcot vallottam. Ismét. Lecsuktam a szemem, és fejemet a térdemre hajtottam. Nem akartam a gyilkosom látni, csak túl akartam lépni mindenen. – Essünk túl rajta, kérlek – fogtam könyörgőre, ugyanis képtelen voltam magam tartani. A fájdalom majd’ szétfeszítette a mellkasom, és vágytam a megnyugvásra, a békére. 

- Én vagyok az – suttogta egy gyengéd hang, akire elsőre nem is ismertem rá, a döbbenet és a félelem okozta vegyes érzéseimtől. – Én vagyok az, és nem foglak bántani – folytatta, és hideg tenyerét az arcomra fektette. 

- Jas… Jasper? – kérdeztem, és hangom elcsuklott. – Mit keresel itt? Nem kéne itt lenned – kezdtem bele zavartan, és a könnycseppeket törölgettem, bár tudtam, így is látja könnyáztatta szememet. Utáltam mások előtt bőgni. 

- De, pontosan itt kell lennem – felelte, és hideg tenyerét az ajkamhoz érintette. Óvatosan nyúlt felém, mégis felszisszentem a fájdalomtól.  – Sajnálom – húzta el gyorsan a kezét a sajgó ponttól, és hirtelen állt fel mellőlem, majd megnyikordult súlya alatt a padló, és egy pillanattal később fény töltötte be az egész szobát, s visszasietett hozzám. 

Egy hosszúnak tűnő pillanatig engem nézett, felduzzadt arcomat, könnyáztatta szememet, és megengedtem magamnak azt a luxust, hogy én is végigmérjem őt. Most is fantasztikusan nézett ki, kék ingje még fakóbbá varázsolta bőrét, de jól nézett ki. A szépség és a szörnyeteg, ahol egyértelműen én voltam az utóbbi. – Mit hittél ki van itt? – A kérdés váratlanul ért, és fogalmam sem volt, hogy mit is kéne felelnem. Elpirultam, és a hajamat kezdtem birizgálni.

- Nem kéne itt lenned – mondtam inkább ismét, és felálltam. A lábam megremegett, de talpon maradtam. Elfordítottam a kulcsot a zárban, és fejemet nekitámasztottam az ajtónak. Nem akartam, hogy bárki is bejöjjön, bár nem láttam sok esélyt arra, hogy Julie feljöjjön, vagy bárki más, nem is beszélve Tomról. Sosem tekintett rám lányaként. Már rég meg kellett volna ezt tanulnom, és talán nem is fájna ennyire a tudat, hogy csalódott bennem vagy az, hogy megütött.  Nem akartam őket látni, soha többet. Nagy levegőt vettem, és hátra pillantottam. – El kéne menned – kérleltem, és táskámat a szobasarkába rúgtam.

- Nem megyek sehova – szólt határozottan, és ijedten rázkódtam össze. Bocsánatkérően pillantott rám, és megfogva a kezemet, az ágyamhoz vezetett.  Leültem, és kíváncsian néztem Jaspert, ahogy az ébresztőórámhoz sétált, és bekapcsolta a rádiót. – Így nem fognak hallani minket – folytatta mosolyogva, és döbbentem pillantottam rá. Biztos voltam abban, hogy ő nem abban az értelemben mondta ezt, mint ahogy nekem jött le elsőre. Elhessegettem a gondolatot, ami élénken játszódott le a fejemben, és felálltam, hogy megnézzem az arcomat a tükörben. Elborzadva léptem hátra, és ismét könnybe lábadt a szemem, egyszerűen pocsékul festettem. A szám már feldagadt, kissé véres is volt, Tom keze nyomát pedig tisztán kivehettem az arcom jobb oldalán. Nem tudtam mennyi idő lesz, míg végleg elmúlik, de gyanítottam, nem mostanság lesz. Óvatosan érintettem meg a felduzzadt területet, de rögtön meg is bántam. Kinyitottam az ajtót, óvatosan körbe kémleltem, és senkit sem láttam. 

