2013. október 5., szombat

Önzetlen szerelem – 8. fejezet

Sziasztok!


Meghoztam a frisst, remélem tetszeni fog nektek. Úgy néz ki, nem fog menni a heti egy friss, úgy hogy át kell váltanom a két hétre. Sajnálom, de a suli most nagyon nehéz, és már most ki vagyok a szakdolgozatomtól. :S Higgyétek el, megpróbálok minden tőlem telhetőt, hogy a kedvetekben járjak, mert szeretlek titeket!! :)
Jó olvasást kívánok!


Egy lépés az elkerülhetetlen felé

Hosszúnak tűnő pillanatokig álltunk ott, némán, egymást nézve. Kissé feszélyezve túrtam a fülem mögé egy kósza hajtincset, miközben azon gondolkoztam, mit is kéne mondanom. 

- Szia – szólított meg halkan, a hangja mégis határozott volt.

- Hé – bólintottam neki, és kezeimet a kabátom zsebébe dugtam. Mintha tíz fokkal hidegebb lett volna hirtelen. – Rég nem láttalak – kezdtem bele kissé félénken, és én is neki támaszkodtam a falnak, ahol korábban ő várt rám. 

- Rég ám. Sokat változtál mióta nem láttalak, igazán csinos vagy – nézett rám sokatmondóan, és éreztem, hogy fülig pirulok. Kínosan elmosolyodtam és körbekémleltem. Carly és Meg már minden bizonnyal hazamentek, nem láttam a vadonatúj BMW-t, amit alig pár napja kapott Meg. – Nem mintha akkor nem lettél volna az – helyesbített rögtön, és lehullott róla a macsó álarca. Ilyennek szerettem, ilyennek ismertem meg, így lelkem egy része ujjongott a felismeréstől, hogy a barátom még itt van, és talán esélyünk nyílik arra, hogy ott folytassuk, ahol abbahagytuk.

- Köszönöm – válaszoltam, és tekintetemet rászegeztem. – Gratulálok – folytattam, mire ő összezavarodva pillantott rám. – A versenyhez – mondtam még, mire a felismerés szikrája gyulladt ki a szemében. – Az egész iskola arról beszélt, hogy milyen jók voltatok. Bár ezen nem kellett volna meglepődnöm. Szívesen megnéztem volna a győzelmeteket.

- Legközelebb ezt el is várom. A téli kupán neked kell a leghangosabban sikítoznod – kezdett bele az ökörködésbe, mire vállon bokszoltam. Színlelve dörzsölgette a helyét, és bármennyire próbálta, a mosolyát nem tudta elrejteni. 

- Mi járatban vagy erre? Soha az életben nem gondoltam volna, hogy valaha viszont látlak – kezdett bele, és karon ragadva az egyik kinti pad felé kezdett terelgetni. Kissé feszültebbé váltam, de nagy levegőt vettem. 

- Ne is mond! Nagyon meglepődtem, ahogy ma megpillantottalak. Nem is voltam biztos abban, hogy te vagy az. Pedig annyit azért nem változtál. Teljesen megdöbbentem.

- Ah, ezt inkább hagyjuk. Anya képes minden hétvégén megnézni a gyerekkori felvételeket. Az agyamra megy már vele. – Felnevettem, ahogy elképzeltem, Mrs. Harris a kanapén ülve, zsebkendőkkel a kezében a TV-re mered, s elmereng a múlton, és az ő kicsi, egyetlen fián. 

A szülők már csak ilyenek – mondtam volna legszívesebben, de beharaptam az ajkam. – De ugye jól vannak? – kérdeztem inkább helyette, és igazából tényleg érdekelt a válasza. – Jézusom, lefogadom, hogy meg sem ismerném már a szüleid, pedig annyit láttam őket az edzések után. 

- Ha van kedved, eljöhetnél hozzánk vacsorázni valamelyik nap. Biztos szívesen látnának.

- Köszönöm a meghívást. Örömmel – válaszoltam, és felfogtam a hajam. A szél piszkosul fújt, és belefáradtam, hogy a tincseimet folyton igazítgassam. 

