A farkas nyomában – 18. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a frisst, remélem tetszeni fog, és írtok. :) 

A következő fejezet nem tudom hogy jön, de megpróbálom jövőhétre hozni, ám nem ígérek semmit. Vizsgáim lesznek... :(

Remélem jól telt mindenkinek a Szilveszter. :)

Jaj, mindig elfelejtem kiírni, de megtalálhattok Facebookon is, az oldalsáv tetején kiírt elérhetőség alapján. :)

Jó olvasást!

"Ahogy egy élő sebünkbe sem engedünk bárkit belenyúlni - csakis azt, aki gyógyítani tud -, lelkünk sebeit is csak annak szabad föltárni, akinek a tartós (tehát maradandó) szeretete bizonyossá vált előttünk."

Müller Péter

Indokok 

Hogy hiszek-e a sorsban? Nem tudtam volna megmondani. Reméltem, hogy Isten nem ilyen lapokat osztott nekem, én csak… világéletemben alkalmazkodtam a körülményekhez. Ez volt a legjobb kifejezés, amit csak használhattam az életemre. Sokszor gondolkoztam el azon, mit kellett volna másképp csinálnom, hogy ne tartsak ott, ahol. Vajon ha visszamehetnék a múltba, másképp cselekednék? Milyen életem lett volna akkor? – Ilyen gondolatok jártak a fejemben, miközben a házukig követtem őket, szorosan haladtam utánuk, Alice ugyanis nem engedte meg, hogy hazaugorjak pár holmimért. Biztosított, hogy mindenről gondoskodik, ami felől szemernyi kétségem sem támadt. Sóhajtva fékeztem le a villa előtt, és tekintetemet az otthonukra emeltem. Gyönyörű szép ház volt, olyan, amilyenről kicsiként sokat álmodoztam. De ahogy nőttem, és megtapasztaltam milyen kemény is az élet, végleg lemondtam erről a vágyálomról.

Bezártam a kocsi ajtót, és együtt sétáltunk be a nagy lakásba. Már későre járt, hajnal kettő is elmúlt, tényleg nem értettem, miért ragaszkodnak ennyire ahhoz, hogy itt maradjak. Lemertem volna fogadni, hogy Bella is kidőlne fél órán belül, nem is beszélve arról, én milyen fáradt voltam. Esmé és Carlisle véleményére meg már gondolni sem mertem. Igaz, hogy vámpírok és nincs szükségük alvásra, mégsem tartottam jó ötletnek hajnalok hajnalán betoppanni.

Amikor megláttam őket a nappali asztalnál beszélgetni, hatalmasat dobbant a szívem. Már mindketten pizsamában voltak, halkan beszélgettek, és úgy tettek, mintha csak minket vártak volna.

- Hát végre itt vagytok – mondta kedvesen Esmé, és végigölelgette a családját, és legnagyobb döbbenetemre engem sem hagyott ki. Kínosan elmosolyodtam, és a férjére pillantottam, aki szorosan mögötte állt, és mosolyogva nézte gyermekeit és kedvesét. Olyan meghitt hangulat volt, ami meglepetésként ért, tekintve, hogy vámpírokról volt szó. A Cullen gyerekek szerencsések voltak, hogy ilyen nagyszerű szüleik vannak.

- Igen, csak beültünk még valahova egy kicsit beszélgetni – mondta Alice vidáman, én pedig elfojtottam egy vigyort. Hazudott, és ezt a szülei is jól tudták. Éppenséggel lemertem volna fogadni, hogy amolyan majd elmondom, most kérlek menjetek pillantást küldött feléjük, hogy lerázza őket. És mit ne mondjak, bevált, mert elköszöntek, és felmentek az emeletre.

- Kérsz egy kis kaját? Mit csináljunk utána? Ú, nézzünk valami filmet vagy… – kezdett bele a kis kobold vidáman, és már meg is indult a hűtő felé, hogy kipakoljon onnan, de közbeszakították, mire durcásan felhúzta az orrát, és neheztelve bámult testvérére.

- Én inkább arra lennék kíváncsi, hogy mit kerestél ott – nézett rám, és tett felém pár lépést, de álltam a tekintetét, nem tudott megfélemlíteni. 