Le akartam menni a konyhába, hogy felhozzak valamit a jéghűtőből, amit az arcomra tehetek, például fagyasztott borsót, de nem tudhattam biztosra, hogy hol vannak a többiek, és nem akartam kockáztatni. Becsuktam az ajtót, elfordítottam a kulcsot a zárban, az ágyra vetődtem, és a plafont kémleltem. Gyanítottam, Jasper nem fog elmenni, bármennyire is kérem. 

- Akarsz róla beszélni? – szólalt meg nagy sokára, és csak akkor tűnt fel, hogy percek óta engem néz. 

- Nem igazán. Nincs mit mondanom – feleltem, és megköszörültem a torkom. Éreztem, hogy a sírás határán vagyok, és nem akartam, hogy tovább feszegesse, mert tisztában voltam azzal, hogy nem fogom tudni tartani magam. 

- Ha ez számít, mi büszkék voltunk rád mindannyian – szólt, és hitetlenkedve néztem rá. Felnevettem, minden jó kedv nélkül. – Komolyan mondom, ne nevess. Végre kiálltál magadért, ami fantasztikus dolog. Már vártuk, hogy mikor következik be, mert nem hagyhatod, hogy elnyomjanak. Ugyanannyi jogod van a boldog élethez, mint nekik. – Ennyi elég volt, és már folytak is a könnyeim.

- Mennyit… mennyit hallottál? – kérdeztem meg, küszködve a sírással. 

Jasper hirtelen pillantott az ajtó felé, és intett csendre ugyanabban a pillanatban. – Itt van az édesapád – suttogta, és azon nyomban követtem a tekintetét, a remény betöltötte az egész mellkasom, még egy halvány mosoly is az arcomra kúszott, azonban a kilincs nem mozdult. Beharaptam az ajkam, és nagyot nyeltem. Jasper izmai ellazultak, ahogy elsétált Tom az ajtómtól, bennem pedig ismét romba dőlt minden. Nem is tudom mit reméltem. Hogy bejön és bocsánatot kér? Hogy megölel, és azt mondja, engem is szeret? El kell fogadnom, hogy ez sosem fog megtörténni. Meg kell tanulnom ezt a leckét, hogy soha többet ne érjen fájdalom. 

Jasper közelebb jött, leült mellém, és hogy vigasztaljon, a hátam kezdte el simogatni. Teljesen megadtam magam a fájdalomnak, a vállán kezdtem keserves sírásba, amit némán tűrt. Szorosabbra fonta körülöttem a karját, és úgy éreztem, biztonságban vagyok. Mellette úgy éreztem, semmilyen baj nem érhet, s így lassan-lassan alábbhagytak könnyeim. 

- Jobbat érdemelsz – kezdett bele, nehezteléssel a hangjában. Elhúzódtam tőle, és nem túl nőiesen, kifújtam az orrom. Elgondolkodtam a szavain, de nem tudtam mit felelni rá, viszont eszembe jutott valami, amit tudni akartam. 

- Mennyit hallottál? – kérdeztem meg ismét, és visszaültem az ágyamra.

- Mindent. Azóta itt vagyok, hogy hazaérkeztél. – Majdnem felnevettem a szóhasználatán. Bármit mondtam volna erre a házra, csak az otthont nem. – Sajnálom, hogy ezen keresztül kellett menned – folytatta, és tekintete körbejárta az arcom. Lassan mozdult felém, ujjai óvatosan érintették meg a feldagadt területet. Megrázkódtam, de ujjaimat az övére kulcsoltam, amikor készült elhúzni a karját, és megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Hideg bőre gyógyírként hatott, s a lüktetés kissé alábbhagyott. Teljesen elfelejtkeztem volna a tényről, hogy mellettem ül, ha nem éreztem volna az erdő illatát magam körül. Nem tudom mennyi idő telhetett el így, percek, vagy órák, de megilletődve húzódtam el tőle.

- Sajnálom – mentegetőztem hirtelen, és úgy tűnt, legalább annyira zavarodott, mint én. – Kérlek, menj haza. Nem akarok egy újabb vitát Rosalie-val. 