- Na, és veled mi van? Miért pont ebbe a senki háta mögötti városba jöttetek? – kérdezte, és elővette a táskájából a kulacsát, és nagyokat kortyolt belőle.

- Öhm, ez kicsit bonyolult. Jelenleg apámmal és a családjával lakok itt. Állást kapott, és elege lett a nagyvárosokból. Ők akartak idejönni, nekem meg nem volt más választásom.

- Az apád? – kérdezett vissza döbbenten, és közelebb hajolt. Nem hibáztathattam érte. Láthatólag ez ragadta meg leginkább a figyelmét, aminek azért örültem is. Még nem álltam készen arra, hogy elmondjam, miért is vagyok itt pontosan.– Ez különös. Még sosem meséltél róla – folytatta eltűnődve, és kíváncsian méregetett.

- Nem volt mit. Nem is ismertem őt, egészen mostanáig. És ha arra vagy kíváncsi, hogy mit gondolok róla most, hogy egy fedél alatt élünk, nos, akkor ki kell hogy ábrándítsalak. Igazából még most sem tudok róla sok mindent, csakhogy építész és beleszeretett egy ostoba hárpiába, akit elvett, és a nap huszonnégy órájában a nő seggét nyalja. 

Kínos csönd állt be közénk, minden bizonnyal a nyers szavaimon próbált kiigazodni, és elég biztos voltam abban, hogy hangomból sütött az indulat és a harag. Még a hülyének is lejött volna, hogy nem szívesen élek velük.

- És… és mi van édesanyáddal meg a bátyáddal? – tette fel a kérdést megfontoltan, habozva. Az erdő felé fordultam, egy rövid pillanatig a messzi lomkoronákat figyeltem.

- Meghaltak – böktem ki végül, és megköszörültem a torkom. Vajon mikor lesz könnyebb erről beszélni?

- Jézusom, sajnálom. Én… nem akartam… ha tudom, nem hozom szóba. Ne haragudj – kezdett mentegetőzni sietve, és bár kissé bánatos voltam, mosolyogva pillantottam rá.

- Hagyd már, nem tudhattad. Nem a te hibád.

- Őszinte részvétem, Adne. Tényleg! – bólintottam, és beharaptam az ajkam. Utáltam a szánakozást… – Csak beszéljünk valami másról, jó?

- Persze – vágta rá, talán kissé túl élénken is, fellelkesülve a témaváltás gondolatától. – Hamarosan edzésre kell mennem, de valamelyik nap szívesen látnálak. Eljöhetnél az uszodába és bemutatnálak a haverjaimnak.

- Ez igazán jól hangzik – mosolyodtam el.

- Ha gondolod, csatlakozhatsz is. Kíváncsi vagyok, mit tudsz még, csajszi.

- Ah, ne hívj így – mondtam, miközben helytelenítően csóváltam a fejem. – Nem lenne fair küzdelem, azt hiszem. Évekkel ezelőtt felhagytam az úszással, és csak úgy emlékeztetnélek, már versenyekre sem járok. Nem lenne valami igazságos. 

- Az élet sosem igazságos, cica – felelte, mire felsóhajtottam. Ezek a becenevek egyre rosszabbak, de komolyan. – Ez akkor egy határozott nem lenne? Ennyire félsz a vereségtől? Pedig előnyt is adtam volna… Hááát – nyújtotta el idegesítően a szót, miközben felállt –, jól van. Azt hittem szeretsz harcolni, és élvezed a versenyeket – szívta a vérem, és kedvem támadt úgy isten igazából megütni.
Imádtam nyerni, azt hiszem ezt sokan tudták rólam. A versenyszellem erős volt bennem, néha már szinte tombolt. Tudtam veszíteni, de nem szerettem, és hogy megkíméljem magam az érzéstől, gyakran inkább nem is vettem részt a játékban. Na, jó! Lehetséges, hogy tényleg van abban valami igazság, hogy nem tudok veszíteni – döbbentem rá, és felpattantam ültemből.

