Önzetlen szerelem – 9. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a frisst, remélem tetszeni fog nektek.

Először is szeretném megköszönni, hogy ennyien ajánlottátok fel, hogy segítenétek a fejezeteim javításában. El sem tudom mondani, hogy milyen hálás vagyok és hogy mennyire köszönöm nektek. :)

Legutóbb kiírtam a fejezet elé, hogy sajnos nem tudok minden héten frisst hozni, de cserébe talán tudok valamit ajánlani, ami hátha ösztönözne titeket és tetszene nektek. :)

Szóval, a lényeg az, hogyha igény lenne rá, akkor minden alkalommal kisorsolnék valakit a kommentelők közül, aki korábban elolvashatja a kész fejezetemet. Feltéve, ha beválik és érdekel titeket ez az ötlet.

Na, nem is húzom tovább a szót. Jó olvasást kívánok!

Változás

Késő estig varázsoltam, próbáltam kiverni a fejemből Rose szavait, nem sok sikerrel. Minden bűbáj után ugyanoda lyukadtak ki a gondolataim, amiből hamar elegem lett. Este tizenegy körül lementem a konyhába, és meglepődve tapasztaltam, hogy Ryan az ebédlőasztalnál a könyvei fölött tanulva aludt el. Azután, hogy mostohatestvérem rám nyitott a fürdőben, nem igazán láttuk egymást. Ami azt illeti, a suliban sem, aminek azért kifejezetten örültem. Így is elég volt Meget és Carlyt látni, méghozzá mindennap. 

Kivettem a jéghűtőből egy doboz csokis jégrémet és magamhoz ragadtam egy nagykanalat, és ahogy elhaladtam Ryan mellett, megsajnáltam. A nappaliból kihoztam egy plédet, és óvatosan ráterítettem. Talán fel kéne őt keltenem? Biztos nem kényelmes ez a pozíció és a pléd is leesik róla pillanatokon belül, ahogy megmozdul. Képes lettem volna varázslattal a szobájába vinni, de nem akartam lebukni. Így ez volt a legjobb megoldás, amit tehettem. 

Visszamentem a szobámba, jégkrémmel a kezemben, és letelepedtem a babzsákomban. Kezdtem álmos lenni, de egy varázslattal hamar segítettem ezen, így egész éjszaka gyakorolhattam. Reggel öt óra fele eszembe jutott, hogy Connor mára tervezte a nagy versenyt, amivel ismét eszembe jutottak Cullenék.  Ennyire örülnének, ha végre lenne valakim? Mintha akarnám, és egyáltalán képes lennék elcsábítani bármelyik Cullen fiút, nevetséges. Ugyanakkor egyre többet gondolkoztam ezen. Ha találnék valakit, talán mindannyian megnyugodnának.

Nem, nem – vertem ki a fejemből ezt az ostoba gondolatot. Nem akarok jóba lenni velük, nem lehetek jóban velük. Nem gyengülhetek el előttük, egyszerűen nem hagyhatom, hogy Alice a bocsánatkérésével megpuhítson. 

Magam köré helyeztem pár gyertyát kör alakban, és miután kellően ellazultam, sikerült semlegesítenem Alice, Jasper és Edward képességét, és csak remélni mertem, hogy soha az életben nem látják majd a jövőmet, nem hallják a gondolataimat és nem érzik azt, amit én. Ez volt a következő lépése annak a tervemnek, hogy távol maradjak tőlük egyszer, s mindenkorra. 

Magamhoz kaptam a fürdődresszem, az úszósapkám és a szemüvegem, a fürdőből elhoztam két törölközőt, és sietve bepakoltam a cuccaimat egy táskába. Mindennel megvoltam, éppen már csak a képességem hiányzott, hogy lehagyjam Connort.

Ismét a fürdőbe vettem az irányt, és lezuhanyoztam. Annyi minden járt a fejemben, és habár több mint egy napja nem aludtam, egyáltalán nem voltam fáradt. Friss voltam és eleven, azonban útközben a suli felé, a gyomrom kellemetlenül zsugorodott össze. Vajon képes leszek tartani magam Cullenékkel szemben? Mit fognak szólni, hogy nem hat rám a képességük? Vajon kerülni fognak?