Hitetlenkedve pillantott rám, aztán halkan elvette magát. 

- Azt hiszed, érdekel minket Rose véleménye? Teljesen feleslegesen menekültél el tőlünk, és kerültél bennünket napokig. Senki sem veszi komolyan ilyen tekintetben, nem kell aggódnod miatta. A családunkhoz tartozol, és szeretném, ha tudnád, ránk bármikor számíthatsz. – Érzékenyen érintett az, amit mondott, de éreztem, valóban így gondolja. Közelebb éreztem magam hozzájuk, mint az egyetlen élő rokonomhoz, az apámhoz.

- Köszönöm – suttogtam, és beharaptam az ajkam, a fájdalomtól kicsit összerándultam, de nem akartam megint előtte elérzékenyülni. Ez a téma világ életemben könnyeket csalt a szemembe, valahogy akkor sem éreztem azt, hogy valahová tartozom, amíg anyáékkal éltem. Nem éreztem azt, hogy egy nagy, és boldog családban élnék. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha valamit mondani akarna, de meggondolta magát, és felállt. 

- Pihend ki magad, holnap találkozunk – köszönt el, és kecsesen ugrott ki az ablakon. Egy percig némán meredtem utána, és bámultam az erdőt, végül becsuktam az ablakot. Összeszedtem a cuccaim, és kimerészkedtem a fürdőbe. Szerencsém volt, senkivel sem találkoztam útközben. 

Felfogtam a hajam, és megmostam az arcom. A víz kicsit csípett, mégis jól esett. Szánalmasan néztem ki és úgy is éreztem magam. Beálltam a zuhany alá, és hosszú percekig engedtem magamra a meleg vizet, s csak ekkor tudatosult bennem, hogy Jasper volt nálam, a szobámban. El sem tudtam képzelni, hogy miért jött ide, ráadásul pont ő. Vajon ezek után minden megváltozik? Minden olyan lesz, mint amikor ideköltöztünk? 

Magamra kaptam a pizsamámat, fülemet az ajtónak tapasztottam, és amikor úgy ítéltem meg, nincs senki a folyosón, kinyitottam azt, és azon voltam, hogy minél korábban érjek vissza a szobámba, hogy magamra zárhassam az ajtót, de útközben Ryan-be botlottam. Zavartan pillantottam mostohatestvéremre, akinek földbegyökerezett a lába. Mielőtt alaposan megnézhette volna az arcom, elvágtattam mellette, és becsaptam az ajtóm. Nem voltam biztos benne, de mintha egy elszörnyedt Istenemet motyogott volna az orra alatt. 

Levetődtem az ágyamra, és a plafont kémleltem, amikor megéreztem édesanyám közelségét.

Nem mondott semmit, csak leült az ágyamra, ami egyáltalán nem süppedt le a súlya alatt. Nem is tudom mit vártam, hiszem szellemként jelent meg előttem minden alkalommal. 

- Úgy szeretném, ha itt lennél – suttogtam neki, és könnybe lábadt a szemem. Sok problémánk volt anno, egyre többet veszekedtünk, de szerettem őt, hiszen az anyukám volt. 

- Ne hibáztasd apádat, nehéz helyzetben van. Nem tudja, hogyan is viszonyuljon hozzád ebben a helyzetben. 

- Te csak ne védd őt, jó?

- Nem védem, csak azt mondom, hogy nem volt elég ideje, hogy megismerjen. Évek óta együtt él Julie-val, és lányaiként tekint Megre és Carlyra, ha tetszik, ha nem.

- Nem is akar megismerni. Majd’ másfél éve élek velük, de semmit sem tud rólam – vágtam a szavába idegesen, és felültem, hogy a szemébe nézhessek. – Nem tesz semmit azért, hogy boldog legyek ebben a házban. Nem mond semmit, amikor megaláznak, nem… – A hangom elakadt, és az ablak felé pillantottam. 