- Jól van, benne vagyok. Rajtam aztán ne múljék. Ha szeretnéd, hogy valaki jól elverjen, tőlem aztán megkapod – hallgattam el egy kicsit kínosan, majd hamar folytattam is. – Mármint, hogy legyőzzön, érted! – folytattam, és amikor megláttam a képén a nagy vigyort, megkapaszkodtam a nagy faasztalban. – Csak hogy tudd, nincs szükségem arra az átkozott előnyre. Régebben is én voltam a jobb, ez most sem lesz másképp. Készülj fel a vereségre, Conny – szólítottam direkt a becenevén, és egy pillanatra az arcára fagyott a mosoly, majd hangosan felnevetett. 

Előkapott a táskájából egy filctollat, és a kezemért nyúlva lendületesen írni kezdett valamit. Beharaptam az ajkamat, a gyengéd érintés hatással volt rám, rendkívül csikizett, és vissza kellett fognom magam, nehogy kirántsam a kezem az övéből. Mindjárt abbahagyja, mindjárt abbahagyja – gondoltam magamban sietve, és megkönnyebbültem, amikor végül visszatette a kupakot a tollra. Egy pillanatig furcsán meredt rám, majd megrázta a fejét. 

- Ne haragudj, de mennem kell. Késében vagyok, és az edző így is a nyakamat veszi… Majd hívj, és megbeszéljük a részleteket. Szia – köszönt el, és már ott sem volt. Nagy léptekkel haladt a kocsija felé, ahova bepattant, és pillanatokon belül már el is hagyta a parkolót. 

- Szia – köszöntem a nagy semminek, és a tenyeremre pillantottam. Kicsit hunyorognom kellett, hogy kivegyem a kusza betűket, majd mikor az eső rákezdett, a kocsim felé futottam, gondosan ügyelve, hogy ne érjen víz a kezemhez. Beültem a kocsimba, és kitéptem egy darabot a füzetemből, elővettem egy tollat, és felírtam rá a telefonszámát és az uszodacímét, ami a tenyeremen szerepelt. 

Ez tulajdonképpen egész könnyen ment. Nem értettem, hogy Alice miért ellenezte ennyire azt, hogy beszéljek vele. Nem történt semmi – agyaltam magamban, és elgondolkoztam. Hogy bökjem ki nekik anya figyelmeztetését? Most keverjem őket bajba? Nem, ezt nem akartam. Csak figyelmeztetni akartam őket. Kedvelem az egész családot, és egyszerűen nem tudnám elviselni, ha bármi történne velük.

Megálltam a feljárójukon, és kipattantam a kocsiból. Erre a kis időre már nem vettem fel a kapucnim, így is-úgyis bőrig ázok. Be sem kellett kopognom az ajtón, épphogy felértem, Alice már előttem is állt, nagy vigyorral az arcán.

- Minden rendben volt, ugye? Látom az arcodon – kezdett bele rögtön, és megtörölve a lábam, beléptem a házba. 

- Köszönöm kérdésed, Alice, remekül vagyok – szólaltam meg, s bár mosolyogtam, helytelenítve csóváltam meg a fejem. 

- Jaj, ne haragudj. Na, mi volt? El kell mesélned – mondta, és meghökkenve pillantottam rá. Ez most komoly?

-  Most mit nézel így? Felesleges feltennem a kérdést, ép az előbb válaszoltál rá – nézett rám magától értetődően, mire felszusszantottam és kibújtam a kabátomból. Alice azonnal érte nyúlt, és felakasztotta. Úgy pattogott körülöttem, mintha a szolgáló lányom lenne, csoda, hogy a cipőmet nem akarta levenni rólam.

- Minden rendben volt – mondtam, és követtem őt a konyha felé.

- Ennyi? Ezzel a kis információmorzsával akarod kiszúrni a szemem? Ez még csak nem is információ – mondta csüggedten, én pedig hitetlenkedve nevettem fel. 

- Nem mintha nem láttad volna az egészet – vágott közbe Emmett, aki bevágott előttünk, és felült a konyhapultra.