Számtalan gondolat cikázott végig a gondolataimban, és nagy levegőt kellett vennem, hogy kiszálljak a kocsimból. Korán érkeztem meg, a parkolóban csak két-három autó sorakozott, így letelepedtem a füvön. Az idő kissé hideg volt, de nem érdekelt túlzottan. Jól esett ott feküdni, és az égboltot figyelni. Gondtalan voltam, olyan, mint kiskoromban, réges régen. 

- Mit csinálsz itt? – tettem fel hangosan a kérdést, és habár szemem csukva volt, éreztem, hogy édesanyám itt van és engem figyel.

- Hívtál, hát itt vagyok – felelete, mire összezavarodva pillantottam rá.

- Én ugyan nem hívtalak – vágtam rá, és eszembe jutott, hogy ez milyen gorombán hangozhat. Nem reagált rá semmit, csak leült velem szemben.

- Rám gondoltál – kezdett bele, és tekintete ellágyult, amitől könnybe lábadt a szemem. Úgy vágytam az érintésére, hogy magához öleljen, és az arcomat simogassa. Kiskoromban mindig csak így tudtam elaludni, megnyugtatott. És most, itt volt velem, itt ült velem szemben, mégis olyan messze volt és távolinak éreztem. – Magamtól nem tudok mindig megjelenni, a kapcsolat a titka az egésznek. Ha rám gondolsz, azzal hívsz engem, és lehetőségem nyílik átlépni ebbe a világba. 

- De én nem is… Most valami teljesen más járt az eszemben.

- Talán a tudatalattid hívott, nincs ezzel semmi baj. 

- Kérlek, áruld el, hogy milyen veszély fenyeget – kértem őt, hogy eltereljem a szót. 

- Nem mesélhetek a jövőről, kincsem. De közeleg, már nincs sok időd hátra.

Egy hosszú pillanatig csöndben voltunk, végül én is ülőhelyzetbe tornáztam magam, és rápillantottam. Még most is gyönyörű volt. 

- Csak engem érint? – kérdeztem, és kíváncsian figyeltem minden vonását. – Úgy értem, Cullenéket ugye nem érinti?

Láttam rajta, hogy habozik, és rövid pillanatra kerülte a pillantásom. – Erre nehéz válaszolni, a jövő folyton változik – mondta végül szűkszavúan.

- Ez az én csatám, igaz? Nekem kell szembenéznem vele és helytállni. – Nem kellett válaszolnia, tudtam, hogy így van. Ajkamat szólásra nyitottam, de észrevettem a felfordulást magam körül. Diákok nyüzsögtek a parkolóban, és rájöttem, ideje befejeznem a csevegést a halott édesanyámmal, mielőtt teljesen zakkantnak néznek. 

Komótos léptekkel indultam meg a hármas épület felé, a hátam közepére kívántam ezt az egész napot. Idegesített a tudat, hogy ma nem lesz egy szabad, Cullen mentes pillanatom sem. 

Az órák hihetetlen lassúsággal teltek, legszívesebben kitéptem volna az összes hajam. Minden vágyam az lett volna, hogy túl legyek ezen a napon is, gyorsuljanak fel a dolgok, de semmi sem történt. Idegenekként ültünk egy teremben Bellával és Nesssivel irodalmon, nem vettem róluk tudomást. Eszembe jutott egy számomra kedves film, ahol a főszereplő képes lett irányítani az életét, és a számára fontosabb eseményekre átugrani. Könnyűszerrel tekert bele élete lemezébe, ami végül balul sült el. Még sosem gondolkoztam el igazán azon, hogy milyen hátul ütői lehetnek a mágiának. Mert vannak, ebben biztos voltam. Sokat olvastam a fekete mágiáról, és már a gondolatától is kirázott a hideg. Azok a boszorkányok, akiket magával ragad a mágia, nem tudnak kiszabadulni onnan. A varázslatok függőjévé válnak, egyre nagyobb dolgokat akarnak véghezvinni, és a sötétség végül elnyeli őket. A fekete mágia lényük legmélyéről ragad meg egy fénylő, csillogó darabot, és elemészti azt, amíg nem marad már más, csak sötétség. Mindennek megvan az ára, ezért is fontos számunkra, hogy ne lépjük át a határt. Meg kell tartanunk az egyensúlyt, mindenki érdekében. 