- Hé – lépett közelebb Emmett is, és bátyja vállára tette a kezét. – Az ő dolga, hogy mit csinált ott, nem tartozik ránk. Ha nem akarja elmondani, akkor nem is fogja. Hagyd már – mondta, és közben engem figyelt. Nagyot nyeltem, de nem néztem félre. Nem gondoltam volna, hogy faggatni fognak, abban bíztam, ez sosem fog kiderülni. Épp elég meglepetés volt számomra anno, hogy David lett a tanárom. 

Úgy éreztem, hogy a tekintetük összeroppant. Válaszokat akartak, és ez majd’ megőrjített.

- Igen, ez valóban az én dolgom. Sajnálom, de ehhez nincs semmi közötök – vágtam rá flegmán, és mosolyogva figyeltem, mit szól hozzá Edward. Összeszorította ajkait, és Emmett is erősebben fogta. Nem értettem pontosan miért tette, és hogy hirtelenjében miért lett ennyire kíváncsi a kis vöröske.

- Pedig nyilvános rendezvény, szinte bárki részt vehet rajta, mint néző, és az, hogy fiatalkorúként ilyen illegális versenyeken veszel részt, nos… finoman szólva is megengedhetetlen. Tenni kéne ellene valamit.

Legszívesebben felképeltem, mi több, felnégyeltem volna. Vissza kellett fognom magam, nehogy neki menjek. Utáltam, ha valaki sarokba szorított, és most határozottan így éreztem. A burkolt zsarolás támadásra késztetett, és ha nincs itt a többi Cullen, biztos neki ugrottam volna.

- Most először, és utoljára figyelmeztetlek, hogy ne merj engem zsarolgatni – sziszegtem, és közelebb sétáltam hozzá, szinte az orrunk is összeért, olyan közel álltam hozzá. Mégis mit képzelt magáról ez a senkiházi? Hogy ő szarta a spanyolviaszt? – Sok ember szórakozását tennéd tönkre, ha beleavatkoznál – folytattam dacosan, mire harsányan felnevetett. Kezdtem arra gyanakodni, ez a kis szarjankó provokál engem. 

- Szóval ez az egész neked csak szórakozás? Viccből szétversz mindenkit? – kérdezte, mire igazán bedühödtem, legszívesebben képen vágtam volna, vagy megettem volna sárral ezt a kis férget.

- Bevallom, remek módja, hogy kiadjam magamból az érzéseimet, és élvezem, hogy a ringben lehetek. De nem ez az első és legfontosabb okom, amiért ezt csinálom. Egyébként meg nincs semmi jogod elítélni, és ajánlom, hogy soha többé ne is tedd, különben meg nem hiszem, hogy te sokkal különb lennél nálam.

- Ezerszer jobb vagyok nálad – mondta fennhangon, és kezdett elgurulni a gyógyszerem.

- Igen, mert a szüleid mindent a segged alá tesznek. Örülnöd kéne, hogy van, aki támogat és szeret téged. Bár csodálkozom, Bella mit lát benned. A családodnak szeretni kell téged bármilyen hülye is vagy, de Bella… rád sajnálom, de nincs mentség – mondtam, és a lány felé fordultam. Tudtam, hogy ez hatalmas ütés volt Edwardnak, de megérdemelte. Láttam, hogy most aztán igazán sikerült felidegesítenem, ami elégtétellel töltött el, mert ő is szemét volt velem. Lehet, gyerekes dolog, de ő kezdte. Kölcsön kenyér visszajár…

- De tudod mit? Elmondom az igazat. Elmondom, hogy miért csinálom igazából, de cserébe hagyj békén. Hagyjatok békén mindannyian – mondtam, és összeszorítottam az ajkam. Fájt kimondanom, de ha Pault ellöktem magamtól, Cullenéket is el kell. Ez nem egészséges, hogy farkasként ennyire kötődjek a vámpírokhoz. Nekem nem szabad senkihez sem, így is elég veszélyes, hogy Matt az életem része. Féltem, hogy bármelyik percben rám találhatnak a botlásom miatt. Nem akartam őket veszélybe sodorni, őket nem. Nem ezt érdemelték. – Nekem nincsenek szüleim, akik támogatnának. Szükségem van pénzre, és ez az egyedüli módszer, ahogy megszerezhetem – folytattam, szinte suttogva. Nem volt ez olyan nagy titok, már régen túltettem magam rajta és rájöttem, hogy nincs mit szégyellnem ezen. Harcos voltam, és ez volt az egyedüli mód, amiből eltarthattam magam. Erős voltam, mind fizikailag, mind lelkileg, hiszen a velem egykorú fiataloknak nem kell ilyen módszert keresniük, hogy ne halljanak éhen. Legalábbis szerettem volna, ha ezt látják és hiszik. Elmondtam nekik, mert tudtam, Edward már semmit sem tud tenni. Hétfőn megkapom a diplomát, aztán az iskolának már semmi köze sem lesz ahhoz, mit csinálok szabadidőmben. 