- Te láttad az egészet? – A hangom döbbent volt és szokatlanul magas. 

- Nem – mondta felháborodva, és kinyitotta a hűtőt. – Csak néhány részletet. Ne nézz így, nem én irányítom a látomásaimat. Ezek általában csak úgy jönnek. Amúgy is kiszedtem volna belőled mindent. És most meg is teszem – folytatta határozottan, és berakott egy jól megpakolt tányért a mikróba, és kivett egy doboz fagyit a hűtőből. – Most megebédelsz, bár ez lassan már vacsorának számít – ismertette terveit, és elgondolkodva meredt maga elé. – Mindegy is, a lényeg az, hogy közben szép sorjában beszámolsz mindenről – fejezte be, és külön kiemelte az utolsó szót. 

- Úgy csinálsz, mintha ez egy randi lett volna – feleltem, és leültem a nagy adag makarónimmal az ebédlőasztalhoz, ahova szorgosan követett. Ha nem rólam lett volna szó, jókat nevettem volna, így azonban kicsit kényelmetlenül éreztem magam. 

- Most miért baj az, ha az emberben egészséges kíváncsiság van? – kérdezte, és félrenyeltem. Hosszú pillanatokig krákogtam, és könnyes szemekkel vizsgálgattam. Ezt most ugye nem mondta komolyan? Egészséges? Ennyi erővel azt is természetesnek venné, ha én a hálószobai titkukról faggatnám, vagy mi?

- Nem volt semmi különös, csak beszélgettünk – kezdtem bele tétován, és szórakozottan túrtam a tésztát, ide-oda.

- Tudod, azért érdekel annyira, mert ez a történet egy nagyon kicsit ránk emlékeztet. Úgy értem, Jasperre és rám.  Jó, tudom, közel nem ugyanaz a kettő, de valamiért erre emlékeztet. Ti kiskorotok óta ismertétek és szerettétek egymást, aztán elszakadtatok és egyikőtök sem gondolta, hogy egyszer valaha találkozni fogtok. Én pedig hosszú éveken keresztül vártam Japserre, szakadatlanul. Sosem hagytam fel a reményt, és az volt életem egyik legboldogabb napja, amikor megpillantottam őt.

Igaza volt Alicenek, ez a két dolog közel sem volt hasonló. Teljesen más volt! De azért felkeltette az érdeklődésem és kíváncsian hallgattam a történetüket, hogyan is ismerkedtek meg. Mert ez aztán romantikus volt a javából. 

- Na, jól van. Elmesélem töviről hegyire, hogy mi is volt – adtam be végül a derekam, és boldogan sóhajtottam fel, ahogy Alice elém rakta a fagyit és a kanalat. Kicsit sajnáltam, hogy nem ehet belőle velem, mert meg van a hangulata, plusz elég kínos ennyit zabálni, miközben nézik az embert. Mert hogy végül Rosalie kivételével mindenki az étkezőbe települt.

- Egyébként meghívott hozzájuk vacsorázni – kezdtem bele mellékesen, és végleg felmondtam a reménnyel, hogy nyugodtan, magányomban faljam be a jégkrémet. Ebben a pillanatban csak azt reméltem, hogy otthon van még. – Tudod, Mr. és Mrs. Harris nagyszerű emberek, mindig is kedveltem őket. Önzetlenek és kedvesek, legalábbis kicsiként mindig is ezt gondoltam róluk.

- De igent mondtál, ugye? – hangosan sóhajtottam fel, és hátradőltem a székemben.

- Igen, igent mondtam egy teljesen hétköznapi és baráti vacsorára. Kicsit túlreagálod Alice ezt az egészet, tekintetbe véve, hogy mennyire ellenezted korábban, hogy beszéljek vele.

- Mert nem így kellett volna történnie. Mármint, ne értsd félre, örülök neki, de a látomásom teljesen különbözött az elmondásodtól. Ezért is mondom mindig, hogy a vízióim nem száz százalékosan biztosak. 