A matek óra volt az egyik legszörnyűbb a mai napban, ebben biztos voltam, ugyanis Rosalie szőke hajzuhataga mindenhol ott volt. Még most is fent hordta az orrát, és láthatóan piszok elégedett volt magával. Amikor Emmett belépett az ajtón barátnőjével, megengedett magának egy barátságos mosolyt, amitől egy rövid pillanatra ellágyultam, de nem viszonoztam a mosolyát. Merev, majdnem szigorú vonásokkal néztem vissza rá, s elfordultam. 

Vajon milyen következményei lennének, ha megjósolnám a nyerőszámokat és nyernék a heti sorsoláson? Igazán vonzott a gondolat, hogy gazdag legyek, és elhúzzak nem csak a családomtól, de a városból is. Ugyanakkor féltem a következményektől. Ez óriási dolog, és nem akartam ilyen nagy mértékben befolyásolni az élet rendjét. Valószínűleg, azt a pénzt nem nekem kell megnyernem, talán valaki másnak még nagyobb szüksége van rá, mint nekem. 

Állampolgári ismereteken már végleg ki voltam akadva. Ahogy a hatos épület felé haladtam, elővettem a telefonom, és bedugtam a fülesemet is. Zenét hallgatva kezdtem el üzenetet írni Zoey-nak. Igazán nagy szükségem volt rá.  Amint elküldtem az SMS-t, pár percen belül már választ is kaptam. Még sosem örültem ennyire a kisborítéknak, amely a telefonom kijelzőjén virított. Magamon éreztem a tekintetüket, minden bizonnyal észrevették, hogy valami nem stimmel velem. Nem csak a fagyos viselkedésemmel és tekintetemmel, hanem úgy általában. Talán a képességeiket tesztelik, hogy működik-e vagy csak én váltam immunissá. Nem tagadom, kissé elégedetten dőltem hátra, amikor megéreztem zavarukat. Üdvözöllek benneteket a hétköznapi emberek világában – gondoltam magamban, és figyelmemet a telefonomra irányítottam. Bella és Edward meg sem próbált közeledni, gondolom rájöttek már, hogy nincs értelme. Alice azonban kitartó volt. Közös spanyol órára jártunk, és mivel rövid időn belül olyan jóban lettünk, egymás mellett ültünk már a kezdetektől fogva. Felhangosítottam a zenét, amikor hozzám beszélt, és vagy a tájat kémleltem, vagy a telefonomat. Kezdett lehullani rólam az álcám, teljesen ki voltam készülve. Egy kis bódultságra vágytam, hogy elszakadjak innen, tőlük. 

Sorba vettem a lehetőségeimet, és igencsak elkeseredtem, mert nem volt sok. Olvastam egy nehéz, és összetett varázslatról a minap, de inkább ellapoztam onnan a könyvemből, most azonban egyre csak ráterelődtek a gondolataim. Bonyolult volt, sosem csináltam még csak hasonlót sem, és nem is mertem volna kockáztatni, még így sem, hogy a kiborulás szélén álltam. 

Egy varázslat, amely elveszi az érzéseidet. Vagyis, ez így nem teljesen igaz. Úgy mondanám inkább, hogy módosítja azokat. Mindenki tudja, hogy a lelki fájdalmak a legerősebbek, így számos varázslat található ezek megszüntetésére is. Nem mondom, hogy helyes dolog érzéketlenné tenned magad, módosítanod az érzéseid vagy akár csak elfelejtetned valakit. Biztos voltam abban, hogy ezek igazából elég veszélyes trükkök, és nem akartam a saját mentális állapotomon tesztelni. Egy tapasztalt és erős boszorkányon is kifogna, nem hogy egy újoncon. Túl nagy kockázattal járt.