- Sajnálom, kincsem. – Csak ennyit mondott, és kedvem támadt volna megölelni. Végignéztem rajta, a kissé áttetsző testén, és vegyes érzéseim lettek az ötletemet illetően. Egyrészt felvillanyozódtam a lehetőségtől, másrészt megijedtem. 

- Vissza tudnálak hozni – szóltam halkan, hangom tompa volt, távoli, ahogy a gondolataimban jártam. 

Anya dühös szemekkel nézett felém, ami rögtön magamhoz térített. Magam köré tekertem a takaróm, és kissé értetlenül meredtem rá. 

- Soha ne merj fekete mágiát használni. Megértetted? Veszélyes, és mindennek meg van a maga következménye és ára. – A hangja komoly volt és szigorú, olyannyira, hogy talán még sosem hallottam ilyennek. Megrémisztett a határozottság, ami csak úgy sütött a szeméből.

- De…

- Nincs semmi de – szakított félbe ingerülten. – Nem használhatsz fekete mágiát, és kész. – Mint ahogy a beszélgetésünk is. Anya pillanatokon belül eltűnt, minden további szó vagy figyelmeztetés nélkül. Sokáig csak meredtem a semmibe, értetlenül néztem arra, ahol legutóbb láttam, majd a ládámhoz sétáltam, és magamhoz ragadtam a könyvem. Kinyitottam, és a fekete mágiához lapoztam, hogy többet megtudjak róla, és egészen addig böngésztem a lapokat, míg el nem nyomott az álom. 

Fáradtan fordultam a másik oldalamra, és feljebb húztam a takarómat. Egész testemben remegtem, így összehúztam magam, amikor is halk neszezést hallottam meg, a közvetlen közelemben. A szemem kipattant és egy mosolygó Alice-szel találtam szembe magam. Ijedten hőköltem hátra, és majdnem leestem az ágyról. 

- Ne csinálj többet ilyet – förmedtem rá halkan, és kómásan dörzsölgettem a szemem.

- Neked is szia – köszöntött megrovóan, de mosolygott, és levetődött mellém az ágyra. Úgy tett, mintha semmi sem történt volna, és minden rendben lenne köztünk. Nem hozta fel a legutóbbi találkozásunkat a Cullen villában, Rose megjegyzését, vagy az ebédlőben történteket. Szomorúan pillantott az arcomra, végül felvette a földről a táskáját és szélesen elvigyorodott. 

- Öltözz fel. Elkészítem a sminked, és benézünk a városba – mondta, és lerántotta rólam a takarót. 

- Szobafogságban vagyok – közöltem könnyedén, de azért mégis kikeltem az ágyból és a szekrényemhez sétáltam.

- Nagyszerű, én meg Alice Cullen vagyok, vámpír, akinek különleges képességei vannak, többek között a gyorsaság és a látomások. Na, gyerünk már! Ne kéresd magad. Nem fogunk lebukni. Látni fogom, ha beakarnak jönni hozzád, és hipp-hopp visszahozlak, nem lesz gond – mondta, és mosoly kúszott az arcomra.  Nem voltam bolond, hogy kihagyjam ezt a lehetőséget. Belebújtam egy kényelmes farmerbe, és magamra kaptam egy kék pólót. Alice leültetett az ágyamra és pár perc alatt úgy puccba vágott, hogy a monoklim ellenére is azt mondtam, egész jól nézek ki. Lágy sminket vitt fel, és sikerült annyira eltüntetnie a zúzódást, hogy csak azok láthatták helyét, akik tudták, hogy ott van. 

Magamhoz ragadtam a pénztárcám, a lakáskulcsom és az egyik táskámba beledobtam őket.  A könyvemet a ládába tettem, bekapcsoltam a rádiót, és mielőtt Alice felkapott volna, egy utolsó pillantást vetettem az ajtómra. Zárva volt és nem is szándékoztam a közeljövőben változtatni ezen. 