- És mi van kezeden? – terelte inkább a szót Jasper, és a tenyerem felé bökött. Alice kapva kapott az alkalmon, és izgatottan kérdezősködni kezdett.

- Add a kezed – utasított, és meg sem várta, míg felé nyúlok, megragadta a kezem, és izgatottan tekergette azt. – A fenébe is ebbe a hülye időjárásba. Teljesen elmosódott az egész. Húú, ez csak nem a telefonszáma? Az egy nulla? Vagy egy nyolcas? Az pedig egy hetes lenne? Te mit gondolsz, szívem? – kérdezte Alice, és közelebb rántotta a kezem, amitől majdnem felkenődtem az asztalra.

- Ebből elég legyen! Mégis mi a fene ütött beléd? – kérdeztem felháborodottan, s kirántottam karomat az övéből, hogy végül fájó csuklómat dörzsölgessem.

- Inkább beléd mi ütött – förmedt rám egy női hang, és az ajtó felé fordulva megpillantottam Rosalie-t, ahogy ellenséges szemekkel méreget. – Én a helyében nem tűrném, hogy ilyen szemekkel vizslasd a pasimat, mint ahogy te bámulod Jaspert. Még szép, hogy örül, hogy valaki végre képbe került a te sivár életedben is. Így talán lekopsz róla, és talán rólunk is – mondta, és döbbentem meredtem rá, azt hiszem, még a szám is tátva maradt. Miket beszél ez a nő?

Mégis milyen szemekkel nézem Jaspert? Ez megveszett? Felé pillantottam, miközben a megalázottság pirosra varázsolta az arcom, és annyi érzés kavargott bennem. Nem voltam szerelmes belé, semmit nem tettem. Összeszorítottam az ajkam, és felálltam az asztaltól. Úgy látszik, már nem fogom tudni elmondani azt, amit szerettem volna. 

- Köszönöm szépen a mai szíves vendéglátást, kérlek, mondjátok meg Esmének, hogy ez a makaróni isteni volt. Jó éjszakát – hadartam el gyorsan, és az ajtó felé indultam megbántottan, megtörten. Képtelen lettem volna a többiek szemébe nézni, főként Alicébe nem. Valóban ezt gondolja rólam? Akkor miért olyan kedves velem és miért próbált meg a barátom lenni?

- Várj, Adne! Várj már! – kiáltott utánam Edward, és az előszobában megtorpantam. – Mit szerettél volna mondani? Hallottam, hogy… – kezdett bele, majd tétován megakadt.

- Nem fontos, hagyjuk.

- De, nyilvánvalóan fontos, ha Alice-nek azt mondtad, valamit meg kell beszélnetek. Ne hazudj egy gondolatolvasónak – mondta lágy hangon, nem követelőzve. Ezzel kissé meglepett. 

- Csak figyelmeztetni akartalak titeket. 

- Mégis miért? Valamit titkolsz előlünk?

- Már nincsenek titkaim előttetek, nyitott könyv vagyok számotokra. – Még a legféltettebb titkomat is elmondtam nekik, és mérges lettem, amiért ilyen könnyen kiadtam saját magam. Újra és újra ugyanabba a hibákba csöppenek. A bizalom az egyik legnagyobb gyengeségünk.

- Akkor hadd halljuk. 

- Az lenne a legjobb, ha kerülnénk egymást egy ideig – mondtam, és magamra kaptam a kabátomat, cipőmet pedig a kezembe vettem. Minél hamarabb el akartam tűnni innen.

- Ezt fenyegetésnek kéne vennünk? Tessék, én megmondtam! Kibújt a szög a zsákból. Ilyenek az emberek. A kezünket nyújtjuk, de nekik az egész karunk kell. Ezek rosszabbak az állatoknál. Ezt nevezik hátbatámadásnak – kiáltotta idegesen Rosalie, és megvetően néztem rá. Egy szerencséje van, mégpedig az, hogy családja van, különben mindenkit eltaszítana magától és senkinek sem kellene. 