A kiborulás szélén állva indultam meg az étkezdébe, és az a tudat vigasztalt, hogy már csak két órát kell kibírnom velük. Az ebédlőben haladva végig magamon éreztem a tekintetüket. Testem egy pillanatra megfeszült, de tovább haladtam és Connort kerestem, az egyetlen támaszpontom, akit hirtelenjében teljesen elnyelt a föld. Egy pillanatra eluralkodott rajtam a kétségbeesés, de megreguláztam az érzéseim. Mindig is amolyan antiszociális magányos farkas voltam, nekem aztán nincs szükségem senkire. A saját lábamon kell megállnom. 

Beálltam a sorba, és tekintetemet szigorúan az előttem álló lány vörös hajára szegeztem, miközben azon törtem a fejem, hova kéne ülnöm. Culléneken kívül nem igazán barátkoztam, és mint minden suliban, itt is kasztokba sorolják a diákokat, én pedig mindenhonnan kilógtam, hacsak nincs egy titkos gót klub bosziknak. Magamban felnevettem a képtelen ötleten, és nyugtáztam, hogy gót azért még nem vagyok, de nem lett jobb kedvem. Reggel elhatároztam, hogy Connor asztalához ülök, de mivel hűlt helyét sem láttam, elvetettem ezt az ötletet is. Talán a délutáni programomnak is sztornó. Elgondolkoztam egy pillanatra, hogy mi van akkor, ha tegnap csak megjátszotta magát, de nem tudtam elképzelni, hogy miért tenne ilyet. 

- Adne – hallottam meg a hátam mögül a nevem, és értetlenkedve fordultam a hang irányába.

- Max – köszöntöttem őt én is, és zavartan tűrtem egy tincset a fülem mögé. Kicsit még most is bűntudatom volt, hogy az első iskolai napomon majdnem megöltem őt, persze nem direkt. Egy szörnyű baleset volt az egész, mégis minden alkalommal összeszorult a szívem, ha csak összefutottam vele, és áldottam a képességem, amiért meg tudtam őt menteni. Biztos voltam abban, hogy nem tudtam volna élni azzal a tudattal, hogy megöltem őt, csak mert féltem és megijedtem. Képtelen lettem volna elszámolni a bűntudatommal, nem számít, hogy baleset volt-e, vagy sem. – Szia! Mi újság? – kérdeztem, miközben tekintetemet a furcsa kinézetű és állagú levesre szegeztem, végül tovább haladtam, és felé pillantottam.

- Nem sok jó. Egész este a kórházban voltam. A kishúgom eltörte a könyökét – mondta, és ijedten kaptam a szám elé a kezem. Jobban megnézve látszott rajta, hogy milyen karikás a szeme és kialvatlan. 

- De jól van, ugye?

- Persze, már minden rendben. Csak egy örökkévalóságnak tűnt a tegnap este. Megijedt és fájdalmai voltak, amitől én is megijedtem, és anyát természetesen nem tudtam elérni, éjszakai műszakos volt. De legalább odaért, mire Kelly felébredt az altatásból – mondta, és összeszorult a szívem. Emlékszem, amikor megműtöttek engem is a könyökömmel, intenzíven élt bennem az a fájdalom, ugyanis nem adtak semmilyen fájdalomcsillapítót, és mivel nem sokkal előtte ebédeltem, nem műthettek meg azonnal. Reméltem, hogy ez a kislány szerencsésebb volt nálam, de el sem tudtam képzelni, hogy mennyire félhetett, hogy nincs mellette az anyukája. Tíz éve, amikor kivették a mandulámat, anya ugyan velem volt, de későn ért be, ugyanis a város túloldalán egy másik kórházban mamám feküdt, így ide-oda ingázott kettőnk között. Rettenetesen féltem. Azt akartam, hogy ott legyen velem, és teljesen kétségbeestem, amikor felkeltem altatás után és vért köhögtem fel. Bepánikoltam, és anya arckifejezése még jobban megijesztett. Rettegtem, amikor visszatoltak a műtőbe.