Alice erősen tartott engem a karjában, és keresztülfutott velem az erdőn, egészen a garázsukig. Megdöbbentet a sebesség, amivel haladtunk, ugyanakkor lenyűgözött. Kezdetben csukott szemmel összpontosítottam a gyomromra, és hogy minden rendben legyen, de csak néhány másodperc kellett, hogy rájöjjek, milyen eszméletlen is ez az egész, mire kipattant a szemem, és magamba ittam mindent, amit csak lehetett. A sebességet, a látványt vagy ahogy a szél belekap a hajamba.

Nem mentem be a Cullen villába, egyenesen a garázs felé vettük az utat, ahol is Alice letett egy BMW mellett. Nem voltam nagy guru ilyen téren, de elég frankó járgány volt.  Egészen addig fel sem merült bennem merre megyünk, míg be nem értünk Seattle-be. Lefékeztünk egy bevásárlóközpont előtt, és mielőtt kiszállhatunk volna, nagy levegőt vettem és beszélni kezdtem.

- Várj! – kértem őt, és a műszerfalra szegeztem a tekintetem. – Szeretném, ha megbeszélnénk a múltkoriakat és tiszta vizet öntenénk a pohárba. Én… – kezdtem bele, de Alice megértően, mosolyogva szakított félbe.

- Nincs rá semmi szükség. Nem értettem egyet Rosalie-val, csak minden olyan furcsán jött ki. Félreértetted a csendet és a viselkedésünket, aztán úgy elrohantál és kizártál bennünket az életedből. Nem tudom mit csináltál a képességeinkkel, de teljesen blokkoltál minket.

- Adne Gardner vagyok, boszorkány – kezdtem én is hasonló stílusban, mint pár perce ő, de nem reagált rá, valami azonban szöget ütött a fejemben. – Várj csak! Ha sikerült téged is blokkoljalak, hogy fogod látni, mikorra kell hazaérnünk?

Csibészesen elmosolyodott, és csak ennyit felet: Ne aggódj semmin, és kipattant a kocsiból. Kissé döbbentem néztem felé, aztán követtem én is, kiszálltam az autóból. 

Kicsit reméltem, hogy beülünk egy jó kis filmre, de Alice első útja a ruhaboltokba vezetett, és olyan nagy élvezettel járta a sorokat, hogy alig hittem a szememnek. Követtem őt, mint egy kiskutya, és némán figyeltem, ahogy céltudatosan járkál ide-oda, és halmozza a ruhákat. Kissé elborzadtam és eszembe jutott, hogy mennyi ideig kell még itt szenvedni. Hajlamos vagyok ilyenkor az életemet is elunni. Nem volt semmi bajom a vásárlással, de előtte rá kell készülnöm, amire most egyértelműen nem volt lehetőségem.

- Te nem próbálsz semmit?

- Nem, köszi – válaszoltam szűkszavúan, és akaratlanul is eszem bejutott a pénztárcám és az a pár dolcsi, ami benne volt. Mivel sosem voltunk gazdagok, nem engedhettük meg igazán, hogy így eljöjjünk vásárolni, mint ahogy Alice rángatott el engem. Eléggé smucig voltam ilyen szempontból, és hogy megkíméljem a lelkem, sosem próbáltam fel semmit. Ép elég az a szívfájdalom, amikor a könyvesboltból kell üres kézzel kijönnöm. És ha teljesen őszinte akarok lenni, az utóbbira szívesebben is költöttem volna, bármikor. 

Némán követtem Alice-t, aki egyik ruhát próbálta a másik után, és mindegyik fantasztikusan állt neki, szinte el sem hittem. Kissé irigykedve figyeltem őt, aztán a tükörbe néztem én is. Nem voltam elégedett az alakommal, de hogy őszinte legyek, lusta voltam tenni érte. Olyan kevés szabadidőm van, amit szerettem volna kellemesebben eltölteni, és a csoki is gyakran nagy csábítást jelentett számomra. 

Észre sem vettem, hogy Alice végzett, csak akkor eszméltem rá, amikor karon ragadott és a kasszához sétáltunk, hogy utána újabb boltoknak essünk neki. Sokat beszélgettünk, valami megmagyarázhatatlan módon folyton fel tudott vidítani. Ép nagyban meséltem neki a Conorral való versenyzésemről, amikor belökött egy próbafülkébe és a kezembe nyomott egy fekete ruhát, és egy kék felsőt. Értetlenül néztem rá, mire vigyorogva az órájára koppintott, jelezvén, hogy idő van.