- Ez a te szerencséd – suttogtam magamban, és megráztam a fejem. – Nem jelentek rátok veszélyt, mondtam már, hogy sosem árulnálak el titeket, és sosem, soha sem szegem meg a szavam. 

- Akkor mit akart ez az egész jelenteni? Mi miatt figyelmeztetsz minket? – vette át a szót Emmett, és ismét elfordultam. Kezemet a kilincsre helyeztem.

- Mert veszélyben vagyok, és nem akarom, hogy nektek is bántódásotok essen. Hagyjatok békén, és ez nem csak egy szimpla kérés – mondtam határozottan, és minden további szó nélkül kiléptem a házból, és az életükből. Magam mögött hagyom a közös emlékeket és őket is. Mindenkinek jobb lesz így. Beültem a kocsiba, gyújtást adtam, és elhajtottam. Megengedtem magamnak egy utolsó gyenge pillanatot, így belenéztem a visszapillantó tükörbe, és egy rövid időre összeszorult a szívem. Ott álltak mindannyian a teraszon, és a rozoga tragacsomat nézték, ahogy elhajtok tőlük. Nem kiáltottak vagy futottak utánam, csöndben álltak és maguk elé meredtek. Ennek így kell lennie – nyugtattam magam. 

Lassú léptekkel haladtam a szobám felé, ez a nap teljesen kikészített. Nem akartam mást, csak bedőlni az ágyamba, de gyakorolnom kellett. Nem akartam Cullenék segítségét, és nem is várhattam el tőlük. Bármi is áll előttem, az az én csatám, és csak is nekem kell szembeszállnom vele. Összeszorult a szívem, ahogy Connorra gondoltam. Most, hogy kezdünk ismét jóban lenni, talán az lenne a legjobb, ha semmibe venném és ellökném magamtól. Nem keverhetem őt is bele. Ugyanakkor önző voltam, és úgy éreztem, hogy ha Cullenéket elvesztettem, legalább Connor hadd maradjon meg az életemben, mint egyedüli kapaszkodóm az életben. Szükségem volt egy támaszra, hiszen csak egy ember voltam – néhány plusz képességgel.

- Helyesen cselekedtél, szívem – hallottam meg anya hangját, és bánatosan pillantottam fel.

- Azért érzem magam ilyen pocsékul? Remek!

- Néha ezek fájnak a legjobban. Helyesen cselekedni és a jó úton maradni nehéz dolog. Senki sem mondta, hogy könnyű lesz, de szembe kell nézned vele. 

- Tudom – sóhajtottam, és lehanyatlottam az ágyra. – Miért pont nekem kell megvívnom ezt a csatát? – kérdeztem, és dühösen ültem fel, amikor nem kaptam választ. – Pompás, tűnj csak el, amikor szükségem lenne rád. Hozzászoktam, hogy mindenre egyedül vagyok – mondtam, de a sértések ellenére sem jelent meg. 

Kifújtam a levegőt, és leültem a szőnyegre. A könyvemért nyúltam, és végigáradt rajtam a nyugalom, ahogy a kezembe vettem. 

Alice vajon tényleg úgy gondolkodik, mint Rosalie? Azt gondolják, belezúgtam Jasperbe? Ez ostobaság! Én nem vagyok szerelmes senkibe. Nem is voltam és nem is leszek! Emiatt nem kellett volna ekkora fesztivált rendezniük. Tetszik, ezt bevallom, mert helyes és kedves, de az Isten szerelmére! Az összes Cullen az, még a lányok is irtó gyönyörűek. Rose talán már leszbikusnak is tart, amikor első alkalommal a szépségében gyönyörködtem? Kész vicc! 

Persze a fiúk olyan dögösek, hogy lefogadom, sokan képesek lennének elüttetni magukat az út kellős közepén állva, ha meglátnák őket. De bennem volt tartás és önuralom. Nem voltak rám akkora hatással, mindig is így gondoltam. Ezért nem értettem ezt az egészet. Minden gondolat kusza, ragacsos fonálként áradt végig a fejemben, képtelen voltam az értelmes gondolkodásra. Nem tartottam igazságosnak ezt az egészet, de úgy tűnt, mindegyikük így gondolta. Nekik lenne igazuk? Mocskosnak és árulónak éreztem magam, és nem vágytam másra, minthogy barátnőmmel kibeszélhessem ezt az egészet, és mindent elfelejtsek.