- Akkor hogy iratkoztál be a suliba? – kérdezte most először Jasper, és furcsán méregetett. A francba! – gondoltam magamban, és átkoztam a nagy pofámat. Nem mondhattam meg, hogy hamis irataim vannak.

- Egy ismerősöm segített – vágtam rá, talán túl hamar. Megindultam az ajtó felé, és azt kívántam, bár otthon lennék már. Vagy elég messze tőlük.

Amilyen gyorsan csak tudtam, a kocsimhoz siettem. Hallottam, hogy bent halkan vitatkoznak, és Edwardot sértegetik, s kérlelik, kérjen bocsánatot, de nem voltam rá kíváncsi. Ilyenkor utáltam, hogy szuperhallásom volt.

- Hé – kiáltott utánam Emmett, és megtorpantam. – Edward még mindig ki van a Jacobos eset óta, de nem gondolta komolyan a dolgokat. Örülnénk, ha maradnál. Komolyan – mondta, de nem fordultam hátra. Miért csinálják ezt velem? 

Hirtelen lepett el a fáradtság, mintha elszakadt volna egy gát, egyszerre zúdult rám az elmúlt napok terhe. Küszködtem az ébren maradásért, és meg kellett támaszkodnom a kocsim motorháztetőjén, hogy talpon maradjak. Sosem éreztem még ilyen intenzíven, szinte ledöntött a lábamról. A talpon maradás nagy erőfeszítést igényelt.  Laposokat pislogva fordultam meg, miközben a fejemet ráztam, de nem tisztult ki előttem a kép.

Mindenki kint állt, és engem bámultak. Nem értettem, mi zajlik körülöttem, de hirtelen már nem is tűnt olyan rossz ötletnek, hogy itt maradjak. Alice barátságosan felém nyújtotta a karját, és megindultam felé. A lábaim mintha ólomból lettek volna, minden lépés szinte fájdalmat okozott, és úgy éreztem, nemhogy közelednék a házhoz, egyre inkább csak távolodok tőle, aztán lábaim végleg felmondták a szolgálatot. Összeestem, de valaki még idejében elkapott, és a karjaiba vett. Az utolsó dolog, amire emlékeztem mielőtt kidőltem volna, az Jasper tekintete volt, aki le nem vette rólam sötét, fekete pillantását. 

A szemeim égtek a sok sírástól, teljesen kiszáradtak, könnyáztatta arcom maszatos volt és ragadt. Piszkosnak éreztem mindenem, a kezeim koszosak voltak, és elfáradtam, mégsem mertem lehunyni a szemem. Féltem, mint minden egyes ott töltött napon. Bár nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy mióta voltam itt.

Kintről nesz szűrődött ki, és az ajtóhoz siettem, reménykedve, kiengednek innen és véget ér ez a rémálom. Akkor még nem sejtettem, hogy ezek után változott át minden kész pokollá. Ajtónyikorgást hallottam a közelben, és füleimet a falnak tapasztottam, remélve, hallok pár hangfoszlányt.

- Kérem, engedjenek ki! Könyörgöm! Valaki nyissa ki az ajtót – kiabáltam, amikor hallottam, hogy a közelben vannak, és tenyeremet erősen a falhoz csaptam, próbálva felhívni magamra a figyelmet. Válaszokat akartam, de legfőképp kijutni innen és mindent elfelejteni. – Ha Mrs Etkinson kérte meg önöket, hogy hozzanak ide, mondják meg neki, hogy többet nem szököm meg és jó kislány leszek. Ígérem – mondtam el-elcsukló hangon, és a földre rogytam. Tudtam, hogy nem lett volna szabad ismét megszöknöm az árvaházból, de utáltam ott lenni. Most mégis ezerszer szívesebben lettem volna ott, mint ezen a helyen.

A szomszédból zörgést hallottam, és a szívem hevesebben kezdett verni. A falnak lapultam, és térdeimet felhúztam a mellkasomig. Próbáltam kizárni minden zajt, de a furcsa neszek megrémítettek. Miután a léptek elhaltak kintről, a lánccsörgés erősödött, de az újonnan fakadó könnyeim és szipogásom jócskán tompították. Nem értettem, hogy tudok még mindig bőgni, az egész napomat így töltöttem, sőt, napjaimat, s azt hittem már rég elapadtak a könnyeim.