- Én nem próbálok ruhákat, nincs kedvem hozzá – sóhajtottam fel ingerülten, de a torkomra fagyott a szó Alice jeges pillantásától. 

- Csak ezt a kettőt, nem kérek sokat tőled – mondta, mire duzzogva húztam el a függönyt magam mögött. 

- Tudod, utálok vásárolni. Senki sem gondolná komolyan, de irtó fárasztó a boltokat járni és ruhákat próbálgatni. Fárasztóbb, mint egy tesi óra. Ráadásul ez a sok ember – tettem hozzá halkan, elborzadva. Utáltam a tömeget, és hogy néhol annyit kellett várni a próbafülkékre, hogy aztán újabb méretet keresgélve ismét sorban állj, ahol a mögötted lévő a nyakadba liheg…

Magamra kaptam a fekete ruhát, és a tükörbe pillantottam. A lélegzetem elállt, szó szerint. Sosem voltan nagy ruhapárti, de be kellett ismernem, ez remekül állt. A V kivágás szexivé tette, de nem volt túl mély, és a mellalatti újabb anyag tökéletesen takarta az úszógumikat a derekam körül. Lábujjhegyre álltam, magassarkúkat képzelve magamra, és körbefordultam.

- Nem is tudom… – szólaltam meg hangosan, még mindig a tükörképemet nézve. – Valahogy olyan furcsa. Ez egyáltalán nem én vagyok, leveszem – mondtam, mire Alice felkiáltott, és elrántotta a függönyt. Ijedten néztem rá, aztán halkan, szórakozottan felnevettem. 

- Ne hülyéskedj, teljesen illik hozzád. Dögös, de mégsem túl kihívó. A szín is passzol hozzád, mi bajod van vele?

- Nem áll olyan jól – vágtam rá, és kiléptem, hogy a kinti tükörben is lássam magam. – Nézd meg milyen nagy combom van benne, és ez is zavar – mutattam a derekamra. – Még így is látszódnak a husik. 

- Egy nagy fenét! Ez úgy tökéletes, ahogy van. Te nem értesz ehhez – rázta a fejét megadóan, és visszaterelt a próbafülkébe. – Vedd fel a felsőt, a ruhád meg add ide, visszarakom addig a helyére.

Engedelmeskedtem, és fájószívvel bújtam ki belőle. Piszkosul tetszett, de irtó drága volt. Nem fogok ennyit költeni egyetlen ruhára sem. Nem engedhetem meg magamnak. Különben is, mi olyan drága rajta? – gondolkoztam el, és a vállfán lógó gyönyörűségre pillantottam, még egyszer utoljára. Semmi gyémántberakás, mégis az egekben van az ára. Gyorsan kiadtam, míg elég erőm volt hozzá.

- Szerintem meg kéne venned – töprengett hangosan, majd bizonytalanul még egyszer utoljára megkérdezte, biztos vagyok-e benne. Elviharzott, én meg magamra kaptam a farmerom, végül a kék felsőt is, amit Alice a kezembe nyomott. Elgondolkoztam azon, hogy fel sem veszem, de gyanítottam, hogy megérezné rajtam a hazugság legapróbb jelét is. 

Ép, hogy átöltöztem, Alice már ismét a próbafülkémnél termett, és jókedvűen kérdezgette, milyen volt.

- Tetszett, ezt meg is veszem. Nagyon jó színe van – mondtam, és megigazítottam a táskám a vállamon. Alice egy halom ruhával ballagott mellettem, ami mosolygásra késztetett. Egészen vicces látvány volt a törékenynek tűnő lányt figyelni, méghozzá így felpakolva.

Elővettem a pénztárcám, és ugyanebben a pillanatban Alice kikapta a kezemből a vállfát. 