Mihez kezdek most?

8 megjegyzés:

Unknown írta...

Halihoo:3
Gondoltam most belépek a google fiókommal, de én vagy"nikii." a te rendszeres olvasód és komizód, szval most már a nevemmel fogsz látni, de én leszek az!:DD
Jippi új rész!:D
Alig vártam már:D
Pont tegnap olvastam, hogy írtam-e komit az előző fejezethez, de megnyugodtam, mert láttam, hogy írtam, erre tessék másnap itt is az új rész!:D Nagyon heppi vagyok ám!:D
Igencsak fáradt és punnyadt hangulatban voltam, de legalább ez a rész feldobott!:D
Na, szval kezdjük is az elején. Most mikor olvastam azon gondokoztam, hogy tudjuk-e már, hogy milyen veszélyben van Adne vagy még nem tudjuk..mert egyszerűen nem jutott eszembe:D És ha tudjuk akkor mi az, ha viszont még nem árultad el nekünk akkor mikor fogod??:DD
És hát ez a Connor olyan kis cuki pofa, reméljük ő nem tartozik a rosszak közé, mert az igencsak nagy pofára esés lenne Adne-nak, meg persze hát nekem is!:DDxD
De jaaaj ne már..most miért kellett így elválniuk, majd este az én kis agyszüleményeimmel majd szövögettem tovább a szálakat, hogy mi van és vajon, hogy folytatódik.Túl messzire nem jutnék, de hát na emberből vagyok és mindig kitalálok valamit:DD Reméljük, hamar megkeresik Cullenék Adnet..na és hát Rose most örülhet a fejed sikeresen elüldözted, szval most már rakd el magad, mert ez nem volt szép dolog:''D szegény Adne igencsak beégett Cullenék elött, kíváncsi vagyok, hogy a többiek mit szólnak ahhoz amit Rose mondott, hogy Adne, hogy figyeli Jaspert.
hmm.. szerintem ennyi, remélem hosszúra sikeredett ez a komi és örülsz neki:3333 Juuj amugy nekem nagyon tetszik ami ott van oldalt, hogy Alice szerint:, nagyon jópofa:DD
Majd még jelentkezem, ha nem akkor a kövi résznél biztosan ott leszek:DD
Soksok puszii.

nikii.

Monya írta...

Sziaaaa! :)

Bevallom, hirtelen meglepődtem, amikor a nevedet olvastam, de most már értem mi a helyzet. :) Megjegyzem. ;)
Örülök, hogy sikerült feldobnom téged. :D
Még nem árultam el semmit az Adnét fenyegető veszélyről, de vészesen közeledik, nincs már sok ideje hátra. (Én úgy 2-3 fejezet múlva mondanám, hogy bekövetkezik a katasztrófa és feje tetejére áll minden. :P)
Csak nem megkedvelted Connort? :D Ami azt illeti, én igazán kedvelem őt, előkelő helye van a szívemben, és valamilyen szinten egy ismerősömről mintáztam. (Pszt, ez titok)
Nem mondhatok semmit a szerepéről, de arról biztosíthatlak, hogy terveim vannak vele. Hogy jók vagy rosszak, azt a fantáziátokra bízom. :D :D
Igazából nem így terveztem, de írás közben valahogy kipattant a fejemből és örülök is neki. Ennek így kellett lennie, én is ezt mondom. :)
Haha! Kíváncsi vagyok ám ezekre az elméletekre. :)
Én Adne helyében komolyan nem tudom mit csináltam volna Rose-zal, mert már így írás közben is az agyamra megy. :D

El sem tudom mondani mennyire örültem neki. :D
Kevés dolog van, amit jobban szeretek a fejezeteimhez érkezett kominál, az pedig a hosszú komment. :D :D
Örülök neki, szerintem is jópofa. :D Mostantól odaírom majd ki, hogy állok egy-egy fejezettel. Bár kicsit furcsa E/3-ban magamról beszélni. :)
Rendben, várom majd. ;)
Köszönöm, hogy írtál!