- Hé – hallottam meg nagy sokára a túloldalról, de nem mertem válaszolni. – Hé, kislány! Hallasz engem? – kérdezte valaki, és beharaptam az ajkam. Lehet, hogy ő is ugyan azért van itt, mint én, így hát válaszoltam neki.

- Igen? – kérdeztem halkan, remegő hangon. A szívem legmélyén látni szerettem volna, hogy ki van a túloldalt, de féltem már tőle is. 

- Hogy hívnak?

- Natalie… Natalie Fernández – feleltem tétován, és közelebb másztam a falhoz, ahonnan a hangja jött. – Téged?

Halkan felnevetett, és ismét zörgést hallottam a túloldalról. – Nathan Trevor Callis vagyok – mondta, és megértettem min nevetett az előbb. A nevünk eléggé hasonlított.

- Mióta vagy itt? – kérdeztem, és az ajtó felé fordultam, féltem, meghallanak minket.

- Ne akard tudni, kisszívem. De egyet se félj, kiviszlek innen. Nem engedem, hogy egy ilyen csöppség, mint te, ezen a helyen legyen.

- Komolyan? – kérdeztem izgatottam, és kezemet a falhoz nyomtam. Jó emberismerő voltam, és elnyerte a bizalmamat, de nem az ígéretével, bár kétség sem fér hozzá, ő adott reményt nekem és még sok mást… Látni szerettem volna, nem akartam többet egyedül lenni.

- Igen, csak össze kell szednem az erőmet, ez minden.

- Jól vagy? – kérdeztem aggódva, és ismét az ajtóra pillantottam, hangom elhalkult a félelemtől. 

- Jól leszek, hamar gyógyulok. 

- Mégis hogy tudnál kivinni innen? – kérdeztem, bár nem akartam kérdezősködni, mégis tudni akartam a válaszokat.

- Megvannak a módszereim – mondta, és szemeim kipattantak, ijedten ültem fel az ágyban. Halkan észleltem valami csapódást körülöttem, de az agyam túl zsibbadt volt, hogy ezen töprengjek. Kellett egy kis idő, hogy összeszedjem magam, és ne gondoljak a múltamra.

Sosem hazudott nekem Nathan, bár nem tudta megtartani az ígéretét. Próbált kijuttatni, de nem járt sikerrel. Nem haragudtam rá, amiért hiú ábrándokat keltett bennem, mert igenis sokat segített, és az életét kockáztatta értem. Kedvelt engem, és én is szerettem őt, ezért is zaklatott fel ennyire ez az álom. Jó lett volna ismét beszélgetni vele, elmondanám neki, hogy megtapasztaltam a bevésődést, még ha nem is saját bőrömön. Ő volt az, aki tájékoztatott minderről, sok mindent elmondott magáról, és sikerült teljesen kiismernem. De ez fordítva is így volt, a bezártság arra kényszerített minket, hogy beszélgessük egymással, már ha nem akarunk becsavarodni. Jó barátok lettünk, nem egyszer mondta, hogy sosem volt testvére, de rám a kishúgaként tekint, hogy mindig is ilyen testvért szeretett volna. Mindig tudta, hogy mit mondjon egy sebezhető, érzékeny kislánynak, mint amilyen én voltam. De már nem vagyok az, sokat változtam, és ezt részben neki is köszönhettem. Hamar fel kellett nőnöm, és azok a megpróbáltatások, amik ott értek, nos… erre kényszerítettek, hogy ilyenné váljak. Nathan is megpróbált felkészíteni, erősebbé tenni. Sokszor gondolkoztam el azon, vajon lát-e most engem, és hogy mi a véleménye rólam. Reméltem, nem okoztam neki csalódást. Bármennyire is fájt bevallanom, de minden szerettemet a farkasomnak köszönhettem. 

Megdörzsöltem a szemeimet, és visszafeküdtem az ágyba. Negyed öt volt, és reméltem, tudok még aludni pár órát, rémálmoktól mentesen. Utáltam visszaemlékezni azokra az időkre, hiszen gyengévé tettek és sebezhetővé. Semmit sem utáltam jobban ennél…

Magamra húztam a takarót, az oldalamra fordultam, és próbáltam elaludni, hogy ne érezzem az újonnan keletkező, szörnyű fejfájást.