- Mégis mi a fenét csinálsz? – kérdeztük egyszerre, és egymásra meredtünk.

- Én hoztalak el, én fizetek – mondta magától értetődően, és rántott egyet a vállán, mintha valami hétköznapi dolog lenne. 

- Köszönöm, de nem kell. Nem azért jöttem el veled, hogy rám költs. Én fizetem, és kész – vágtam rá, és magamhoz ragadtam a kék felsőt.

Alice válla ellazult, nem mondott semmit, az eladó felé fordult.

- Köszönöm, csak ennyi lesz.

Gyanítottam, hogy sikerült megbántanom, de nem várhattam el tőle, hogy ő vegye meg nekem. Tudtam, hogy szívesen lepne meg vele, de nem akartam visszaélni a helyzetemmel. 

- Ne haragudj – kezdtem bele halkan, ahogy kiléptünk a boltból. – Nem akartalak megbántani, csak nem szeretek másoktól szívességet kérni vagy bármi ilyesmi. 

- Szívesen megvettem volna neked – mondta durcásan, és körbepillantott. 

- Tudom, és köszönöm is, hálás vagyok érte. De nincs szükségem adományokra. – Rám meredt, szemöldöke a magasba kúszott, és ajkai elnyíltak, talán a sértettségtől vagy a döbbenettől. Nem tudtam eldönteni. 

- Hagyjuk inkább, pakoljunk le, aztán megebédelsz és beülünk egy jó kis filmre, oké? – bólintottam egyet, de szörnyen éreztem magam. Nem állt szándékomban megsérteni őt, és bűntudatom támadt.

- Alice – szóltam, de csöndre intett. Kinyitotta a csomagtartót, berakta a táskákat, és belém karolt. Vidáman trécselve húzott maga után, amitől megkönnyebbültem, és immár jókedvűen csatlakoztam a beszélgetésbe. 

Minden olyan könnyű volt vele, pillanatok alatt elérte a céljait, és képes volt minden gondtól elűzni a gondolataimat. Olyan hamar eltelt a nap, hogy kissé rosszkedvűen szálltam be a kocsijába. A sok nevetéstől már fájt a szám, de nem bántam. Rég éreztem magam ennyire felszabadultnak és boldognak. 

Nem mertem megkockáztatni, hogy Alice a házunk előtt álljon meg, így egyenesen a Cullen villához mentünk, ahonnan végül az erdőn keresztül jutottam haza, pont úgy, ahogy korábban. Alice körbekémlelt, majd könnyedén rugaszkodott el a talajtól, és már fent is voltunk a szobámban. 

- Köszönöm ezt a mai napot, nagyszerűen éreztem magam – mondtam, és előrébb léptem, hogy szorosan megöleljem. Annyira jó volt, hogy ismét barátnők voltunk. Szörnyen magam alatt voltam az utóbbi pár napban, és most, hogy újra itt voltak nekem, minden gondom elszállt, még az sem érdekelt, hogy ebben a házban kell élnem,hogy nem szeret a tulajdon apám vagy hogy igazságtalanság volt az a pofon…

- Majd beszélünk – kacsintott rám, huncut mosollyal az arcán, és már el is tűnt. Azt hiszem, sosem leszek képes megszokni a képességeiket. 

Elfordultam az ablaktól, és a földbe gyökerezett a lábam. Az ágyam tele volt szatyrokkal, és különféle dobozokkal. Közelebb léptem, és hitetlenkedve néztem a tartalmukra. Mindenhol ruhákat és kiegészítőket láttam, többek között azt a darabot, amit nem engedhettem meg magamnak, és visszavitettem Alice-szel. Elszörnyedtem a látványtól, mégis mosolyogva emeltem őket magamhoz, hogy a tükör előtt forgolódjak. Gyönyörűek voltak, és piszok drágák…

A fürdőbe mentem, lemostam a sminkem, és visszaérve a szobámba ismét ledöbbentem. Kicsit reméltem, hogy álom az egész. Túl gyönyörű volt, hogy igaz legyen, hiszen kész hercegnőnek éreztem magam abban a pillanatban.