Puszi,
Monya

Névtelen írta...

Sziokaaaaa

Sajnálattal olvastam, hogy nem lesz heti friss :(( de az okaidat meg lehet érteni, ugyhogy ne aggódj :) mi megértjük.

Már nagyon vártam ezt a részt, csak az a baj, hogy a végefele egy kis gyilkolási vágy jött rám....de erre még visszatérek később, most kezdem az elején.
Szóóóóval: Connor, nem tudom mit gondoljak róla. Egyrész tetszik, meg bejön, meg cuki meg stb stb, de másrészt van egy fura érzésem vele kapcsolatban. Mintha úgy érezném, hogy fog vele történni valami, valami rossz a közeljövőben. Nemtudom, lehet, hogy rosszul érzem, de majd kiderül.

Arra is kivancsi vagyok, hogy majd mi lesz Adne és Connor között, marad a barátság vagy lesz köztük valami több is (barátság extrákkal :P ) A vacsorát várom, milyen lesz a találkozás Connor szüleivel.

És most térjünk rá a gyilkolós énemre. Vajon ki ellen éreztem ezt, hát persze, hogy Rosalie ellen. Amiket mondott nem találom a szavakat. Jön, hogy kitekerjem azt a kecses kis nyakát. Most nagyon felbosszantott, én ha valamejikük helyében lettem volna ugy megtéptem volna, na jó lehet, hogy nem, de hogy egy seggberugást kapott volna az is biztos.

Nekem is tetszik az új jövőbeláto Alice amit kiraktál, na és persze a fejezet is nagyon tetszett. Remélem mihamarabb jön a következő, már nagyon várom.

Sok puszi Réka :D

Névtelen írta...

Szia Monya !
FUU nagyon jó lett ez a fejezet is mint a többi na azt hiszem hogy én Rosaliét eddig is gyülöltem de most még jobban soha nm fogom meg szeretni kivancsi vagyok mi történik Adnéval és aa Cullen családdal sok sikert a kövi fejezethez !
Puszi : Fanni Horváth :)

Névtelen írta...

Szia!

Végre, hogy géphez jutottam, tudok neked írni!!!

Tudom, hogy egy hosszabb kommentet érdemelnél, de jelenleg olyan agyhalott vagyok a sulitól, hogy nem futja többre :D

Egyszerűen...annyira, de annyira tetszett, hogy én már olvastam volna a következő részt.
Mind a 7., mind a 8. rész elképesztő, nem is tudom, hogy mit mondjak...
Csak azt várom már a legjobban, hogy Ariadne-val történjen valami sorsfordító....várom már az akciót :DD

Remélem, hogy azért nem feledkezel meg Ariadne "családjáról" sem...érted, mostanában eltűntek :)

Anita

Monya írta...

Még csak most van időm válaszolni a régi kommentekre - ami nem jelenti azt, hogy nem olvastam őket. :)
Biztos, hogy a válaszomat már nem látod, de ügyes vagy. :) Connorral terveim voltak, és jók voltak a megérzéseid. ;)
Rosalie pedig már csak Rosalie marad, de dolgozok a megpuhításán. :P
Ez a jövőbelátós Alice nekem is nagyon bejön, köszönöm! :)

Puszi

Monya írta...

Szia, Fanni! :)
Tartogatok még néhány meglepetést, szóval ne mondj le Rosalie-ról sem, bármennyire ellenszenves is. :) Ideje, hogy valaki gatyába rázza ezt a kis "fruskát", szóval emberére talált. xD

Puszi

Monya írta...

Szia!

Ne aggódj, tudom milyen... Engem az angol tanárom hónapokig kínzott. :D A végén már tényleg agyhalott voltam. :D

Köszönöm, hogy írtál! :)

Puszi

Megjegyzés küldése