- Örülök, hogy jobban van. Jobbulást kívánok neki – mondtam őszintén, és mosoly szaladt az arcomra. – Talán nem ártana, ha hazamennél és lepihennél. Sápadt vagy és karikás a szemed – kezdtem bele aggódva, majd ismét elmosolyodtam. –  Egyébként, Kelly nagyon szerencsés lány, hogy ilyen nagyszerű bátyja van – folytattam, és akkor döbbentem rá, hogy megérintettem a karját, amikor kissé döbbentem meredt rám, majd lepillantott a föld felé, én pedig követtem a tekintetét. Azonnal elkaptam a kezem, úgy, mintha megégetett volna. Nem tudom miért tettem, akaratlanul érintettem meg őt, mindenféle hátsó szándék nélkül. Nem akartam sem flörtölni, sem semmi. 

- Nekem most mennem kell, de öhm… örülök, hogy találkoztunk, tényleg! Szia – köszöntem el tőle sietve, azzal levettem a kissé gusztustalan paradicsomfőzeléket, magamhoz ragadtam egy ásványvizet, és miután kifizettem, határozott léptekkel indultam meg egy könyvmolyokból álló asztalhoz, amikor is valami furcsa ütést éreztem meg a mellkasomon. Kezeimet reflexszerűen emeltem a fejem elé, és döbbenten pillantottam előre, majd le a fehér blúzomra. Ez most komoly? Az egész paradicsomfoltos lett, akárcsak a fejem a szégyentől. Az egész ebédlő minket nézett, és vagy röhögtek, vagy minden erejükkel azon voltak, hogy visszafogják magukat. Amikor felpillantottam és Meg elégedett képét pillantottam meg magam előtt, teljesen bedühödtem. 

- Hupsz, ne haragudj, kérlek. Véletlenül kicsúszhatott a kezemből – kezdett bele a szokásos nyávogós hangján, és nevetve fordult hátra az asztalához, ahol a barátai kétrét görnyedve röhögtek. – Ugye, hogy egész jól áll neki ez a kis paradicsom folt? – kérdezte tőlük, és kihívóan nézett vissza rám. Nem gondolkoztam, a kezem automatikusan húzódott hátra és húztam be neki teljes erőmből. Hallottam a csont roppanását, amitől még inkább elégedettebb lettem. A mázsás súly egyszer, s mindenkorra leszakadt a mellkasomról, többé nem éreztem a súlyos láncokat, amelyek közrefogtak. 

- Neked pedig végre lesz indokod, hogy egy plasztikasebész helyrehozza a képedet. Tisztában vagyok vele, mennyit sopánkodtál a ferde orrod miatt, tessék, most hálás lehetsz. Nyugi, nem kell megköszönnöd, bármikor szívesen megismétlem a jó ügy érdekében – mondtam negédesen, miközben a ruhámba töröltem a vérét. – Tudod, jobban belegondolva, rajtad már a műtét sem segíthet.

Jól esett, hogy most végre én lehetek az, aki megalázza őt. Elegem volt már, hogy mindig én voltam a lábtörlő, most az egyszer szerettem volna azt csinálni, amit tennem kellett. Kiszabadulni a kalitkából, ahová anyáék halála után kerültem. Némán tűrtem, hogy megalázzanak és belém rúgjanak, de betelt a pohár. Többé nem leszek olyan ember, akin ilyen könnyen átgázolhatnak.

Csönd támadt az ebédlőben, még a légy zümmögését is tisztán hallhattam volna. Egyszerűen megfagyott a levegő, és ami azt illeti, élveztem is. Most megkapja, amit érdemel. Sikítva támadt nekem a szőkeség, de sikerült idejében arrébb ugranom, és olyan véletlenül hagytam kint előtte a lábam, mint ahogy ő rám öntötte az ebédjét. Elesett, és végig csúszott az ebédlő kövezetén. Szánalmasan nézett ki a földön,  a paradicsomszósz közepén. Szánalmas volt az egész lány, hogy ilyen aljas trükkökkel akart beégetni mindenki előtt. 

- Vigyázz, nehogy összevérezd a padlót.  Egyébként kényelmes ott lent? Mert úgy nézel ki a kajamaradék között, mint egy dagadt disznó a moslék körül – mondtam neki teli szájjal vigyorogva, és mosolyom akkor sem olvadt le az arcomról, amikor a felügyelőtanár futó lépésekkel haladt felénk. 

Akkor is megérte!