Nem tarthatom meg egyiket sem, vissza kell adnom őket – gondoltam, amikor hirtelen valami csörögni kezdett. Ijedten néztem körbe a szobámban, aztán a hang után mentem, és az asztalomon megpillantottam egy telefont. Egy telefont, ami nem az enyém. A kijelzőre pillantottam, és Alice nevét láttam villogni rajta. Tétovázva felvettem, és a fülemhez emeltem a készüléket.

- Alice? – kérdeztem bizonytalanul, ám amikor jókedvű nevetését meghallottam, magabiztosabban kezdtem neki. – Mit műveltél? A szobámat kész ruhabolttá alakítottad. Én ezeket nem fogadhatom el. 

- Már késő. Nem cserélik vissza, és egyébként is mind a te méreted, nem mellesleg fantasztikusan állnak rajtad. Láttam! Amikor Meg leöntött paradicsomszósszal, azonnal vásárolni mentem, és milyen jól tettem. Meggyűlt volna a bajom ma, hála a te blokkoló varázslatodnak vagy midnek. Nem nyitok vitát róla. Megtartod őket, és kész. Örülj nekik, hadd egye a fene Meget és Carlyt. 

- Hogy? – Csak ennyit tudtam kérdezni. Hiszen végig mellettem volt, hogy hozatta ide ezt a sok cuccot?

- Megbeszéltem a srácokkal, hogy miután elmegyünk, vigyék át ezeket a szatyrokat. Aztán elhívtam Edwardot Seattle-be a mai ruháért, tudod, addig, amíg próbáltál, és odaadtam neki. Ugye milyen jó kis csapat vagyunk?

- Eszméletlenek vagytok – mondtam kissé sokkolva, és ismét a ruhakupac felé fordultam. – Alice…

- Ne már! Csak fogadd el, ennyi. Ezt szeretném. Szeretettel vettem neked őket, a telefonnal együtt.

- Alice – nyögtem fel ismét elborzadva, és majdnem leejtettem azt a bizonyos mobilt. 

- Tudom, tudom. Ez egy kicsit merész ötlet volt, de hát elvették tőled a sajátod, és jogod van egy másikhoz. Meg hát, így bármikor el tudunk érni – hallottam a hangján, hogy mosolyog, én azonban most sem tudtam felfogni ép ésszel. 

Tiltakozni készültem, amikor is megszólalt a csengő. – Öhm, most mennem kell, valaki csengetett, de ezt a beszélgetést még nem fejeztük be – szóltam határozottan, és miután letettem, levágtattam a lépcsőn. 

Nagy lendülettel nyitottam ki az ajtót, és legnagyobb döbbenetemre Connor állt velem szemben, teljes valójában.

- Te meg mit keresel itt? – kérdeztem tőle zavartan, és ő is legalább annyira kínosan érezte magát, mint én. Hátrébb lépett, és körbe kémlelt, mintha csak a házszámot csekkolná le, ismét. 

- Téged, természetesen. A titkárságon sikerült kiderítenem a címed, és szerettem volna megbizonyosodni arról, hogy jól vagy – mondta, és rámeredtem. Határozottan bűzlött nekem valami. Ahogy azonban rám emelte a tekintetét, döbbenet ült ki az arcára. – Jézusom, mi történt veled? – kérdezte, és anélkül lépett beljebb, hogy megengedtem volna. Tenyerét az arcomra simította, én azonban dühösen léptem egyet hátrébb.

- Semmi – vágtam rá dühösen, és megböktem a mellkasát. – Annak viszont rendkívül örülnék, ha nem hazudnál nekem. Nem vagy olyan jó színész, hogy megetesd velem ezt az egészet. Miért vagy itt?

- Hozzám jött – hallottam meg egy túlságosan ismerős hangot, és elszörnyedve fordultam hátra. Carly nagy mosollyal az arcán lépkedett felénk, és karon ragadva Connort még beljebb húzta, hogy közvetlen előttem csókolhassa a szájon.

Felfordult a gyomrom…